Rashmadi hétköznapok

Lássuk, kik vagyunk

- A következő tételt.
A kikiáltó intett az őrnek, és az fellökdösött az emelvényre egy fiatal lányt. Sötét haja tarkóján volt összefogva, barna szeme kisírva, alig ruhájában próbálta kezeivel takarni magát, kevés sikerrel.
- 62. szám. Fiatal lány, ember. Engedelmes. Kiválóan alkalmas cselédnek, fiatalurak mellé, és persze a lehetőségek tárháza végtelen. Tulajdonosa Rendall nagyúr. Kikiáltási ára 150 dukát. Ki ad érte százhatvanat? Százhatvan...
A licit megkezdődött. A lány egy pillanatra felnézett, majd fejét lehorgasztva bámulta maga előtt a deszkákat. Az aukcióterem zsúfolásig megtelt. Rendall a falnak támaszkodva, karját összefonva fürkészte a tömeget. Hatalmas, erős testfelépítésű férfi volt Rashmad ura, majdnem akkora, mint egy ogre, bár származásának ezen lehetőségét épeszű és életét féltő lény nem hangoztatta a nagyúr füle hallatára. Kora harminc és negyven év között bárhol lehetett. Erős szálú sötét haja dús hullámokban esett a nyakába, és szinte egybeolvadt azonos színű szakállával. Ismeretlen felmenőitől nem csak borzalmas erejét, de kifinomult érzékeit is örökölte, esze viszont csakis emberként vághatott ennyire, lehetett ilyen ravasz, kegyetlen, hideg, és könyörtelen. Származása és múltja a homályba veszett. Eredetileg rabszolgavadász volt, messze a legjobb Rashmad előző ura, a tyrann emberei között, kinek nevét senki nem tudta, csak fekete mágusként emlegették, ha valaki a szájára merte venni. Rendall az évek folyamán a második lett mögötte a Vörös Kör céhében. A Világnak ezen a részén mindenki gyűlölte és félte őket. Bármivel és bárkivel képesek voltak kereskedni, ha az jó haszonnal járt. Rablások, betörések, zsarolások, sikkasztások, korrupció járt a nyomukban a mérhetetlen szenvedés mellett, amit okoztak. De leginkább rabszolgákra vadásztak, kiket akár Mélysötétbe is eladtak a drow elfeknek, vagy a ork szálláshelyekre téli élelemforrásnak. Hat hónappal ezelőtt azonban három rabszolga nagyobb falat volt, mint amit a tyrann a szájában tudott volna tartani. Mindhárman paladinok voltak, és segítségükre nemcsak bajtársaik siettek, de egyikük kalandozótársai is, teljesen felforgatva Rashmad addigi békés életét, ahol a rabszolgatartás törvényadta joguk volt a szabad polgároknak és nemeseknek. A paladinok a tyrannt is elkapták végül, így helyét Rendall vette át. A városban kitört káoszt hetek alatt elsimította, a maga egyszerű, ámde hatékony eszközeivel, az elszökdösött rabszolgákat összeszedte, számukat legyőzött riválisaival növelve. Bár Rashmad első embere lett, nem kényelmesedett el, ugyanolyan éberen figyelte és vigyázta városát most is, mint egykor, ura szolgálatában. Ezúttal is ösztöneire hallgatva kutatott, esetleges Tüske-tagot keresve a licitálók között. Időnként vetett egy pillantást a lányra is, de különösebben nem foglalkozott vele. Ártalmatlannak ítélte, egyszerű parasztlány volt egy eldugott királyságbeli faluból. Szeme átvillant a terem túlsó végében álló Yorasra, majd Ynabelre, két legjobb emberére. Hatékonyságuk kiemelkedő volt, ennél nagyobb csak egymás iránti gyűlöletük lehetett. Ezen persze senki sem csodálkozott: Yoras elf volt, míg Ynabel félig drow. A drowk sötét elfek voltak, kik Mélysötétben éltek, a föld alatt, világukat unokatestvéreik, az elfek iránti ősi gyűlölet által uralva. Rendall mégis figyelemreméltó békét tudott köztük tartani, és kihasználva, időnként erősítve is rivalizálásukat, a lehető legtöbbet hozta ki belőlük. Most mindketten alig láthatóan rázták a fejüket. A terem tiszta volt. Ynabel, akárcsak az ura, gonosz volt, ráadásul nemcsak harcos, hanem mágus is, így megérezte bárkinek a jó kisugárzását, akárcsak őt megérezték a paladinok. Persze nem minden jó ember volt lovag, és ugyanúgy nem minden gonosz minden tettében rossz ember, de megítélésükben ez fontos nyom volt. Az istenek döntése alapján a gyermekek bizonyos fajta eleve elrendeltetéssel jöttek a Világra: jellemük, lelkük beállítottsága alapján születhettek jónak, gonosznak, vagy a két véglet közti egyensúlyként neutrálisnak. Ilyen szempontból életük nem Tabula rasaként kezdődött. Azonban ahogy növekedtek, ahogy sorsuk alakult, és amilyen válaszokat ők adtak az életük kihívásaira, ez a jellemzőjük megváltozhatott. A leggonoszabb lény is megbánhatta tetteit, és térhetett a jó útra, ugyanakkor a jóravaló emberek is megkeseredhettek, s persze a neutrálisok sem tudták mindvégig megőrizni magukban az egyensúlyt. Nekik nem volt olyan fajta kisugárzásuk, mint a másik két csoportnak, de ugyanakkor ők sem tudták megérezni őket. Ezt a fajta kisugárzást nemcsak a neutrálisok nem érezték, hanem az átlagos emberek sem. Különleges érzék kellett hozzá, ami vagy velük született, vagy nem. A mágusok és a papok igéikkel viszont akkor is ráéreztek a velük ellentétes kisugárzásra, ha születetten nem voltak rá képesek. A neutrális lényekből sem hiányzott a jóra vagy rosszra való hajlam, jóval inkább kiegyenlítette egymást, mint Yorasnál is. Ezek az emberek saját megítélésük alapján hajlandóak voltak akár a jó, akár a gonosz szolgálatába állni, de nem belülről fakadó igényként, hanem ahova az élet sodorta őket. Yoras egy elf szálláshelyen született, de mindig sokkal jobban érdekelték a zárak, társai tulajdonai, mint az erdő. Mikor harmadjára rajtakapták, száműzték maguk közül. Éveken át vetődött egyik helyről a másikra, miközben egyre ügyesebb és egyre zárkózottabb tolvaj lett belőle, míg egyszer Rendall-lal hozta össze a sorsa. A nagyúr akkor még a tyrann szolgálatában állt, de már éles szemmel fürkészte a lehetséges embereit. Az elf tehetsége hamar kitűnt, így bevette őt a céh soraiba. Yoras végre újra otthonra lelt, ahol elfogadták, sőt értékelték képességeit. Azóta szolgálta Rendallt hűségesen.

Ynabel élete is elég hányattatott volt, mire Rendallra rátalált. Apja drow elf, anyját nem ismerte, még születésekor halt meg. Apjára is csak évekkel később bukkant, illetve ő talált rá. Addig erdei elfek nevelték, de boldogan odaadták apjának, aki magával vitte őt Mélysötétbe. Ynabel is habozás nélkül otthagyta Zöldlombot, ahol nem is nagyon tartóztatták: lelke legalább olyan sötét volt, mint bőre, hideg zöld szemeiből sugárzott a kegyetlenség. Egy ideig apjával élt ezután. Ynabel boldogan vette át a drow szokásokat, tanulta meg nyelvüket, és vadászott vele együtt felszíniekre, hogy rabszolgának eladják őket. Ám egy alkalommal másik drow csapatba ütköztek, akik megérezték a benne keringő anyai vért. Apja hiába állította, nem hitték el neki, hogy emberi anyja volt a lánynak. Habozás nélkül rájuk támadtak, elvették zsákmányukat, apját megölték, ő is alig tudott elmenekülni. Később visszatért, hogy feltámassza apját, a mágiája ekkorra már elég erős volt benne. Apja eszmélése után elárulta neki, hogy ki volt az anyja: Mirane, Zöldlombból. Ezért nevelték fel őt az ottaniak, dacára annak, hogy az elf lány szerelme egyike volt a Világ legtiltottabb viszonyainak. Ynabel maga is napokig rosszul volt az undortól. Miután apjával egyetlen mozdulattal végzett, elment Zöldlombba, ahol rövid úton kidobták. Nem volt már helye sem a drowknál, ahova mindennél jobban vágyott, sem az elfeknél, ahova sosem tért volna vissza. Egyetlen cél maradt benne: eltitkolni, elfedni szégyenletes származását. Elment hát a rashmadi rabszolgavadászokhoz, és felajánlotta nekik szolgálatát. Gondosan kiválasztotta, kihez kell fordulnia: Rendallban rögtön megérezte a hatalom lehetőségét, az erőt és a dominanciát. Dacára annak, hogy férfi volt (a drowk erősen matriarchátus társadalomban élnek), mellé szegődött. Rendall sosem kérdezte származását, de elfogadta és annál jobban kihasználta tudását. Főleg, mivel Ynabel belépőjegyként Zöldlombot ajánlotta fel zsákmányul. Rendall remek haszonnal adott túl rajtuk, és Ynabel is elérte célját: írmag sem maradt valahai otthonából. Egyetlen egy kivétellel. Rendall sosem adott túl egy bájos, ámde vadóc félelf lányon, Chesen, aki szintén Zöldlombban nevelkedett. Az emberfogó hónapok lassú, ám annál élvezetesebb munkájával Ches szabad lelkét szilánkokra törte össze, lágy, engedelmes és teljesen akaratnélküli rabszolgává formálva. Miután jóllakott vele, pár év múlva első örömházának élére tette, amit a félelf a lehető legnagyobb gondossággal vezetett ura számára. Ynabel nem bántotta a lányt, mert tudta, hogy azzal csak Rendall kíváncsiságát keltené fel, amúgy is Chesnek kisebb gondja is nagyobb volt Ynabelnél.

A nagyúr most bólintott, nyugtázva emberei néma jelentését, majd figyelmét a licitre fordította. A lányt végül egy fiatal rashmadi nemes vette meg. Rendall alig észrevehetően felvonta a szemöldökét. Ezek szerint a szuka nem fogja megérni a reggelt. Vrenshennek ugyanis furcsa szokásai voltak, amelyek fiatal lányok vételében kezdődtek, és azok keserves halálában végződtek legkésőbb pár nap múlva. Rendall lélekben vállat vont. Amíg csak a rabszolgákon tölti ki örömét, és erszénye is állandóan nyitva áll az újabb vételek felé, ő ugyan nem bánja... Sokkal keményebb dión kellett törnie a fejét. Immáron bizonyos, hogy a paladinok távozása dacára újra tüske állt az oldalába. Bár már hónapok óta nyugalom van a városban, egyre-másra rejtélyes esetek történtek. Idáig is előfordult ugyan rabszolgaszökés, vagy szöktetés, esetenként egy-egy tartót is megöltek, de arra még nem volt példa, hogy mindezek mellett a szervezett portyákat is rendre meghiúsítsák a vadászó csapataira támadó paladinok. Valahol szivárgott egy lék, és ez csak azt jelentette, hogy a városában kémek vannak. Egyelőre azonban a sötétben tapogatózott. De nem volt türelmetlen. Előbb-utóbb mindenkinek kifogy a szerencséje, és neki elég az elejtett hibákra figyelnie, hogy azután az elpötyögtetett nyomokon eljusson céljához. Emberei neki is voltak a szomszédos városállamokban, köztük egyik legfőbb ellenségében, Goldengrassban, és persze a Királyság területén is. Edera de Wintertől nem kellett ezen a télen tartania, Goldengrasst teljesen körülzárta a hó, emellett a druidának újra zsákmányra éhező ork hordákkal kellett felvennie a küzdelmet. A királyságbeli paladinokkal azonban annál jobban meggyűlt a baja. Hírforrásai szerint a LaMarten fivérek, kikkel előző nyáron akaszkodott össze, titkos társaságot alapítottak a rabszolgaság, és főleg a rabszolgavadászok ellen. Nevük igen találó volt: Tüske. Rendall általában nem foglalkozott különösebben az ilyen próbálkozásokkal, jó párral volt már dolga az elmúlt évek során, de a testvérek keserves leckével tanították meg arra, hogy őket ne becsülje le. Ők voltak azok, akik elmozdították a tyrannt, elődjét és egykori urát, jóformán polgárháborút indítva ezzel Rashmadban, mire sikerült Rendallnak magához ragadnia a gyeplőt. Nem is volt nehéz, gondolta magában dühösen, csak a királyvárosi inkvizíció elől kellett megszöknöm hozzá. Sokért nem adta volna, ha újra rabszolgapántot tehetett volna a szőke lovagok nyakára, ám azok reménytelenül eltűntek a Királyságban, hogy a legváratlanabb helyeken bukkanjanak fel újra, mindig a legrosszabb alkalmakkor. Hivatalosan nem nyúlhattak ugyan hozzá, Dariannek, a gyermekkirálynak, fontos volt a status quo Rashmaddal, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy ne támadják minden egyéb lehetséges módon.

Rendall felnézett gondolataiból. Épp elvezették előtte a fekete hajú lányt. Lánca végén mezítláb futott új tulajdonosa után, és mikor meglátta az emberfogót, rémülten kitért előle, amennyire a póráza engedte. Rendall egy pillanatra összevonta a szemöldökét. Elgondolkodva nézte a lányt, de aztán megrázta a fejét. Láthatóan nem volt semmilyen különleges képessége, sem szökni, sem ellenkezni nem próbált, és már az első alkalommal kezes volt, akár a többi hozzá hasonló parasztlány. Hirtelen elveszítette érdeklődését az aukció iránt. Yoras és Ynabel úgyis kezükben tartják az eseményeket. Megfordult, kiment az előtérbe, magára borította prémes köpenyét, majd kilépett a bejáraton. Felszállt a lovára, és elindult az alkonyodó utcán. Kifújt levegője fehér páraként szállt előtte.

Időközben a lány is megérkezett új tulajdonosa palotájába. Reszketve állt meg a terem közepén, de nemcsak a hideg miatt remegett. Riadt szemekkel figyelte a férfit, aki miután elküldte a szolgáit, töltött magának egy pohárral, majd megfordult, és italát kortyolgatva odament a lányhoz. Körbejárta, szakértő szemekkel nézegette, majd elégedetten bólintott. Végül megállt előtte.
- Hogy hívnak? – kérdezte tőle. A lány lehorgasztotta a fejét, és hallgatott.
- Azt kérdeztem, hogy hívnak! – csattant a férfi hangja.
- Hatvankettes – suttogta a lány maga elé összerezzenve.
- Jó válasz – mosolygott elégedetten a férfi. Felemelte a lány fejét, és belenézett a szemébe. Rettegő őzikeszemek néztek a gonoszul világító ragadozószemekbe.
– Nem vagy semmi és senki, hatvankettes. Csak az én játékom.
Kiitta poharát, majd hátat fordított a lánynak. Visszament az asztalhoz, hogy újra töltsön magának. A lány ekkor felnézett. Szemében nyoma sem volt a félelemnek. Hangja gyökeres ellentétben állt az addig teljes valójában rettegő lényének.
- Hatvankettesnek hívnak. Akarod tudni mi a nevem? Obeya.
A férfi keze megállt a levegőben. Lassan visszafordult a lány felé. Tekintete kifejezéstelenné vált. Az őzikeszemek tovább nézték őt.
- Vedd le a pántot.
A férfi engedelmesen odament hozzá, keze kinyúlt, és leszedte a lány nyakából a pántot. Obeya elmosolyodott, írisze kivilágosodott. A férfi magához tért, szemei rémülten meredtek az előtte álló mágusra. Szólásra képtelenül próbált hátrálni. Ismét ragadozó nézett az áldozatára.

Másnap reggel Rendall döbbenten állt Vrenshen házában. A férfi gyötrelmes halált halt, legalább olyan gyötrelmeset, mint azok a fiatal lányok, akikkel ő végzett idáig. Mibe nyúlt most? Yoras mellette vizsgálta a tetemet.
- Van esély a föltámasztására? – kérdezte a nagyúr az elfet. Az megrázta a fejét.
- Nincsen meg a szíve. Képletesen szólva ugyan idáig sem volt, de enélkül mégsem lenne képes élni.
- Hol van a szíve? – kérdezte meredten a másik. Yoras felnézett.
- Ott, nagyuram – mutatott Rendall háta mögé. Az emberfogó hátrafordult. A fiatal nemes szívét a saját tőrével szegezték a falra. Alája az áldozat kifolyó vérét festéknek használva egy hosszú, vékony háromszöget festettek. Csúcsa lefelé állt, alapja enyhén ívelt a befelé. Rendall közelebb lépett a falhoz, nem hitt a szemének. Lassan visszafordult, szeme Yoras tekintetével találkozott.
- Tüske.

- Mit lehet tudni arról a nőről? – kérdezte később Rendall. Az aukcióházban álltak, éppen a kikiáltót faggatták. Az elővette a listáját és tanácstalanul megrázta a fejét.
- Ő a hatvankettes.
- Kinek a szállítmányával érkezett?
A kikiáltó óvatosan ránézett.
- A tieddel, nagyuram...
- Micsoda? – vette ki Rendall a kezéből a listát. – Fiatal pórlány, ember, engedelmes, mágia nélküli, két hete van itt... A beszállító... Dreg? Hol van most?
- Ilyenkor a Sörházban szokott lenni, uram – válaszolta Yoras.

Rendall belépett a vásárnegyedbeli kocsmába, lehúzta a kesztyűit és szétnézett. Kellemes meleg fogadta, a fal melletti kandallókban barátságos tűz ropogott. A hely a nagyúr emberfogóinak kedvenc törzshelye volt, esténként zsúfolásig megtelt, de most reggel alig pár ember ült csak az asztaloknál. Napközben a Sörház étteremként is működött. Jöttükre a felszolgálólány előjött a pult mögül, és odament hozzájuk.
- Nagyuram, miben segíthetek?
- Dreg itt van? – kérdezte tőle Rendall. A hirtelenszőke, karcsú lány bólintott.
- A hátsó szobában találod őt, nagyuram.
- Gondoskodj róla, hogy senki ne zavarjon minket – vetette oda Rendall, és elindult a kocsma végébe. A lány ismét bólintott, majd visszament a pult mögé. Dreg, Rendall egyik legjobb rabszolgavadásza, harmadikként a sorban Yoras és Ynabel után, éppen a szalonnás tojását ette, mikor ura belépett az ajtón.
- Nagyuram? – nézett fel alantasa, aki egyébként születésére nézve félork volt. De Rendallt nem érdekelte a fickó félig vadkanszerű kinézete. Rendkívül hatékony volt, főleg miután a tavaly nyáron elkapott tisztánlátó parancsnok, Sir Aurel LaMarten jóvoltából ő is megismerhette a pántot. Nem törte meg a pár hetes rabszolgaság, hanem foggal-körömmel, vagy inkább agyarral-karommal visszaküzdötte magát a nagyúr emberei közé, és a valahai egyszerű hajcsárból vérbeli vadásszá vált. Rendall szó nélkül letette elé a listát.
- Hatvankettes tétel. Mit tudsz róla?
Dreg elolvasta a papírt, elgondolkodott, majd a fejét rázta.
- Semmi különös, nagyuram. Egy királysági falu mellett bóklászott, mikor elkaptuk. Illetve szó szerint ő futott belénk. Nem védekezett, könnyű zsákmány volt.
- Varázsolni sem akart?
- Az? – kérdezte vissza döbbenten Dreg. – Még a nevét se tudta, nagyuram.
- Nem volt olyan érzésed, hogy ő akarta elkapatni magát?
A félork elgondolkodott.
- Úgy állt ott, nagyuram, mint a bárány a farkas előtt. A legtöbb pór ilyen. Ugyanilyen könnyű elkapni akármelyik falusit.
- Van még valaki abból a faluból?
- Igen, nagyuram. Valamennyi értékes árut elhoztuk – bólintott Dreg.
Rendall elgondolkodott. A tegnapi vásáron valószínűleg azok is elkeltek, akárhol lehettek már a városban.
- Kerítsétek elő őket, és tudjátok meg, ismerték-e a hatvankettest – mondta végül. Emberei bólintottak, és távoztak. Rendall ránézett a szalonnás tojás maradványaira, majd visszasétált a nagyterembe.
- Lynia, ugye? – nézett a felszolgálóra, aki pult mögött állva pakolta éppen a poharakat.
- Igen, nagyuram? – kérdezte a nő. Az ő nyakában nem volt rabszolgapánt, és a fején viselt, tarkóján megkötött mintás parashani kendője mutatta, hogy férjnél van. Világosbarna szemével barátságosan és jósággal telve nézett a Világba, dacára annak zord voltára. Pár hónapja dolgozott a Sörházban, a vendégek nagy megelégedésére. Rendall már többször feltűnés nélkül ellenőrizte a megbízhatóságát, a lány mindig tisztán került ki belőle. A férje egy kikötőbeli kovácsműhelyben dolgozott segédként. Még a nyáron érkeztek ide, hogy munkát találjanak a városban, tengerparti falujukat, Parashant, ugyanis kalózok dúlták fel. Rendall ugyan eltűnődött azon, hogy rabszolgavadászok elől miért ide menekültek, de azért megtalálta benne a logikát: ha valakinél munkát kapnak Rashmadban, akkor onnantól védve vannak a pánttól.
- Van még abból a szalonnás tojásból?
- Természetesen, nagyuram. Kérlek, foglalj helyet, egy perc és hozom.
A lány befordult a konyhába. Rendall levette köpenyét, majd leült egy asztal mellé, kinyújtotta lábait, és elgondolkodva nézett ki az ablakon. A fiatal nemest mágiával végezték ki, ráadásul elég kegyetlen módon. Az elfogott lány viszont szemmel láthatóan nem bírt ezzel a tudománnyal. Vagy mégis? Ha a rajz tanúsága szerint a Tüske tagja, akkor szándékosan fogatta el magát Dreggel. Megint tudták a nyavalyások, hogy hol fognak vadászni, szűrte a levegőt a fogai között felhorgadt dühvel. Csak most nem a falut mentették meg, hanem inkább befészkelődtek közéjük. De hogyan tudta rávenni a lány a nemest, mi is a neve? Vrenshen? Igen, Vrenshen. Szóval, hogy tudta rávenni, hogy őt vegye meg? Hiszen tucatnyi más kedvére való lány volt múlt este a vásáron. Pánttal a nyakukban pedig semmilyen mágiára nem képesek az igemondók. Hacsak... Hacsak nem valaki más bűbájolta meg Vrenshent még korábban, hogy a hatvankettest vegye meg... Rendall megmozgatta a fejét. Egyre szebb. Legalább két igemondóval kell számolni. Hirtelen felnézett. Lynia egy tálcával jött vissza a konyhából, rajta frissen készült szalonnás tojással, és egy nagy szelet kenyérrel. Letette a tálcát a férfi elé, aki bólintott, és hozzálátott az ételhez. A lány közben megindult az asztalok között, hogy összeszedje az üres tányérokat, és poharakat, és felvegye az esetleges új rendelést. Az emberfogó félig végzett, mikor Yoras és Dreg visszaérkezett.
- Tegnap nem kelt el az összes rabszolga, találtunk még párat az aukcióházban – jelentette Yoras. - De egyik sem ismerte korábban a hatvankettest, nagyuram. Nem falubeli volt.
Rendall bólintott, ezt várta.
- Üljetek le – intett az embereinek. Azok letelepedtek vele szemben, és türelmesen várták, hogy uruk végezzen az evéssel.
- Mondd csak, Yoras – koppintott az emberfogó az asztalra reggelije végeztével. - Hogyan varázsolhatott az a szuka pánttal a nyakában?
- Ezen töröm én is a fejem, nagyuram – felelte az elf. – Amíg a szállítmánnyal volt, és az aukcióra került, a te pántodat viselte. Amikor eladták, akkor Vrenshené került rá. A tiéd gátolja az igemondást, de a nemesében már nem vagyok biztos. Mindig kifejezetten olyan lányokat keresett, akik nem tudtak varázsolni. Lehetséges, hogy egyszerűen megspórolta volna a mágiagátló pántot?
Rendall a fejét rázta.
- Nem. Minden rashmadi pánt blokkolja az igemondást. Erről még a tyrann gondoskodott, azzal a felkiáltással, hogy aki ezt nem tudja magának megengedni, az a rabszolgát sem tudja megfizetni.
- Megbocsáss, nagyuram – rázta fejét Dreg -, de valami mégis lehetett a nyakbavalóval.
Rendall Yorasra nézett.
- Itt van nálad a hatvankettes pántja?
- Igen, nagyuram – vette elő a zsebéből Yoras a holmit. Rendall elvette tőle, és megvizsgálta. Megrázta a fejét.
- Semmi baja. Ez csak egyet jelent. Vrenshen vette le a nő nyakából.
- Hiszen nem tudta megbájolni – nézett értetlenül Yoras.
- Nem ő bájolta meg, hanem valaki más, még korábban. A szuka nem egyedül dolgozik, még egy mágus lehet vele.
Rendall megmaszírozta halántékát.
- Lynia, egy kancsó kávét – szólt a pulthoz. A nő bólintott, és ismét eltűnt a konyhában. Pár pillanat múlva kijött, újabb tálcán hozta a kávéskancsót, és a bögréket. Letette eléjük az asztalra, és tölteni kezdte a kávét. Először természetesen a nagyúrnak.
- Bűbáj erre nem képes – jelentette ki ezenközben Yoras. – Mentális uralom igen, de bűbáj nem.
Lynia az elfnek is töltött.
- Ezt az igét viszont papok is ismerik – vakarta meg a fejét Rendall, majd felnézett a szőke nőre. – Köszönöm, Lynia.
A lány bólintott, és végül Dreg bögréjét is telitöltötte. Rendall közben kortyolt a kávéból, magában elismerően biccentett. Jó erős volt.
- Végig kell nyálaznunk Vrenshen utolsó pár napját – folytatta. – Szerencsére a mentális uralom hatása nem tart sokáig, egy-két napig legfeljebb.
Lynia összeszedte az üres edényt, majd eltűnt vele a konyhában.
- Kérdés, hogy kerülhetett mágus a nemes közelébe? – tűnődött Yoras. – Közismert volt, mennyire irtózott tőlük.
- Ideje kideríteni – állt fel Rendall. Dobott pár érmét az asztalra, majd odaszólt a közben ismét visszatérő Lyniának.
- Köszönöm, nagyszerű volt a tojás is, a kávé is.
Lynia mosolyogva biccentett.
- Egészségedre, nagyuram.
A három férfi köpenyébe burkolózott, és kilépett a hóesésbe. Lynia odament az asztalukhoz, és az ablakon át figyelte távozásukat, miközben a tálcára tette a kávéskancsót és a bögréket. A mosatlannal visszaindult a konyhába. Odabent letette a tálcát az asztalra a dézsa mellé, és így szólt.
- Egész jó irányba kezdtek el tapogatózni.
Obeya felnézett a tányérjától. Éppen végzett a reggelijével. Akárcsak Rendall, ő is szalonnás tojást evett. Szalvétába törölte a száját, ivott egy korty kávét, majd elgondolkodva ránézett a másik lányra.
- Akkor nem árt kicsit megkeverni a nyomokat.

További ismerkedés

Második - További ismerkedés

Lynia Kero fáradtan érkezett haza aznap este. A nyolc órás harangszó után Tisha váltotta fel, így a részeg tombolásból Sant Ordnak hála, kimaradt. A lány eleve elutasított mindenféle alkoholt, de látván, mit tesz mások szellemi képességeivel, akkor sem ivott volna, ha nem lett volna paladin. Belépett a kovácsműhelybe, és felment az emeleti kis szobába, ahol szállást kaptak a kovácstól, aki pár házzal arrébb lakott a műhely mellett. A lány társa, Talem, azonkívül, hogy segédként dolgozott, a műhelyre is vigyázott, ahol Nerim mester az értékes mágikus fegyvereit is tartotta. Így viszont egyedül tudtak maradni. A vörösesbarna hajú, izmos, erőteljes testfelépítésű férfi bólogatva hallgatta Lynia beszámolóját a nap eseményeiről.
- Sejtik, hogy a másik igemondó pap is lehet a domináció miatt – fejezte be végül a lány. Talem nyugodt maradt.
- Ne aggódj emiatt. Senki sem gondolná egy kovácssegédről, hogy valójában Amiel papja. Ahogy rólad sem, hogy milyen remek vámpírvadász vagy – mosolygott a lányra. Bár eredetileg az álca kedvéért játszották meg, hogy házastársak, a valóságban is egyre szorosabb szálak fűződtek közöttük.
- Az a baj – gondolkozott el Lynia -, hogy a következő feladatok során előbb-utóbb megtalálják a kapcsolódási pontot a műhelyben.
- Az emberek gyakran mennek a kovácshoz patkoltatni, vagy fegyvereket készítetni – rázta a fejét a társa. – Itt járnak össze a népek. Több hírt tudok meg a műhelyben, mintha maga Rendall nagyúr jelentene nekünk. Pedig nem is mi vagyunk az egyetlenek a városban. Igaz, hogy Vrenshenre itt tettem az igét, de az alkalom kihagyhatatlan volt. Teljesen véletlenül járt erre, az öreg pont hazament ebédelni. Így legalább nem kellett Fulmin papjának álcáznom magam... Megtudtál valamit a következő rajtaütésről?
- Túl sokat is – mosolygott Lynia. – Azt hiszem, megint kelepcét állítanak. Annál fegyelmezettebbnek ismerem az emberfogókat, hogy hangosan fecsegjenek a fülem hallatára.
- Még hányszor akar ellenőrizni Rendall? – csóválta a fejét Talem. Lynia felnevetett.
- Minden alkalommal, mikor lehetősége nyílik rá. Akkor lennék bajban, ha nem ellenőrizne többet. Ugyanis ez azt jelentené, hogy bizonyossá vált a dolgában. Egyelőre széles körben terít, arra számítva, hátha megbotlik valamiben egy kíváncsi fülelő, de hamarosan újra meghúzza a hálót. A Sörház túl jó hely ahhoz, hogy kihagyhassák a kémek. Akárhogy is, Obeyának másként kell most bejutni a következő áldozatához.
Hirtelen elhallgatott, arca megfeszült. Odament az ablakhoz, és félrevonta a függönyt.
- Átkozott vámpírok…
Talem megfogta a vállát. Ő is kinézett az ablakon és rögtön észrevette a rejtőzködő ragadozót a sötétben.
- Nem tehetünk semmit… A legkisebb hiba is végzetes lehet. Nyughass, Villámkezű.
- Odanézz! – suttogta Lynia kétségbeesetten. Az utca végén magányos járókelő bukkant fel, és tartott a végzete felé. – Valamit mégis muszáj csinálnunk!
- Várj!
Lynia azonban hirtelen ötlettel kinyitotta az ablakot, felkapta a sarokban álló kézmosó lavórt, és széles mozdulattal az utcára borította tartalmát. Odalent hangos kiáltás hallatszott. Hiába, senki sem örül annak, ha éjnek évadján nyakon öntik egy lavórnyi jeges vízzel. Pláne télvíz idején. Lynia kihajolt az ablakon.
- Ó jaj, istenem, ne haragudj, jó uram! – kiáltotta le. Leszaladt a lépcsőn, és a műhelyen átfutva kifutott az utcára. Minden sejtjében érezte a rájuk leső ragadozót. Be kell hoznia a férfit, akármi legyen is!
- Remélem, nem okoztam kárt a ruhádban! Azt hittem, ilyenkor már senki nem jár erre…
Az ember savanyú arccal tapogatta a ruháját, és ránézett a nőre. Haragos szavait elharapta, mikor meglátta a lány háta mögött felbukkanó hatalmas termetű férfit.
- Kérlek, gyere be, melegedj meg a tűznél – mondta Talem. – Ne haragudj az asszonyra, eléggé szertelen tud lenni.
Felvezették a pórul járt idegent a szobájukba, és leültették a kályha elé.
- Kérlek, add ide a köpenyed, kiterítem – mondta Lynia. – Amíg megszárad, elszaladok neked a Macskába egy jó erős grogért, nekünk sajnos elfogyott.
A férfi bólintott, és leült. Lynia levitte a köpenyt fújtató melletti tűzhöz, kiterítette, majd magára borította a sajátját, kilépett az ajtón, és gyors léptekkel elindult a közeli kocsma felé. Ám a következő saroknál hirtelen befordult, és nesztelen léptekkel lopakodott a lesben álló vámpír mögé. Köpenyéből elővette a facöveket, és mielőtt a vérszívó megneszelhette volna ottlétét, villámgyors mozdulattal a szívébe döfte. Lynia már a tisztánlátó rendházban is hírhedt volt erről a módszeréről, ő ugyanis nem harcolni vágyott, hanem egyszerűen ölni, majd továbbmenni. Mire végzett tisztánlátóvá vált, jóformán a kézjegye lett, ezért is nevezték el Villámkezűnek. Óvatosan körülnézett, de nem látott senkit, így visszafutott az utcán, majd betért a Macskába. Hamarosan korsót tartva a kezében iparkodott hazafelé. Belépett a műhelybe, és felsietett a lépcsőn.
- Remélem, nem hűlt ki – tette le fújtatva az asztalra.
- Asszonyom, ennyire azért nem kellett volna szaladni – mosolyodott el a férfi, haragját lassan feledve. Kezébe vette a korsót, és belekortyolt.
- Ez a legkevesebb, jó uram, azok után, amit tettem veled – szégyenkezett Lynia.
- Minden rendben ment? – nézett rá Talem. Lynia a szemébe nézve bólintott. Leültek a férfi mellé, pár percig beszélgettek, végül Lynia felállt.
- Azt hiszem, már megszáradt a köpenyed. Megyek, felhozom.
- Ne fáradj, komolyan – szabadkozott az idegen, de Lynia már le is szaladt a lépcsőn. Ahogy megfogta a köpenyt, kezével véletlenül az aljához ért. Valami zörgött a bélésben. A lány arcán gyanakvás futott végig. Visszament az emeletre, és hangtalanul megállt az ajtóban. Talem felnézett, majd megértve Lynia jelzését, egy furcsa mozdulatot az idegen arca előtt.
- Az idő most megállt neked – mondta halkan. Írisze kivilágosodását szürke szeme rejtette el. A férfi megmerevedett.
- Mit találtál? – lépett oda Talem a lányhoz.
- Valamit, ami nagyon nem tetszik nekem – válaszolt a lány. Megmutatta a köpeny alját, amibe levél volt bevarrva. – Ahhoz képest, hogy titkos levelet visz, nem nagyon vigyázott rá…
- Meg tudod úgy varrni, hogy ne vegyék észre? – kérdezte a férfi. Lynia megrázta a fejét.
- Akkor hagyjuk – döntött Talem.
Visszament a férfihez, leült vele szemben, csettintett az ujjaival, és mintha mi sem történt volna folytatta a társalgást. A férfi felrezzent, látszott rajta, hogy az elmúlt perc kiesését nem vette észre.
- Lynia – nézett fel Talem. – Megszáradt az úr köpenye?
- Igen, fel is hoztam. Parancsolj uram.
A férfi mosolyogva átvette a köpenyét, és a vállára borította.
- Most már tényleg mennem kell.
A pár lekísérte a lépcsőn, majd a műhelyajtóban állva elbúcsúztak tőle
- Remélem, legközelebb kellemesebb körülmények között találkozunk – mondta neki Lynia. – Ha a vásárnegyed felé jársz, térj be a Sörházba. Ott dolgozom, szívesen vendégül látlak egy italra.
A férfi mosolyogva biccentett, majd távozott. Menetközben, mintha csak véletlenül tenné, végigsimított a köpeny bélésén, ám a két Tüske figyelmét nem kerülte el a mozdulat. Némán visszamentek a szobájukba, ahol Lynia aggódva nézett Talemre.
- Leszúrtam a vámpírt…
Talem elgondolkozott.
- Nem szól közvetlenül ellenünk. A köpenytrükknek nem dőltünk be, hála Amielnek, és ez a fontosabb.
- De a gyanú…
- Azt bizony felkeltettük – bólintott a férfi.

Rendall rabszolgaházbeli szobájában alaposan megvizsgálta a köpenyt.
- Semmi – rázta a fejét. – Nem nyúltak hozzá.
- Az emberemnek viszont annyi – sziszegte Ches. Rendall rápillantott. A nő dühösen meredt rá vissza. Rendall elméjén átfutott a félelf története, ami igencsak furcsa kanyart vett. Mikor a paladinok megszöktek Rendall láncáról, valami Ches lelkében is ismét megmozdult. Hazudni nem volt képes urának, ezért kérte lányait, hogy ne mondjanak el neki semmit, mit művelnek a háta mögött, de tegyék azt, amit jónak látnak. A tyrann és Rendall eltűnése utáni zűrzavaros időben céltalanul ténfergett a városban: semmit nem tudott kezdeni szabadságával. Ekkor találkozott össze Fangthane-nel, a helyi vámpírmester egyik legerősebb vérszívójával. Megtörtént köztük a Világ, talán még drow és elf közötti kapcsolatnál is bizarabb szerelme: vámpír és félelf talált egymásra. Ebben az időben tértek vissza a tisztánlátó paladinok is, hogy a helyi vámpírfészket kiirtsák. Tervük sikerült, ámde Ches ekkorra már döntött: Fangthane mellett maradt, és belőle is vámpír lett. Rendall visszatérése után szövetséget kötöttek egymással. A paladinoktól való védelemért cserébe Ches és Fangthane segített Rendallnak a hatalom visszaszerzésében. Ches az örömház vezetéséhez is visszatért, immár önszántából. Kapcsolatuk azóta is gyümölcsöző, ámde gyanakvással terhes volt
- Pyco szerint a lány térült-fordult a groggal - mondta most Rendall. - Nem volt elég ideje a cserkészésre.
- Nem is cserkészték be. Jött, szúrt, ment. Észre sem vette, mi történt vele.
- Akkor ő volt ügyetlen. Nem lehet, hogy egy rivális vámpír volt a támadó?
- Rendall, nem vagyunk annyian, hogy egymással rivalizáljunk – mondta a nő, majd kivillantotta félelmetes fogait. - Ha a lány vámpírvadász…
- A levélhez nem nyúltak. Nézz körül az embereidnél, Ches. A vámpírok mindig rivalizálnak egymással. Én meg kicsit jobban megkapargatom a lányt.
Ches dühösen elment. Rendall elgondolkozva nézte a köpenyt. Lynia eddig még minden csapdát elkerült. Vagy rettenetesen óvatos, vagy tényleg tiszta. Gondolataiban ajtókopogás zavarta meg.
- Gyere be – mondta. Yoras nyitott be.
- Találtatok valamit Vrenshennél? – nézett rá Rendall. Az elf megrázta a fejét.
- Egyelőre semmit, nagyuram. Végig ellenőriztünk mindent, sehol nem volt arra esély, hogy mágussal vagy pappal akadjon össze. Kivéve Fulmin templomában, de ott sem láttak idegent.
- Kovácsműhelynél nem járt?
- Nem is lépett ki a palotanegyedből a vásárig. Akkor pedig egyenesen az aukcióházba ment. Persze, nincs kizárva, hogy menetközben megállt…
- Lovon vagy hintón ment oda?
- Lovon. Megvizsgáltuk a ló patkóit. Egyik sem friss. Annyira nem, hogy meg is vannak lazulva. Lynia amúgy is egész nap a Sörházban dolgozott, oda pedig Vrenshen sosem ment.
- Na és a férje?
- Ő a kovácsműhelyben volt a mesterével. Nerim nem találkozott Vrenshennel.
Rendall tovább gondolkozott.
- Rendben – mondta végül. – Tegyük őket félre egy darabig. Biztos vagyok benne, hogy hamarosabb újabb támadás lesz. Akkor hátha össze tudjuk kapcsolni velük.
- Az este egy-két emberem elejtegetett pár szót a következő portyáról…
Rendall felvonta a szemöldökét.
- Meglátjuk.

Másnap este Ches összehúzott szemekkel figyelte az árnyékból a hazafelé tartó Lyniát, aki kezében tartott fazékban vitte a Sörházban kapott vacsorájukat. Érezte ugyan a lányon a lelkéből áradó tisztaságot, de ez még nem bizonyította azt, hogy paladin is lenne. Kinézete sem utalt a harcosra, de a vámpír tudta, hogy ez sem jelent semmit. Talán, ha rábírná valahogy, hogy elárulja magát… Hirtelen ötlettől vezérelve kilépett mellé az utcára. A másik lány meglepetten fordult feléje.
- Nem tudnál segíteni, kérlek? – szólt kérlelőn Ches, felé nyújtva kezét. – Napok óta nem ettem…
Megpróbált a szemébe nézni, de a másik elkapta róla a tekintetét, és óvatosan hátralépett.
- Ne haragudj, de nem ismerlek. Akárki lehetsz.
- Csak éhes vagyok, kishúgom…
- Adnék én szívesen enni, de ez minden, amihez mi is jutottunk ma.
Lynia továbbra is kerülte Ches tekintetét. Azt ugyan remekül titkolta, hogy tudja kivel áll szemben, de egyelőre nem talált kiutat a kutyaszorítóból. A vámpírt nem ölheti meg, Rendall gyanúja rögtön bizonyossággá válna. Viszont megbájolt vacsorává sem kívánt válni. A röpke pillantás erejéig, amivel felmérte az előtte álló nőt, rájött, hogy Ches próbálja becserkészni, akiről még parancsnokától, Sir Aurel LaMartentől tudta meg, mielőtt Rashmadba jöttek volna, hogy a korábbi barátjukból halálos ellenségük lett. Ismét hátralépett, tovább növelve a kettőjük közti távolságot.
- Próbáld meg Columba templomát, nővérem - mondta. - Ott biztos tudnak rajtad segíteni. Sok sikert.
Ezzel sarkon fordult, és elsietett. Ches tűnődve nézett utána. A lány ártalmatlan, bár eléggé óvatos prédának tűnt. De aki Rashmadban él, ha meg akarja érni a másnapot is, nem nagyon szokott bizalommal fordulni az idegenek felé…

Bűbáj mustárral és némi vérrel

Harmadik - Bűbáj mustárral és némi vérrel

A következő pár hét nyugalomban telt. A Lynia fülének szánt portyákat senki nem háborította meg, és újabb gyilkosság sem történt. Rendall azonban nem volt igazán elégedett. Jóformán minden pillanatát ismerték már Vrenshen utolsó két napjának, mégsem tudtak rájönni arra, hogy hol igézhették meg.
- Valószínűleg egy véletlenszerű találkozás volt – jutott végül a következtetésre a nagyúr. Mivel ezen a téren nem járt sikerrel, megpróbálta azoknak a listáját összeállítani, akikre a Tüske célkeresztje kerülhetett. A probléma csak az volt, hogy jelöltek bőségesen álltak rendelkezésre. Közelített a következő vásár ideje. A rabszolgák többszörös ellenőrzésen is átestek, mielőtt az aukcióházba kerültek volna. Azon az estén Rendall ugyanúgy elfoglalta helyét a falnál, mint egy hónapja, és embereivel ugyanúgy fürkészték a tömeget. Ez alkalommal saját szállítmányát nem dobta piacra, más szállítók áruja került terítékre. Miközben figyelmesen nézte a foglyokat, pillantása megakadt az egyiken. Ösztönei rögtön jeleztek. Magas, vörös hajú, barna szemű harcos állta megvetően a licitálók pillantásait.
- Megeszem a kalapomat, ha ez nem egy paladin. Akár még tisztánlátó is lehet – suttogta Rendall maga elé. Előtte egy sűrűn fátyolozott középkorú nő megfordult, és ránézett.
- Azt mondod, Rendall nagyúr? Hmm, pont megfelelne az én kutyuskáimnak... – Madam Raznier hangja reszelősen csikorgott. Rendall pár pillanatnyi tűnődés után értette meg, hogy az asszony nevetett. – Megteszed ugye, hogy nem licitálsz rá túl nagyon?
- Madam Raznier, vigyed csak nyugodtan – mosolygott udvariasan az emberfogó. – Nekem több mint elegem van a paladinokból.
Az asszony felkuncogott, majd visszafordult, és egy huszáros rohammal sikerült megvennie a harcost. A férfit hátrabilincselt kezekkel vitték el, látszott rajta, hogy többször is próbálkozott kitöréssel, és most is bármikor készen áll egy újabb lehetőségre. Rendall a fejét csóválta. Ő ugyan nem adta volna el, amíg nem törik kezessé, bár a paladin éppen az a fajta volt, aki hamarabb hal meg, mintsem engedelmeskedjen a gazdájának. Magában elmosolyodott. Pár nap, és a Madam hozzá fog fordulni, hogy segítsen a betörésben, és akkor lesz alkalma megpuhítani a férfit. Ha a fickó valóban az, akinek gondolja, akad majd megbeszélnivaló témájuk bőségesen. A tisztánlátók rendházába idáig még nem sikerült beférkőznie, noha gyanúja szerint ott lehet a Tüske egyik, ha nem a legfőbb hadiszállása. A nő ismét felé fordult.
- Tartok ma este egy kis mulatságot. Amolyan házi viadalt. Nincs kedved csatlakozni, Rendall nagyúr?
- Sajnos, a kötelesség másfelé szólít – mondta udvariasan sajnálkozva az emberfogó. Esze ágában sem volt a nő házába menni. – Talán majd legközelebb.
- Talán. Talán akkor még a lovag is élni fog... – az asszony megint reszelős hangon felnevetett, majd intett testőreinek és elvonultak. Rendall visszafordult, és újra a tömeget kezdte pásztázni, de erősen figyelt a rabszolgákra is. Párnál magában bólintott, és jobban megjegyezte őket, érezve bennük a potenciális veszélyt. Különösen az egyik druida volt számára gyanús, ő azonban egy idősebb férfi volt, arcán karmolások és forradások végtelen sora. Őt egy dölyfös arcú nemes vette meg. Rendall nem tudta nem élvezni a helyzet humorát. Lord Steene ugyanis fával kereskedett, és a druidát munkásnak vehette meg. Kíváncsi volt arra a napra, mikor a druida engedelmesen fejszét vesz a kezébe, hogy kivágjon egy fát... Végül az aukció véget ért, de a fekete hajú lánynak nem találta a nyomát. Persze valószínűtlennek tűnt, hogy megint ezzel a módszerrel próbálkozott volna tartóhoz kerülni. Rendall kiment az aukcióházból, lóra szállt, és átlovagolt a Sörházba. Fényes, teliholdas éjszaka volt, a lehullott hó ráfagyott az utakra, és a háztetőkre. Rendall árnyékként vágtatott végig az utcákon, a hó ropogott lova patái alatt. A Sörházban szokás szerint telt ház volt, mikor belépett. A lányok hatalmas söröskorsókkal és grogokkal megpakolt tálcákkal sürögtek-forogtak az asztalok között. Rendall odament a pulthoz, ahol Lynia szolgált ki, és ráült az egyik székre.
- Nagyuram? – nézett rá azonnal a lány. – A szokásosat?
Rendall bólintott. Lynia rögtön töltött neki egy pohár forró grogot.
- Mondd csak – kérdezte tőle a férfi, miután kortyolt az italából -, hogyhogy ilyen helyen dolgozol, ha sosem iszol? Egy ilyen jó kislány?
Lynia csodálkozva nézett rá, majd elnevette magát.
- A munka az munka, nagyuram. Nincs ebben semmi kivetnivaló. Wergo úr pedig annak örül, ha a vendégek isznak, és nem a felszolgálók.
Rendall magában igazat adott a lánynak, na és persze a kocsma tulajdonosának is. Ekkor megállt mellettük egy másik férfi is. Tiszteletteljesen fejet hajtott Rendallnak – Rashmadban mindenki tudta, hogy kicsoda is ő –, majd a lányhoz fordult.
- Hölgyem, talán még emlékszel rám – mondta mosolyogva. Lynia ránézett és elpirult.
- Természetesen. Remélem, már nem haragszol, uram.
- Dehogyis – nevetett amaz. – Most értem vissza a városba, és eszembe jutott a kedves invitálásod annak idején.
- Örülök, hogy eljöttél. A vendégem vagy. – Lynia töltött a férfinek is egy pohárral, aki mosolyogva köszönte meg.
- Jut eszembe. A nagy felfordulásban el is felejtettem megmondani akkor a nevemet. Pyco.
- Pyco uram – biccentett Lynia. – Bízom benne, hogy ez a találkozásunk szerencsésebben alakul számodra.
Rendall felhúzott szemöldökkel nézte a közjátékot.
- Mit tettél az úrral, Lynia? – kérdezte végül. A lány zavarba jött.
- Igazság szerint... – kezdte habozva -, leöntöttem őt egy lavór hideg vízzel, nagyuram.
- Nem tesz semmit, tényleg, meg sem fáztam – mondta gyorsan Pyco. A kovácsműhelybe való bejutásának pontos részleteiről annak idején nem tett említést Rendallnak, aki most különös fénnyel a szemében nézett rá.
- Leöntötted? – tekintete megint Lynia felé fordult. A sötét szemek fürkészően szemlélték a lányt.
- Igen, nagyuram – felelte zavartan a lány.
- Miért? – kérdezte pár pillanat csend után Rendall.
- Nos... Hosszú napom volt, nagyuram, fáradt voltam, és a férjemnek esze ágában sem volt tiszta vizet hagyni nekem, így mérgemben... kiborítottam az egészet az utcára... Azt hittem, nincs ott senki. Még szerencse, hogy azt a másik urat nem találtam el...
- Másik urat? – kérdezte egyszerre a két férfi csodálkozva. Lynia visszacsodálkozott rájuk, de nem tette szóvá azok együttes kórusát.
- Pyco úr mögött jött nem sokkal. Az ablakban láttam, amikor...
Pyco felemelt kézzel jelezte, hogy érti. Lynia folytatta.
- Azután leszaladtam az utcára, hogy bocsánatot kérjek. – Hirtelen összeráncolta a homlokát. – Most jut eszembe, hogy akkor már nem láttam ott az urat, mikor leértem. Igaz, ki is ment a fejemből...
Rendall újra ivott a grogjából, majd látszólag közönyösen megkérdezte.
- Na és ez a másik úr hogy nézett ki?
Lynia arcán most már világosan kiült az értetlenség, de Rashmadban nem volt szokás visszakérdezni Rendall nagyúrnak.
- Sajnos, nem láttam az arcát, nagyuram, mert csak egy pillanatra tűnt fel. Fekete köpenyben volt, a csuklyáját mélyen a fejére húzta. De termetes, izmos férfi volt, fegyverrel. Furcsa...
- Micsoda, húgom? – kérdezte Rendall bátorítóan.
- Most, hogy kérded, nagyuram, az a nagy kard a hátára szíjazva... Nem tudom, hogy lehetséges ez, Talem ért a fegyverekhez, de... kékes fénnyel világított.
A két férfi hangja elakadt. Nagyon is jól tudták, kinek van kék színű kardja.
- Lynia, hozod már azt a kört? – üvöltöttek az egyik asztalnál.
- Megbocsáss, nagyuram – nézett rájuk a lány, majd Rendall bólintása után felkapott egy tálca teli korsót, amit még akkor készített össze, mikor az emberfogó a pulthoz lépett, és kivitte a reklamálókhoz.
- Sir Aurel LaMarten, és az Észak lángja – szűrte a szót a fogai között Rendall. Így már több, mint érthető a vámpír gyors pusztulása.
- Ki van zárva, nagyuram – szögezte le dacosan Pyco. – Tolvaj vagyok. Tudom, mikor követnek.
Rendall laposan ránézett.
- Silkazurra, hiszen csak egy paladin! – morrant fel az embere. Rendall felemelte a szemöldökét.
- Úgy gondolod?
Ekkor tért hozzájuk vissza Lynia. Habozva nézett Pycóra.
- Uram... Megbocsáss, de azok az urak rólad érdeklődtek az előbb... – intett a fejével az ajtó felé. A férfiak odanéztek, és még láttak két kifelé lebbenő köpenyt.
- Mit akartak? – kérdezte Pyco.
- Mennyire ismerlek, hol szálltál meg, ilyesmiket.
- Na és mit mondtál nekik, Lynia? – érdeklődött Rendall. Ha Lynia észre is vette a szemében éledő lángot, nem tette szóvá.
- Semmit, nagyuram, hiszen a nevét is csak most tudtam meg... Mondtam, hogy fáradjanak ide, de nem akartak zavarni.
- Megtennéd, hogy szólnál, ha megint érdeklődnének? – kérdezte Pyco.
- Persze, uram. Ha itt leszel...
- Mondd meg nekik, hogy a Zöld Kulcsban megtalálnak. A vásárnegyedben.
Pyco kezében egy érme tűnt fel, amit Lynia felcsillanó szemmel tett el.
- Mindenképpen, uram – mondta mosolyogva. Kéretlenül is újabb pohár grogot tett eléjük, majd visszatért a munkájához. Rendall belekortyolt az italába.
- Pyco, fiam – mondta megtörölve a száját. – Lebuktál.
Pyco megcsóválta a fejét. Visszanézett az ajtóra, majd szemével a lány fürge mozgását figyelte az asztalok között. Már ő is kezdett kételkedni abban, hogy nem követték.
- Azt hiszem, az akkori estém legszerencsésebb fordulata volt, hogy az a fruska nyakon öntött – mondta fejét csóválva.
- Úgy tűnik – értett egyet Rendall. – Mindenesetre jó ötlet csapdát állítani a Kulcsban.
Hirtelen kitárult a kocsma ajtaja, és Yoras lépett be rajta, jó pár fejvadásszal a nyomában. Körülnézett, majd elindult egyenesen Rendall felé. A férfi összehúzott szemekkel nézte emberét. Érezte, hogy nem fog jó híreket kapni.
- Nagyuram – kezdte az elf -, Lord Steene. A druidája megszökött.
- Nem mondod, hogy róla is levették a pántot...
- Nem volt rá szükség, nagyuram. Telihold van.
Rendall rámeredt Yorasra. Az szárazon folytatta.
- A fickó lycantróp druida volt. Elszabadította magában a fenevadat. Rashmad utcáin jelenleg egy kontroll nélküli vérfarkas kóborol.
- Lycantróp? – tátogta Pyco mellettük. Rendall ránézett.
- A druidák egyik kasztja. Lemondtak arról a képességükről, hogy bármilyen állattá alakuljanak, amire mondjuk a goldengrassi druida is képes, helyette viszont vérfarkassá tudnak változni, úgy, hogy nem veszítik el közben az irányítást, és nincs szükségük teliholdra sem.
- De ez csak sima átváltozás, amit gátol a pánt – magyarázta Yoras, eközben odabólintva Lyniának, megköszönve neki kitöltött italát. Forró herbatea volt, mert az elf sem ivott alkoholt, viszont odakint dermesztő hideg volt. Belekortyolva folytatta. – A druida viszont kihasználva a teliholdat, felébresztette magában a szörnyeteget. Ez pedig nem varázslat, csak a dolgok – természete. A vérfarkas teliholdkor átváltozik, pont.
- Csakhogy elveszítette az irányítást is, és igencsak kétséges, hogy valaha is visszaszerzi – vonta össze a szemöldökét Rendall.
- Nem hiszem, nagyuram, hogy érdekelné bárkinek is a biztonsága a városban.
- Mi lett Steene-nel? – kérdezte Rendall. Yoras vállat vont.
- Farkaseledel.
Rendall elgondolkodott.
- Jó van. Ha élve el tudjátok kapni, annál jobb. Kitűnő bevételi forrás lesz az Arénában, de azért nem kell mindenáron. Vedd magad mellé Ynabelt és Dreget, és három csapatra osztva fésüljétek át a negyedet. S ha már arra jártok... Nézzetek be a Raznier nőhöz is. Van egy olyan érzésem, hogy ő is nagyobbat harapott ma, mint amekkorát elbír.
Yoras bólintott, felhajtotta a teáját, és embereivel kiment az ajtón. Rendall hátrafordult, és szembenézett Lynia sápadt arcával.
- Ne aggódj, kislány – mondta nyájasan. – Yoras remek felderítő. Elkapják a druidát.
Lynia ránézett, és nyelt egyet.
- Talem... záráskor értem jön... egyedül...
- Tud magára vigyázni, hiszen kovácslegény. – Rendall ráejtette hatalmas tenyerét Lynia fehér kezére, és megszorította. – Eszedbe ne jusson eléje menni. Értve vagyok?
Lynia ráemelte tekintetét.
- Igen, nagyuram.
Rendall keményen a lány szemébe nézett, aki egy pillanatra ugyanilyen határozottan viszonozta a pillantását, majd kihúzta a kezét a férfié alól, felkapta az újra megpakolt tálcáját, és elindult az asztalok felé. Mire odaért, már nyoma sem volt a rémült nőnek.
- Acélból van ez a lány... – nézett utána Pyco.
- Az otthonát szétdúlták a kalózok, és most Rashmadban próbál megélni. Ez bárkit megacélozna. Ha túléli – vont vállat Rendall. Magában azonban eltűnődött. Furcsa. Az előbb mintha parancsot teljesítő katonát látott volna egy pillanatra...

Yoras csapatával Madam Raznier palotája felé indult. Igyekezett letudni ezt a feladatát, mielőtt elkezdené a farkas keresését. A nőnek saját arénája volt, ahol privát küzdelmeket rendezett. Vérszomja minden múló évvel egyre nagyobb lett, hovatovább több rabszolga pusztult nála, mint a városi arénában. Miközben átvágtattak a palotanegyeden, az elf bajsejtelme egyre erősödött. Végül megtorpantak a nyitott kapuk előtt. Yoras hátraszólt.
- Készítsétek a fegyvereket.
Nézte maga előtt a nyomokat a hóban, de sokra nem ment velük, minden teljesen le volt taposva. Óvatosan hatoltak beljebb. A ház ajtaja is tárva-nyitva volt. A csapat leugrott a lovak nyergéből, majd óvatosan, mindenre figyelve beléptek az épületbe, de sehol nem találtak senkit. Végül elértek az arénába, ahol döbbenten álltak meg a homokban. A szórakozó vendégek holtan hevertek mindenfelé, látszott, menekülés közben érte őket a végzet. Az idomított vadkutyák sem élték túl a mai estét. A legrosszabbul azonban Madam Raznier járt. Szívét kivágták, és a palánkra szegezték. Alatta a vérrel festett tüske képe virított. A szívből még csöpögött a vér. A vörös hajú paladinnak nyoma sem volt.

A Sörházban jócskán túllépték már a zárórát. Rég elment az utolsó vendég is, főleg azután, hogy Rendall mindenkit a vérfarkas nyomába küldött. A lányok közül egyedül Lynia maradt, aki mind gyakrabban, és mind jobban aggódva nézett az ajtó felé. Rendall viszont kényelmesen üldögélt az egyik asztalnál, nyugalmasan szivarozva, szemmel láthatóan itt rendezte be a főhadiszállását a vérfarkas utáni hajszában. Lynia egy idő után kéretlenül hordta számára a forró kávét, és töltötte újra az emberfogó bögréjét. Az ajtó időnként kinyílt, hogy újabb jelentés fusson be. A lány minden alkalommal reménykedve fordította oda fejét, hogy csalódottan visszaforduljon utána a mosogatáshoz, a pakoláshoz, és a takarításhoz. Végül hiába keresett magának, nem talált több munkát, így a pultra dőlve nézte az ajtót, illetve figyelte Rendall esetleges rendeléseit. Az ajtón megint bejött valaki, ám Lynia arca most sem derült fel, noha Yoras tekintete sok mindent elárult neki. Gyomrában a szorítás talán egy foknyit engedett, ami viszont az elfre egyáltalán nem volt jellemző. Odament Rendall asztalához, és csendesen elkezdett beszélni. Lynia kitűnően le tudta olvasni az érzelmi változásokat a nagyúr arcáról, a békés nyugalomból a tomboló haragon keresztül a fagyott dühig. Végül odafordult a lányhoz.
- Lynia, whiskyt.
Lynia szó nélkül megfordult, és lehajolt a pult alá. Mikor felegyenesedett az üveggel a kezében, Talem mosolygó arcával találta magát szemben.
- Talem! – kiáltotta boldogan, és repült a karjaiba. A férfi szorosan átölelte, majd a fülébe súgta.
- Mire ez a nagy örömünnep?
- Elszabadult egy vérfarkas – súgta vissza lány.
- Hoppá... – nézett Talem. Hangosan ennyit mondott. – Ne haragudj, elhúzódott a munka a műhelyben.
- Lynia – szólalt meg halkan Rendall a háta mögött. A nagyúr hangja elárulta, hogy véges türelme határán jócskán túl van, és sebesen távolodik tőle. – Megkaphatnám azt a whiskyt?
- Jaj istenem – kapott a szájához Lynia, és sebesen szaladt Rendall aszalához kezében az üveggel, menetközben kapva le egy tiszta poharat a pultról.
- Bocsáss meg, nagyuram – tette le az üveget és a poharat az asztalra.
- Elmehettek – nézett rá Rendall. Lynia azonban habozott.
- Nagyuram, ma én zárok. Amíg vendég van, nekem is maradnom kell.
Rendall megmozgatta a fejét. Egy pillanatig csend volt.
- Azt mondtam, elmehettek – ismételte meg halkan. Hangja nem tűrt ellentmondást. A lány lesütötte a szemét, majd bólintott.
- Igen, nagyuram.
Rendall szava Rashmadban törvény volt. Lynia visszament a pult mögé, majd egy teli kancsó friss kávét tett az emberfogó asztalára, és egy újabb bögre herbateát Yorasnak.
- Ha szükséged lesz még kávéra, nagyuram, találsz a konyhában. Tisha reggel hétre érkezik, ő friss reggelit tud neked készíteni. Jóéjt, nagyuram - hajtotta meg a térdét.
- Jóéjt, Lynia – Rendall hangja ismét nyájas volt. Talem feladta Lyniára a köpenyét, fejet hajtva ő is elköszönt a nagyúrtól, aki biccentett feléje, majd együtt kiléptek az ajtón, és halkan becsukták maguk után.

Ahogy egyedül maradtak, Rendall Yorashoz fordult.
- Hogy intézték el az öreglányt?
- Mágiával, nagyuram, mint Vrenshent - felelte az elf. - A paladin végzett a kutyákkal, és utána a vendégekre támadt.
Rendall töltött magának a whiskyből.
- Mégis, hogy a magasságos Egek Ura szent lábujjára szedték le a pajzsmágiát az arénáról?
- Alaposabban is megnéztem Razniert - mondta Yoras. - A csuklóin és a bokáin kötélnyomok voltak. Már napokkal korábban elkaphatták. A mágus az ő képében volt a nézőtéren. Ahogy elkezdődött a viadal, leszedte a mágiát, és ketten elintéztek mindenkit.
- Ketten?
- Egy paladin és egy mágus bőven elég az elkényelmesedett vendégekhez, nagyuram, még a testőreikhez is. Az aréna ajtajaira zárvarázst tettek, így esély sem volt a menekülésre.
Rendall lehajtotta az italt.
- Vagyis megint szándékosan kapatta el magát egy Tüske-tag.
- Csak most nem a te szállítmányoddal jutott be a városba, nagyuram, hanem a Félkarúéval.
- Az én legkedvesebb kalózom - morrantott Rendall.
- Igen, nagyuram. Mostanában a Rashmad környéki tenger és a partvidék a vadászterülete. – Fejével az ajtó felé intett. – A pultoslány faluját is ő intézte el.
Rendall elgondolkodva dobolt az asztalon.
- Az ő emberei is eljárnak a Sörházba?
- Szoktak, nagyuram, bár nekik inkább a kikötői Macska a törzshelyük. Ide csak verekedni jönnek. Ha a lány rájuk is ismert, inkább meghúzza magát, és örül, hogy az ő nyakába nem került rabszolgapánt. De nyugodtan lehet lék náluk is, hiszen ők is szoktak portyázni.
- Térjünk vissza az öregasszonyra. Ha már napokkal ezelőtt elkapták, akkor valakinek helyettesíteni kellett a nyilvánosság előtt. A szolgáknak sem tűnt fel semmi?
Yoras vállat vont, beleivott a bögréjébe.
- Nem nagyon szokott eljárni sehova a rabszolgavásárokon kívül. Amúgy is mindig fátylat hordott. Emlékszel rá, nagyuram, magad is beszéltél vele az aukción.
Rendall halkan füttyentett.
- Így igaz. A hasonlóság tökéletes volt. Nem csak kinézetben, de még hangban is. Annál inkább szükségük volt egy belső emberre, hogy a szokásait is megismerhessék. Sűrű fogú fésűvel nézd át a ház népét.
Yoras bólintott. Rendall tovább gondolkodott.
- Az legalább kiderült, hogy a mágusunk egy illúzionista. Az aukcióházon mostantól a vásárnapokon legyen mindig igazlátó varázs. Beszélj Ynabellel. A szuka ezután csak a saját képében tűnhet ott fel.
- Azt hiszem, nagyuram, hogy azt ismerjük is. A pánt nemcsak blokkol, de meg is szüntet minden varázslatot. - Yoras ránézett urára. - Attól tartok, nagyuram, hogy már hónapok óta készülnek minden egyes akcióra. Részletesen kidolgoztak mindent. Biztos nem állnak meg kettőnél.
Rendall újra töltött magának, de most már lassan iszogatta a whiskyt.
- Akkor ideje a mi lépésünknek.

Talem és Lynia hazafelé mentek az utcákon. A lány beszámolt az este történtekről.
- Sikerült elhitetnem velük, hogy Sir Aurel járt itt pár hete, és ő intézte el a vámpírt, valamint, hogy árnyék akadt Pycóra, a futárra. Gondolom, csapdát állítanak majd a Zöld Kulcsban.
- Alkalomadtán kiemeljük belőle a csalit – bólintott Talem. – De remélem, ez jó tanulság a számodra: többet nem intézhetsz el vámpírt. Legalábbis nem paladinként. Kocsmai felszolgáló vagy, és kész.
- Igazad van – sóhajtott Lynia. – Még így sem biztos, hogy teljesen meggyőztem Rendallt.
- Rendall a saját embereiben sem bízik meg teljesen – legyintett Talem. – Nem hiába olyan átkozottul jó. Vajon hogy sikerült az este Obeyának és Aldónak?
- Yoras arcából ítélve remekül – mosolyodott el Lynia. – Nem véletlenül akarta azt a whiskyt Rendall annyira…
- Életemben nem láttam még ilyen tehetséges illúzionistát, mint Obeya – mondta elismerően Talem -, de mindig túl nagy kockázatot vállal.
- Az ilyen férgek eltaposása bármekkorát megér – nézett rá Lynia. – Kérdés viszont, mi legyen a druidával. Addig, míg tart a telihold, életveszélyes lenne találkozni vele. Mégis előbb kéne nekünk elkapni, mint az emberfogóknak…
- Nem nagyon van rá erőnk, kishúgom – rázta a fejét Talem. – Rendall emberei amúgy is az egész várost feltúrják érte. Ha összeakadunk vele, talán. De külön nem tudjuk keresgélni. Vár ránk a következő feladat. Yoras lovának patkóját sikerült a Sörház előtt meglazítanom. A teája?
- Megitta a mai adagját is. Megérkezett a szállítmány is. Holnaptól kolbász lesz a reggeli - bólintott Lynia, majd Talemhez simult.
- Örülök, hogy a mai estét megúsztad ép bőrrel.
Talem elmosolyodott, megszorította a lány kezét. Megállt, és Lynia felé fordult.
- Ne féltsd a bőrömet, tudok rá vigyázni.
Lehajolt, könnyedén megcsókolta a lány száját, majd egymásba karolva újra elindultak.

Másnap reggel Yoras meghúzta lova kantárját Nerim mester kovácsműhelye előtt. Mikor hajnalban elhagyta a Sörházat, észrevette, hogy hátasának egyik patkója meglazult. Kapott az alkalmon, hogy Rendall utasítása szerint meglátogassa Talemet, próbálkozik-e vele valamivel. A tisztánlátók közé ugyanis nemcsak paladinok, de pap-lovagok is tartoztak, akik többnyire Amielt vagy Sant Ordot követték. A kovácslegény pedig szemmel láthatóan kitűnően forgatta kétkezes kalapácsát, noha csak vasat vert vele. A nagyúr szerint viszont megért egy próbát ennek utánajárni. Ugyan nem volt köztudott, de az elfek természetes mágiarezisztenciájuk miatt a legtöbb varázslattal szemben ellenállóbbak voltak emberi társaiknál, különösen igaz volt ez az elmére ható igékre. Yoras az árnyékba rejtőzve megvárta, hogy a kovácsmester elmenjen valamiért, majd megállt a műhely oldalában a szín előtt, ahol a lovakat szokták patkolni. Talem felnézett munkájából.
- Parancsolsz, uram?
- Meg kellene nézni a patkóját - intett Yoras a lovára. - A bal első lábán.
A kovácslegény bólintott, kiment, körbejárta a lovat, majd felemelte a mondott lábat, hogy szemrevételezze előző esti tevékenységét.
- Kiesett belőle a patkószög, uram - mondta az elfnek. - Pár perc munkával megigazítom.
Yoras figyelmesen nézte Talemet. A segéd gondos volt, precíz, a legkisebb kényelmetlenséget sem okozva a lónak, aki nyugodtan állt három lábon.
- Öt rézgaras lesz, uram - mondta Talem, befejezve a munkát. Yoras a zsebébe nyúlt.
- Sajnos csak dukát van nálam.
- Semmi gond, tudok visszaadni - válaszolta a legény, és belépett a műhelybe, Yorasszal a nyomában. Talem átvette tőle a dukátot, és megpörgette az üllőn. Az fényes, csengő hangot adott. Yoras ránézett, tekintete megmerevedett.
- Érdemes elnézni Caragana herbarista boltjába, választ adhat a vahoti pikáns kérdésére - mondta nyugodt hangon Talem. Szürke színű szeme szinte teljesen elrejtette írisze kifehéredését. Az érme pörgése abbamaradt. Yoras tekintete kitisztult, felnézett Talemre, aki zavart mosollyal adta neki oda a visszajárót. Az elf biccentett, kiment a műhelyből, lovára szállt, és elvágtatott. Talem mosolyogva nézett utána.
- A herbateájánál meg egyszerűen nincs jobb. Egyenesen Goldengrassból hozatta számodra. Maga Lady Edera válogatta ki a füveket...

Ugyanekkor a Sörházban Lynia lehajtott fejjel hallgatta Wergo szidalmait.
- Nyavalyás ribanc, nem érdekel, ki küld haza, addig nem mész el, míg rajtad kívül más is van a kocsmámban, nem voltam világos?
- De uram…
Wergo hatalmas pofont kevert le Lyniának, aki kezét az arcához kapva hallgatott el.
- Ha még egyszer előfordul, mehetsz haza a faludba kalóz lotyónak, megértetted?!
Erre a végszóra lépett be Rendall a kocsmába. Egy pillantással felmérte az eseményeket. Noha Lynia gyors mozdulattal kitörölte szeméből a könnyeket, a kocsmáros pedig azonnal feléje fordult nyájas mosollyal az arcán, az emberfogó rögtön kitalálta, mi történt. Szép számú lány viselkedett így Rendall előtt is, hogy eltitkolja a váratlan látogató érkezése előtt kapott pofont. A nagyúr szeme összeszűkült.
- Menj a konyhába Lynia, és segíts Tishának – parancsolta Wergo, majd Rendall felé indult. Lynia háta mögött becsapódott a konyhaajtó. – Nagyuram, miben állhatok rendelkezésedre?
Rendall az övéhez nyúlt, és egy közepes méretű erszényt akasztott le róla.
- Ez a tegnapi éjszaka fizettsége. Meg voltam elégedve Lyniával.
- Nagyon remek lány – helyeselt azonnal Wergo, miközben felragyogó képpel vette át az erszényt. – A legjobb munkaerőm.
Rendall villámgyors mozdulattal elkapta a kocsmáros csuklóját, és megszorította. Noha Wergo sem volt gyenge, arca elszürkült a fájdalmas szorítás miatt.
- Nem ütöd meg még egyszer az engedélyem nélkül – mondta csendesen a nagyúr.
- Igen, nagyuram – préselte ki magából a kocsmáros. Rendall jóformán összeroppantotta a kezét.
- Helyes. – Rendall hangja mit sem változott, annál inkább szorításának ereje. Wergo fájdalmasan felkiáltott, csuklócsontja összetört. Kezéből kiesett az erszény. – Miért is büntetnéd meg azt, aki az én parancsomat teljesíti, nem igaz?
Wergo elkínzott arccal bólintott.
- Örülök, hogy egyetértünk. Ennék valamit. Addig küldess a lánnyal kávét.
- Természetesen, nagyuram – nyögte a kocsmáros. Ép kezével felemelte a pénzes erszényt a földről, és bement a konyhába. Rendall figyelte távozását, szája szélén egy pillanatig mosoly játszott, majd leült az asztalához. A konyhából ekkor Lynia jött elő, kezében az elmaradhatatlan kávéskancsót hozva. Szemében már nyoma sem volt a könnyeknek, csak az arcán lévő piros folt mutatta az előbbi pofon helyét. Hangulata kétségkívül sokat javult, miután meglátta Wergo törött csuklóját.
- Parancsolj, nagyuram – töltötte ki a kávét, majd ránézett a férfira. – Sült kolbászt készítek. Hozhatok belőle?
- Hogyne – bólintott Rendall. Hirtelen ötlettel Lynia után szólt, aki már a konyha felé indult. – Gyere csak vissza egy pillanatra.
- Mit kívánsz, nagyuram? – fordult meg azonnal a lány.
- Nem kívánok, kínálok. Állást, neked. A házamban. Jóval többet keresnél, mint itt. Lenne hozzá kedved?
A lánynak leesett az álla.
- Mennyei oktopusz és a hínársellő bandzsa szemű gyermeke – szaladt ki akaratlanul a száján. Rendall elnyomott egy mosolyt. A lány összeszedte magát.
- Mi lenne a teendőm?
- Ami itt. Főzés, takarítás, egyebek – ránézett a lányra -, engedelmeskedés.
- Nagyuram – vörösödött el Lynia -, férjnél vagyok…
Rendall most már nem titkolta derűjét. Megrázta a fejét.
- Ne aggódj, nem arra gondoltam.
Lynia arcán látszott a megkönnyebbülés, majd nagyot nyelt.
- Nagyuram, nagy megtiszteltetést kaptam tőled, és ne gondold azt, hogy nem akarnám… De meg kell beszélnem ezt Talemmel. Ő a férjem, az ő szava dönt.
Rendall bólintott.
- Persze, gondolkozzatok csak rajta.
Lynia ráemelte Rendallra tiszta fényű tekintetét.
- Köszönöm, nagyuram – mondta egyszerűen. Rendall bólintott, a lány megfordult, és bement a konyhába. A férfi tűnődően nézett utána. Ha a lány a Tüske tagja, akkor sikerült kiemelnie a Sörház hírfolyamából, és odatennie, ahol szem előtt van, és ahol sokkal könnyebben elcsúszhat a lába alá rakosgatott banánhéjakon. Így fokozatosan átveheti az irányítást afelett, hogy miről is értesítse az embereit. Ha pedig tiszta, megszerezte magának a város legjobb ételkészítőjét.

Odabent a konyhában Lynia is ezen gondolkozott, miközben a Rendallnak szánt kolbászokat sütötte egy serpenyőben. Komoly érvágás lenne kikerülni a Sörházból, de a nagyúr ajánlatát nem lehetett visszautasítani: minden felszolgálónak igazi előrelépés és megtiszteltetésnek számított bekerülni a palotanegyedbe, főleg a város leghatalmasabb emberének házába. Ugyan egy percig nem ringatta magát hiú ábrándokba, hogy Rendallnak mostantól elnyerte a bizalmát, de ha olyan híreket nem is kívánt szállítani társainak, amilyenekre az emberfogó gondolt, abban biztos volt, hogy előbb-utóbb hasznára tudja váltani a körülmények változását. Megfordította a kolbászokat, és továbbtűnődött. Rendall állásajánlata azt is jelentette, hogy a helyére találnia kell valakit. Ő maga nem ajánlhatott senkit, hiszen a forrásnak teljesen megbízhatónak kell lennie. Lynia magában elmosolyodott, és a hagymát pucoló Tishára villant a szeme. A másik lány Rendall embere volt, többek között őt és Wergót ellenőrizte, illetve a túl sokat fecsegő emberfogókat szűrte ki. Elég egy felszínes beszélgetés majd Talemmel, és Tishának „eszébe fog jutni” a megfelelő ember. Bólintott. Rendall reggelije elkészült. Kiszedte a kolbászokat a serpenyőből, és egy tányérra tette őket. Mustárt akart még tenni hozzá, mikor látta, hogy megint kifogytak belőle. Kiment a raktárba, és levett egy csuporral az eddig bontatlan raklapból. Kezében forgatva megnézte a címkét: Vahoti erős. Ismét bólintott, ez volt Rendall kedvence. Visszament a konyhába, kinyitotta csuprot, és egy kanállal kiszedett belőle. Mielőtt a tányérra tette volna, ösztönösen megszagolta, ahogy minden étellel tett, amit elkészített vagy felszolgált. Kezében megállt a kanál, összevonta szemöldökét. Megint megszagolta a mustárt. Odafordult a másik lányhoz.
- Te Tisha, mi baja ennek a mustárnak?
- Mi lenne? – kérdezte az a hagymától könnyes szemmel.
- Fura az illata.
Tisha ránézett, és kést tartó kezével megtörölte az orrát.
- Vahoti erős. Mi más szaga lenne, mint fura?
- Nézd meg! – tartotta Lynia az orra elé a kanalat. Tisha beleszagolt, majd elfintorította az orrát. Mostanra azonban ő is gyanút fogott, és gondosabban megszagolta megint. Ránézett Lyniára, a két lány szeme összekapcsolódott.
- Fura.
- Mi a fura? – kérdezte Wergo, aki most jött vissza a paptól. Karja fel volt kötve. Az ötven dukátot sajnálta csuklója teljes rendbetételéhez, így csak könnyebben látták el a törését. Nem volt nagyon boldog.
- A mustár, uram – mondta Lynia. – Ezt én nem adhatom ki.
Wergo beleszagolt a mustárba.
- Én nem érzek semmit – vonta meg a vállát. Nem is csoda, hiszen erős dohányos, és az italt sem veti meg, gondolta magában a lány. Odakint Rendall felnézett gondolataiból, és a konyha felé pillantott. Mi történt a kolbásszal? Most vágják a disznót?
- Uram, ezzel a mustárral gond van – jelentette ki Lynia határozottan. - Én nem szolgálom fel a nagyúrnak.
- Akkor szolgáld fel mással! – csattant fel Wergo hangja.
- Nem tehetem, uram – rázta a fejét makacsul Lynia. - Rá fog kérdezni a mustárra. Ezzel eszi. El kell neki mondani.
- Eszedbe ne jusson, te féleszű liba – meredt Lyniára Wergo. – Tudod, mi történik, ha kiderül, hogy itt baj van az étellel? Lehúzhatom a redőnyt a boltra!
- Uram – emelte fel most már Lynia is a hangját. – Ha az derül ki, hogy eltitkoltad, hogy baj van az étellel, az életedre húzhatod le a redőnyt! El kell mondanunk neki!
- Ez így igaz – szólalt meg ekkor egy rekedtes mély hang a konyhaajtóban. – El kell mondani neki.
Rendall végignézett a három arcon, akik halálra sápadtan fordultak feléje.
- Mit is kell elmondanotok nekem? – kérdezte nyugodtan. Lynia nagyot nyelt, egy pillantást vetett Wergóra, majd kezével a mustáros kanállal a férfi elé lépett.
- Kérlek, nagyuram, szagold meg. Óvatosan.
Rendall megfogta Lynia csuklóját és az orra elé emelte vele a kanalat. Beleszimatolt a mustárba. Ránézett a lányra.
- Pikáns. Én az erőset szeretem.
Lynia odatartotta neki a csuprot is.
- Ez az is, nagyuram.
Rendall elvette tőle a csuprot és megforgatta a kezében. Elolvasta a címkét. Látta, hogy a lány épp most kezdte meg, a teteje pedig sértetlen volt.
- Mennyire fogy nálatok a mustár? – kérdezte. A két lány egymásra nézett.
- Eléggé – válaszolta Lynia.
- Főleg ilyenkor, télen – tette hozzá Tisha. – Most van a disznótor szezonja.
- Hetente-tíznaponta új raklappal rendelünk Vahotból, nagyuram – tette hozzá Wergo is. Rendall Lyniára nézett.
- Mutasd meg, honnan vetted le ezt a csuprot.
Lynia bólintott, és megindult Rendall előtt a raktárba, ahol rámutatott a frissen kezdett raklapra. A két másik követte őket. A raktárban a fal mellett több más élelmiszer mellett jó derékig érő magasságig sorakoztak a mustárok, egy-egy tálcán kéttucatnyi csupor is volt. Rendall körülnézett. Az ablakot erős rács védte, a zárak az ajtón és az ablakon sértetlenek. Az emberfogó ránézett bejáratban álló Wergóra.
- Ne nyúljatok a mustárhoz. Ne nyúljatok semmilyen ételhez és italhoz a raktárban, amíg ide nem küldök valakit, aki átvizsgálja őket.
Wergo sápadtan bólintott. Ettől tartott, de nem mert ellenkezni. Rendall ránézett Lyniára.
- Fogd meg a legfelső tálcát, és hozd utánam.
Lynia bólintott, majd bement a konyha melletti apró kuckóba, ahol a lányok át tudtak öltözni, felvette a köpenyét, visszament a raktárba, és leszedte a tálcát a többiről. Rendall némán várta, amíg végez, majd kiment a hátsó ajtón. Lynia pár lépésnyire lemaradva követte.

Nem mentek sokáig, Rendall rabszolgaháza az utca végében volt. Lynia fogát összeszorítva lépett be az épületbe. Alatta a mélyben több tucatnyi szerencsétlen sínylődött a vermekben,hogy megpuhítsák, mielőtt engedelmességre törve eladják őket, az emeleteken pedig az emberfogók szállásai és Rendall szobája volt. Lynia érzékei jóformán fulladoztak a sok gonosz jelenléttől. Felsétáltak a lépcsőkön, a rabszolgavadászok mindenhol tiszteletteljesen üdvözölték urukat, és kíváncsi pillantást vetettek a mustárokat cipelő lányra, aki mereven nézte Rendall barna, prémszegélyű köpenyének hátát, bár emellett agyában pontos térképet készített a rabszolgaház beosztásáról. Rendall magához intette az egyik emberét.
- Kerítsd elő Ynabelt, és küldd hozzám.
- Igen, nagyuram – a férfi máris eltűnt a folyosón. Rendall nekiindult a következő emeletnek, és Lyniával a nyomában végigment a folyosón. Az egyik ajtót kinyitotta, beléptek rajta. Rendall becsukta az ajtót Lynia után, és odaszólt a rájuk néző Yorasra.
- Nézd meg a mustárt.
Lynia Rendall mozdulatára az asztalra tette a tálcát, majd alázatosan oldalt lépett, az ablak elé. Ha szökni kell, jobb, ha van vészkijárat a háta mögött... Yoras, ha meg is lepődött, nem mutatta, hanem felemelte az egyik csuprot. Megforgatta, megvizsgálta, látta, hogy a zár ép rajta, majd felbontotta, és beleszagolt. Pillantását Rendallra kapta.
- Vahoti erős, külön adalékkal, amit biztos nem tettek bele eredetileg.
- Mi lehet? – kérdezte az emberfogó. Yoras egy-vagy két percig állt becsukott szemmel, majd csalódottan a fejét rázta.
- Valamilyen növényi méreg, de hogy melyik...
Az ajtón ekkor kopogtattak, és a korábban Ynabelért küldött emberfogó lépett be.
- Nagyuram, Ynabel a városban keresi a vérfarkas nyomát.
Rendall bólintott, majd elküldte az emberét. Közben Lynia félig keserűen maga elé sóhajtott.
- Vahoti pikáns... kis híján felszolgáltam neked, nagyuram – nézett rá Rendallra. A férfi röpkén elmosolyodott.
- De nem tetted. Jó orrod van.
Lynia szégyenlősen lesütötte a szemét, de látszott rajta, hogy jólesik neki a nagyúr dicsérete. Közben Yoras magához tért, miután egy pillanatra megmerevedett. Megrázta a fejét, ránézett Lyniára, majd Rendallra.
- Ismerek egy herbaristát, aki biztos meg tudja mondani, miféle holmi is ez. Van egy kis boltja a vásárnegyedben, időnként betér az erdőből, ahol amúgy él, hogy eladja a gyógynövényeit, és az egyéb dolgait.
Rendall Yoras szemébe nézve felhúzta szemöldökét, némán kérdezve, hogy megbízható-e az illető. Az elf bólintott.
- Akkor vedd fel vele a kapcsolatot – mondta neki az emberfogó. Yoras ismét bólintott, és kiment a szobából, hogy teljesítse a parancsot. Rendall kezébe vette megint a mustárt, megforgatta, és ránézett a csendesen várakozó lányra.
- Ahogy mondtam Lynia, az állás a tied.

Yoras belépett a herbarista boltjába. Szerencséje volt, a hideg tél miatt a nő beköltözött az erdőből. A fehérszőke elf hátrafordult a polctól, ahova idáig pakolt, barna szemével ránézett a férfira.
- Üdvözöllek, fivérem – mondta dallamos elf nyelven.
- Üdvözöllek én is, nővérem – felelte Yoras, majd megállt egy pillanatra. Nagyon régen nem használta már az anyanyelvét. Jobban szemügyre a nőt, szürke szeme felvillant.
- Yoras a nevem... – elgondolkodott –, Szürkeszirtből.
- Légy üdvözölve nálam Szürkeszirtbeli Yoras – mosolygott a mágus. – Az én nevem Caragana, Silverassanból.
- Messzire eljöttél északi otthonodból, Caragana – csodálkozott Yoras.
- Akárcsak te, fivérem.
- Így igaz – mosolyodott el a férfi –, de az utak mindig összefutnak...
- ... és az elfek újra egymásra találnak – fejezte be Caragana. Egymás szemébe néztek. Rövid csend után Yoras újra megszólalt.
- Caragana, a segítségedre van szükségem.
- Hallgatlak.
Yoras elővette a mustáros csuprot, és letette a pultra.
- Szeretném tudni, hogy a mustáron kívül mi van még benne.
Caragana megnézte a csuprot, majd megszagolta a tartalmát.
- Látom, rég jártál már otthon, Yoras. A csuporban csillagfürt van. A hajtása és a levele mérgező, bár nem nagyon.
- De ha valaki huzamosabb ideig eszi...
- ... az bajba kerül – bólintott az elf nő.
- Hol terem? – kérdezte Yoras rövid gondolkodás után.
- Itt lent nem nagyon. Inkább északabbra, a goldengrassi erdőben. Valami baj van?
Yoras ugyanis rámeredt Caraganára.
- Nem – mosolyodott el végül. – Minden rendben van. Köszönöm a segítségedet.
- Szívesen. Remélem – nézett a férfi szemébe Caragana. –, máskor is tudok segíteni.
- Abban biztos vagyok – suttogta Yoras. Meghajtotta fejét az elf nő felé, majd távozott. Caragana halvány mosollyal nézett utána, majd visszafordult a munkájához. A hosszú hetek munkája meghozta gyümölcsét. Lynia már a tél eleje óta főzte Yorasnak a különleges herbateáját, amit rajta kívül senki nem ivott a Sörházban. Sem ízben, sem másban nem különbözött attól a teától, amit az elf eredetileg szándékozott inni. Egyetlen apróságban mégis: szép fokozatosan legyengítette a természetes ellenállását. Nem észrevehetően, csak annyira, hogy Talem finom mentális dominációja hatással legyen rá. Lynia mostantól kezdve a hagyományos herbateát adja Yorasnak, hogy az visszanyerje ellenállását. Ha Carával sikerül összemelegednie az elfnek - a mágus csendesen elmosolyodott -, onnantól kezdve ő fogja főzni számára a teát.

- Edera de Winter – szűrte a fogai közt Rendall. – Ezek szerint nem temette be eléggé a hó azt a szukát.
- Úgy tűnik, nem, nagyuram – bólintott Yoras. – Sőt, úgy tűnik, őt nem érdekli a gyermekkirály és közted fennálló status quo.
- Az csak a kölyköt érdekli – legyintett az emberfogó. – Persze én sem bánom, hogy nem liheg a nyakamban. De Wintert viszont nagyon is érdeklik a paladinok. Ha csillagfürtöt juttat a Sörházba, akkor az azt jelenti...
- Vagy nincsen Tüske Wergónál, vagy a druida nem a Tüske tagja – fejezte be a mondatot Yoras. Rendall elgondolkodott.
- Elég valószínűtlen mindkettő. Majd meglátjuk. Mindenesetre a csapdák nyitva állnak. Meglátjuk, ki pottyan bele. A kovácsnál mi volt?
- Semmi, nagyuram - rázta a fejét Yoras. - Nem voltam ott tovább két percnél. Nagyon jól dolgozik, látszik rajta, hogy kovács. Amien templomában ilyet nem tanulnak. Holnap folytatom a vásárnegyedbeli műhelynél.

Lynia múltja

Újabb hetek múltak el. Rashmad túljutott a télen. Lassan két hónapja, hogy a fekete hajú lány először bukkant fel a vásáron. A kivégzések száma azóta kettőről nyolcra szökkent. A kapcsolódási pontok lassan leszűkültek a vásárnegyedre, valamint a palotanegyedre, de a nyomozás ennél közelebb nem jutott. A mágus a lehető legváltozatosabb módszerekkel jutott be a célpontok házaiba, hol cselédnek, hol vendégnek, hol Rendall egyik emberének álcázva magát. Volt eset, mikor egyszerűen áldozata hálószobájába teleportált. Emellett mintha csak tudta volna, hogy a vásárnapokon igazlátó varázs van az aukcióházon, többet ezeken a napokon az épület közelébe sem ment, hanem egyéb kereskedőházaknál tette tiszteletét. Egy dolog volt jellemző: a Tüske pontosan ismerte áldozata életét, szokását, mindennapjait. Ha nagyobb védekezésre számítottak, mindig a mágussal tartott a szökevény tisztánlátó is, akiről azóta kiderült, hogy nem paladin, hanem paplovag. Pompás, morgott Rendall a hírre: három igemondó, ebből kettő nyavalyás csuhás. A mentális domináció miatt nem is kellett beépülniük a célpont házába, elég volt egy-két emberével kedélyesen elbeszélgetni a kocsmákban vagy a piacon vagy akárhol. Továbbra is figyelték ugyan a különböző kovácsműhelyeket és a kocsmákat, ugyanúgy tudva, mint a paladinok, hogy azok a helyi közösségek találkozóhelyei, de akárcsak Lynia, Talem sem viselkedett gyanúsan, és mindkettőjüknek mindig acélbiztos alibije volt a kivégzések időpontjaiban. S ők ketten csak egyike voltak azoknak több tucatnyi rashmadi lakosnak, akiket munkájuk miatt tartottak szemmel a nagyúr emberei. Mindazonáltal a céh Kéttoronyban óvatos tapogatózásba kezdett a vörös hajú paplovag után. E két jellemző alapján derítették ki róla, hogy a neve Sir Aldoran Dominicque, tavasszal avatták, és Amiel papja. Rendall nyomatékos rábeszélése után Félkarú elárulta, hogy a harcos jóformán a karjukba futott, mikor az egyik parti kocsmában ünnepelték a legutóbbi fogást. Mire lefogták, egymagában végzett négy emberével. Az is csoda volt, hogy a  kalóz ennyit elárult. Közte és a nagyúr között nem épp a legfelhőtlenebb volt a viszony, a Félkarú csak fogcsikorgatva fogadta el Rendall fennhatóságát.

A kéttoronyból érkezett jelentés szerint más megfigyelt emberek mellett Talem és Lynia Kero neve sem szerepelt a tisztánlátók tagjai között. Az övék nem is szerepelhetett, mert Talem egy eldugott délkirályságbeli falu Amiel templomában tanult, ahova apja kovácsműhelyéből került. Ahogy sok más kis település, az ő faluja is rabszolgavadászok martalékává vált. Bár derekasan próbálta megvédeni övéi életét, végül alulmaradt a túlerővel szemben. A portyázók halottnak hitték, és nem pazaroltak rá feltámasztó igét. De Talem túlélte. Túlélte, és elkezdte harcát a rabszolgavadászok ellen. Egyszerű vándorkovácsként járva a vidéket fülelt, figyelt, próbálta kiszűrni a faluk megtámadása előtt odaérkező kémeket, akik az emberfogók számára derítették fel a terepet. Amikor meghallotta a tisztánlátók rashmadi esetét, a tyrann és első számú embere elkapását, ő maga jelentkezett Desharik LaMartennél. Önként vállalta, hogy Rashmadba jöjjön Lynia oldalán, akivel előtte a biztonság kedvéért elmentek Parashanba is pár napra, megalapozni a fedőtörténetüket. Sejtették, hogy a Félkarú a környéken tevékenykedik, de arra ők sem számítottak, hogy valóban átélnek egy támadást. A kalózok kíméletlenül verték láncra a falusiakat. Talem és Lynia jobb meggyőződésük ellenére elmenekültek. Nagyon megviselte őket, hogy nem tudtak segíteni a bajbajutottakon, de mint később Talem is mondta: nincs jobb hazugság az igazságnál. A falut elpusztították, nyugodtan mondhatták Rashmadban, hogy odavalósiak. Lynia Kero nevét sem találhatták meg Rendall emberei Kéttoronyban. Persze más lett volna a helyzet, ha Lynia d'Hormes-t keresik, a Lynia név viszont elég gyakori volt. A rendház főnöke, Sir Larden, sejtve, hogy nála is akadnak nem kívánt érdeklődők, Lynia tudtával megváltoztatta a lány jellemzőit nyilvántartásában, egy barnahajú, zöldszemű inkvizítorrá, amik a lány szülei is voltak. Aldóét azért nem, mert ő eleve nem kémnek ment Rashmadba, hanem végrehajtónak.

Lynia közben Rendall szolgálatába állt. A lány a közelébe se ment a ház számára tiltott részeinek, és a leghalványabb jelét sem mutatta annak, hogy bármi más is érdekelné az urára való főzésen és takarításon kívül. Bár az emberfogó felajánlotta neki, hogy nála lakjon, Lynia ezt köszönettel visszautasította. Amíg Talem nem végzi el a mestermunkáját a kovácsnál, nem akarták otthagyni a műhelyt. Mivel a férfi nyár elejére felszabadulhatott, Rendall belement abba, hogy a lány addig ingázzon a palotanegyed és a kikötő között, ahol Nerim műhelye volt.

A lycantróp druidát Ynabelnek sikerült elkapnia még a télen. A férfi azonban nem adta olcsón a bőrét, vérfarkasként egy teljes szakasz elfogóval és jópár rashmadi lakossal végzett, így végül meg kellett ölniük. Rendall, arcán gonosz mosollyal, a druida fejét és amulettjét, mely azt mutatta, hogy egykor a farkas-tavi közösség tagja volt, egy csupor Vahoti pikáns mustár társaságában küldte el Goldengrassba. Forrásai révén ugyanis tudta, hogy Edera de Winter is idetartozott korábban. Szívesen lett volna légy a falon, mikor a nő kibontja a csomagot. Aldo, a szökevény paplovag azonban ködpáraként tűnt el a városban, akárcsak egy viharos éjszakán Pyco is a Zöld Kulcsból, csak a testőrei tetemei maradtak hátra. Tisha új társa a Sörházban egy temperamentumos, harminc körüli, barna hajú, és barna szemű asszony lett, aki egész életét Rashmadban töltötte. Rendall mit sem tudott arról, hogy Ilex féltestvére volt Marinának, aki korábban Ches Örömházában dolgozott, és rejtegette a Tüske tagjait. Marinával Ches végzett még a múlt nyár végén, miután visszatért párjával, Fangthane-nel az oldalán az erdőből, ahova a paladinok elől menekült, mikor átváltozott vámpírrá.

Yoras és Caragana között egyre szorosabb viszony alakult. Az elf férfi örömmel vegyes meglepetéssel vette tudomásul érzelmeit, lett egyre felszabadultabb, és nyitottabb. A céhről nem beszélt sokat, de Caraganát ez egyáltalán nem is érdekelte. Illatos teája fölött jóval kíváncsibb volt Yoras múltjára, vagy mesélt a sajátjáról. Időnként pár szót váltottak jelenlegi társairól is. Együttérzően fogta kezét, ha Ynabel került elő, és elismeréssel, ha a nagyúr.

Rendall kivetett csalijaira egyelőre semmi sem mozdult, a nagyúr viszont pókként várakozott a várost teljes egészében átszövő hálójában. Tudta, hogy csak idő kérdése és valamelyik szál megremeg. Ahogy egyre jobban kiismerte a Tüske munkáját, kezdett ő maga is változtatni a csapdaállítási módszerein, saját riválisait terelve a kelepcébe. Nem is rossz, vigyorgott magában, hogy a nemeslelkű Tüske elvégzi helyette a piszkosmunkát. Emiatt még egy darabig azután sem akart lecsapni rájuk, hogy rájön majd kilétükre. Elég lesz akkor, ha majd nincs rájuk szüksége.

~~~

Lynia Rendall házában, a konyhában készítette a vacsorát. Egyedül volt a palotában, csak a föld alatti vermekben voltak még rajta kívül az ott tartott rabszolgák és őreik. Rendall jóformán egyedül élt itt, egymaga is elég volt háztartása ellátására. A földszinten, az előcsarnokból nyílt a jókora konyha, amihez kamra, jégverem, és kiterjedt borospince tartozott. Lynia a Sir Aureltől kapott térképek alapján örömmel fedezett fel egy titkos átjárót onnan a csatornába. Az előcsarnokból a konyha mellett induló folyosóról nyílt még több raktár, és személyzeti fürdő, a lenti őrök illetve a cselédek számára. Az első emeleten, ahova széles lépcső vezetett az előcsarnokból, volt Rendall ebédlője, pont a konyha felett, a szalon, a könyvtár és a dolgozószobája. A nagyúr hálószobája a második emeleten volt, jónéhány üres vendégszoba és fürdő mellett. A palotának volt egy harmadik emelete is, ide szállásolták el Ynabelt és Yorast, bár ők elég ritkán aludtak itt, valamelyikük mindig préda után járt, úgyhogy ez a szint általában kongott az ürességtől. Dreg nem érezte szükségét, hogy itt lakjon, neki sokkal jobban megfelelt a rabszolgaházbeli helye, ahonnan csak egy lépés volt a Sörház. Rendall palotájának harmadik emeletéről már csak egy cselédlépcső vezetett a padlástérbe, ahol a cselédek apró szobái voltak, ahova leginkább csak egy ágy, egy szekrény és egy éjjeliszekrény fért el. Leginkább a lovászok, vagy olyan rabszolgák laktak itt, akik elég engedelmesek voltak már ahhoz, hogy szolgálhassanak a nagyúrnak, és eléggé a kedvébe is jártak ahhoz, hogy jutalomként kikerüljenek a veremből. A földszinti folyosó végéről nyílt még egy ajtó, ez az oldalszárnyba vezetett, ahol az őrök laktak. Rájuk nem nagyon kellett főzni, ők főleg a Sörházban ettek, a takarítást pedig a nagyúr rabpántos cselédjei végezték. Nem voltak ők sem többen féltucatnyinál, jóformán elvesztek az épületben. Lynia számára tiltott rész egyedül az előcsarnokból lefelé induló másik lépcsősor volt, ami a rabszolgavermekhez nyílt. Emellett Rendall dolgozószobájában csak felügyelettel takaríthatott.

Lynia magában csendesen elmosolyodott. Biztos megint kíváncsiak rá, hogy mit is művel ura távollétében. Hát jól figyeljenek. A húst már korábban felkockázta, most a hagymát vágta apróra, és tette a forró zsiradékba. Megvárta, hogy megüvegesedjen, és ráborította a húst is. Pár perc kevergetés után megfűszerezte – gondosan ellenőrizve, hogy valóban azt teszi az ételbe, amit szeretne -, majd visszatért a vágódeszkához, és elkezdte a zöldségeket aprítani. Kellemes csend vette körbe. Lynia szeretett főzni, ilyenkor kényelmesen tudott gondolkodni is, akár a különböző híreken, amiket kapott, akár egy-egy feladatuk részletein. Egyszercsak összevonta szemöldökét, megérezve a gonosz jelenlétet. Valaki a háta mögött nekidőlt az udvarra nyíló ajtónak.
- Nagyuram? – vágta tovább Lynia a zöldséget. - Hamarosan kész a vacsora.
- Akár így is hívhatsz, szépségem, én ugyan nem bánom – nevetett valaki mögötte. Lynia meglepetten hátrafordult. Nem Rendall állt az ajtóban.
- Mit keresel itt Dreg? – kérdezte csodálkozva. – A nagyúr a rabszolgaházban van.
- Tudom – válaszolta a félork vigyorogva, és csukta be maga mögött az ajtót. – Éppen elsimít egy-két makacskodó ellenkezést. Eltart még egy ideig, mire végez. Én meg arra gondoltam, hogy itt van ez a szegény lány, egyedül, ebben a nagy házban. Nincs, aki vigyázzon rá, nincs aki szórakoztassa…
Lynia szeme összeszűkült. Kezdett nagyon nem tetszeni neki a beszélgetés.
- Menj innen, Dreg – mondta csendesen a félorknak. A férfi végigmérte, szemében mohó fény támadt.
- Sosem értettem, hogy egy ilyen szép lány miért kötötte le magát ahhoz az otromba kovácslegényhez. Mikor jóval remekebb fickók között is válogathatna…
Mielőtt Lynia válaszolhatott volna, Dreg váratlanul ráugrott. Lynia megmarkolta a kést, de a férfi tapasztalt emberfogó volt. Rutinos mozdulattal csavarta ki a kezéből a pengét, és döntötte hátra a lányt a konyhapultra.
- Ezt inkább tegyük el, hogy ne zavarjon – mondta nevetve, és ledobta a kést a földre. Lynia hiába próbált kiszabadulni.
- Ne ellenkezz, szépségem, semmi értelme – lihegte Dreg az arcába. – Szórakoztass egy kicsit, azóta reccsenek érted, mióta először megláttalak.
Kezével mohón simította végig a lány testét. Lynia kétségbeesetten kutatott valami, akármi után a pulton. Ujjai hozzáértek a forró tűzhelyhez. Felszisszent és összerándult. Dreg fojtott hangon felnevetett, és még jobban leszorította, ruháját felrántotta a derekára. De Lynia keze ekkor már megmarkolta a lábost, és előbb a tartalmát borította a férfi nyakába, aki fájdalmasan felkiáltott és felkapta a fejét, majd a lábas aljával csapta meg keményen. Dreg egy pillanatra megszédült, és ezt kihasználva, Lynia minden erejével hátralökte. Felkapta a kést, és a következő pillanatban ő szorította neki a félorkot az ajtónak, a pengét ágyékához nyomva.
- Azt ajánlom, hűtsd le magad, vagy gondoskodom arról, hogy ne forrósodjon fel többet a véred! – sziszegte dühösen. A férfi rögtön magához tért.
- Ugyan már, hiszen csak tréfáltam! – nyögte. – Egy ujjal sem nyúlnék hozzád, tudod jól.
Lynia meglepődött, és elvette a kést.
- Ó, hát csak tréfa volt? – kérdezte nevetve. Belemosolygott Dreg megkönnyebbült arcába. A következő pillanatban felrántotta a térdét. Dreg kétrét görnyedt a fájdalomtól. Lynia arcáról eltűnt a mosoly. – Nem szeretem a tréfát.
- Lynia, a kést! – szólalt meg ekkor egy rekedtes, mély hang mellettük. Lynia odakapta a fejét. Most tényleg nem vette észre Rendallt, aki az előcsarnokba nyíló ajtóban állt, tekintete nem tűrt ellentmondást. A makacskodó ellenkezéseket szemmel láthatóan jóval hamarabb elsimította, mint azt Dreg számította. Éppen megérkezett, és a csatazaj keltette fel a figyelmét. A lány megfordította a kést, és nyelével előre átnyújtotta a férfinak, aki elvette tőle, majd kifelé intett a fejével.
- Mára hazamehetsz, vacsoráztam korábban.
Lynia kezével tétován a felfordulás felé intett, Rendallt azonban megrázta a fejét, nem érdekelte a konyha állapota. Lynia bólintott, majd Dregre nézett, aki még mindig összegörnyedve próbált a fájdalmán úrrá lenni.
- Majd Dreg összetakarít, ugye? – kérdezte tőle meleg hangon.
- Persze, miért ne? – A férfi nem igazán mert ellentmondani a lánynak. Rendall felhúzott szemöldökkel figyelte, de nem szólt közbe. Sosem avatkozott emberei egymás között kialakított rangsorába. Ha a lány meg tudja magát védeni, annál jobb. Ha nem, nem az ő gondja. Nem emiatt parázslott fel a tekintete. Lynia közben felvette a köpenyét, elköszönt a nagyúrtól, és csendesen betette maga mögött az ajtót. Rendall ránézett a lassan feltápászkodó Dregre.
- Mégis, mi jutott az eszedbe, fiam? – kérdezte tőle nyájasan.
- Csak… csak meg akartam tudni, hogyan harcol, nagyuram – nyögte Dreg. – Valóban az a cseléd-e, akinek mondja magát.
- Na és hogy harcol? – érdeklődött Rendall
- Akár egy lány – morogta Dreg. Ura szemében kellemetlen derű villant.
- Úgy látom, mégis eredményes volt… Ne becsüld alá a nőket, Dreg. Komoly meglepetést tud okozni a legutolsó cselédlány is. Eridj hazafelé – intett neki is a fejével. Dreg bólintott, és megindult kifelé. Nem tudott eléggé örülni annak, hogy ennyivel megúszta. Nem vette észre az ura szája szélén feltűnő gonosz mosolyt, amivel a távozását követte, Rendall ugyanis a ház előtt a feleségéért érkező Talemmel találkozott. Kíváncsian a folytatásra, Dreg után indult, majd kényelmesen nekidőlt a kapunak, ahol belátta a ház előtti teret. Egyik oldalon Lynia magyarázott valamit Talemnek, akinek az arca egyre komorabbá vált, míg a másikon Dreg tartott hazafelé, nem véve észre az előző kettőt. Talem felnézett, meglátta Dreget, szeme összeszűkült, és utánaindult. Lynia hiába kapott a karja után. A két férfi befordult az egyik utcába. Rendall árnyékba rejtőzött, és halkan utánuk eredt.

Dreget hirtelen erős kar rántotta be az egyik sötét, keskeny mellékutcába, és csapta a falhoz. Döbbenten felnézett, és belemeredt Talem arcába.
- Ha hozzámérsz, nagy bajba kerülsz – suttogta Dreg. – Rendall nagyúrnak kell felelned.
- Akárcsak neked Lynia miatt – felelte Talem. – A nagyúr senkitől nem tűri el, hogy engedély nélkül hozzányúljanak ahhoz, ami az övé. De előtte még velem kell elszámolnod. Jól jegyezd meg Dreg, ha még egyszer hozzáérsz a feleségemhez, ha csak egy pillantást is vetsz rá, amit ő sérelmesnek talál – váratlanul gyomorszájon vágta az emberfogót, aki levegő után kapkodva görnyedt előre, majd bukott a földre -, nem lesz miért a nagyúr háta mögé bújnod. Én sem szeretem a tréfát.
Lenézett Dregre, majd otthagyta anélkül, hogy észrevette volna Rendallt az árnyékban. A nagyúr utánanézett, előtűnt, és kényelmesen a félorkhoz sétált, aki ekkorra tápászkodott fel.
- Hát a kovácslegények hogy harcolnak? – kérdezte tőle nyájasan.
- Olyan az ökle, mint a pörölynek – nyögte Dreg a combjára támaszkodva. Rendall arcán kiteljesedett gonosz mosolya, majd hirtelen mozdulattal megragadta és visszacsapta a férfit a falhoz.
- Nem az a gond, hogy alábecsülted a lányt, vagy a férjét. A mai legnagyobb hibád az volt, hogy engem nem vettél számításba. – Dreg nagyot nyelt és riadtan nézett ura szemébe, amiben kegyetlen láng lobbant fel. – Még a kovács is jobban tudja nálad, hogy nem tűröm, ha az engedélyem nélkül hozzányúlnak a tulajdonomhoz.
Rendall ökle meglendült, és Talem ütésének párját helyezte Dreg arcára. Alantasa félig ájultan bukott a földre.
- Dreg fiam, eszelj ki másik tréfát. Ezzel nem arattál nagy sikert – szólalt meg Rendall fölötte, hangja ismét nyájas volt. Ezzel megfordult és otthagyta emberét. Dreg elájult.

Pár nappal azután, hogy Dreget keményen a helyére tették, Lynia magában dúdolva lépett be Rendall hálószobájába, karjában friss ágyneműt hozva. A szoba üres volt, a nagyúr már hajnalban elment a kikötőbe, hogy átvegye legújabb szállítmányát, ami este érkezett a partokról. Lynia kinyitotta a zsalukat, az ablakokat, hogy beengedje a reggeli fényt és a friss levegőt, majd az ágyhoz lépett. A takaró és a lepedő állapotán látszott, hogy Rendall ezúttal sem egyedül töltötte benne az éjszakát. Lynia merev arccal rántotta le a vérfoltos lepedőt. Újabb szűz lány. Eszébe jutott odahaza a tisztánlátóknál Dame Kyra Kether, akinek alig pár hete lehet vissza, hogy gyermekét világra hozza. Amely gyermeknek Rendall az apja. A hirtelen rántástól a lepedő szétszakadt. Lynia elfojtott egy szitkot. Zárd ki az érzelmeket, hülye liba, az ellenséged házában vagy! Becsukta a szemét, és több mély lélegzetvétellel lecsillapította dübörgő szívverését. Kinyitotta a szemét, és bólintott. Újra a kedves, szolgálatkész cselédlány állt az ágy mellett. Megint dúdolni kezdett, és folytatta az ágy áthúzását. Ahogy a párnákat rendezte, hirtelen megérezte Rendall jelenlétét a bejáratban. A nagyúr csendesen állt, vállát nekitámasztva a az ajtófélfának, egyik lábát másik előtt keresztbe téve, karba font kézzel figyelte a cselédje munkáját, ki tudja mióta. Szemében különös fény világított. Lynia végzett, és a szennyes ágyneműt összeszedve megfordult az ajtó felé. Halkan felkiáltott a meglepetéstől, mintha csak most vette volna észre a férfit.
- Nagyuram...
Rendall félrehajtotta a fejét, és továbbnézte a térdét meghajtó lányt. Lynia felegyenesedett, és várakozásteli arccal nézett vissza. Valami készül...
- Bántott téged az a lepedő, mondd? – kérdezte Rendall.
- Sajnálom, nagyuram – hajtotta le a fejét Lynia. – Attól tartok, gyenge volt már az anyag. Legközelebb jobban vigyázok...
- Esetleg a folt zavart rajta? – érdeklődött tovább a férfi. Lynia tekintetét a földre szegezte.
- Nekem ehhez semmi közöm, nagyuram – suttogta piros arccal. Rendall ellökte magát az ajtótól, és kényelmesen Lyniához sétált. Felemelte a lány arcát, és a szemébe mélyedt. Ijedt barna szempár nézett rá vissza.
- Ha mégis úgy gondolnád, hogy igen, csak szólj bátran – mosolygott. Lynia riadtan rázta a fejét.
- Rendben. Nos, azt hiszem, jó hírem van a számodra – folytatta nyájasan Rendall. – Most jöttem vissza a kikötőből. Yoras azt mondja, hogy az új szállítmányban parashani emberek is vannak. Te is ott születtél, jól emlékszem? Már átteleportáltuk őket ide. Menj, látogasd meg őket, biztos hiányoznak a tieid. Itt vannak az alagsorban. Szóltam az őrnek, hogy engedjen le.
Lyniának elakadt a lélegzete. Pillantását félrekapta, agyában szélvészként jártak a gondolatok. Rendall elengedte, és különös mosollyal az arcán fordult meg, hogy kilépjen az ajtón. Lynia jól tudta, ha lemegy a verembe, ott is marad. Az az őr, ha arra parancsot is kapott, hogy leengedje, arra már biztos nem, hogy ki is eressze... Ha azonban bárhova máshova indulna szobából, mint a verembe, már az előcsarnokban pánt kerülne a nyakába. Határozott, majd a férfi után szólt.
- Nagyuram...
- Hmm? – állt meg a gazdája.
- Azt hiszem, tudnod kell... Persze távolról sem akarlak az életemmel untatni... Én nem vagyok Parashanba valósi. Dacára annak, hogy ezt mondtuk. Alig pár napja éltünk csak ott, mikor a kalózok jöttek. Nem hiszem, hogy bárki emlékezne ránk...
Rendall csodálkozó arccal fordult meg, bár Lynia a szeméből kiolvashatta, hogy a hír egyáltalán nem lepi meg a férfit.
- No lám. Milyen érdekes történeted van a számomra, kislány? – Rendall megint kényelmesen nekidőlt az ajtónak. Hangja még mindig barátságos volt, de sötét szemének parazsa gyökeresen ellentmondott ennek. Lynia nyelt egyet. Tudta, hogy az ő és Talem szabadsága, főleg az élete egy hajszálon múlik. Az egyetlen ok, amiért Rendall nem kapta el rögtön, hogy macskaként szeret játszani az áldozataival. De talán még van kiút... Eszébe jutott Talem tanácsa: az igazságnál nincs jobb hazugság.
- Egy dél-királyságbeli birtokon születtem és nőttem fel, nagyuram. Csillagormon.
- Na és hogyan lesz egy földbirtokos lányából a cselédem?
- Nem, nagyuram – mosolyodott el halványan Lynia. – Én a szakácsnő lánya voltam. Mindig is cselédként éltem. Anyámtól tanultam mindent, amit most tudok. A gazdáink... – Lynia a földreszegezte a tekintetét, majd egyenesen ura szemébe nézett -, paladinok voltak.
- Paladinok? – ismételte lágyan Rendall. Tekintetében a parázs lángra lobbant.
- Igen, nagyuram. Egy napon... egy éjjel... megtámadták az udvarházat és a földig rombolták.
- Kik?
- Rabszolgavadászok, nagyuram.
- Rád hogyhogy nem került pánt?
- Éppen... éppen összevesztem anyámmal. Az utolsó szavaink haraggal szóltak egymáshoz... – futotta el a lány szemét a könny. – Nem voltam a házban, hanem dühösen járkáltam a környéken.
- Na és min vesztetek össze anyáddal? – érdeklődött Rendall, a murénamosoly egy pillanatra sem hagyta el a száját.
- Talemen, nagyuram – suttogta Lynia. - Vándorkovács volt, és akkoriban azt a környéket járta. Anyám szerint nem volt hozzám való. Igazság szerint... – Lynia megint elhallgatott, majd tépelődve folytatta. – Igazság szerint nagyuram, aznap éjjel meg akartam szökni vele.
- A kicsi, engedelmes Lynia – mondta gúnyosan Rendall. Lynia lehorgasztotta a fejét.
- Vajon miért van olyan érzésem, hogy hazudsz nekem? – tűnődött Rendall. A lány sápadt, de nyugodt arccal nézett fel urára.
- A szavaimat te magad tudod igazolni, nagyuram.
- Csakugyan? – nevetett fel a férfi. Lynia bólintott.
- Az, aki a rabszolgavadászokat vezette, ugyanis...
Rendall kérdően felvonta a szemöldökét. Lynia szomorúan elmosolyodott.
- Te voltál, nagyuram.
Lynia szemei visszanéztek a múltba.
- Akkor éjjel, miután anyámmal összevesztem, összepakoltam, és elindultam a dombokon át Talemhez. Egyszercsak kiáltozás hangja ütötte meg a fülem. Hátrafordultam. A dombtetőről láttam, ahogy az udvarház ablakain kiüt a láng. Köpenyes emberek hurcoltak ki ájult vagy megbilincselt embereket. Láttalak téged, nagyuram – nézett a lány a férfira, tekintetében nyoma sem volt a haragnak, csak a fájdalmas visszaemlékezésnek -, hatalmas alak, mindenki felé tornyosulva. Senki sem menekülhetett előled. Arcodat megvilágították a lángok. Akkor nem volt szakállad, az állkapcsodon hosszú fehér forradás látszott – Lynia végighúzta az ujját a saját állkapcsán, baloldalt. Rendall sötét szemei mereven nézték. A lány álmodón folytatta. - Csak álltam, néztelek, és vártam a sorsomat. Mint a bárány a farkas előtt. Vártam, hogy értem gyere. Fogalmam sincs, miért nem menekültem, miért nem mozdultam. Hirtelen lerántott valaki a földre. Talem volt az. Lekevert egy pofont, hogy magamhoz térítsen, azután magával vitt. Akkor láttam Csillagormot utoljára.
Rendall elgondolkodott.
- Csillagorom, Dél-Királyságban. Három éve, nyárelőn. Idősebb házaspár, valamint a háznépük, összesen talán tucatnyian.
Rendall továbbkutatott az emlékeiben. Ránézett Lyniára, sötét szeme összeszűkült.
- Csillagorom... Kicsi lány, hazudni valóban az igazat kell, de erre most mégsem kellett volna felhívnod a figyelmemet. Onnan ugyanis a háziak lánya is paladinnak állt. Egész pontosan tisztánlátónak. Milyen furcsa... pont három éve, azon a tavaszon. A neve pedig... d’ Hormes. – Rendall mélyen a lány szemébe nézett. – Lynia d’ Hormes. Tudod, szépségem, szeretem tudni, kivel állok szemben, és kicsit megkapargattam a kéttoronybeli tisztánlátók tagjainak múltját. Bajban vagy, kicsi lány. Nagyobban, mint amikor elkezdted a történetedet.
Rendall keze lecsúszott a korbácsára, ám Lynia csak csendesen mosolyodott.
- Derina, nagyuram. A kisasszonyt Derinának hívták. Őt valóban paladinnak szánták, magasztos célok szolgálatába... - húzta el enyhén gúnyos mosollyal a száját. - De arról halvány fogalma sincs, hogy kell háztartást vezetni. Vagy egyáltalán bármiről a Világban. Elkényeztetett nemeskisasszony volt. Alig pár nappal előttetek utazott el Kéttoronyba.
- Miért használná Derina a te nevedet? – kérdezte Rendall. A lány maga is értetlenül rázta meg a fejét.
- Nem tudom, nagyuram. Ezt tőle kellene megkérdezni. Elég... veszélyes és hosszú az út a Királyság egyik végéből a másikba, talán... talán nem akart feltűnést. Valamennyire hasonlítunk egymásra, ha kinézetben nem is, korban igen. Csillagorom pusztulásának híre hamar elterjedt, és ő onnantól kezdve szabad préda lett. Hiszen már nem volt, aki megvédje...
Lynia szégyenkező mosollyal az arcán folytatta.
- Nekem azonban... Nekem ott volt Talem. Azóta vagyunk együtt. Egyik helyről a másikra vándoroltunk, hogy munkát találjunk. Nehéz idők voltak... de boldog voltam. Idén nyáron elvetődtünk Parashanba. Úgy tűnt, a szerencse végre ránk mosolygott. Munkát kaptam a kocsmában, és Talemnek is ajánlott valamit a helyi kovács. Úgy éreztem, új élet kezdődik számunkra. Ott vett el Talem feleségül... – Lynia keserűen elnevette magát. – Ezután jöttek a kalózok. Sikerült mégis elmenekülnünk. Talem akkor úgy döntött, hogy itt, Rashmadban álljunk szolgálatba valakinél, így mégis kisebb a lehetősége annak, hogy pántot kapjunk.
Rendall némán állt, mereven nézte Lyniát. Keze nem mozdult el a korbácsáról, igaz, nem is akasztotta le az övéről. A lány nyugodtan folytatta.
- Amennyiben a veremben ott van Bertram, a kocsmáros, vagy a fivére Linan, aki a kovács volt, ők tudják igazolni a szavaimat.
- Yoras, ellenőrizni - mondta kurtán Rendall.
- Igen, nagyuram – szólalt meg egy új hang a semmiből. Lynia meglepetten kapta oda a fejét. Az elf előtűnt az árnyékból, hideg, szürke szemeit érzelmek nélkül a lányra vetve, majd kiment a szobából. Lynia összeszorított fogakkal gondolt arra, hogy mekkora bajban lenne mostanra, ha rátámadt volna Rendallra vagy éppen menekülni próbált volna... Átkozott neutrális láthatatlanság... Míg Yorasra vártak, Rendall csendesen nézegette. Lynia tovább állt a szennyes ágyneművel a kezében.
- Gondolom, szeretnéd tudni, hol lehet most anyád – kérdezte hirtelen a férfi. Lynia ráemelte a tekintetét.
- Anyámat nem vitted magaddal, nagyuram. Eltemettem őt Csillagorom romjai mellé, a többiekkel együtt, akiket túl idősnek vagy gyengének találtatok.
- Furcsa, hogy soha nem akartál megölni... – mondta különös mosollyal Rendall.
- Nem tudlak megölni, nagyuram – rázta meg kissé a fejét Lynia. - Nem is az én dolgom. Majd az istenek ítélkeznek mindannyiunk felett. Anyámat amúgy sem hozná vissza a halálod. Az enyém se, ami rögtön elérne, ha rád támadnék. Legalább nem kellett rabszolgaként élnie. Mindig arra tanított, hogy azt becsüljem meg, amim van. Nem örült volna egyáltalán annak, ha a bosszúnak élnék. Annak még kevésbé, ha a kenyeret adó gazdámra emelnék kezet. Amúgy pedig... – Lynia száján halvány mosoly szaladt át -, életem azóta fordult jobbra, mióta nálad szolgálok.
Rendall csúnyán elvigyorodott. Áldott jóravalóság... Ekkor Yoras visszatért.
- Igazat mondott a lány – mondta röviden. Rendall ránézett, majd vissza Lyniára. Lassan bólintott.
- Jól van. Yoras, elmehetsz. – Az elf bólintott, és távozott. Csend zuhant a szobára, majd Lynia halkan megszólalt.
- Tudom, nagyuram, hogy nem voltam teljesen őszinte, de egyébként sosem kaptam volna munkát. S mit számít, hogy melyik szétdúlt otthonból menekülök ide? Rashmadban nem a legjobb ajánlólevél, ha valaki paladinoknál szolgált korábban, egyáltalán, hogy a Királyságból jött. Gondolom, nálad sincs tovább keresnivalóm, nagyuram... – Lynia leszegezte a földre a tekintetét. – Összeszedem a holmim, és elmegyek.
- Nem mész sehova – mordult fel Rendall. Odalépett a lányhoz, felemelte az arcát, és belenézett. Lynia csendesen várta sorsát. A férfi a következő pillanatban hatalmas pofont kevert le neki. Lynia elejtette az ágyneműt, és a földre zuhant. Őrült ereje volt Rendall kezének. A lány felnézett a nagyúrra, tekintetében a szolgák örök beletörődése volt.
- Talán most nem hazudtál. Talán – suttogta Rendall lenézve maga előtt a lányra. – Engem nem érdekel senkinek a múltja, amíg minden parancsomat teljesíti. Te pedig idáig mindig engedelmes voltál. Ezért hagyom meg az életedet, szuka, és még csak ki sem doblak a házamból. De ha mostantól kezdve a teljes engedelmességen túl nem leszel teljesen őszinte is hozzám, mindenben, harmadjára nem fogsz megszökni a pánt elől. Akkor pedig a következő lepedőm alattad lesz majd véres, akár van férjed, akár nincs. Érthető?
Lynia lehajtotta a fejét.
- Igen, nagyuram.
- Nézz rám! – parancsolta Rendall. A lány felemelte a fejét. – Állj fel!
Rendall belenézett az engedelmes barna szemekbe.
- Van még valami titok a múltadból?
Lynia megrázta a fejét.
- Nincs, nagyuram.
Rendall bólintott.
- Ajánlom is. Most pedig mindent elmondasz nekem Derina d’ Hormes-ról.

Talem az asztalra könyökölve, arcát kezébe fogva hallgatta Lyniát. Végül halálsápadtan felnézett.
- Egy hajszálon múlt, ugye tudod?
Lynia megérintette az arcát, ahol Rendall ujjai hagytak rajta fájdalmas nyomot. Egyedül voltak a műhely feletti kis szobájukban.
- El sem hiszem, hogy egyetlen pofonnal megúsztam.
- Mégis, mi történt akkor éjjel Csillagoromnál? – kérdezte Talem. – Mert én nem igazán jártam arra...
Lynia keserűen elmosolyodott.
- Nem akartam paladin lenni. Nem akartam a Királyság másik végébe kerülni egy zord rendházba. Tizenhétéves voltam és szerelmes. A lovászfiúba. Ezért is küldtek el. Azt hitte mindenki, hogy elmentem, de ehelyett a postakocsi első állomásán hazaszöktem. Végignéztem, ahogy Rendall saját kezűleg megöli rabszolgának túlságosan öreg szüleimet, ahogy mindenkit felpakolnak a kocsikra. Végignéztem, ahogy leég az otthonom. Ott álltam meredten. Az eszemmel tudtam, hogy mozdulnom kell, kardot ragadni, küzdeni mindhalálig, megvédeni az enyéimet. Felhasítani annak a szörnyetegnek a torkát az övétől indulva. Hiszen paladinnak szántak, tudtam harcolni. Ehelyett csak ácsorogtam bénultan, mint egy pór, várva, rám mikor teszi Rendall a pántot. - Halványan elmosolyodott. - Még csalódott is voltam kicsit, hogy úgy otthagytak, soha nem foglalkozva velem. Ezután letámolyogtam a folyópartra a fűzfához, ahol a fiúval találkozgattam. Megláttam a szakácsné lányával enyelegni. Nem is sejtettek semmit az egészről. A következő pillanatban rájuk támadtak az emberfogók, engem valami különös csoda folytán akkor sem vettek észre. A lovászfiú az életét feláldozva védte meg Lyniát, aki menekülés közben beleveszett a folyóba. Azon az éjjelen az elkényeztetett, naív Derina meghalt. Azon az éjszaka felnőttem. Eltemettem a halottaimat, majd mint Lynia, elmentem Kéttoronyba, hogy paladin lehessek, és meg tudjam védeni azokat, akiket Derinaként nem voltam képes.
Talem szomorú tekintettel figyelte a lányt, majd megsimította arcát, ott, ahol Rendall megütötte. Lynia megfogta a kezét, és megszorította.
- Tehát megszöktettelek Csillagoromból – bólintott végül félmosollyal Talem. – Ezt azért legközelebb nekem se felejtsd elmondani... Még jó, hogy minden más igaz... Még akkor is, ha csak én vándoroltam...
- S hogy volt valaki a rabszolgaszállítmányban, aki emlékezett ránk – nevetett fel halkan Lynia. - De tudod, mi az igazi nagy szerencse? Hogy nem Ynabel volt akkor Rendallal. A hazugságkutató varázsával egy pillanat alatt rájött volna mindenre.
Talem elgondolkodott.
- Ezen viszont azt hiszem, tudunk segíteni. Kimerítően sok gyakorlással jár ugyan, de ezt a varázst is ki lehet védeni. Este mindannyiunknak találkoznia kell.

Rendall odalépett Yorashoz, aki tűnődve állt az alagsori rabszolgaverem előtt.
- Min merengsz, fiam? - kérdezte tőle. Yoras ránézett.
- Nagyuram, hogyhogy nem vittük el Lyniát Csillagoromból? Miért nem vettük észre?
Rendall vállat vont.
- Előfordul. Néha pont ezzel a ledermedéssel mentik meg magukat. Nem volt feltűnő helyen sem, ha valaki észre is vette, inkább a menekülőkre koncentrált, hogy majd később összeszedje azt, aki úgysem mozdul. Azután meg vagy elfeledkezett róla, vagy a lányt a férje addigra már magával vitte. Amúgysem kerestünk fiatal nőt, hiszen az előző esti felderítésen Derina már nem volt ott, Lynia meg, gondolom, az anyai tiltás ellenére Talemmel szórakozott.
Futó vigyor tűnt fel a szája szélén.
- De azt hiszem, ha valami, akkor a velem való, bár akkor még sajnálatosan egyoldalú találkozása megtanította az engedelmességre.
Yoras megrázta a fejét.
- Nekem pedig alapos tanulság, hogy legközelebb ne csak az elguruló almát szedessem fel, de fán csüngőkről sem feledkezzek meg.
Rendall biccentett.
- Ahogy látom, a mai nap mindenki számára új tanulnivalókat hozott.
Yoras elgondolkodott.
- De ha már itt van a lány, nagyuram, miért nem pántolod meg?
Rendall elvigyorodott.
- Most már felesleges, éppen azért, mert itt van. Mágia nincs benne, amit blokkolnunk kellene, és minden vágya, hogy dolgozhasson, hogy megéljen. Ennél engedelmesebb pánttal a nyakában sem lenne. Nincs semmi bajom bárki lelkének az összetörésével, pláne ha kihívással jár, de Lyniánál ez felesleges és értelmetlen lenne. Amúgy is minek adnám el a legjobb ételkészítőt, akivel valaha is dolgom volt? Ráadásul a hagyományos sebkötözéshez és gyógyításhoz is konyít, ami megszabadít a csuhások klerikális mágiájának nyűgjétől. Akármennyit is kapnék érte, nincs az az ár, ami megfizetné akár a hűségét, akár a tudását. Ha akkor elkaptuk és eladtuk volna, közel sem hozott volna annyit, amennyit most ér. Szabadon. Így jártam vele a legjobban.
- Azért kétszer is megszökni a pánt elől - csóválta a fejét Yoras hitetlenkedve -, pór létére...
Ura ismét elvigyorodott.
- Úgy látszik, az istenek kegyeltje. - Vigyora még szélesebb lett. - Vagy jóval inkább én vagyok az. Hiába menekült meg kétszer is, mégis itt van nálam, az enyém lett. Önszántából. Nem került semmilyen erőfeszítésembe vagy pénzembe. Amennyi bért fizetek neki, az töredéke sem annak, amennyit valójában ér. Látod, ezért felbecsülhetetlenek a jóravalók. Mert ha egy ilyen ember a szolgálatodba áll, mégpedig önszántából, az élete végéig kitart majd melletted, bármi történjék is. Márpedig én munkát ajánlottam neki, amit ő elfogadott. Ennél a megállapodásnál egyetlen más, a legerősebb esküvarázzsal megkötött sem szilárdabb. De azért... - gondolkodott el Rendall -, és emiatt is akartam veled beszélni, keríts elő valakit Csillagoromból, aki valaha is látta életében Derina d’ Hormes-t és Lynia Kerot. Biztos akarok lenni abban, hogy a hűsége felém irányul, és nem a tisztánlátókhoz.
Yoras megrázta a fejét.
- Nagyuram, utánanéztem időközben, Csillagoromból már senki nincs életben.
- Hogyhogy? - vonta össze szemöldökét Rendall.
- Lady Danila vette meg az egész szállítmányt. Rég megölte mindet.
Rendall felmorrant.
- Torkig vagyok azzal a felkapaszkodott senkiházi ribanccal. – Ránézett a felderítőjére. – Akkor csak egyet tehetünk. Szólj az emberünknek Kéttoronyban, hogy a nyilvántartáson túl nézzen annak a szukának a szemébe.

~~~

Tavaszünnep

Közben kitavaszodott. Balzsamos levegő járta át a várost, és a fák virágba borultak. Egy szép napon Talem és Lynia a kovácstól kapott kölcsönszekérrel zörögtek a fák között. Egy Rashmad közeli falu volt az úticéljuk, ahol Lliira, az Öröm Úrnőjének ünnepére tartottak tavaszköszöntő karnevált és vásárt. A pár összegyűjtögetett pénzét végre fel tudta használni arra, hogy otthonukat kicsit kicsinosítsák és beszerezzenek pár új holmit. Hiába voltak kémek, élni nekik is kellett. Félig-meddig szabadság is volt számukra ez a két nap.
- Még most sem hiszem el, hogy Rendall elengedett – mondta Talem a feleségének, aki boldogan mosolygott.
- Én is azt hittem, rosszul hallok, mikor azt mondta, menjek csak nyugodtan, ellesz addig nélkülem is. Hidd el, nem kérdeztem kétszer – nevetett fel. Talem egyik kezével elengedte a szárat, és átölelte Lyniát.
- Este táncmulatság is lesz ám.
- Időtlen idők óta nem táncoltam – sóhajtott fel a lány. - Utoljára talán Csillagoromban.
- Akkor asszony, legfőbb ideje, hogy megpörgesselek – nevetett fel Talem. Megcsókolták egymást, és vidáman továbbzörögtek. A sűrűből egy köpenyes lovas figyelte a szekér mozgását, csuklyája a fejére volt húzva.

Kisvártatva megérkeztek a faluba. A kis helység mellett elterülő réten már álltak a különböző árusok sátrai és pultjai, a pecsenyéstől sült hús szagát lengette feléjük a szél. Találtak maguknak egy alkalmas helyet, ahol megálltak, kifogták a lovaikat, és elindultak a vásárba. A délelőttjük kellemes pénzköltésben telt el. Holmikkal megrakodva álltak meg végül a helyi fogadó előtt, ahol egy szürke csődör volt kikötve. A mén felemelte fejét és barátságosan rájuk prüszkölt. Lynia és Talem szeme összevillant. A férfi megveregette a ló nyakát, majd beléptek a kocsmába. A hely tömve volt a vásározók miatt. Az egyik homályos sarokban köpenyes alak üldögélt, előtte félig elfogyasztott étel, kupa és boroskancsó. Mellette kétkezes kard támasztotta a falat, melynek markolatát és hüvelyét is széles bőrcsíkokba tekerték. A fegyver mellett a földön, a férfi ócska hátizsákja hevert. A páros odalépett a férfihoz.
- Megengeded jó uram, hogy ideüljünk? – kérdezte Talem. Az idegen rájuk villantotta tekintetét a csuklyája alól. Talem folytatta. – Ha végigmész egy vásáron, úgy érzed mindent láttál már…
- … mégis új dolgokra bukkansz minden árus sátrában – fejezte be a másik. – Üljetek hát le.
A pár letelepedett vele szemben. A férfi hátraengedte csuklyáját, ami alól kivilágított rövid, ámde loboncos szőke haja. Arcát borosta keretezte, de kék szemeivel barátságosan vigyorgott rájuk. Sir Aurel LaMarten a legkevésbé sem nézett ki paladinparancsnoknak, jóval inkább egy csavargó fegyverforgatónak, akinek mostanában elég rossz napok jutottak ki. A lovag elégedetten hunyorított rájuk, majd megtörölte a száját.
- Halljuk, mi újság szeretett városunkban, és szeretett nagyurunkkal.
Talem csendben beszélni kezdett. Időközben ők is megkapták az ebédjüket, így feltűnés nélkül tudtak jelenteni. Parancsnokuk figyelmesen hallgatott, időnként bólintott. Végül elgondolkozott.
- Valószínűleg meg akarnak bizonyosodni arról, hogy Lynia/Derina Kéttoronyban van, és Rendall szolgálatába valóban a szakácsnő lánya állt – mondta. – Nem lesz elég a megváltoztatott nyilvántartás. Vynylanne haza fog teleportálni, és Lynia, visszamenőlegesen halott leszel. Valószínűleg akkor néztek utánad is, amikor Aldo színre lépett, úgyhogy télutón engedtünk el utolsó utadra. De talán el tudjuk csípni ezzel az ottani emberüket. Ami viszont még fontosabb: Lady Danila hamarosan Rashmadba megy, ez most már biztos.
Talem és Lynia egymásra néztek, majd bólintottak. A kockázat óriási volt, Rendall is tudta, hogy megpróbálják majd a nőt elintézni, aki százszor, ezerszer kiérdemelte már sorsát, de a lehetőség kihagyhatatlan volt. Aurel hirtelen felkapta a fejét.
- Mágikus rezisztencia? – kérdezte gyanakodva. A másik két Tüske is érzékeit kezdte vizsgálni, és elsápadtak.
- Baj van…
A kocsma előtt lódobogás hallatszott, legalább húsz ember érkezett meg, és szálltak le a lovaikról. Aurel szürke ménje felnyerített, és megpróbálta közelítő ébenfafekete csődör tudomására hozni, hogy errefelé nincs semmi keresnivalója. A lovag egy pillantást vetett hátrafelé, és meglátott egy, az ajtóra vetülő hatalmas alakhoz tartozó árnyékot. A férfi egy pillanat alatt határozott. Újra a fejére húzta a csuklyát, magára öntötte a kupa tartalmát, majd felborította az asztalon. A kupa zörögve gurult el. Következő mozdulatával beleivott a kancsóba, megforgatta a bort a szájában, és abban a pillanatban hányni kezdett. Nem csak elvből utasította el az alkoholt, a szagát sem bírta elviselni.
- Egek Ura! – pattant fel Lynia a helyéről. – Mocskos, undorító disznó! Talem, csinálj vele valamit!
Talem megragadta Aurelt a nyakánál fogva, kivonszolta magával, majd kidobta az ajtón, nagy feltűnést keltve vele a fogadó közönsége körében, arra persze ügyelve, hogy a csuklya ne csússzon le a fejéről. Lynia a férfi kardját és hátizsákját küldte utána. Aurel kis híján nekiesett a kint álló hatalmas termetű férfinak, aki rutinosan lépett el előle, így a lovag az utca mocskában kötött ki. Rendall elhúzta az orrát a fickó szagától. Az morgott valamit, lehajtott fejjel összeszedte a holmiját, amit Lynia vágott utána, a szürke ménre kapaszkodott, és imbolyogva elvágtatott. Igyekezett minél messzebbre kerülni, mielőtt az ura után induló Ynabel rájön arra, hogy nem a kovácslegény és felesége az egyetlenek jó kisugárzással. Lynia undorodva fordult Talem felé, láthatóan nem véve észre az újonnan jötteket.
- Lehányta mindenünket az a disznó! Minek iszik, aki nem bírja? Én meg takaríthatok utána!
- Asszony, csillapodj! – emelte fel a hangját Talem. Szemével Lynia háta mögé intett, majd tiszteletteljesen meghajtotta a fejét. A lány hátrafordult, tekintete egyenesen Rendall szemébe kapcsolódott. A férfi derűs arccal nézett rá vissza.
- Nagyuram – esett le a nő álla, és meghajtotta a térdét.
- Olyan szépeket meséltél erről a vásárról, gondoltam, megnézem magamnak – vigyorodott el a nagyúr. Magában hozzátette, no meg persze ellenőrizni is titeket, hogy valóban idejöttetek-e... – De ne nyugtalankodj, a két szabadnapodat nem veszem el. Elég csak holnapután jelentkezned nálam. Menj, szórakozz.
- Köszönöm, nagyuram – hajtotta le a fejét Lynia, és felállt. Rendall hátraengedte csuklyáját, amitől az álcaköpeny ismét érezni engedte a jelenlétét, majd emberei nyomában belépett a kocsmába. Dreg úgy ment el mellettük, mintha sosem látták volna egymást korábban, de páran feléjük biccentettek. A két Tüske egyedül maradt, és aggódva néztek össze.
- Ezek vadászni voltak… - suttogta Lynia.
- Vagy mennek… - folytatta Talem. – De biztosan nem itt akarnak zsákmányolni, különben nem álltak volna meg a fogadónál. A falu amúgy is Rendallé, ezért is tarthatnak itt vásárt.
Elgondolkozva néztek egymásra, majd visszamentek a kocsmába a holmijukért. Rendall és emberei addigra már a különszobában voltak, maga a kocsmáros serénykedett körülöttük. Aurel rosszullétének nyomait egy kevésbé szerencsés felszolgálólány takarította fel. Csúnya pillantást vetett a párosra, mikor azok az asztalhoz léptek. Lynia azonnal segített neki. Kettesben már sokkal gyorsabban végeztek.
- Hagyd el húgom – mondta neki -, tudom, milyen érzés részeg vendégek mocskát takarítani. Mi mégcsak nem is ismertük a fickót...
A lány megenyhült arccal, sajnálkozva nézett rájuk.
- Remélem, azért az étvágyatokat nem vitte el... Újat nem tudnánk adni, mindent odabentre kell vinni...– intett a fejével a különszoba felé.
Lynia együttérzően bólogatott.
- Igen, a teltház mindig sokkal több munkát ad, de legalább a borravalóval sem szűkölködnek.
- Ezek? – húzta fel a szemöldökét a lány. – Olyan szoros az erszényük, mint az ogrén a törpe gatyája. Nem is maradnak itt estére, ahogy befejezték az evést, indulnak tovább.
- Hogyhogy? – ámult Lynia. – Kihagyni a vásárt...
A lány laposan ránézett.
- A saját vásárukra mennek, nővérem... – mondta csendesen. Nem lehetett nem felfedezni hangjában a keserűséget. A két nő szeme összevillant. Tekintetükben ugyanaz a szikra lobbant fel egy pillanatra. A felszolgáló felállt.
- Jobb, ha megyek, várnak a rendelések.
Lynia bólintott, és ő is felállt a padlóról.

Később a szekér árnyékában nézték a vásári forgatagot. Kicsit fentebb táboroztak le, egész közel az erdőhöz. Noha az emberfogók Dreg vezetésével valóban távoztak ebéd után, maga Rendall maradt, szemmel láthatóan ő is a kikapcsolódást kereste a vásárban. Lynia tűnődve nézte feltűnő alakját, ahogy egyik árustól a másikig lépett, időnként megvéve valamit, időnként egyszerűen ajándékba kapva. Nyomában Ynabel járt sötét árnyékként.
- Annyira egyszerű lenne elkapni – sóhajtotta. – Csak a kezünket kéne kinyújtani érte.
- Pont ez az, amire vár, kishúgom – mondta mögötte egy csendes hang. Aurel ismét velük volt, csak ő a bokrok sűrűjéből figyelte Rendallt. Nem volt rajta álcaköpeny, két társa „árnyékában” rejtőzött el inkább. – Most ő maga a csali a saját csapdájában. Ha kinyújtanád érte a kezed, hamarabb találnál pántot a nyakadban, minthogy ki tudnád mondani: tüske.
- Tisztogatunk körülötte, de hozzá nem nyúlunk – válaszolta a lány keserűen.
- Eljön annak is az ideje, Lynia.
- Közben pedig Dreg portyázik valahol – mondta fojtottan Talem.
- Ne aggódj miatta, fivérem, Desharik is itt van a közelben. Nyomon követik a fickót.
Lynia továbbpásztázta a tömeget. Hirtelen felegyenesedett.
- Ezt nem hiszem el! A Félkarú is itt van! Nincs ezeknek jobb dolguk, mint itt rontani a levegőt?!
Aurel azonban elégedetten felmorrant.
- Mégis hasznosan fog eltelni az estém.
- Mi a terved, uram? – kérdezte Talem.
- Véletlen baleset. Egyszerű kocsmai verekedés – mondta nyugodtan Aurel. – Ti mindenképpen, egész éjjel legyetek a táncmulatságon, tucatnyi szemtanú lásson benneteket.
- De Sir Aurel, akkor ki fogsz kerülni az árnyékunkból, és Ynabel megérzi a jelenlétedet – vetette ellene Lynia.
- Emiatt ne aggódj. Álcavédő köpenyem nekem is van, a vásár pedig tele kalandozóval. A drow amúgy sem megy a kocsma felé, hiszen itt Rendall testőreként van jelen, és a kardomra mondom, hogy a nagyúr ma este a táncmulatságon fog szórakozni. Talán még téged is felkér egy táncra, Lynia – tette hozzá kacsintva.
- Pazar estének nézhetek elébe – nyögte a lány. A két férfi halkan felnevetett.

Rendall maga is meglepődött, mikor meglátta a Félkarút. Egyáltalán nem számított rá, azt hitte a tengeren rontja a levegőt és az ő üzletét. Egyike volt legnagyobb riválisainak a Vértengeren. A szárazföldről szerencsére sikerült kiszorítania, csak a partmenti halászfalvak maradtak meg neki egyedül, illetve jelenleg éppen ezen huzakodtak. Kettőjük közt aféle orkot fogtam, nem ereszt viszony volt: ha te nem szorítod az én torkomat, én sem fogom a tiedet. Rendall Ynabelre pillantott, majd elindult a másik férfi felé. A nő feltűnés nélkül varázsolt magukra védőigéket. Csak az istenek tudják, miért hívták Félkarúnak a kalózt, ugyanis megvolt mindkét keze. Talán kedvenc mondása miatt: Inkább veszítsem el a félkaromat, mint az árut. Esetleg azért, mert különös előszeretettel élt eme fegyelmező eszközzel a rabszolgák felé. Ahogy tartotta: elég egynek, a legengedetlenebbnek levágnia a kezét, a többivel már nem lesz gondja. Igaz, hogy a félkarú rabszolga már teljesen értéktelen volt, na de hát a cápáknak is kellett mit enniük... Arra is volt elég gyakran példa, hogy egyenesen velük haraptatta le valamelyik végtagját a rabjainak vagy esetleg riválisa elkapott embereinek. Mindig rendkívül gyorsan megoldotta ezzel a nyelvüket, nem is kellett többet beáldozni az első bokánál. Most érdeklődve fordult Rashmad nagyura felé. Nem tévesztette meg a látszat, hogy csak egy testőrt látott mellette, jól tudta, hogy az árnyékban rengeteg neutrális, vagyis számára is láthatatlan emberfogó várakozik. Magában elvigyorodott. Tudta, hogy a csapdát nem neki szánja Rendall, jóval inkább az oldalába ágyazódott paladinoknak. Nem bánta a másik gondját, egyáltalán nem, addig sem vele foglalkozik.
- Nahát, ha ez nem Rashmad nagyura, személyesen - mondta dörgő basszusán. A két férfi megállt egymással szemben. Közel egymagasak és egykorúak voltak, ám míg Rendall színtiszta izomból volt, addig Félkarún jól látszott, hogy nem veti meg a Világ élvezeteit, legyen az akár bor, akár étel, akár nő.
- Ottonel - biccentett felé Rendall. - Mi járatban vagy a falumban?
- A tied? - villant körbe a másik szeme, rögtön felmérve a körülötte lévő emberek értékét, a pultokra kitett áruk minőségét, egyáltalán az egész helyet. Rendall szeme figyelmeztetően összehúzódott. Itt nyíljon meg alatta a föld, ha hagyja levágni az egyik aranytojást tojó tyúkját... Ő is végigmérte a Félkarú mögött álló kalózok sorát. Pillantása elárulta, hogy semmi szüksége nem lesz arra, hogy előhívja embereit az árnyékból, egymaga is le tudja vágni őket, amiben nem volt semmi túlzás. Rendall életveszélyes, villámgyors és kiszámíthatatlan kardforgató volt. Hatalmas termete borzasztó erővel ruházta fel, legkevésbé sem lomhasággal. Ellentétben Ottonellel, ő nagyon is vigyázott arra, hogy az élvezetei ne menjenek képességei kárára. Mindezt jól tudta Félkarú is. Azt is jól látta, hogy a riválisa mellett álló drow mágus szuka is készen áll a harcra, ezért inkább elvigyorodott, kezével intve embereinek, hogy nyughassanak.
- Na aggódj, nagyúr, nem zsákmányért jöttünk, csak kiereszteni fáradt gőzt - nevetett fel. - Ma este mulatunk egyet, mielőtt továbbállunk.
Rendall biccentett, tekintetében világosan látható volt, hogy amíg csak ma este, és amíg nem jönnek vissza máskor sem, részéről semmi akadálya... Mindenesetre már azt is értette, miért tűnt el úgy Lynia és Talem mint a pára a vásárról, és maradtak egész délutánra a kocsijuknál. Hallgatólagos törvény volt arról, hogy aki egyszer elkapott egy falut, annak az esetlegesen megszökött lakóira ismét joga van rávetni a hálóját. Lynián pedig ott volt a parashani nászkendő, viszont nem volt rajta Rendall pántja, ami már bőven elég okot adhatott Félkarúnak a vadászatra. Persze azt jól tudta, hogy a nagyúrnak parashani cselédje van, de amíg a lány Rashmadban volt, Rendall területén, addig nem nyúlt hozzá. Itt viszont... Ki tudja? A házaspár nem lehetett abban biztos, hogy Rendall megvédi-e tulajdonát vagy a magasabb politika miatt átengedi a Félkarúnak, de nem is akarták ezt kideríteni. A férfi magában elmosolyodott. Megint csak rogyjon be alatta a föld, ha ekkora értéket átenged a kalóznak. Kár belé minden étel, amit Lynia remekel. Az ő magasabb politikája szerint már torkig volt a másikkal, viszont nem támadhatott rá nyíltan. Még nem. Most már mindenképpen elzavarta volna a cselédjét a vásárról, ha ezután meglátja. Nem csoda, hogy el tudott szökni a rabpánt elől, gondolta magában, láthatóan erős benne a túlélőösztön... Lehet, hogy ezért is kerüli ki az ő csapdáit is? Na majd meglátjuk, hamarosan megjön a válasz Kéttoronyból.
- A kocsma hátsószobája hajnalig a tied, a lányaival együtt. Nem kell fizetned érte - mondta röviden a Félkarúnak. Az felhúzott szemöldökkel fogadta el az ajánlatot, majd búcsút intett és távozott. Rendall követte tekintetével, amíg leért a fogadóba. Sikeresen eltávolította a kalózt a vásárról, és Lynia közeléből is. Abban ugyanis biztos volt, hogy a lány a táncmulatságon vesz részt, és a kocsma közelébe se fog menni.

Valóban pazar este volt. Lynia csak táncolt és táncolt. Régen érezte már magát ilyen jól. Nemcsak az örömét, de minden bánatát, keserűségét, gyászát, gyomorszorító rettegését is kitáncolta most magából. Talem mellett mások is felkérték, zengett a hegedű, szólt a furulya, a táncosok pörögtek és forogtak, időnként párt váltva, tapsolva, élvezték a tavaszt, az életet, a zene és a tánc örömét. Rendall persze nem táncolt, inkább csak az árnyékban állva figyelte alattvalóit, nézte mulatságukat, tudván tudva, hogy ettől válik elviselhetővé számukra az év többi napja az ő szolgálatában. A maga kegyetlen módján bölcs uralkodó volt. Szemében mégis mintha valami felcsillant volna elnézve a táncosokat. Figyelte Lyniát, ahogy Talemmel táncolt, arcán a boldogságot, a felszabadultságot. Talán valahol, egészen a rideg lénye mélyén még élvezte is túláradó életörömét. Szája szélén talán mosoly derengett fel. De mindez csak egy pillanatig tartott. Ahogy Ynabel megmozdult mellette, újból önmaga könyörtelen hideg másává vált. Kérdőn nézett a mágusára, aki nem a táncosokat nézte, hanem tűnődve figyelt a kocsma felé.
- Mágikus rezisztencia...
- Vannak itt kalandozók is – mondta Rendall. Ynabel mégis rázta a fejét.
- Valami akkor sem tetszik nekem.
Rendall is a kocsma felé fordult. Bár neki is kifinomult érzékei voltak, meg sem közelítette a féldrowét, aki most mágikus igazlátással próbálkozott.
- Gondolod, hogy ráharapnak a csalira? – kérdezte az ura.
- Valaki valamire ráharapott – mondta fojtottan Ynabel -, de nem a mi csalinkra. Nagy hal rabol, nagyuram, csak ezt mondhatom.
Hirtelen hatalmas zaj támadt a kocsma felől, emberek siettek oda egyre többen.
- Azok nem a Félkarú emberei? – kérdezte szemét összehúzva Rendall. Összenézett a féldrowval. A nagyúr visszapillantott a táncolók felé, akik még nem vettek észre semmit. Lynia és Talem tovább ropták.
- Gyerünk lefelé – intett Rendall a fejével. Megindultak a kocsma felé. Szeme egyre jobban komorodott, és mire odaértek, minden lélek tisztult az útjából, érezve, hogy maga a könyörtelen halál lépdel az úton. A kocsma előtt a Félkarú emberei fejveszetten rohangáltak. Rendall egy pillantással felmérte őket, arcizmai megfeszültek. Szó nélkül belépett a kocsmába. Széttörött asztalok, székek, üvegek halma fogadta. A kocsmáros egy kendőt borított az arcára, az egyik széttört üveg alaposan megvágta. Rendall átvágott a romokon, és egyenesen a hátsó szobába lépett. Véres látvány tárult a szeme elé. A Félkarú és két alvezére jóformán darabokba vágva hevert a földön. Rendall a sebekből jól látta, hogy egy jókora kard, talán pallos vagy esetleg alabárd végezte el a véres munkáját. Az elkövetőnek nyoma sem volt. Ynabel felkapta a fejét, végre megszűnt a mágikus rezisztencia. Valakin valahol elmúlt egy varázs. A lány arca nem lett vidámabb.
- Paladin – köpte ki maga elé a szót.
Rendall egy pillanatig némán állt, majd egy mozdulattal felrúgta a súlyos tölgyfaasztalt. Ránézett Ynabelre.
- Hívd össze az embereket. Dreg után megyünk.
Ynabel bólintott, és kiment az ajtón. Rendall még egyszer körülnézett, immáron hideg fejjel vizsgálta át a szobát, az áldozatok testhelyzetét, haláluknak körülményeit faggatva. Vizsgálódása alapján a következőket állapította meg. Ajánlatát elfogadva, a Félkarú alvezéreivel itt ivott és szórakozott a kocsmáros kéjlányaival, miközben odakint emberei vigyázták örömét. Kint verekedés kezdődött. A belső terem ajtaja betört. A lányok kimenekültek, és a támadók, nem, egy támadó volt összesen!, kihasználva a kinti csetepaté által okozott zűrzavart, villámgyorsan végzett Rashmad második számú rabszolgaszállítójával, majd az ablakon át távozott, kitörve annak rácsát. A kérdés az, köze van-e a támadásnak a Tüskéhez vagy csak egy véletlenül erre járó paladin használta ki a helyzetet? Meglátjuk. Rendall kiment a szobából és odalépett a kocsmároshoz.
- Ki kezdte a verekedést?
A kocsmáros megrázta a fejét.
- Nem tudom, nagyuram. Épp a konyhában voltam, mikor kitört a hangzavar. Ila szolgált fel.
Rendall a lány felé fordult, akit láthatóan nem sokkoltak a történtek. Ránézett a nagyúrra. Pontosan tudta, ki kezdte a verekedést – ugyanaz a fickó, aki délben összerondította az asztalt, ahol az elpusztított faluból származó parashani lány és a férje is ült. Akinek egészen addig semmi baja nem volt, amíg a nagyúr meg nem érkezett, sőt mély beszélgetésbe merült a házaspárral, akik ezután kidobták innen. Jól emlékezett a fiatalasszony szemének villanására, amiben közös sorsuk küzdelme és közös ellenségük gyűlölete égett. Nem tudta, van-e bármi köze is a párnak a köpenyes fickóhoz, de egy valamit biztosan tudott: a férfi megölte a partvidék legrettegettebb kalózát és alvezéreit. Ila lesütötte a szemét.
- Nagyuram, a belső szobában tartózkodó urak legényei vesztek össze valamin kártyázás közben. Úgy hiszem, innen indult minden. De ennél többet én sem tudok, nagy volt a forgalom, és éppen felszolgáltam, mikor a hátam mögött egymásnak estek.
Rendall bólintott. Lehetett akár kocsmai verekedés által okozott baleset is. Milyen kár, hogy nem hisz a véletlenekben. Az ajtóban Ynabel tűnt fel. Rendall ránézett, a mágus bólintott, készen állnak. Rendall még egy pillantást vetett a pusztításra, majd kiment a féldrow nyomában, lovára vetette magát, és hátra sem fordulva kivágtattak a faluból. Odaát a réten még mindig szólt a muzsikaszó.

Hajnalban értek el Dreg embereihez. Rendall némán, szó nélkül bámulta a látványt. Rabszolgavadászai egytől-egyig levágva hevertek, a megtámadt falu népe pedig szőrén-szálán eltűnt. Ynabel letérdelt Dreg mellé, majd felnézett urára.
- Még él, nagyuram – szólalt meg. Rendall intett a fejével, így a drow gyógyitalt öntött Dregbe, akinek a légzése hamarosan hallható lett, sebei gyógyulásnak indultak. Kinyitotta a szemét, és meglátta Rendallt. A nagyúr szemében egyetlen kérdés égett.
- LaMarten, nagyuram – suttogta Dreg. – Desharik és Vynylanne LaMarten.
Rendall megmozgatta a fejét, sötét tekintetében gyilkos tűz lobbant fel.

~~~

Lady Danila

Ez a csali kihagyhatatlan volt. Rashmadba minden idők legnagyszerűbb dívája hajózott be, hogy a tavaszi szezont megnyissa. Gyönyörű volt, vérszomjas és kegyetlen. Rabszolgáit annyira sem értékelte, mint más ember az állatait. Csak és kizárólag azért tartotta őket, hogy őt szórakoztassák, és miután megunta valamelyiket, nyugodt szívvel megszabadult tőlük. Hol simán vízbe fojtatta, vagy vadállatokkal tépette szét őket, esetleg szabadulást ígérve találós kérdést tett fel nekik, amire sosem volt helyes válasz. A Tüske tenyere már régóta viszketett, hogy elkapja, de Lady Danila testőrsége rendkívül képzett volt, s a paladinok tudták, hogy Rendall is csapdát állított a számukra. De az alkalom kihagyhatatlan volt.

Danila Rendall idegeit is erősen próbára tette. Az emberfogó mindig is megvetette a nőt, aki egyszerű örömházbeli táncosnőként jutott fel egyre magasabbra, csak ő tudja hogyan. Ostoba volt és korlátolt, hatalmát pedig mindenkivel szemben éreztette, és ez alól Rendall sem volt kivétel. Annak idején még a tyrann is egy rövid, ámde velős véleményt fogalmazott meg a nőről, mégis pazarul megvendégelte. Ez alól Rendall sem vonta ki magát, de magában elégedett mosollyal terelte be a nőt a csapdába csalinak, és nem igazán állt szándékában idejekorán vagy egyáltalán megmenteni. Nem szerette a túl nagy hatalmat, főleg, ha az nem az ő kezében összpontosul. Ha a következő hét az ő elképzelése szerint alakul, akkor egyrészt a Tüske elintézi a dívát, őt magát tisztán hagyva az ügyben, másrészről pedig el tudja végre kapni az illúzionista mágust, és átokverte csuhás segítőjét. Két fogollyal pedig már sokkal könnyebb dolga lesz felgombolyítani az egész rashmadi hálózatot, aminek a végén a LaMarten család várt rá, térden állva, pánttal és lánccal a nyakukban. Nemcsak a paladin fivérekkel, hanem Sir Desharik bájos feleségével, a mágus Vynylanne-nel is hosszú listája volt már az elszámolnivalókról.

A lady érkezésének reggelén Rendall lován ülve figyelte a mólóhoz kikötő hajót. A Táncoló Sellő hatalmas fregatt volt. Mélyében élő és élettelen rakományt egyaránt szállított, hogy eladásra kerüljön a rashmadi aukciókon, illetve újakat vigyen a hazafelé útra. Utóbbiakat ingyen. Rendall magában felmorrant. Ehhez neki is lesz egy-két szava. Ideje felébreszteni a ladyt. Vagy jóval inkább örök álomba ringatni... Hamarosan előtűnt a fedélzeten egy harmincas évei közepén járó gyönyörű szőke nő, kíséretével és testőreivel a nyomában. Lady Danila smaragzöld szemei fensőbbségesen néztek körül a fogadására érkező tömegen, majd megvetően állt meg a lováról leszálló Rendallon. Végül megindult a hajóhídon, méltóságteljesen lépkedve. Ahogy megállt a nagyúr előtt, gőgösen nyújtotta felé kesztyűs kezét, ki lehajolt és megcsókolta.
- Az istenek hoztak Rashmadban, úrnőm.
- Nem volt ugyan sok kedvem eljönni ebbe a porfészekbe - vetette oda a nő foghegyről -, de mint mondják, nélkülem nem kezdődik el a tavasz. A tavalyi szezonnyitón még a tyrann fogadott. Akkor még volt színvonal. Efelől idén már kétségeim vannak. Erős kétségeim - nézett végig Rendallon. A férfinak arcizma sem rándult a sértésre.
- A hintód, úrnőm - mutatott a mellettük álló kocsira. - Örömmel ajánlom fel hajlékomat számodra.
- Na még csak az hiányozna - húzta el a szája szélét Danila. Rendall örömmel húzta volna tovább, egészen a füléig. - Van nekem saját házam. Ott biztos lehetek abban, mi fogad.
- A tiszteletedre adott vacsorámat azonban nem hagyhatod ki - mosolyodott el Rendall, megkönnyebbülten, hogy nem kell egy teljes hétig a házában elviselnie ezt a senkiházi ribancot. - Ragaszkodom hozzá.
Danila eltűnődött, majd bólintott.
- Hallottam, hogy olyan ételkészítőd van, aki főzni is tud. Számomra ugyan teljes rejtély, hogyan akadtál rá, de minden disznó kitúrhat gyöngyöt a trágyából. Rendben hát. Amúgy is akad veled megbeszélnivalóm. Rashmad az utóbbi időben hanyagolja a támogatási kötelezettségeit.
Rendall szeme felvillant. Ha rajtam múlik, vérszívó szuka, Rashmad nemcsakhogy hanyagolni fogja, de teljesen be is szünteti. Én aztán egy dukátot sem fizetek az eltartásodra. Ha nagyon kell a pénz, menj vissza táncolni az örömházba, ahova való vagy.
- Este várlak - biccentett a férfi. Danila ellépett mellőle, és beszállt a hintójába. A kocsi elindult, mögötte a testőrcsapattal. Rendall rezzenéstelen arccal nézett utána, majd sarkonfordult és visszament a lovához. Felszállt a nyeregbe, és vágtába csapva emberei nyomában maga is elhagyta a kikötőt. A bámészkodó tömeg lassan oszolni kezdett. Obeya egy elhízott, lompos, zsíros hajú némber illúziójában tűnődve nézett a hintó után. Végül lassan biccentett. Megoldható a dolog. Ahogy Danila meglátja őt táncolni, úgy fog lecsapni rá, mint a héja a csirkére. A nő nagyon szereti a hatalmát, és semmilyen riválist, főleg női riválist nem tűr. Ideje a következő lépés megtételének. Irány Laduguer szentélye. Obeya a tömegben sodródva maga is elindult.

Laduguer temploma az egyetlen törpe szentély volt Rashmadban. Az egyetlen szentély, aminek létezését Rendall nem csak eltűrte, de támogatta is. Fontos oka volt rá: itt készültek a rashmadi rabszolgapántok. A főpapot, Gadgedon Duint, a druegar törpét még a tyrann hívta ide az ő uralkodásának idején, menedéket és biztonságot ígérve neki és klánjának szolgálatukért cserébe. Közösen alkották meg az első mágiablokkoló pántokat, mikor tyrann nem csak egyszerű közemberekre, de a különleges képességekkel bíró harcosokra, igemondókra is kezdte kivetni hálóját. Gadgedon volt az, aki megalkotta Edera méregellenállását bénító, külön neki készített pántját, akárcsak az akkori Tüske többi tagjának személyre szabott béklyóját. Desharik LaMartennél külön megnövelte az erőblokkolást is. Apró, de annál végzetesebb hibának bizonyult ugyanezt Vynylanne-nél elmulasztani. Ám akkor még nem volt ismert a tyrann előtt a mágus egykori vámpírlétéből fakadó ereje. Erre Rendall már nagyon vigyázott. A Tüske régi tagjai mellett különleges, illúzionistáknak készült pánt várja Hatvankettest, a Helm klerikális mágiájára érzékeny béklyó pedig Aldónak készült. Ha minden rendben megy, hamarosan mindkettőt viselni fogja tulajdonosuk, életük végéig.

Bár Gadgedon elsősorban Rendallnak dolgozott, más rabszolgatartóktól is kapott, és teljesített megbízásokat. Többek között Lady Danilának is, akinek udvarhölgye most lépett be a templomba. Gadgedon eléje ment, rövid biccentéssel fogadta a méltóságteljesen viselkedésű nőt, aki súlyos erszénnyel fizetett az elkészült pántokért. Ez az összeg a Rendallnak adandó különdíjat is tartalmazta a rashmadi pánt és a druegar szolgáltatások igénybevételéért. Azonban a megrendelőknek megérte a különdíj. A szürke törpék minőségi munkát végeztek. Az udvarhölgy átvette a mintadarabot, és alaposan megvizsgálta. Végül elégedetten bólintott. Tökéletes kivitelű pántot tartott a kezében, rajta Lady Danila jelével.
- Mágiablokk nélkül, ahogy kívántad, kisasszony - mondta Gadgedon. Obeya bólintott.
- Asszonyom szereti saját mágusával elvégezni az utolsó simításokat. Nem rajong a meglepetésekért. A többi?
- Lent a raktárban, kisasszony. - Gadgedonnak a szeme sem rebbent a különleges kívánságra. Neki elég volt, hogy fáradozását busásan megtérítették. Obeya bólintott, és elindult a törpe nyomában lefelé. Ott a főpap átadta a raktárosnak, Nuellának. A törpe asszony alig különbözött a másiktól, leginkább azért, mert ugyanolyan dúsan növő szakállal büszkélkedhetett. A mágus azonban tudta, hogy a szépség nagyon viszonylagos. Valószínűleg a másik nő az ő arcát nézheti magában szánakozva. Amúgy sem az esztétikája miatt érdekelte Nuella kinézete, magában alaposan megjegyezve. A raktáros a már becsomagolt ládákhoz vezette. Obeya figyelme Nuella mozgásáról a helyiségre fordult.
- Milyen védelem alatt állnak a pántok? - kérdezte.
- A termen teleportgátló van, kisasszony - felelte Nuella. - Kint a legjobb harcosaink állnak őrt. Azonkívül a nagyúr egyik legjobb embere, Yoras úr, személyesen gondoskodik a raktárablak csapdáiról. Láthatatlanul sem lehet ide belépni.
- Helyes - biccentett Obeya. - Nem szeretnék pántok helyett üres dobozokkal találkozni, mikor délután a ládákért küldetek.
- Fáradj vissza kisasszony, a pulthoz - nézett rá Nuella -, hogy megejtsük az átvételt.
Ahogy Obeya aláírta a papírt, kezével könnyedén Nuellához ért, majd kivilágosodott írisszel a szemébe nézett.
- A nagyúr egyik, még mágiablokk nélküli pántja selejtes lett. Hozd ide nekem.
Az asszony merev tekintettel bólintott. Elfordult, belépett a sorok közé. Obeya nyugodtan követte. Megjegyezte az üres pántok helyét, majd Nuella nyomában visszatért a pulthoz. Megfigyelte, hogyan vezeti át a raktárkönyvben a változást a selejtezésről, majd megvizsgálta, hogy az átadott pánt valóban mágimentes darab, és végül eltette. Távozáskor elmosolyodott. Rendall a pántok nyomában egészen biztos eljut a szentélybe, de annál többet, hogy Danila udvarhölgye járt itt, nem tud majd kideríteni. Legkevésbé magától a ladytől. A raktár védelmét ugyan valószínűleg át fogja szabni, de a törpék mágiaellenállása nevetségesen alacsony. Bármikor eljöhet ide újabb pántokért, ha szüksége lesz rá.

Nerim mester kovácsműhelyébe ismét a lompos nőszemély érkezett. Obeya megvárta, hogy egyedül maradjanak. Mikor az öreg kovács elment ebédelni, odaadta Talemnek Danila mágiablokk mentes pántját, aki rövid biccentéssel eltette.
- A bál holnap este lesz - mondta. - Ugyan Nerimmel egy környékbeli birtokon leszünk aznap, de a szükséges időre el tudok szabadulni. Az öreg meg nem fog rá emlékezni, hogy éppen kifogytunk a patkószögekből. Kitűnő alibi lesz.
- Aldo jobban van már? - kérdezte Obeya.
- Jobban, de a holnapi feladatban még nem tud részt venni - rázta Talem a fejét.
- Tehát csak ketten leszünk Lyniával - harapta be a szája szélét a mágus.
- Attól tartok - bólintott Talem. - De megoldható így is. Csak ne tölts túl sok időt Danilával.
- Pedig örömmel elbeszélgettem volna vele - morrantott a lány.
- Obeya - vonta össze a szemöldökét Talem -, nem az a fontos, hogyan hal meg, hanem, hogy ne lehessen feltámasztani.
A mágus szemében tűz gyulladt ki, majd lassan, vonakodva bólintott.
- Igazad van, parancsnok. Nem szívesen látom be, de igazad van. Mindenesetre szívesen megismertettem volna egy-két aprósággal, ami elkerülte a figyelmét a rabszolgáival való bánásmóddal kapcsolatban.
- Tudom, kishúgom - felelte Talem. - Így is meg fog fizetni a tetteiért.
A mágus kifejezéstelen arccal nézte a férfit. Majd ismét a zsebébe nyúlt, és elővett belőle egy gyűrűt.
- Lyniának - tette Talem kezébe. - Bármilyen villámgyors is a keze, nem árt egy kevés plusz gyorsaság, na meg félrevezetés, ha már ketten leszünk egy egész testőrcsapatra.
- Valamint Rendall embereire - biccentett a férfi, és eltette a gyűrűt. - Bár azt mindenképpen hagyni fogják, hogy végezzetek Danilával.
- Ahogy a nő beszélt vele ma reggel a kikötőben - nevette el magát Obeya -, Rendall legszívesebben ott helyben átvágta volna a torkát.
- Sikerült még kideríteni valamit? - kérdezte Talem elgondolkodva.
- Igen, parancsnok - felelte a lány. - Most már biztosan a saját házában száll meg. Ma este pedig Rendallnál vacsorázik. Lynia készülhet.
- Már napok óta készül rá - mosolyodott el Talem. - Másról szinte nem is lehetett vele beszélni. Danila tíz ujját meg fogja nyalni. Pompás utolsó vacsorát kap, nem lesz oka panaszra. Holnap este pedig várni fog rátok a nő szobájában. Szerencse, hogy nem Rendallnál alszik, akkor komplikáltabb lett volna az ügy. Aldo meg arról gondoskodik, hogy Lyniának alibije legyen az estére. Itt tölti a holnap estét. Ha elkapnának titeket, kihozunk egy vámpírral.
Obeya biccentett. Lynia még korábban kiderítette, hogy a vámpíroknak többé-kevésbé szabad bejárásuk van Rendall rabszolgaházába, a Ches és Rendall között fennálló szövetség miatt. A vámpíroknak a rabszolgák tabuk voltak, de elég erővel bírtak ahhoz, hogy ki tudjanak szabadítani onnan valakit, bár ehhez persze szükség volt Talem vagy Aldo mentális uralmához.
- Hogy halad Lynia a hazugságkereső varázs kisiklatásával? - kérdezte a lány elgondolkodva. - Amíg ugye értünk nem jön a felmentő vérszívó barátunk, addig is megpróbálnak elbeszélgetni velünk...
- Remekül - felelte Talem. - Végre meghozta a sok gyakorlás a gyümölcsét.
- Nála aztán szorgalomban nincs hiány - nevetett a mágus. - Fogalmam sincs, hogyan képes elviselni a gyakorlataidat türelemmel.
- Nagyon elhivatott - felelte Talem vigyorogva. - Mint minden paladin.
- Pedig róla mondanám meg utoljára, hogy az - csóválta a fejét Obeya. - Varázslat nélkül is bámulatos illúziót tud kelteni.
Talem egyetértően bólintott.
- De azért a te nyomodba senki nem tud érni - nézett végig rajta elismerően Obeya álcáján. - Hogyan jutott eszedbe egy ilyen ocsmány nőszemély...
Obeya felnevetett.
- Ejnye, lovag úr - fenyegette meg játékosan a férfit mutatóujjával. - A szépség nem minden.
Talem is elnevette magát, majd hirtelen felemelte a fejét.
- Valaki jön.
Lódobogás hallatszott, majd megállt odakint a műhely előtt. Obeya odabólintott Talemnek, és kiment az ajtón. A kovácslegény pedig kilépett a színbe, hogy szemügyre vegye következő munkáját.

~~~

Aznap este Lady Danila a rashmadi nagyúr palotájában elégedetten biccentett a vacsora végén.
- Hívasd fel a szakácsodat - nézett Rendallra. - Megérdemli a dicséretet.
A férfi intett a fejével az ajtónál várakozó emberének, aki kisvártatva megérkezett Lyniával.
- Jól teljesítettél - nézett a térdhajlításából felegyenesedő lányra fensőbbségesen a lady. - Jutalmul magammal viszlek.
Lynia leesett állal bámult a nőre, majd Rendallra. A férfi szemében fenyegető parázs lobbant.
- Ez nem lesz lehetséges - mondta csendesen. Ránézett Lyniára, kinek tekintetéből véleményük teljes egyezését olvashatta ki. - Valóban jó munka volt. Elmehetsz. A kávét a szalonba küldesd fel.
- Köszönöm, nagyuram. Úrnőm? - Lynia még egyszer térdet hajtott, majd távozott. Fejcsóválva ment le a konyhába. Eltűnődött azon, mennyi lesz annak az esélye, hogy Rendall átengedje őt Danilának. A pillantásából ítélve nem sok... Arról nem is beszélve, hogy a nő amúgy sem hagyja el Rashmadot élve. Kíváncsi lenne viszont arra, hogyan huzakodak most felette, mosolyodott el magában. Rendall és Danila eközben kényelmesen elhelyezkedtek a szalonban, Lynia kávéját és süteményeit élvezve. A nő végül ránézett Rendallra.
- Késlekedésed a fizetéssel rendkívül bosszantó. Most pedig egy olyan értéket tartasz vissza, ami nem hozzád való. Ez elfogadhatatlan.
- Lynia az én szolgálatomban áll - felelte kurtán Rendall -, és ott is marad.
- Csakhogy elkövettél egy hibát - mondta gúnyosan Danila. - Mivel nem pántoltad meg, nem a tulajdonod. Nem alszik a házadban, tehát nem is az ágyasod. Szabadként a férje rendelkezik felette. Amíg nem kerül pánt mindkettőjük nyakába. Egy kovácsnak is jó hasznát veszem. Ó, igen, utánuk nézettem. Túl jók ők neked, Rendall.
- Rashmadban arra kerül pánt, akinél engedélyezem. - A férfi hangja halk volt, de világosan érződött benne a figyelmeztetés. - Ez az én városom.
- Majd meglátjuk - nevetett gúnyosan a nő. - Rashmad köteles adót fizetni nekem. Pénzben és rabszolgákban. A hajómra kerülő rakományban legyen ott Lynia, vagy komoly bajt zúdítasz a nyakadba. Márcsak azért is, mert a nő parashani. A partvidék pedig a Félkarú halála óta hozzám tartozik.
Rendall elmosolyodott.
- Azt te csak szeretnéd, drága hölgyem. Tucatnyian huzakodnak még Ottonel koncán rajtad kívül. Valamennyien hiábavalóan teszitek. Arról nem is beszélve, hogy Lynia nem parashani, csak ott vették nőül. A dél-királysági Csillagoromhoz végképp semmi közöd. Erre még a gyermekkirály is összevonná a szemöldökét, amennyiben kinőtt már nála.
- Csillagorom? - nézett Danila. - Dehogyis nincs. A teljes onnan való szállítmányt én vettem meg.
- Tőlem - vigyorgott csúnyán Rendall. - Lynia pedig már akkor sem volt köztük. Most sem eladó.
- Nem is fogok érte fizetni - felelte hidegen a nő. Felállt a székéből. - Te viszont ostoba szavaidért annál jobban. Másfélszeresére emelem Rashmad adóját.
Rendall gúnyosan elmosolyodott, és maga is felállt.
- Örömömre szolgált találkozásunk, úrnőm. Bízom benne, tartózkodásod végére az összes vitás kérdésre választ találunk.
- A te érdekedben, Rendall - villant a nő szeme -, a válasz mellett találd meg a pénzesládád kulcsát is. Valamint átengeded nekem a cseléded.
Röviden biccentett, és kiment a szalonból. A férfi kifejezéstelen arccal nézett utána, majd az ablakból figyelte a távolodó hintót. Hallgatólagosan az uralkodók halálával adott szavuk, szerződéseik is elszállnak, érvénytelenné válnak. Bár a tyrann még élt ugyan - annyira nagy befolyásssal bírt még mindig, hogy a Királysággal szomszédos városállamok, országok világossá tették a gyermekkirály számára, hogy egy másik nagyurat, ha ki is lop a városából, meg nem ölheti. Az ifjú uralkodó egyébként maga is habozott megtenni ezt a végső lépést. Így jelenleg a királyvárosi börtönben vigyáztak rá szigorúan. -, de a vele kötött megállapodások ugyanúgy érvényüket veszítették. Nem ő volt már a város vezetője, és ez ugyanazt jelentette, mintha meghalt volna. Az általa és Lady Danila által aláírt szerződés Rendallnak már nem kötelező érvényű. Ezért is akarja a nő az ő esküjét a papíron. Danilának ugyan komoly hatalma volt, ám Rendallnak esze ágában sem volt a sarka alá hajtania a fejét. Nem látta be, miért kellene fizetnie egy két lábon járó hullának. Szépséges virágszálam, gondolta magában a férfi, ahogy végül ellépett az ablaktól, ha a Tüske nem teszi, magam foglak megölni. Lesétált a konyhába, ahol Lynia mosogatott.
- Nagyuram? - fordult feléje a lány. Rendall tűnődve nézte.
- Nem vitás, ültethettek Lady Danila szavai ostoba gondolatokat a fejedbe - szólt végül. - Ha el mersz szökni a városból, magam megyek utánad. Hidd el nekem, a föld alól is előkerítelek.
- Nagyuram - nyelt egyet Lynia -, nem szeretnék tiszteletlennek látszani, de nem kívánok a lady szolgálatába állni...
- Nem is fogsz - felelte a férfi. - A biztonság kedvéért, amíg itt van az úrnő hajója, a palotában laksz. Neki is akadhatnak buta gondolatok a fejében.
Lynia hangja elakadt.
- Kérlek, bocsáss meg nekem nagyuram - mondta végül habozva -, de ha ideköltöznék hozzád a férjemtől, az nagyon rossz fényt vetne a házastársi eskümre...
Rendall szemében haragos fény villant. Mereven nézte a lányt. Ám Lynia szabad ember volt, nem a rabszolgája. Elsősorban a férjének tartozott engedelmességgel, és csak utána a kenyéradójának, még akkor is, ha ez utóbbi Rashmad nagyura volt. Ha ő nem akart a palotában maradni, megtehette. Ez egyike volt azon kevés jogoknak, amivel egy cseléd bírt.
- Lehet, hogy ez lenne a megoldás - mondta végül, majd sarkonfordult, és távozott. Dühösen morgott magában. Megtehette volna ugyan, hogy ágyba viszi Lyniát, és így már nem lett volna gondja a lánynak többé a látszattal, de akkor az is teljesen biztos, hogy másnapra a férjével együtt eltűnik. Visszahozni pedig valószínűleg csak kimerítő fogócska után tudná. Elvégre a lány már kétszer is sikeresen megszökött a rabszolgavadászok elől. Ennyi felhajtást az egész nem ért meg. Egyszerűbb árnyékokat tenni a műhely köré.

Lady Danila eközben hazafelé gurult hintóján. Menetközben az estén tűnődött. Bosszúsan vonta össze finoman ívelt szemöldökét. Rendallnak szemmel láthatóan esze ágában sincs fizetni. No, nem baj. Meg fogja ő törni a makacskodását. Emberei parancsára készen állnak. Ezt a hetet a férfi gyenge pontjainak kikémlelésére szánja, és addig időt is ad neki, hogy jobb belátásra térjen. Ha addig sem veszi elő józan eszét, az ő lépése fog következni. De azt egy életre megemlegeti Rashmad. Addig viszont kiélvezi a város körülötte csapott felhajtását. Palotája szobájába érve azonnal hívatta testőrkapitányát.
- Tudj meg mindent Rendall ételkészítőjéről - parancsolta neki -, egy bizonyos... Lyniáról. Szőke, középmagas, barnaszemű. A férje kovácslegény. Kísérjétek őt figyelemmel. Amennyiben a gazdája elmulasztaná az induló rakományba tenni a nőt, magatok hozzátok el, mielőtt kifutnánk. Ugyancsak kövessétek nyomon azt a felkapaszkodott emberfogót. Biztos vagyok benne, hogy próbálkozni fog valamivel.
- Igenis, úrnőm - hajtott fejet a férfi, majd távozott. Danila eltűnődött, majd gúnyosan elmosolyodott. Nem hiába érte el azt, amit elért. Nem hiába lett az, aki. Amennyiben Rendall nem hódol be neki, hazafelé induló szállítmányában ő is helyet kap majd. Kétséges ugyan, hogy Evergrade-ig életben is marad, de addig is remek szórakozást fog neki nyújtani az úton. Ugyanakkor remek példát is statuál vele mindazoknak, akik hatalma kétségbevonására vetemednének.
- Ostoba ogreivadék - dünnyögte maga elé. - Velem mersz dacolni? Szerinted a tyrann miért fizetett olyan lelkiismeretesen?

Késő este Lynia is hazaindult. Nyugodtan lépkedett a sötét utcákon. Pár hónapja dolgozott már Rashmad nagyuránál. Mostanra más urak fejvadászai is tudták róla, hogy gazdája miatt tilos préda a lány. A vámpírok ugyanezen ok miatt nem bántották. A város tolvajai pedig azért hagyták békén, mert szinte mindegyikük Rendall tolvajcéhének tagja volt. A szabadúszókat hamar elintézték, és ők amúgy sem támadtak volna rá egyszerű ruhája miatt. Lynia menetközben halványan elmosolyodott. Nyomába szegődött követői hiába rejtőztek árnyékba, az álcavédő köpenyük által keltett mágikus rezisztencia világosan elárulta jelenlétüket. Ez az állandó túlbiztosítás..., csóválta a fejét a lány. A köpeny ugyan megvédi őket attól, hogy varázsigére láthatóvá váljanak, de ha nem lenne rajtuk, esetleges neutrális követői a vámpírvadász paladin számára teljesen észrevehetetlenek lennének. Most viszont pontosan tudja, hogy két csapat is a nyomába eredt. Micsoda díszkíséretet kapott Rendalltól is és Danilától is... De nem ártana megszabadulnia tőlük holnap este... Gondolataiba merülve sétált haza a kovácsműhelybe. Otthon Talem ismertette vele a következő esti tervet, és odaadta neki Obeya gyorsító és vibráló gyűrűjét, majd fejcsóválva hallgatta a lány beszámolóját Danila irányában feltámadó érdeklődéséről, és Rendall kívánságáról, hogy a házában aludjon.
- Most nem elég, hogy Danila emberei itt fognak ólálkodni, de Yoras fejvadászaival is számolhatunk - fejezte be bosszúsan a lány. - Hogyan fogok innen feltűnés nélkül kisurranni?
Talem elgondolkodott.
- Mi délután indulunk Nerimmel. Aldo ebédszünetben elrejtőzik odafent. Bejön egyszerű fegyvervásárlóként, azután "elfelejt" kimenni. Te gyere haza a palotából, ahogy szoktál. Vacsorát úgysem kell készítened, hiszen Rendall is a bálon lesz. Ha elérkezik az idő, nyisd ki a szoba ablakát, mintha szellőztetnél, hajts le egy láthatatlanság italt - jut eszembe, legyen nálad tartalék Danilánál is -, és mássz ki rajta óvatosan. Ha nem beszélsz, vagy nem esel le, az álcád megmarad.
- Ritkán beszélek magamban - tette csípőre a kezét Lynia -, leesni meg végképp nem szokásom sehonnan.
Talem nevetve megcsókolta, majd folytatta.
- Aldo eközben azt a látszatot kelti, mintha otthon lennél.
- Csak nehogy őérte jöjjenek Danila emberei - mosolygott Lynia.
- Nagy meglepetés érné őket, az már igaz - vigyorodott el Talem is. - De a lady valószínűleg megvárja az utolsó napot, hogy Rendall maga vigyen el hozzá téged. Utána meg hiába követne téged. Ha nyíltan megtámadná a hajóját, komoly bajt zúdítana a fejére. Evergrade jóval erősebb Rashmadnál.
- Csak éppen ez az utolsó nap sosem fog elérkezni - mondta nyomatékosan Lynia. - Erre számítunk mi is, erre számít Rendall is.
Talem bólintott.
- Visszafelé ugyanígy járj el. Azután csukd be az ablakot, megmutatva magad.
- Aldót meg elrejtem az ágy alá - kacsintott rá Lynia.
- Csak nehogy én találjam ott, mikor hazatérek, mert még furcsa gondolataim támadnak. - Talem vigyora teljes lett. - Előbb Rendall akarja, hogy ott aludj nála, most meg egy másik férfit rejtegetnél az ágy alatt... Hogy is van ez, asszony?
- Eredj már - pirult el Lynia. - Hiszen jól tudod... tudod jól...
Talem magához vonta és megcsókolta a lányt.
- Persze, hogy tudom, te mamlasz. De azért nem árt rád odafigyelni...
- Mennyire akarsz odafigyelni? - kérdezte Lynia suttogva, szorosan átölelve a férfit.
- Nagyon... A legteljesebb mértékben - mormolta vissza Talem, majd gyengéden felkapta és ágyba vitte kedvesét.

A bál estéjén mindenki készen állt a helyén. Obeya új álcájában várta, hogy sorra kerüljön a teátrumban a vendégek mulattatására. Talem nagy sebbel vágtatott vissza a városba az elfelejtett patkószögekért. Aldo Lyniaként mozgott - vagyis inkább sérülése miatt jobbára pihent - a műhely feletti szobában. Lynia pedig a csatornabeli rejtekhelyen vértbe öltözve, álcavédő köpenyének csuklyáját a fejére húzva kardot ragadott, és láthatatlanul elindult Danila háza felé. Ujján ott volt Obeya varázsgyűrűje. A palota udvarán megvárta, amíg az egyik cseléd kinyitja a konyha hátsó ajtaját, hogy kiöntse a felmosóvizet, és a háta mögött észrevétlenül besurrant az épületbe. Már korábban pontos tervrajzot szereztek a ház szobáinak elrendezkedéséről, ezért könnyen rátalált Danila szobájára. Meghúzódott az ajtó mögött a sarokban, és türelmesen várakozni kezdett.

A palota körül észrevétlen gyűrűt vonva Yoras állt lesben csapatával, ahogy idáig minden este tették. Nem türelmetlenkedtek. Tudták, hogy a Tüske előbb-utóbb lecsap áldozatára. A fejvadászok mágusa rendszeresen használt keresővarázst, hasonlatosat Lynia gonoszkutató igéjéhez, csak ő a paladinok jó kisugárzására igyekezett rátalálni. Egyszerre halkan megszólalt az árnyékból.
- Mágikus rezisztencia, uram. Valami készül odabent.
Yoras bólintott.
- Várjatok a nagyúr üzenetére - felelte halkan. - A parancsára indulunk. Hamarosan megtér Danila is. Adunk elég időt a Tüskének, hogy elvégezze feladatát, azután rájuk csukjuk a csapdát. Dreg figyeljen hátul.

Az élvezetek negyedének teátrumát most bálteremmé alakítottak át. A hatalmas helyiség zsúfolásig megtelt. Egyik oldalán meghagyták a színpadot, ahol különböző táncos rabszolgák szórakoztatták az összegyűlt vendégeket, miközben a széksorokat kivitték, hogy a helyi hatalmasságok is tudjanak táncolni, ha úgy kívánják. Lady Danila a főhelyen ülve, különös mosollyal az arcán figyelte mozgásukat. Valaha ő is innen emelkedett fel a szédítő magasságba. A színpadra most egy szóló táncos lépett. Hosszú dús szőke haja a csípőjét verte, zöld szemei akár a smaragdok. Nyakán ugyan pánt volt, de ahogy táncolt, minden mozdulata a szabadságot, szépséget, elérhetetlenséget sugározta. A díva szeme összeszűkült. A lány teljesen úgy nézett ki, mint a fiatalkori mása, márpedig semmilyen riválist nem tűrt el maga körül. Odafordult a testőrkapitányához.
- Akárkié is az a szuka, mire végetér a tánca, megszerzed nekem.
Rendall nekidőlve a falnak, összefont karokkal figyelte a lány táncát. Erre várt egész este. Őszintén szólva erre várt már azóta, mióta az a ribanc itt rontja a levegőt. Ezért nem tett igazlátó varázst a teátrumra. Ezért hagyott jókora lyukakat védelmén. Ez hihetetlen, gondolta magában. A dívával való hasonlóságot ő is kiszúrta, akárcsak Lady Danila dühét. Lelki szemei előtt felrémlett a rémült pórlány négy hónappal korábbról. Hihetetlen, gondolta megint. Ez a nő maga a tehetség... Majd szája szélére kiült szokásos elégedett, gonoszkás mosolya. Mennyire az enyém leszel... Hirtelen megállt mellette a díva testőre.
- Nagyuram, Lady Danila meg kívánja vásárolni a szőke táncosnőt. Bármekkora árat kérhetsz tőle.
Rendall arcán kiteljesedett a gonosz mosoly, ahogy a testőrre nézett. Esze ágában sem volt elárulni neki, hogy soha életében nem látta még a lányt.
- A ladynek bármit - felelte nyájasan. - A táncosnő az övé. A száma végén érte mehetsz.
A testőr bólintott, és távozott. Rendall sötét derűvel figyelte, majd Danilához fordult, és tiszteletteljesen fejet hajtott neki. A nő gőgös elégedettségel biccentett vissza rá.

Miközben a testőrkapitány az alagsori folyosón a rabszolgavermek felé tartott, váratlanul megállította egy köpenyes alak, és mélyen a szemébe nézett.
- Uram…
Kezével furcsa mozdulatot tett, mire a férfi körül megremegett a levegő. Engedelmesen megállt, és a köpenyes szemébe mélyedt.
- A táncosnő nyakpántja – tette a kezébe az a holmit. A testőr összerezzent. Körülpillantott, de már nem látott senkit. Ránézett a kezében tartott pántra, és bólintott. Határozott léptekkel indult tovább. Talem észrevétlenül surrant ki a teátrumból, és újra lóra kapott. Hamarosan visszaérkezett abba az istállóba, ahol a mesterével dolgozott éppen.
- Megvan uram – vette le a táskáját a hátáról –, még sikerült szerezni.
- Helyes – bólintott Nerim. – Akkor lássunk munkához szaporán.
Talem újabb igéjének hatására a kovács percek múltával teljesen elfelejtkezett az eseményről. A paplovag elégedetten bólintott, majd magában fohászkodni kezdett. Amiel, segítsd ma este a Tüskét. S kérlek, vigyázz Lyniára...

Obeya ellenkezés nélkül tűrte, hogy pántot cseréljenek rajta. A lánc megrándult a nyakán, és ő engedelmesen megindult a testőr után. A kijáratnál Rendall tűnt fel. Megállította, és elismerően nézett végig rajta.
- Sok szerencsét az új helyeden, szépségem - biccentett feléje nyájasan. - Talán még találkozunk… Tekintse a lady szerény ajándékomnak a lányt - pillantott a testőrre, aki bólintott. Obeya Rendallra kapta a szemét, de a férfi arcából semmit nem tudott kiolvasni. Felhorgadt benne a gyanú. Nem tudott azonban már mit tenni, az események irányításuk alá vonták. Miután a testőrkapitány elvitte a táncosnőt, Rendall a mellette álló emberéhez fordult.
- Szólj Yorasnak. Itt az idő. Ahogy elindulnak, azonnali értesítést akarok.
Alantasa bólintott, és eltűnt. Rendall magában elégedetten mosolyogva ment vissza a mulatságba. A lady már nem volt ott. Tökéletes csalit találtak megint, biccentett elismerően a férfi. Az már más kérdés, hogy rájuk is csapda vár... Nincs is finomabb annál, úgy kapni el ellenségedet, hogy az eközben egy másik ellenlábasoddal végez, elvégezve neked a piszkos munkát...

Lady Danila merev arccal tért vissza palotájába hintóján.
- Hozzátok elém a lányt! - parancsolta emberének még az udvaron. A férfi bólintott, és elindult a lenti rabszolgaverem felé. A lady ádáz tekintettel indult felfelé. Szolgái ijedt arccal húzódtak el útjából. Ismerték jól asszonyukat. Ma este ölni fog. Lady Danila szobájába érve lassúdott csak meg. Elcsúfult arccal gondolta végig, mit fog tenni a rabszolganővel. Lynia a sarokban állva csendesen figyelte a nőt. Az ő arcára undor ült ki. Ezt a szörnytettet már nem fogod végrehajtani, némber.... A szoba ajtaján kopogtak, és belépett rajta a testőrkapitány Obeyával. A lány engedelmesen lépdelt a lánc végén, majd mélyen térdet hajolt új tulajdonosa előtt. Danila végigmérte az előtte álló lányt. Annyira fiatal volt, annyira hasonlított rá…
- Hagyjatok magunkra – vetette oda testőrének, aki bólintott, majd távozott.
- Ringyó – sziszegte a lány arcába a díva. – Senki sem fog úgy táncolni, ahogy én tudtam. Senki sem nézhet ki úgy, ahogy én kinéztem.
A lány a szemébe nézett.
- Senki sem fog olyan fájdalmasan meghalni, ahogy most te fogsz – úrnőm.
A díva felsikoltott, de Obeya már emelte a kezét, és lecsapott a kezébe idézett tőrével. A következő pillanatban berobbant az ajtó, és visszatértek a testőrök. Felmérték a helyzetet, és a mágusra támadtak. Hátuk mögött becsapódott az ajtó. Lynia megtörte a láthatatlan italának hatását, és kivonta kardját. A két nő gyilkos vonalba fogta át a testőröket.

Yoras felemelte a fejét, és a mágusra nézett, aki az előbb érintette meg vállát könnyedén.
- Nincs már mágikus rezisztencia, uram - bólintott az. - Tisztán érezhető a jó kisugárzás.
- Készüljetek - felelte az elf halkan. - Indulunk.

A harc odabent végetért. Obeya a földre zuhant. Lynia hátrakapta a fejét. Odalent a kapu döngve nyílt ki. Yoras és csapata egyre közeledett, már a lépcsőn dobogott a lábuk.
- Tűnj el innen – sziszegte Obeya. Már visszaváltozott eredeti alakjába. Kezét oldalához szorította, ahol a testőrkapitány kardja megsebesítette, de ujjai közül egyre folyt a vére. Nem volt képes több igére sérülése miatt. Teleport szóba sem jöhetett.
– Ne töltsd velem az idődet - nézett Lyniára -, inkább keríts elő egy vámpírt. Ne aggódj, el fognak látni. Addig úgyis életben hagynak, míg megtanítanak „engedelmeskedni”.
Lynia bólintott, megjegyezte a kulcsszót. Megszorította a mágus kezét, majd kivetette magát az ablakon. A következő pillanatban berobbant az ajtó, és nyílpuskák erdeje szegeződött Obeyára, aki felemelt kézzel mutatta megadását. Gúnyos mosollyal nézte Yoras felemelkedő fegyverét, majd belezuhant a sötét kábulatba. Mellette ott hevert a díva kivágott szívű teteme, és a testőrök kővé vált testei, melyek összetört szobrokként szóródtak szét a teremben. A Tüske gondoskodott arról, hogy senkit ne lehessen feltámasztani. Legkevésbé Evergrade úrnőjét.

Lynia könnyedén talajt fogott a két emeletnyi ugrás után. Ahogy földet ért, eltűnt róla a remegőige, amit Obeya varázsolt rá, hogy elrejtse vele kinézetét, és jóval nehezebb legyen eltalálniuk ellenfeleiknek, de nem bánta, mert láthatóan egyedül volt a kis utcában. Úgy tűnik, gyűrűjét ma mégsem kell használnia... Óvatosan körülnézett, eltette kardját, majd befordult a ház sarka mellett, hogy eltűnjön szem elől. Előtte drótkerítés magasodott. Azonban mielőtt átvetette volna magát rajta, a sötétből kinyúlt egy ököl, és Lyniát hatalmas ütés érte az arcán, hogy a földre zuhant. Orrából folyt a vére, és felnézett Dreg vigyorgó arcába.
- Lynia, szépségem... - mondta a félork. - Tudod, milyen jutalmat kapok ezért Rendall nagyúrtól? Téged. Még azt se bánom, ha előttem ő is használ majd.
- Jövök én magamtól is – villant a lány szeme, és talpra dobta magát. Elkapta Dreg tőrt tartó kezét, egy mozdulattal kitörte a csuklóját, megvágta az arcát, és a nyakszirtjébe vezette a pengét, nekiszegezve a falnak. Dreg csak azért nem üvöltött fel, mert a bénító tőr azonnal elcsendesítette hangszálait. Súlyos hibát követett el azzal, hogy alábecsülte a lány harci tudását. Megpróbált belekapni Lynia nyakába, aki könnyedén törte el másik csuklóját is, nem véve észre a félork karmos mancsában maradt tüske medálos nyakláncát. Hirtelen zajt hallott a háta mögött, és félreperdült. Dreg emberének nem sikerült hátbaszúrnia a paladint, rövidkardja elakadt a köpenyében. Lynia egy nyakrúgással repítette el magától a másik fickót. A férfi feltápászkodott, és elkezdett segítségért futni. A hangja neki is elment a lány rúgása miatt. Lynia kirántotta Dreg sebéből a tőrt, és a menekülő hátába dobta. Az szó nélkül összecsuklott. Újabb emberfogók bukkantak fel körülötte. Lynia megfordította ujján a gyűrűjét, teste felgyorsult, alakja remegővé vált. Teljesen felismerhetetlen lett. Szeme kifehéredett, és elsuttogta gonosz ellen védő igéjét, az egyetlent, amire vámpírvadászként képes volt. A varázs hatására kék fény futott át testén, majd írisze is ragyogó kéken tündöklött fel. Kirántotta Dreg kardját hüvelyéből, másikkal sajátját vette elő, és a két pengével gyilkos táncba kezdett. Odakint az utcán vágtató lovak patái hallatszottak, Rendall megérkezett. Lynia nem foglalkozott vele, támadóit vágta kegyetlenül, feltámaszthatatlanul, dacára a túlerőnek. Mert ebben volt a legnagyobb különbség a paladin és a rabszolgavadász közt: míg az előbbi fanatikus hite és küldetéstudata miatt rátámad és átvágja magát a többszörös túlerőn is, a csak magukra gondoló orgyilkosok erre soha nem lennének hajlandók, ezért képesek sem. Lynia végül halkan fújtatva megállt. Egy teljes elfogó csapattal végzett egymaga. Az utca felé kapta a fejét. A hangokból ítélve Rendall már bent járt az épületben. Dreg eközben térdre zuhant, levegő után próbált kapkodni. Lynia eltette fegyverét, és a férfi kardjával a kezében megállt felette.
- Kegyelmezz – tátogta a férfi.
- Nem mondod, hogy tréfáltál – suttogta Lynia. Dreg könyörögve felnézett. Hangját már teljesen blokkolta a tőr mérge, szemébe gyűjtötte minden esdekelését.
- Vérszívóknak soha!
Lynia az emberfogó szemébe nézett, majd lecsapott. Dreg feje elgurult. A lány odament a másodjára leszúrt emberfogóhoz is, akinek Dreg tőrét dobta a szívébe, és őt is lefejezte. A férfi is biztosan felismerte, és a paladin nem kockáztathatott egy feltámasztást. A fejére húzta az álcavédő köpenyének csuklyáját, és indulni készült. Hirtelen zajt hallott. Felnézett, és meghallotta odafent az ablakból kiszűrődő Rendall rekedt hangját.
- Szóval megvan a mágus. Ideje volt. Mi újság a hátsó részen? Dreg? Dreg!
A férfi az ablakhoz lépett, és lenézett. Lynia felintett neki, majd karját oldala mellett háta mögé lendítve gúnyosan meghajolt. Rendall megmerevedett, szemében gyilkos láng lobbant. Habozás nélkül átvetette magát az ablakon. A paladin ledobta Dreg fegyverét, nekilódult és visszaszaladt a kerítéshez. Ekkor érkezett meg a talajra Rendall. Késedelem nélkül lódult utána. Lynia átdobta magát a dróton, majd eltűnt a sötétben. Addig akart kereket oldani, amíg hatottak rá a védővarázsok. Rendall teljes erőből rohant utána, de látta már, esélye nincs arra, hogy utolérje. Dühösen nézett át a kerítés mögötti sötétbe, és rázta meg a drótot. A gyorsítóvarázzsal ő sem versenyezhet, akármilyen villámsebes is volt. A védőige miatt nem tudta megállapítani a szökevény kilétét, ám úgy vélte, csakis Aldo lehetett. Megfordult hát, és visszaindult az ablak alá, hogy szemügyre vegye a Tüske hátrahagyott névjegyét. Megállt emberei darabokra szabdalt tetemei felett. Megnézte a félork levágott fejű holttestét. Véres kardját. Megmozgatta fejét.
- Tiszta munka – jött ki belőle az elismerés szándéka ellenére. Emberei felemelt fáklyákkal érkeztek meg mögéje. A mágus testére már rátették a pántokat és elteleportálták a rabszolgaházba.
- Nagyuram? - állt meg mellette Yoras. Körülnézett. Szája döbbenten elnyílt.
- A kerítésen keresztül lógott meg – intett a fejével Rendall. - Menj utána, kövesd a nyomát. Egy raj itt marad, és átveszi a palota irányítását. Be mindenki, ki senki. Egy lélek sem tudhatja meg, mi történt itt.
Yoras bólintott, és fejvadászait magához intve a kerítéshez indult. Egy ember egy egész rajra - kongott benne a döbbenet. Majd szeme felvillant. Az elf nagyvadra indult vadászni. Ő is átvetette magát a kerítésen, és sebes iramban elindult prédája nyomán. Nyomkereső képességeivel gyerekjáték volt követnie. Csapata sötét árnyként hullámzott utána a kerítésen és haladt vezetője után. A palotánál maradottak elindultak, hogy körbevegyék, és megszállják az épületet. Ahogy a fáklyák elhaladtak Rendall előtt, a férfi hirtelen csillanást vett észre. Szó nélkül elkapta a legközelebbi emberfogó csuklóját, aki szinte a hátára esett emiatt, és Dregre irányította. Meglátta a kezében a lánc végét. Lehajolt, felvette, majd megvizsgálta. A szakadt nyakláncon egy tüskét formázó medál lógott.
- Most megvagy – mondta fojtottan. Zsebrevágta az ékszert, szó nélkül sarkon fordult, lovára vetette magát, és őrült iramban elvágtatott Cheshez. A vámpírt evés közben zavarta meg.
- Nem tudsz kopogni? – meredt rá a nő.
- Nem érdekel az illemtanórád – mondta kurtán Rendall, és elővette zsebéből az ékszert. - Az érdekel, hogy ki ennek a láncnak a tulajdonosa.
- Nem vagyok a vadászkutyád, Rendall – szűkült össze Ches szeme, és ledobta áldozata tetemét a földre.
- Akkor hívj ide egyet – mordult a férfi. Ches felnézett a plafonra.
- Mornem! – kiáltott. A megjelenő vámpírt egy fejmozdulattal Rendallhoz irányította.
- Keresd meg a lánc gazdáját. Rendall – nézett az emberfogóra -, ha még egyszer kopogás nélkül jössz be, letöröm a karod.
Rendall visszanézett rá, pillantása világosan kimutatta, hogy egyáltalán nem érdekli a nő fenyegetése. Odadobta a láncot Mornemnek.
- Mit tudsz róla?
A vámpír megszimatolta az ékszert.
- Hmm, incsi-fincsi tisztalelkű – vigyorodott el.
- Bővebben? Férfi, nő, kiskutya?
- Majd meglátod – szélesedett ki Mornem vigyora.
- Már rég meglátnám – szűkült össze Rendall szeme.
- Akkor kövess, nagyúr.
Rendall biccentett, és a vámpír nyomában elindult.

Lynia eközben erejét megfeszítve futott vissza a kovácsműhelybe. Gyűrűje segítségével még a negyed előtt sikerült leráznia követőit, onnantól kezdve saját sebességét használta ki a végletekig, de most már mindenképpen ágyban, párnák közt kellett lennie. Tudta, Yoras hamarosan utoléri, az elf nyomkövető képességeivel csak sebes lábaival versenyezhet. Időt kellett nyernie, mindenképpen. Az utca végében azonban megtorpant. Azok az átkozott árnyékok még mindig lestek rá! Éppen elővette volna a maradék láthatatlanság italát, mikor egyszerre megdermedt. Vámpír járt a nyomában, nem is akármilyen sebességgel közeledve. Fogai összecsikordultak. Futással nyert ideje semmivé olvadt. Nem tudta, hogy volt képes a vérszívó ráakadni, de az biztos, nyílegyenesen tart feléje, ráadásul vezet valakit, aki a kisugárzása alapján csakis Rendall lehet. Nemcsak fejvadászokat eresztettek utána! Fejében végigforgatta a lehetőséget, majd bólintott. Vad rohanás helyett, inkább óvatosan odaosont a bejárathoz, kardjával kifeszítve a zárat. Belépett, becsukta az ajtót maga mögött, és felszaladt a lépcsőn. A szobában először Aldo ráirányított buzogányával találta magát szemben. Az ifjú pap-harcos megkönnyebbülten mosolyogva eresztette le a fegyverét. A lány nem viszonozta Aldo derűjét. Levetette köpenyét, és kardjával együtt odadobta neki, akárcsak a gyűrűt. Az ékszer levételével újra láthatóvá vált.
- Jobb, ha lemész a csatornába. Obeyát elkapták. Elő kell kerítenünk egy vámpírt, hogy kihozhassa.
- Az Elf Sírkerteknél mindig kóborol pár - borította Aldo magára a köpenyt.
- Eszedbe ne jusson! - tiltakozott Lynia. - Még sérült vagy. Bízd ránk a dolgot.
A paplovag összeszorította a száját, de bólintott. Lynia rangban felette állt.
- A díva? - kérdezte fojtottan.
- Neki vége.
A paladin beszéd közben lekapta magáról vértjét, ingjét, nadrágját, bedobálta egy zsákba, amit szintén a férfi kezébe nyomott, majd magára kapta a hálóingét. Nem kockáztathatta, hogy a szekrény mögötti titkos rekeszben rátaláljanak a felszerelésére.
- Gyere – sürgette Aldót, és lefutottak a lépcsőn. Ahogy leérkeztek a műhelybe, fojtottan felkiáltott, mint aki betörőre bukkant. Aldo furcsán nézett rá, de Lynia nem pazarolta a drága idejét magyarázkodásra.
- Tűnj el a hátsó ablakon - suttogta -, de hagyj nyomot magad után! Te leszel az én betörőm.
Aldo biccentett, buzogányát és a zsákot elrejtette köpenye alá, majd kinyitotta az ablakot, rálépett a párkányra, és leugrott a műhely mögé. Lynia a tűzhöz szaladt, előszedte a rejtekéből a láda kulcsát, majd betette a zárba, és elfordította. Ha a vámpírt nem sikerül átvernie, nagy harc lesz... Ebben a pillanatban kinyílt mögötte az ajtó, és mire a lány reagálni tudott volna, egy kar felkapta a testét. Lynia kiejtette kezéből a mécsest.
- Kicsiny paladinlány – suttogta Mornem. – Előrejöttem, hogy kettesben lehessünk egy darabig, mire az a nagydarab barom ideérkezik...
Mielőtt Lynia bármit tehetett volna, Mornem a nyakába harapott. A fájdalom térítette magához a lányt. Váratlan mozdulattal kiszabadította magát, majd megragadta a vámpírt, és rányomta a háta mögött lévő még izzó parázsra. Az hatalmasat üvöltött, de Lynia kitartott, amíg a lángok nem kaptak bele Mornem ruhájába. Akkor a műhely közepére dobta az égő testet. Ujjával a nyakához kapott, és megnézte véres kezét. Szerencsére Mornem enni akart, nem toborozni. Ebben a pillanatban kitárult a műhely ajtaja, és a bejáratban ott állt Rendall az embereivel. A férfi egy pillantással felmérte a vámpír égő, de immár mozdulatlan testét, a teljes valójában remegő, hálóinges, kócos hajú lányt, nyakán a sebet, melynek vérzését ujjaival próbálja elállítani, zúzott arcát. A földre esett mécsest, a nyitott hátsó ablakot, a kulcsot a ládában. Odafordult Yorashoz, majd a fejével intett, hogy nézzen körül hátul. Az elf embereivel kilépett az ajtón. Rendall megint Lyniára pillantott, keresve rajta bármilyen áruló nyomot, ami azt mutatja, hogy a lány az estét nem az ágyában töltötte. Végül nyugodt léptekkel, egy árva szó nélkül felment az emeletre, és körülnézett a fenti szobában is. Lynia merev tekintettel várt. Rendall Rashmadban bárhová bármikor bemehetett. Szerencsére Aldo egész este az ágyban pihent. Pár perc múlva a nagyúr visszajött. Úgy látszik, elégedett volt a fent látottakkal, mert Lynia még ezután sem kapott pántot. Hirtelen kocsizörgés hallatszott. A műhely előtt megállt a kovács szekere, amiről Talem ugrott le.
- Jó éjszakát, mester! – szólt még a szekér után, majd belépett a műhelybe, vállán a kalapácsával. Csodálkozva nézte a nyitott ajtót, a karját összefonó, még mindig néma Rendallt, akinek rögtön fejet hajtott. Szemébe aggodalom költözött, ahogy az égő tetemet észrevette, és őszinte riadalom, mikor meglátta a feleségét.
- Lynia, mi történt? – kérdezte odaugorva hozzá, kalapácsát elejtve. A lány ránézett, szemébe könnyek gyűltek.
- Talem, ó Talem... Szörnyű volt...
A férfi megnyugtatóan átölelte.
- Sss, kedves, már nincs baj. Itt vagyok veled. Sss...
Rendall megmozdult, és körbejárta a műhelyt. Felvette Talem kalapácsát, és eltette a kovácslegény keze ügyéből. Lábával megfordította a vámpír tetemét.
- Mi történt itt? – nézett végül sötét szemeivel Lyniára.
- Nagyuram... – suttogta a lány. – Épp aludtam, mikor zajra ébredtem. Valaki a műhelyben járkált... Lejöttem a lépcsőn, és megláttam egy árnyat, ahogy a ládát próbálja kinyitni...
Rendall odaemelte a fáklya fényét, és megvilágította a zárban a kulcsot.
- Rákiáltottam – folytatta Lynia. – Ekkor a tolvaj kiugrott az ablakon, és eltűnt. Odamentem a ládához, hogy megnézzem, sértetlen-e, mikor... mikor... – a lány hangja elcsuklott, teljes testében remegni kezdett.
- Folytasd – nézett a szemébe Rendall. Lynia nagyot nyelt.
- Egy kéz megragadott hátulról, és felemelt, akár egy tollpihét. Megfordított, és akkor... megláttam az arcát. Egyszer már láttam ilyen szemeket, odahaza. A papunk azt mondta, hogy az egy vámpír volt, és utána sokáig nem volt szabad kimennünk a szabadba napnyugta után.
- Mondott valamit? – intett a fejével az emberfogó a vámpír felé.
- Azt... azt mondta, hogy éhes, és a munka ráér, a tisztalelkű megvárja... Mondott még valami egészen csúnyát rólad, nagyuram... Tudom, hogy a teljes őszinteséget kívánod tőlem, de...
Rendall a kezével intett, nem volt kíváncsi Mornem megjegyzésére. A lány megkönnyebbült arccal folytatta.
- Ezután... belém harapott...
Lynia ujjai lecsúsztak a nyakáról. A harapás nyoma jól látszott. Rendall a lány sebéről ismést a szemébe nézett.
- Utána?
- Én... én nem is tudom... Nagyon fájt... Teljes erőmből próbáltam ellökni magamtól, de annyira erős volt... Valahogy nekidőltünk a tűznek. Azonnal meggyulladt... Felugrott, eltaszított, azután odatántorgott középre, és csak… égett… Ezután... ezután jöttetek ti, nagyuram. De... hogy kerültetek ide? – kérdezte óvatosan a lány. Rendall nem válaszolt, hanem homlokát összeráncolva gondolkodott. Lynia Talemre nézett, és még jobban hozzábújt, aki szorosan átölelte. Rendall eközben a ládához lépett, és felhajtotta a fedelét. Különböző mágikus fegyverek hevertek benne, mind tisztán. Visszalépett a vámpír teteméhez, és az elszenesedett zsebéből óvatosan kifordította a nyakláncot. Lynia és Talem a háta mögött rámeredt az ékszerre, majd egy pillanatra egymásra néztek. Most már mindent értettek. Rendall ezt ugyanakkor nem mondhatta el magáról. Megfeszülő arcizmokkal nézte a nyakláncot. A tűz a tulajdonos minden nyomát eltüntette róla. Kesztyűs kezével óvatosan felemelte a még mindig tűzforró ékszert, és Lynia felé mutatta.
- Felismered?
Lynia közelebb lépett, hogy jobban lássa. Csodálkozó arccal nézett a férfira.
- Ez miféle medál, nagyuram? Fog?
- Tüske.
A lány lebiggyesztette a száját.
- Nem valami mutatós.
Talem a háta mögött elfojtott egy mosolyt. Rendall e mosoly párjával tette el a láncot. Nők... Lynia hirtelen megszédült. A férfi odakapott és sikerült megragadnia, mielőtt összeesett volna.
- A harapás miatt van – mondta a rogyadozó lánynak. – Legyengített.
Talem azonnal odalépett, és átvette tőle Lyniát.
- Ha nem bánod, nagyuram, elviszem a feleségem egy paphoz. Be kell gyógyítani a sebét.
- Még vártok – emelte fel a kezét Rendall. A pár engedelmesen megállt. Rendall az időközben visszatért Yorashoz, és hadnagyához fordult, aki a műhelyt tartotta szemmel.
- Jelentést, Lucas.
- A lány kora este érkezett haza, nagyuram - kezdte az mondandóját. - Egész este nem mozdult ki az emeleti szobából.
- Láttátok? - kérdezte Rendall.
- A mozgását, nagyuram - felelte Lucas. - Ahogy besötétedett, fényt gyújtott.
- Folytasd - intett ura. Talem és Lynia némán hallgatta. Ha Lucas bármi gyanúsat észlelt...
- Nemsokkal ezelőtt egy köpenybe és csuklyába bújt alak érkezett a műhelyhez, nagyuram - folytatta a hadnagy. - Remegőige volt rajta.
- Tehát nem tudod leírni a külsejét - morrantott Rendall.
- Sajnos nem, nagyuram - felelte a férfi. - Óvatosan körülnézett, majd betört. Látszott rajta, hogy nem mesterségbeli. Egyszerűen kifeszítette az ajtót.
- Utána?
- Halk motoszkálás volt, majd egy fojtott kiáltás, nagyuram. A betörőt észrevették. Kinyílt a hátsó ablak, és az alak futva elrohant. Corga követte. Az árny első csatornafedélnél leugrott. Mivel a parancs a műhely védelmére szólt, visszatért, nem követte. A következő pillanatban egy vámpír tört be a műhelybe. Odabent dulakodás kezdődött, majd üvöltés és fény lobbant. Ezután érkeztetek ti, nagyuram.
Rendall bólintott. Lucas szavai igazolták Lynia állítását. A pár felé fordult.
- Most már elmehettek a paphoz.
Talem tiszteletteljesen fejet hajtott, majd ráterítette a saját köpenyét a lányra, és kimentek a műhelyből. Rendall ránézett az egyik emberére, aki az ajtó előtt őrködött, majd a páros után intett a fejével. Az bólintott, és eltűnt.
- Mikor kilépett a betörő az ablakon láttad, hogy nézett ki? - fordult most Corgához. A nő bólintott.
- Igen, nagyuram. Addigra elmúlt minden varázs róla. A kinézete alapján Aldo volt, a szökött rabszolga.
- Milyen fegyver volt nála?
- Kard, nagyuram.
- Más?
Corga a fejét rázta.
- Ha volt is, köpenye eltakarta.
Rendall biccentett, majd tekintete ráesett a vámpírra. Ingerülten morrant fel.
- Hogy ez is csak a fogával tudott gondolkozni!
Ekkor Yoras szólalt meg mellette.
- A betörő valószínűleg a kovácsnál tárolt fénysugár kardért jöhetett.
- Egy Tüske? – meredt rá Rendall. Az elf vállat vont.
- Úgy gondolom, megérezte, hogy a vámpír követi, és egy különösen erős mágikus fegyver kellett neki, itt pedig talált volna bőségesen. Sehol máshol nincs a városban, ami ennyire egyszerűen elérhető lenne.
- Vámpír ellen jó a facövek is - vonta össze Rendall a szemöldökét.
- Persze, ha vámpírvadász az illető. Egyébként... - Yoras a fejét ingatta. - Ezt még más kasztú paladinok is meggondolják, nemhogy egy paplovag. Egyedül csak rájuk nem hat a vámpírharapás. Arról nem is beszélve, hogy mi is a nyomában voltunk. Nem állhatott le egyszál faággal küzdeni.
- Na és a saját fegyvere? – vetette ellene Rendall. Yoras megrázta a fejét.
- Igaz, hogy az eddigi áldozatok sem mágiamentes fegyverektől haltak meg, most viszont vérszívó jött utána. Kellett az erősebb fegyver. S nincs erősebb vámpír ellen, mint a fénysugár kard. A lány története erről az oldalról is megáll a lábán. A harapástól is legyengült. Mágia sincs benne. Lynia nem igemondó. Nem ő művelte a ma esti kardtáncot.
Rendall elgondolkodott. Aldo ugyan jobbára buzogányt használt, de a Tüske támadásainál előfordult kard használata is. Noha a papok általában jobban kedvelik a zúzófegyvereket, harcosként tudják a kardot is forgatni. A jelek szerint Aldo is közéjük tartozott. A mai parádéban ketten vettek részt. Több támogatás híján érdemes volt szúrófegyvert használni, lévén az gyorsabb, és nemcsak szúrni, vágni is lehet vele, míg a buzogánynál csak ütni. Biccentett, egyetértett Yorasszal. Az, hogy Aldónál kard volt, azt is igazolja, hogy ő volt ma este Danilánál, majd terítette le Dreget és szakaszát. Elismerően megmozgatta fejét. Miután elkapta és megtörte a paplovagot, Aurel LaMartennel felérő pénzforrás lesz a fickó az arénában. Rendall ránézett Yorasra.
- Titokzatos tolvajunk ezek szerint a szökésben lévő tisztánlátó rabszolga. Korábban is együttdolgoztak már a mágussal. Ideje beszélni azzal a ribanccal. Te pedig menj, és foglald el Danila hajóját. Egy karcolás nélkül akarom átvenni. Ahogy végeztél, értesíts.
Yoras bólintott, majd intett embereinek és távoztak. Rendall pedig elindult a rabszolgaház felé, hogy végre elbeszélgethessen Hatvankettessel.

Talem és Lynia összeölelkezve mentek Ilmater temploma felé. A lány csendben számolt be az este történtekről. Talem egyre komorodó arccal hallgatta. Mögöttük lemaradva hangtalanul ment az árnyékban követőjük. A férfi végig támogatta a lányt. Hirtelen összevillant a szemük. Úgy látszik, az éjszakának még mindig nincs vége. Betértek az egyik mellékutcába. Talem könnyedén intett a kezével, és az árnyék megtorpant, üres szemekkel bámulva a levegőbe. Egyszerre egy másik árny bukkant fel mögöttük. Ám mielőtt támadni tudott volna, Lynia váratlanul kifordult az ölelésből, és dacára annak, hogy állítólag teljesen legyengítette egy vámpír, megragadta támadójukat, és karkulcsba fogta. A vérszívó hiába próbált szabadulni. Talem hátrafordult, a szemébe meredt, írisze kivilágosodott.
- Felejts el minket. Elmész Rendall rabszolgaházába, leszeded a teleportgátlót, és megnézed, az elfogott mágus hogy tud engedelmeskedni.
A vámpír körül egy pillanatra megremegett a levegő. Lynia elengedte, az pedig egy villanással eltűnt a sötétben. A két tisztánlátó egymásra nézett, majd, mintha mi sem történt volna, Talem újból átkarolta a rogyadozó nőt, és tovább támogatta. Ismét intett a kezével, és követőjük felneszelt. Mit sem vett észre a történtekből. Gondosan a nyomukban maradt, amíg a pár belépett a szentély kapuján.

Rendall kényelmes léptekkel ment be a mágushoz. Obeya megláncolva ült a verem közepén. Nyakán ezúttal valódi pánt gátolta minden varázslatát. Barna haja az arcába lógott, de lágy őzike szemei mögött kemény ellenfél nézett a nagyúrra. Rendall körülpillantott.
- Erre a helyre gyűjtöttem össze annak idején a barátaidat is – mondta elmélázva. A lány arcán gúnyos mosoly tűnt fel. Most egyedül voltak.
- Nehogy azt hidd, hogy sokáig, kincsem – olvasott Rendall arckifejezéséből. – Szép lassan mindenki visszakerül ide. Nekem van időm... A lánc pedig ott van mindegyikük nyakán... Ahogy most a tiéden is.
Hirtelen mozdulattal megrántotta Obeya láncát. A lány arcát keményen a padlóba ütötte. Visszatápászkodott ülésbe, kezével megtörölte az orrából folyó vérét.
- Kezdjük az elején, csillagom – hajolt le hozzá Rendall. – Hogy hívnak?
Obeya elnevette magát.
- Hatvankettes.
Rendall is elmosolyodott. Keze a korbácsához csúszott, kényelmesen leakasztotta és lágy mozdulattal lassan kibontotta a karikákat. Figyelte, ahogy a nő szeme követi keze mozgását.
- Reméltem, hogy ezt a választ adod, kicsi lány - suttogta.

Pár órával később Rendall felemelkedett Obeya testéről.
- Miért zavarsz? - mordult hátra.
- Nagyuram - jelentett az őr -, Yoras elfoglalta a Táncoló Sellőt, és a parancsodra vár.
Rendall most elégedetten morrant fel. Lepillantott az alatta fekvő nőre, aki hidegen nézett rá vissza.
- Szólít a kötelesség, szépségem - vigyorgott rá a férfi. - Itt kell hagyjalak. De ne aggódj, hamar visszatérek hozzád. Rengeteg időnk lesz arra, hogy kényelmesen elbeszélgessünk. Hiszen még annyira az elején vagyunk az ismerkedésünknek.
Rendall felállt, felöltözött. A mágus eközben nyugodt kezekkel szedte rendbe magát. Teljesen közömbös volt az iránt, hogy Rashmad nagyura az imént töltötte vele a kedvét. Ugyanilyen kevéssé érdekelték a testét csíkozó korbácsütések. Az arcán végigfutó véres tőrnyom, amivel Rendall a tüske jelét karcolta rá, alig-alig kerülve el szemét. Szája szélén gúnyos mosoly szaladt át. Rendall lenézett rá, majd megragadta a ruhájánál és félkézzel felemelte a földről. A lány rongybabaként lógott a kezében.
- Mosolyogj csak, életem - suttogta az arcába. - Örülök, hogy jó kedved van. Ez azt jelenti, hogy jól érzed magad nálam. Helyes, mert örökre itt fogsz maradni. Odaadó, szelíd, lágy mosollyal fogsz nekem beszámolni a társaidról, miközben a kedvemben jársz minden más téren is.
Hatvankettes megint elmosolyodott, de őzike szemeiben ezúttal jeges fény villant. Ám szólni most sem szólt semmit.
- Megoldom a nyelvedet, tündérvirág - mosolygott nyájasan a férfi. - Nem te vagy az első, nem is az utolsó. Gondolkozz. Hasznodra válik.
Keményen ledobta a nőt a földre, aki akaratlanul is tompán felnyögött. Rendall mintegy véletlenül belerúgott, amitől a lány hasát fogva görnyedt össze, majd a férfi kilépett a rácson, és becsukta maga mögött. Halk zúgással a pajzs is visszaállt.
- Tartsd folyamatosan szemmel - parancsolta az őrnek. - A életeddel felelsz érte.
- Igen, nagyuram - hajtott fejet az. Rendall folytatta.
- Nem nézel a szemébe, nem beszélsz vele, nem mész be hozzá. A legapróbb gyanúra teljes riadó.
Rendall ezzel otthagyta emberét, és felment a lépcsőn. Odafent még pár szóval utasította Ynabelt a teendőkről, majd a rabszolgaház udvarán lóra kapott, és embereivel a nyomában a kikötőbe lovagolt. A rabszolgaház szembeni háztetőről mozdulatlanul figyelte távozását egy vámpír, majd eltűnt a sötétben.

Rendall vágtatva érkezett a kikötőbe. A Táncoló Sellőnél, Lady Danila hajójánál, már ott várta Yoras, hallótávolságon kívül pedig az időközben ágyából kirángatott kikötőmester. A nagyúr leugrott lováról, és az elfre nézett. Az elértette a néma parancsot.
- A hajó a mienk, nagyuram. Minden ellenállás nélkül vettük át. A makacskodók nyakába pánt került. Senki nem tudja, mi történt az úrnőjükkel.
- Ez maradjon is így - bólintott Rendall. - Kössük el Danila elvarratlan szálait. A hajnali dagállyal kihajózol az Orcával. A rakteret töltsd meg hamis pántos fejvadászokkal. Evergrade-be mentek azt a látszatot keltve, hogy a rashmadi adót szállítod. Mikor megérkezel, mondd azt a kíváncsiskodóknak, hogy a lady kívánsága szerint még az ő hazatérése előtt elküldtem a tartozásom. Lépj kapcsolatba a helyi céhvezetővel és készítsétek elő a terepet. A megfelelő időben a Táncoló Sellő kifut velem Rashmadból azt a látszatot keltve, hogy Danila megy haza, az Orcáéval megegyező rakománnyal. Készen várjatok a kikötőben. Mire a nap leszáll, minden evergrade-i rabszolga nyakában az én pántom legyen, beleértve a makacskodó urakat is. Átvesszük a hatalmat, mielőtt bárki feleszmélne.
- Igen, nagyuram - bólintott Yoras, és elment, hogy teljesítse Rendall parancsát. Hűvös szeme most szinte égett: ura még soha nem bízta meg ekkora feladattal. Minden ízében felcsapott a tett vágya és az újfajta vadászat izgalma. Rendall szája szélén elégedett mosoly derengett fel az elf után nézve. Jól ismerte emberét. Tudta, épp itt az ideje, hogy még jobban kibontakoztassa tehetségét a szolgálatában. Ennek hatására pedig Ynabel megkétszerezi erőfeszítéseit a portyákon, hogy versenyben maradhasson a kegyéért és az elismeréséért. Rendall megfordult, és magához intette a türelmesen várakozó kikötőmestert. Az rögtön ott termett nála, parancsait várva.
- Egyetlen hajó sem hagyhatja el Rashmadot ezen a héten az Orca kivételével. Fogadni sem fogadhatsz senkit. Mi az indokod?
- Feltűnt odakint egy kraken, nagyuram - válaszolta azonnal az. - Amíg el nem kapják, mindenki itt marad. A kint lévők pedig úgy tudják majd, hogy a legutóbbi heves vihar komoly károkat tett a kikötőben. Amíg helyre nem állítjuk a károkat, Rashmad nem fogad.
- Helyes - Rendall felszállt csődörére. - Ha bármi kiszivárogna, személyesen keresek neked egy krakent és adlak neki ajándékul.
- Minden rendben lesz, nagyuram - rettent össze a kikötőmester. A nagyúr szeme sötéten rávillant, majd vágtába ugrasztotta lovát, és embereivel a nyomában elnyargalt a rabszolgaházba, ahol rendületlenül várta őt Hatvankettes. Menetközben elmosolyodott. Egy élősdi nőstény piócával kevesebb. Ideje a tüskéjét is kipiszkálni.

Obeya egyedül ült a verem közepéhez láncolva. Nyakán, csuklóján pánt, testén korbácsütések és brutális verés nyoma, ruhája megtépve. Szemében azonban nyoma sem volt annak, hogy megtörték volna. De, ahogy Rendall már korábban is mondta, idő volt, rengeteg. Obeya figyelmesen nézte cellája előtt az őrt, akinek tarkója kezdett lassan bizseregni az átható szemek pillantásától. A mágus egy pillanatra felemelte fejét. Arcán mintha mosoly árnyéka futott volna át. Érezte, hogy a pajzs megszűnt. Az őr háta mögött egy árny tűnt fel, és harapott a nyakába. A lány őzike szemeiben visszatükröződött a véres halál. A vámpír prédája végeztével ránézett a mágusra, és lassan elindult feléje. Egy mozdulattal kitörte a rácsajtót, megállt a nő előtt. Az felnézett rá.
- Kíváncsi vagy, hogy kell engedelmeskedni? - kérdezte mosolyogva. - Szedd le a pántokat.
A vámpír, mintha transzban lenne, engedelmeskedett. Ebben a pillanatban riasztó hangja vijjogott fel, a lépcsőn lépések hangja dübörgött.
- Védd a zsákmányt – súgta Obeya. A vámpír megfordult, és az őrökre támadt.
- A préda az enyém! – üvöltötte rájuk. Ynabel a lépcső tetején állva varázsolni kezdett, hogy a mágust pajzsgömbbe zárja, Obeya azonban gyorsabb volt. Előre memorizált varázssorozatának kieresztésével mágikus lövedékekkel zavarta meg a féldrowt a varázslásban, majd csókot intett, és elteleportált.
- Élve fogjátok el a vámpírt! – kiáltott Ynabel a földre zuhanva.

Rendall kijött a vámpírtól. Szemének parazsa sejtette, hogy nincs a legjobb kedvében. A vérszívótól nem tudott meg mást kiszedni, mint hogy vadászni jött. De egyrészt a vámpírok számára a rabszolgák tilalmas prédák voltak, másrészt miért pont a legjobban őrzött foglyára fájt a foga? Ránézett a kint várakozó Chesre.
- Mindig engedetlen volt – mondta a nő kurtán.
- Biztos vagyok benne, hogy most mentálisan is uralták - rázta a fejét a férfi. - Túl különös véletlen, hogy éppen erre a boszorkányra fájt a foga.
- A cseléded? - kérdezte elgondolkodva a vámpír.
- Tiszta – felelte Rendall. – Rossz időben volt rossz helyen. Valamint reggelig árnyék volt rajta is, a férjén is.
Ches Rendall szemébe nézett.
- Mellesleg megölt egy vámpírt. Talán másodjára. Ebben a városban senki sem tiszta, nagyuram.
Valamikor Ches is Rendall rabszolgája volt. Engedelmes, összetört lelkű alattvalója. Az a lélek már régen sehol nem volt.
- Vele végeztél? – intett a fejével a zárka felé. A férfi bólintott. Ches felmorrant, és bement az ajtón. Elhaló üvöltés, azután csend lett. A nő visszajött.
- Mentális uralom vagy sem, nem tűröm a parancsszegést – mondta röviden a férfinak, majd elment. Rendall felvont szemöldökkel nézett utána. Ches könyörtelenebb fegyelmet tartott a vámpírjai között még nála is. A nagyúr tudta, hogy a lány a fegyelmezés minden fortélyát tőle tanulta, mégpedig a saját bőrén. Néha, mint most is, egy pillanatig sajnálta, hogy a lágy, odaadó Ches mindörökre a múltté. A hatalmat ugyanis másban Rendall sosem tűrte el. Gondolatait a szökevényre terelte. Visszament az üres verembe, és elgondolkodva forgatta a földről felvett pántokat. Szeme előtt felrémlett a mágus lágy pillantása, ugyanakkor a tekintetében világosan megülő kemény, hideg határozottság. Bár mondani nem mondott semmit, a viselkedése mégiscsak beszédes és árulkodó volt. Mind a korbácsot, mind az erőszakot régi ismerősként üdvözölte. Nem volt idegen számára a pánt sem. Pontosan annyira állt ellen, hogy tudja védeni a testét, de ne bőszítse fel kínzóját. Rendall biccentett. Kétség nem fért hozzá, a lány rabszolga volt korábban. Ráadásul jó hosszú ideig, talán kora gyermekkora óta. Ahogy Yoras visszatér Evergrade-ből, ráállítja a szökevény fiatal lányok keresésére. Ugyan tű a szénakazalban, mert Hatvankettes a rabszolgatartó Világ bármelyik részéről ide vetődhetett, de talán rámosolyog a szerencse, és megtudnak valamit a mágus múltjáról. Most pedig irány Gadgedon. Egész biztosan tőle szerezték az üres Danila pántot, akárcsak az övét. Nem árt némi átszervezés a templom védelmében.

- Nem lenne jobb mégis, ha eltűnsz innen? – kérdezte másnap reggel Lynia Obeyától a műhely feletti kis szobában, ahol a lány „lábadozott”. A mágus mosolyogva rázta a fejét. – Pedig elég forró lett a lábad alatt a talaj...
- Nem fognak rám ismerni.
- Az már szent igaz – csóválta a fejét Talem is. - Félelmetes illúzionista vagy. Ezzel a kinézettel még Rendallt is átvered.
Obeya külseje teljesen megváltozott. Vékony termetű, fehérszőke hajú, barna szemű elf mágus állt előttük, kit Yoras Caraganának ismert, és Carának becézett együttléteikkor.
- Hmm... - biccentett Obeya. - Talán, de az igazi célpontom nem ő. Ideje csatlakoznom az emberfogókhoz.
A mágus felállt, és elbúcsúzott a pártól.
- Jó harcot, bajtárs – ütötték vele össze az öklüket a tisztánlátók. Obeya még egyszer visszafordult az ajtóból és rájuk mosolygott.
- Jó harcot nektek is.

~~~

A démonivadék

Egy gyönyörű tavaszi hajnalon, pár héttel Rendall diadalmas hazatérése után Evergrade-ből, lovas vágtatott sebesen végig a kikötő negyedben, majd állt meg Nerim kovács műhelyénél. Leugrott a hátasról, és megdöngette az ajtót. Egy perccel később kinyílt előtte, és Lynia arcával nézett szembe. A lány már útra készen állt a palotába. Csodálkozva nézett a nagyúr lovászára.
- Valami történt, Norde?
- A nagyúr kívánsága, hogy a férjed is jöjjön veled. Az egyik lóval nincs valami rendben.
A lány háta mögött most megjelent a kovácslegény is. Ő is felöltözött már, készen a napi munkára.
- Egészen pontosan mi nincs vele rendben? - kérdezte a lovászt. Az vállat vont.
- Furcsán nyugtalan, alig lehet bírni vele. Jobb, ha magad nézed meg.
Talem bólintott, és a lovász visszapattanva a lovára vágtatva indult meg a palota felé. A házaspár egymásra nézett.
- Vajon ez mit takarhat? - kérdezte halkan Lynia. - Felfedték volna a kilétünket, és így akarnak a biztos csapdába csalni?
- Nem hiszem - rázta meg a fejét a férje. - Ha Rendall rájött volna, még a múlt éjjel ránk törtek volna. Ez a műhely van olyan egérfogó, mint a palotája. Valószínűleg tényleg baj van azzal a lóval. Nézzük meg, és okosabbak leszünk.
Lynia bólintott. Megvárta, amíg Talem becsukja maga mögött az ajtót, és elindultak az utcán. Még megálltak Nerim mester házánál, hogy szóljanak az öregnek, utána sietve megszaporázták lépteiket a palotanegyed felé. Rendall nem nagyon szereti a késlekedést...

Rashmad nagyura palotája erkélyén álldogált. Jókedvűen nézte az udvarát, élvezve a napsütést. Előző este végre egy kellemes verekedésben volt része, ráadásul csapdája végre rácsapódott a Tüskére. A mágusnak ugyan megint sikerült elmenekülnie, amíg a paplovag feltartotta a rájuk támadó testőrséget, akik nem tudták megvédeni uruk – egy rabszolgakereskedő – életét, de fűtötte őket a bosszúvágy. Ezzel elég időt nyertek az odaérő emberfogóknak. Rendallnak sikerült leütnie a vörös hajú tisztánlátót, és már tette volna rá a pántot, mikor megremegett a levegő, és erősítéssel tért vissza a mágus. Amíg a lány és az egyik harcos a csapatát foglalta le, addig a másik a nagyúrra rontott rá. A két új jövevény arcát maszk, fejét csuklya borította, alakjukat bő ruhában rejtették el, mindezek tetejében remegőige tette őket teljesen felismerhetetlenné, biztos jeleként annak, hogy korábban már találkoztak. A nagyúrral harcoló biztosan férfi volt. A pántot egy mozdulattal rúgta ki kezéből, majd nekieresztette az öklét is. Rendall az első ütésváltás után kezdte komolyan venni a fickót. A Tüske egy pillanatig sem szeppent meg az erejétől. Érdekes módon a fegyverét egyik férfi sem húzta elő, inkább egy ízes ökölharcba mentek mindketten, láthatóan kíváncsian a másik erejére és tudására. Most reggel, hogy Rendall sajgó vállát forgatta, elismerően biccentett magában. A fickó nagyszerű öklöző volt, komoly forgalmat fog majd vonzani az arénában. Mert afelől a nagyúrnak pillanatnyi kétsége sem volt, hogy előbb-utóbb ő is pánttal a nyakában fog majd neki szolgálni. S milyen érdekes kihívás lesz a betörése is... Végül persze a mágus elégelte meg viadalukat. Miután elintézte a csapatot, odamorrantott a férfinak, imádni fognak az arénában. Az magához tért, és a következő ütés helyett inkább ocsúdó társához ugrott, könnyedén felkapta a különben erőteljes lovagot, majd mindketten kiugrottak az ablakon, mintha nem is az emeleten lettek volna, és nem előtte törte volna el Rendall két bordáját. Mielőtt az emberfogó elkaphatta volna, a másik harcostól kapott egy kegyetlen rugást a bordáira, ahogy az szó szerint rajta keresztül menekült el, és ugrott társai után. Mire Rendall utánuk vetette volna magát, már elkésett. Odalent küzdőfele kezéből fehér fény tűnt fel, begyógyítva sebeit, majd mindannyian eltűntek a sötétben. Most a reggeli napfényben a nagyúr tűnődve szívta be a levegőt. Úgy tűnik, négyen vannak legalább. A bordájáit összekócoló alakot nem tudta megítélni, talán harcos lehetett, mert igét nem használt. Valószínűleg paladin. De végre a másik igemondó is felbukkant a színen, aki idáig vonta mentális domináció alá a mágus áldozatait. Erejéből ítélve ő biztosan nem varázsló, hanem inkább pap, sőt, paplovag. Rendall biccentett. Apránként egyre többet szed össze a Tüskéről. A hálója végre kezd szorulni. Lenézett az udvarra, ahova ekkor lépett be Talem Lyniával. Tiszteletteljesen meghajtották magukat a nagyúr felé, aki oda sem figyelve biccentett le nekik, majd a pár elbúcsúzott egymástól. Lynia a konyhába ment, míg a kovácslegény az istállóhoz indult, hogy Rendall lovát vizsgálja meg. Nem véletlenül őt hívatta a nagyúr. A kovácsok gyakran állatgyógyításhoz is értettek, Talem pedig az elmúlt közel évben komoly hírnevet szerzett magának tudásával. Rendall eltűnődve nézte a férfi vállas alakját, miközben az eltűnt a palota sarkánál. Vajon min múlik, hogy egy ilyen fickóból ne fegyverforgató, hanem kovács legyen? Pénz? Származás? Ezek mindenképpen, de Talemből az a fajta agresszió is hiányzott, ami egy harcost igazán harcossá tenne. Bár nagy ereje volt, de ugyanakkor békés is volt, akár egy ökör. Egyszer, csak egyetlen egyszer bőszült fel, akkor is Lynia védelmében, és akkor sem okozott komolyabb kárt, csak figyelmeztetett. Ez pedig Rendallnak belefért, még akkor is, ha a saját emberét zabolázta meg a segéd. A férfi megrázta a fejét. Talem alkotó, kétkezi munkára termett, belőle sosem lesz arénabeli látványosság.

Eközben a kovácslegény a lovász társaságában nézte át alaposan a nagyúr zavart viselkedésű lovát, arcizmával sem mutatva Rendall ökleinek és talpának fájdalmas emlékeit. Noha bordáinak törését hamar begyógyította, izmai pontosan emlékeztek az előző esti viadalra. Alapjában véve valóban olyan békés természete volt, ahogy általában mutatta, de egy jó bunyó elől ő sem tért ki. A Rendallal való párviadal pedig több mint jó volt. Persze nem volt bolond kocsmai verekedésekbe belemenni, amit amúgy is méltóságán alulinak tartott volna, de ez a harc legalább olyan jólesett neki is, mint a nagyúrnak. Még akkor is, ha utána kegyetlenebb szidást kapott a két nőtől, mint ami Sir Lardentől, a tisztánlátók rendfőnökétől érte volna. Magában elvigyorodott. A LaMarten fivérek osztották volna élvezetét, ebben egész biztos volt.

Lynia belépett a konyhába. A férfiakkal ellentétben ő semmi élvezeteset nem talált az előző estében. Obeyával egyetértésben alaposan megmosták Talem fejét, aki csak vigyorogva hallgatta őket. Még Aldo képén is feltűnt ennek a vigyornak a mása, mikor magához tért, és meghallotta, mi történt. Sokért nem adta volna, ha láthatta volna a verekedést. Lynia ezen a ponton adta fel. Neki a harc nem élvezet volt, csak egy eszköz, amivel elérhette célját. Ezért is végzett mindig olyan könyörtelenül gyorsan, hogy a rendházban a Villámkezű nevet érdemelte ki vele. Ezért sem kapták el még soha. Leállni verekedni Rendallal?
- Erre is csak a férfiak képesek… - morogta maga elé, felvéve a kötényét. Hirtelen megfordult, háta mögött Ynabel állt.
- Kisasszony? – nézett rá Lynia meglepetten.
- Vigyél fel tiszta forralt vizet és sebtisztítót a nagyúrnak - intett a drow a fejével.
- Igen, kisasszony – bólintott a lány, és a falra szerelt kis szekrényhez lépett, ahol a különböző gyógyitalokat, és egyéb medicinákat tartották. Sokkal nagyobb önfegyelemre volt szüksége, hogy kezelje az Ynabelből áradó gonosz jelenlétet, egyáltalán eltitkolja, hogy érzi, mint Rendallnál. Nagyon is észnél kellett lennie a drow mellett, mert párszor már azon kapta magát, hogy ösztönösen fegyvert keres, noha a mágus különösebben sosem foglalkozott vele. Enyhén szólva is émelyítette a cselédlányból érzett jóság, de szemmel láthatóan ez tette kezelhető és engedelmes cseléddé, ezért elfogadta létezését. Amíg teljes szívből és odaadóan szolgálja Rendallt, az Ő megelégedésére, Ynabelt nem érdekelte, hogy a lány él-e, hal-e. Az embereket, különösen a férfiakat alapból megvetette, akárcsak a többi fajt, mint a félszerzeteket, gnómokat vagy törpéket, de különösebb érzelmeket nem pazarolt rájuk. Ez alól kivétel csak saját fajtársai iránt érzett vágyódása volt. De jól tudta, átkozott öröksége megakadályozza abban, hogy befogadják őt maguk közé. Ez csak fokozta az elfek iránt érzett gyűlöletét. Egyetlen lény keltett csak benne csak hűséget és ragaszkodást. Rendall soha nem kérdezte a múltját, csak felismerte és elismerte képességeit. Magában a nagyúrban is keveredtek fajok, noha még saját maga számára is ismeretlenek. Ynabel minden törekvése az volt, hogy az ő ősei se kerüljenek nyilvánosság elé. Tudta, hogy onnantól a nagyúr ugyanúgy megvetné, ahogy ő is teszi, mióta tudja múltjáról a igazságot, nélküle pedig élete értelmetlenné válna. Ynabel odasétált a pulthoz, kiemelt egy almát a kosárból. Megforgatta a kezében, majd feldobta, és tőrével az ajtóhoz szegezte. Lynia odakapta a fejét, majd akarattal ellazította izmait. Szó nélkül összekészítette egy tálcára a kért holmikat, és elindult felfelé a nagyúr szobájába. Úgy érezte, még egy pillanat Ynabellel kettesben, és elveszti a fejét. Szinte megváltás volt számára, mikor végre bekopoghatott Rendall ajtaján. A kapott engedély után belépett a szobába. Kissé meghajtotta térdét a neki háttal álló nagyúr felé, aki még mindig az erkély korlátját támasztotta, majd letette az asztalra a tálcát. Rendall megfordult, és bejött a szobába. Lynia felnézett az arcára és összecsapta a kezét.
- Egek Ura! – Talem tényleg alapos munkát végzett. – Gondolom, az illető már nem él…
Rendall arcán átfutott egy mosoly.
- Lynia, te hízelegsz nekem.
- Szó sincs róla, nagyuram – rázta a fejét határozottan a lány. – Eleve már esze sem lehetett sok, hogy rád támadt…
Rendall közben leült egy karosszékbe az asztal mellé, és hagyta, hogy Lynia kezelésbe vegye a sebeit. Sebgyógyító varázslatok hatástalanok volt a férfire a természetes mágiaellenállása miatt. Mágusokkal szemben ő sem volt persze védve, de a vele született képessége jelentősen megnehezítette a dolgukat vele szemben.
- Nagyuram, ezt össze kell varrni – nézte az egyik vágást Lynia.
- Tedd azt, kislány – bólintott Rendall. – De egészen apró öltésekkel.
Lynia is bólintott, és elkezdte varrni a sebet.
- Nem épelméjű, komolyan mondom, nem – dünnyögte maga elé.
- Kiről beszélsz? – nézett rá a férfi. Lynia szó nélkül mutatott a sebekre.
- Csak egy öklözés volt. Talán féltesz, te lány? – Rendall most már vigyorgott.
- Nem, nagyuram – pirult el Lynia -, szükségtelen.
Elharapta a cérnát, majd gyorsan újabb seb ellátásába fogott. A férfi derűsen nézett rá, de nem szólt semmit. Csendben figyelte ahogy dolgozik, élvezve hűvös ujjainak érintését. Lynia elérkezett Rendall ökleihez.
- Hmm… Ezzel csontot törtél, talán bordát… - nem volt nehéz dolga persze ezt kitalálni, előző éjszaka Talemet ápolta le. Kenőcsöt vett elő és bekente vele az ütés által keletkezett zúzódásokat. Rendallnak arcizma sem rándult a csípős krémre.
- Van még máshol is sérülésed, nagyuram? – kérdezte a lány, miután végzett a férfi másik öklével is.
Rendall felállt és levette az ingét.
- Megrepedt egy bordád, nagyuram – nézte meg Lynia a férfi mellkasát, most már saját művét szemlélve rajta –, de más komolyabb nincs.
- Látom, eléggé értesz az ilyenfajta sebekhez – jegyezte meg Rendall.
- Volt részem elég kocsmai verekedésben, nagyuram – nézett rá a lány egy pillanatra, és miközben új tégelyt vett elő, és rákent a sötétzöld masszából a zúzódásra, amivel a bordának segített a gyorsabb forradásban, amit előző este még ő repesztett meg. Gondolatban hozzátette: no meg igen komoly a képzés is a rendházban azok számára, akik nem tudnak kézrátétellel gyógyítani. – Alaposan kigyakorolhattam magam utána a sebkötözésben is. Az istenek a megmondhatói mennyire nem hiányzik.
- Szereted a nyugodt életet, nem igaz? – mosolygott a férfi. - Bár nálam sincs erre mindig mód. Nem bántad meg, hogy elszegődtél hozzám?
- Nem, nagyuram – fejezte be a munkáját Lynia. – Nem kellenek nekem a bonyodalmak. Sebeket szívesen kötözök, amíg azok nem az enyémek, és azt sem kell végignéznem, ahogy osztják őket. S mióta nálad szolgálok, ettől nem kell félnem.
- Pedig én is eleresztettem már a kezem... – Rendall visszavette ingét, és Lynia felé fordulva begombolta.
- Igaz, kaptam már tőled is - bólintott a lány, összepakolva eszközeit a tálcára -, de azt meg is érdemeltem. Jó gazda vagy, nagyuram. Kemény, de következetes. Lehet hozzád igazodni.
- Lynia, te határozottan hízelegsz! – nevetett fel Rendall. Lynia válaszolt volna, mikor hirtelen felkiáltott, elsápadt, megtántorodott és a földre zuhant. A férfi is felkapta a fejét, és egy pillanatra megszédült. A borzalom érzése betöltötte az egész házat.
- Mi ez? – meredtek egymásra döbbenten. Rendall megfordult, és kifelé nézett.
- Az istálló felől jön… - Rendall felkapta a kardját, nekilendült, kiszaladt az erkélyre és átvetette magát a korláton. Könnyedén leérkezett a földre, és futva elindult a lovak felé.
- Talem! – sikoltott fel Lynia. Józan esze maradékával fékezte meg a lendületét, hogy a férfi után ugorjon, és inkább a lépcsőt választotta, menetközben felkapva Rendall itthagyott vértjét.

Talem, mialatt Lynia Rendallt látta el odafent a palotában, elgondolkozva járta körbe a sötétpej csődört. Az amúgy nyugodt állat most idegesen toporgott a boxában, szemmel láthatóan forróság feszítette belülről.
- Rág valami téged? Mióta ilyen? – nézett rá a lovászra. Az felhúzta a vállát.
- Tegnap este, mikor behoztuk a legelőről, még semmi baja nem volt.
Talem végighúzta a kezét a ló nyakán. A csődör felvágta a nyakát, nem bírta a férfi érintését. Talem is visszakapta a kezét, és döbbenten meredt a tenyerére. A ló szó szerint égette. Rápillantott a lovászra, majd az állat másik oldalára került, behunyta a szemét, hogy elrejtse írisze kivilágosodását, és gonoszkereső igét suttogott. Szerencsére szürke szeme nem azonnal fedte fel a varázslást jelző kifehéredést. A lovat azonban vörös fény borította be, nyakán egy furcsa jel rajzolódott ki. Talem hátraesett a gonosz hirtelen megjelenésétől.
- Vigyük ki innen, azonnal – förmedt a másik férfira, miközben feltápászkodott –, megszállták!
A ló ebben a pillanatban heves hánykolódásba és rúgkapálásba kezdett. A lovászt nekiszorította a boksz falához, majd a földre eső férfira taposott. Ezután felágaskodott, és mellső patáival Talemet vette célba, aki éppencsakhogy el tudott ugrani előle. A csődör elszakította az instrágot, és kivágtatott az udvarra. Talem utánafutott, miközben tudatában volt annak, mennyire fájdalmasan fegyvertelen. Kétkezi kovács kalapácsát a műhelyben hagyta, nem volt rá szüksége ugyanis ehhez a munkához. Ekkor ért oda Rendall is.
- Mi történt ezzel a döggel? – kérdezte lihegve, alig kerülve el a forgolódó ló patáit.
- Megszállta valami, nagyuram – mondta Talem félreugorva a paták következő támadása elől. – Addig lesz istenes, amíg benne van…
- Mert?
- Hamarosan elevenen felfalja szegény párát belülről, és amikor kitör, nem egy nekivadult lóval kell megbirkóznunk…
- Szentelt vízre van szükség – mondta Lynia a hátuk mögött.
- Te meg mi a hideg nyavalyát keresel itt?! – förmedt rá Rendall. Talem pillantása ugyanezt kérdezte. A lány szó nélkül nyújtotta át a férfi vértjét.
- Takarodj innen, amíg jó dolgod van! – morrant a nagyúr, miközben felvette a vértet.
- Van itt a közelben Grandonnak egy szentélye. Elhívok onnan pár papot, hátha ők meg tudják fékezni a bestiát – mondta Lynia nyugodtan, fel sem véve a férfiak dühét.
- Indíts, és ne merészelj velük együtt visszajönni vagy megkapod a múltkori párját! – sziszegte Rendall. Lynia már ott sem volt.
- Ynabel? – nézett körbe a férfi.
- Itt vagyok, nagyuram - felelte egy hűvös, nyugodt hang a háta mögött. A drow alaposan szemügyre vette az udvar közepén fúriatáncot járó paripát, nyakán a démon jelét.
- Azt mondanám, nagyuram - mondta végül -, hogy most kivételesen nem ártana egy-két paladin velünk.
- Papok még hagyján, de lovag a lábát nem teszi be ide pánt nélkül! – horkant fel a nagyúr. Talem elfojtotta vigyorát. Az egyik emberfogó már emelte közben a nyílpuskáját, de Ynabel lefogta a kezét.
- Addig marad benne, amíg él a ló. Annyi időnk van felkészülni.
- Be kellene csalni őt egy zárt épületbe, nagyuram – vetette fel Talem. – Ahonnan nem tud majd kitörni, ha végez a lóval.
- Nem hiszem, hogy fel tudnánk hívni a figyelmét magunkra – rázta a fejét Ynabel -, ahhoz már túlságosan meg van vadulva.
Rendall ránézett a kovácslegényre.
- Nálad van a szerszámod?
- Nincs, nagyuram, a kalapácsom a műhelyben maradt...
A férfi egyik emberére pillantott.
- Hozz neki egyet a fegyvertárból. Lehetőleg olyat, amit használni is tud.
Az alantas bólintott, és elrohant. Hamarosan egy harci kalapáccsal tért vissza.
- Nagyuram, eddig még csak a vasat ütöttem... - mondta habozva Talem.
- Nem különbözik jobban a csonttól, csak ezt könnyebb szétverni – szakította félbe Rendall –, minden kézre szükségem van. Gondold azt, hogy Dreget ütöd. Neki már úgyis mindegy.
Miközben emberei kuncogni kezdtek, Talem szeme felvillant, és átvette a kapott fegyvert. Gyors pillantással felmérte, magában biccentett. Démon ellen ugyan vajmi keveset ér, de mégsem csak a két ökle áll rendelkezésére... Ekkor az események új fordulatot vettek. A ló fájdalmasan felnyihogott, teste hullámzani kezdett, és végül összerogyott az udvar közepén, háttal feléjük. Hasa mozgásán látszott, valami igencsak törekszik kifelé. Ynabel szeme kifehéredett, Rendall előhúzta kardját, Talem megmarkolta a kalapácsot. A többi emberfogó is harcra készült. Az első védővarázslat után Talem és a neutrális fejvadászok kivételével mindenki más öklendezni kezdett, még Rendallnak is vissza kellett gyűrnie háborgó gyomrát, noha rajta a varázs jóval kevésbé fogott, és már múlóban is volt.
- Milyen majomürüléket raktál ránk, Ynabel? – kérdezte az egyikük.
- Gonoszvédő varázs – vetette oda a mágus. – Ez az egyetlen hatékony védőigém démon ellen. Rá amúgy sem tudok nagyon mit mondani, többnyire mágiarezistensek. Fogd be a szád, és figyelj!
A csapat Ynabel varázslatai nyomán felgyorsult, védve lettek horror ellen is, de még mindig nagyon hiányzott a papi támogatás. Talem fogait összeszorítva gyűrte vissza ismét a késztetést, hogy varázsoljon. Ebben a pillanatban a ló hasából kibújt eddigi gyötrője. Testét vér borította, izzó sárga szemével rájuk meredt. Fülét hátracsapta, fogait rájuk vicsorgatta. Fiatal démonivadék volt, kész új táplálékforrásra.
- Ne engedjétek elrepülni – morrant Rendall –, végigzabálja a várost. Készítsétek a hálót.
A hálósok kezében kibomlott eszközük, amivel már annyi áldozatukat kapták el. Dobásuk most is mesteri volt, az éppen nekirugaszkodó szörnyet sikerült visszarántani a földre. Azonban az felpattant és karmaival, ami a lábai mellett a szárnyain is voltak, szempillantás alatt szétszaggatta az amúgy eltéphetetlen hálót. Figyelmét azonban magukra tudták terelni.
- Üsd! – adta ki a nagyúr a parancsot, és a támadás megindult. A démon az első pár emberfogót forgácsként szórta szanaszét, de a második hullámban érkező Rendallal és Talemmel már gondba került. Amennyire egymás ellen harcoltak előző este, annyira össze tudtak most dolgozni, bár tudatosan csak Talem használta ki korábbi ellenfele megismert harci technikáját, amúgy pedig igyekezett a démon másik oldalára kerülni, hogy Rendallnak ne szúrjon szemet az ő tudása. Ynabel felemelte az íjpuskát, ám a bestia farkának egy csapásával a ház falához seperte. Ezután rámozdult Rendallra, és széttörte a kardját. A másik oldalról Talem támadott, elkerülve a szárnyat, sikeresen eltörte a szörnyeteg kulcscsontját, lehetőséget adva a másik férfinak, hogy kitérhessen a végső csapás elől. Rendallnak azonban továbbra sem volt fegyvere. Ebben a pillanatban érkeztek meg Grandon papjai, egy idősebb klerik vezetésével, aki pillanat alatt felmérte a helyzetet. Tekintete kifehéredett, és összhangban társaival, elvarázsolta az oly nagyon várt papi mágiatámogatást a csapatra, aminek segítségével újult erővel tudtak támadni. Az egyik Grandon papnövendék, ki észbeli hiányosságait rettenetes lelkesedéssel pótolta, fényes kardot is hozott magával, amiről már messziről látszott annak megszentelt volta. A papok általában nem kardot használtak, inkább a kalapácsot vagy buzogányt, a szúrófegyvereket a többi harcosnak hagyták. Noha Aldo értett a kardforgatáshoz is, Talem kedvenc fegyvere inkább a buzogány volt, amúgy is a démon másik oldalánál volt. A papnövendék meglátva Rendall törött kardját, feléje dobta a fegyvert, nem igazán gondolva át a következményeket. A nagyúr ösztönösen nyúlt ki, és kapta el a markolatot, hogy utána üvöltve dobja el. A megszentelt kardot ugyanis csak jóravaló emberek foghatták meg, gonosz kezet nem tűrt magán. A démon újra lecsapott, és az már védtelenül érte Rendallt. A férfi messze repült. Dacára kapott sebének, könnyedén talajt fogott, átfordult, és felpattant. Szíve szerint a papnövendéket vágta volna a bestiához következő fegyverként. Lynia ekkor érkezett meg a papok után. Természetesen nem maradt a szentélyben. Körbenézett, majd gondolkodás nélkül kapta fel az elejtett kardot, és követhetetlen gyorsasággal szúrt pontosan a szörnyeteg szívébe. A megszentelt penge végre végzett a bestiával. A démonivadék hatalmasat visított, körbefordult, hogy mindenki elrepült tőle, de ez már csak az utolsó kísérlete volt. Egyszerre lángra kapott, és hamuvá porlott. Az emberek némán nézték égését, senki sem mozdult. Egy pillanatig csend volt, majd a túlélők lassan feltápászkodtak a földről. Rendall vértje a démon karmától kettészakadtva hullott le a földre, mellkasán mély vágásból folyt a vére. A férfi sebével nem törődve odalépett Lyniához. Az életben nem kívánt még egyszer a fegyverhez nyúlni, így a fejével intett a lánynak, hogy tegye le a kardot. Lynia nyelt egyet, és óvatosan letette a fegyvert a földre. Lehajtott fejjel egyenesedett fel, felkészülve Rendall múltkori pofonjának ígért párjára. A férfi felemelte a lány állát, és a szemébe nézett. Hideg tekintete lassan megenyhült, majd sötét szemében egy pillanatra derű villant.
- Még jó, hogy nem szereted a bonyodalmakat. Egész jól végzel velük. – Szája szélén mosoly derengett fel, majd tenyerével enyhén meglegyintette a lány arcát, ami akár simogatásnak is beillett. – Várlak odafent a tűddel és a cérnáddal.
Megfordult, odalépett Ynabelhez, majd miután látta rajta, hogy nincs komolyabb baja, a papokhoz indult. Beszélt velük pár szót. Egyszerre megmozdult jobbja, és a lelkes papnövendék mintha szárnyakat kapott volna, úgy repült ki a kapun. A többiek is sietve távoztak utána. Rendall nem igazán lelkesedett a papokért, és a növendék is, noha a legjobb szándék vezérelte, mindent elkövetett azért, hogy ez a hűvös viszony továbbra is fennmaradjon köztük. Eközben Talem odalépett Lyniához, és átölelték egymást. A férfi megcsókolta felesége száját, majd fejcsóválva a szemébe nézett.
- Villámkezű – suttogta a fülébe. Lynia elmosolyodott, és a nyakába kapaszodott.
- Menj – mondta végül a férfi. – Férceld össze a nagyurat, ha már egyszer megmentetted az életét.

Miközben Lynia odafent Rendall sebeit látta el ismét, az udvaron Talem a ló teteméhez fordult. Szánakozva nézte szerencsétlen párát. Tegnap még boldogan ropogtatta a füvet a legelőn, ma reggel pedig kínok kínja közt múlt ki. Összevont szemmel kezdett gondolkodni. Nem igazán fért a fejébe, miért szállta meg a lovat a démonivadék. Egyáltalán hogy került ide, illetve oda? Ellépett az állattól, majd tűnődve vette kezébe a kettészelt vértet. Kovácslegényként ugyan elsősorban fegyverekkel foglalkozott, de a vértekhez is konyított. Nerim mesternél lehetősége nyílt, hogy ebbe az irányba is bővíthesse tudását. No meg persze harcos is volt, és jól tudta, hogy egy jó vért életmentő lehet. Akárcsak most, csóválta a fejét. A holmi mágikus ereje nélkül Rendall testét kettét szelte volna az ivadék. Ekkor az egyik fejvadász lépett oda hozzá.
- Talem, a nagyúr vár téged, beszélnivalója van veled. Odakísérlek a dolgozószobájba. Hozd a vértet is.
Talem biccentett, és elindult a férfi nyomában. Először járt a palota épületében, de Lynia leírása nyomán tisztában volt azzal merre jártak. Végiglépkedtek a földszintet jó harmadában elfoglaló előcsarnokot díszítő míves mozaik járólapokon, amik között észrevétlenül húzódott az alanti rabszolgaverem lejárata. A csarnok két oldalán velük szemben egy-egy folyosó indult tovább. A két folyosó között középen húzódott a széles márványlépcső, ami az első emeletre vezetett. Két keskenyebb közlekedő vezetett vissza az előcsarnok elejéhez, hogy utána a következő, már keskenyebb lépcsőkön lehessen feljutni a következő emeletekre. A fejvadász azonban megmaradt az elsőn, és elindult a folyosón. A balkézfelé eső harmadik ajtón megállt, és tiszteletteljesen bekopogott rajta. A kapott engedély után belépett, Talemmel a nyomában. Mindketten fejet hajtottak. Rendall rájuk nézett. Ingét levéve állt a szoba közepén. Előtte Lynia serénykedett, hosszú sebét varrva. Gyorsan egy mosolyt vetett a férjére, jelezve, hogy minden rendben van, majd visszafordult a munkájához.
- Elmehetsz - intett Rendall az emberének. Mikor mögötte becsukódott az ajtó a nagyúr tűnődve Talemre nézett. Szemmel láthatóan a legkevésbé sem zavarta sem mély sérülése, sem Lynia fájdalmas sebvarrása. Micsoda életereje van, gondolta magába Talem. Mást feltámasztani kéne, ez meg úgy áll itt, mintha egy macska karmolta volna meg...
- Jól tudom, vándorkovács voltál, mielőtt Rashmadba jöttetek - szólt Rendall, kizökkentve a férfit a gondolataiból.
- Igen, nagyuram - bólintott Talem.
- Találkozhattál jó néhány lóval - folytatta Rendall. A másik ismét bólintott.
- Számát sem tudom, mennyit kezeltem már, nagyuram.
- Volt köztük a maihoz hasonló eset? - kérdezte a nagyúr.
- Nem, soha - rázta a fejét Talem.
- Miért nem? - vonta össze a szemöldökét Rendall.
- Démonok nem szállnak meg állatokat - felelte Talem. - Felfalni igen, de megszállni... Ilyet most láttam először.
- Ha nem láttál még ilyen lovat, honnan tudtad, hogy megszállták? - nézett rá Rendall. Kínos kérdés volt, Talemnek azonban szeme sem rebbent.
- Először még elképzelni sem tudtam, mi baja lehet az állatnak, nagyuram - válaszolta nyugodtan. - De szemmel láthatóan rágta valami belülről. Nagyon zavart és ideges volt, ami teljesen ellentétben állt a lovász által mondott természetével. Próbáltam megnyugtatni, de amikor hozzáértem a nyakához, az szinte égetett.
Rendall bólintott. Talem tiszta lelkének érintését nem bírta elviselni a démon, és ugyanez volt fordítva is.
- Mi történt ezután? - kérdezte.
- Hirtelen rángatózni kezdett a ló, nagyuram. Vörös fény borította be, és kirajzolódott az a furcsa jel a nyakán. Ezután mindent elborító érzés támadt. Még sosem éreztem ilyen fenyegető jelenlétet. Szó szerint hanyatt estem tőle. Ebből jöttem rá, mi történhetett. Az állat eltaposta szegény lovászt, eltépte az istrángját, és kivágtatott az udvarra. Ekkor érkeztél meg te, nagyuram.
Rendall elgondolkodott. Vajon miért mutatkozott meg a démon? Az kétségtelen, hogy a lóban csapdába került. Lelket nem talált, amin keresztül uralni tudta volna az állatot, és élősködni annak erején. Kijutni pedig csak úgy tudott volna, ha materializálódik. Ez végül is sikerült neki. De hogyan? Valószínűleg, mikor megérezte Talem jelenlétét, a tiszta lélek elegendő húzóerőt adott neki. Vagy pedig... Démont elő lehet hívni egyszerű gonoszkereső igével is. Rendall szeme elgondolkodva állt meg Talemon. Igazán érdekes feltevés... Lássuk, mit lehet belőle kihozni.
- Meg tudod mondani, miért nem szállnak meg állatokat? - tette fel újabb kérdését.
Talem nagyon is meg tudta volna mondani, de esze ágában sem volt erre a tudására fényt deríteni.
- Sajnos nem, nagyuram - nézett inkább értetlenkedve. Lynia magában elfojtott egy mosolyt. Még hogy ne tudnád, Helm papja... mit kapnál ezért a mondatodért a klerikedtől... Az biztos, hogy nem pántot, velem együtt, mint Rendalltól, ha most elárultad volna magad... Rendall bólintott.
- Megmondom. Azért, mert a démonoknak lélekre van szükségük. Húsra is, ezért tépik szét és falják fel a zsákmányukat. De csak akkor szállnak meg valakit, ha a lelküket akarják. Ilyenkor pedig emberre támadnak.
- Akkor miért nem a lovászok valamelyikét támadta meg, nagyuram? - kérdezte csodálkozva Talem. Rendall biccentett.
- Ez igen jó kérdés, fiam. - Fiad ám a félkegyelmű koboldszerzet...
- A lovak mindennap kint vannak a legelőn, csak este terelik be őket - folytatta tűnődve Rendall. - Védett legelőn, az állatokra pedig több emberem vigyáz. Egyszer csak hipp-hopp, jön egy démonivadék, és mit csinál? Nem tépi szét a fél ménesemet. Nem szállja meg valamelyik lovászt, nem. Megszáll egy lovat. Azt a lovat, amit én ülök meg. Ráadásul úgy, hogy ebből senki semmit nem vesz észre. Hm.
Rendall várakozva nézett Talemre, aki tiszteletteljesen hallgatott. Bár megtehette volna, nem adott kapaszkodókat Rendall gondolatmenete alá, hogy továbblendítse azt. Magában azonban levonta a következtetést: a démonivadék nem véletlenül került a legelőre. Nem véletlenül szállt meg egy lovat. Amúgy sem szoktak csak úgy csámborogni ebben a dimenzióban. Nem. A lényt valaki megidézte, pontosabban beleidézte a lóba. Nem akármilyen mágus lehetett az illető. S szemmel láthatóan nem a legjobb barátja Rendallnak. Viszont hosszú a listád a másik oldalon sorakozókból, nagyuram, akik örömmel eltennének téged láb alól... Mindannyian hallgattak egy darabig. Rendall tűnődve nézte maga előtt Lynia szőke haját, ahogy a lány minden figyelmét a varrásra összpontosította, láthatóan oda sem figyelve a beszélgetésre. A férfi idáig maga is ellenségei listáján gondolkodott. A Tüskét rögtön lehúzta róla. Soha nem támadnának rá démonnal. Arról nem is beszélve, hogy eleve nem őt akarják elintézni, hanem a rendszerét. Derék, dicséretes vállalkozás, suhant át egy gúnyos mosoly az arcán. Igazi paladinokhoz méltó feladat. Hiábavaló, kilátástalan és teljességgel reménytelen. A következő gondolata Lady Danila lett volna, csakhogy a szép dívát már a férgek rágják, Evergrade pedig Rashmadé. A helyzet gyökeresen megfordult. Mostantól a büszke fehér falú város adózik neki. Mindezentúl ő teljesen tisztán került ki az ügyből. Danilát a paladinok ölték meg, miután a hölgy nem fogadta el Rendall védelmét... Az pedig teljesen elfogadott volt a tengermelléki államok közt, hogy a leggyorsabb lecsapjon az elbukó társukra. Farkastörvény uralkodott a térségben, mindig az győzött, aki erősebb, gyorsabb, eszesebb volt. Lady Danila sem szerezte másként a hatalmát. Rendallé ezzel pedig nemcsak a városon belül, de a többi állam között is megszilárdult. Persze, ahhoz még messze nem eléggé, hogy ne próbálkozzanak továbbra is nála. Hogy mennyire komolyan veszik nemcsak a kívánságukat, de magát Rendallt is, jelzi, hogy nem aprózták el: démont küldtek rá. De vajon ki lehetett? Kinek a szolgálatában áll ilyen hatalmú mágus vagy akár maga is az? Nos, ez a jövőben elválik. Egyelőre túl hosszú a lista. Viszont ha ezek ketten nem lettek volna, fókuszált most már a munkáját lassan befejező Lyniára, komoly bajba került volna. Elvigyorodott. Furcsa fintora a Világnak, hogy Rashmad véreskezű nagyurát két jóravaló közrendű húzza ki a pácból. Gondolatait továbbforgatta. Vajon valóban közrendűek? Elvégre a Tüskének éppen az áll érdekében, hogy ő fenntartsa a békét és a nyugalmat, majd egy rántással kihúzzon mindent a lába alól. A lány gyors szúrása mindenképpen figyelemre méltó. De nem elég bizonyíték. Paladinoknál nőtt fel, láthatott elég harcot. Arról nem is beszélve, hogy a férje kovácslegény, és évekig vándoroltak. Az utakon az alapvető túléléshez elengedhetetlen, hogy legalább azt tudja az utazó, hogy melyik végén fogja meg a fegyvert. Talemet pedig eredménytelenül próbálta belevonni a démon körüli spekulációba. Noha, ha ne adják az istenek, mégis vele öklözött tegnap, akkor papként nagyon is tudott volna mit mondani. A csuhások soha nem állják meg, hogy ne jártassák a szájukat, leginkább feleslegesen. Minden esetre legfőbb ideje már a kéttoronybeli jelentés megérkezésének. Addig sem árt ezt a két derék alattvalót kicsit jobban megkapargatni...
- Kész van, nagyuram - lépett ekkor hátra Lynia, elégedetten személve művét. - Még a nyoma sem fog látszani.
Rendall lenézett mellkasára, elmosolyodott és biccentett.
- Kitűnő munkát végeztél, kislány.
Lynia örömében elpirult. Láthatóan jólesett neki ura dicsérete, amivel amúgy igencsak szűkmarkúan bánt. Viszont ezt valóban megérdemelte a lány. Sok sebet kapott már Rendall, volt tapasztalata a gyógyulásukban. Máris érezte, hogy a mostanival nem lesz gondja. A nagyúr szeme Talemre esett, aki tekintetében büszke mosollyal nézett asszonyára. Lássuk fiam, mire vagy te képes... Ellépett Lynia mellől, és új inget vett fel, amit korábban készített számára ki a lány. Kezével a Talemnál lévő használhatatlan vértre intett.
- Mit gondolsz, meg tudnád javítani?
Talem szeme a vértre esett. Megforgatta kezében, és szakértő pillantással vette szemügyre.
- Sajnos nem, nagyuram - rázta végül határozottan a fejét. - Lenne ugyan rá esély, de sosem lesz már olyan erős, mint korábban volt. Megbízhatatlan védelmet nyújtana, vagyis semmilyet.
- S tudnál egy hasonlót készíteni? - kérdezte Rendall. Talem hangja elakadt.
- Mestermunka lenne, nagyuram - suttogta, szemében fény gyulladt ki. Rendall szeme megvillant.
- Legyen hát az - mondta nyugodtan. - Megbízlak vele. Készíts nekem egy ilyen mágikus bőrvértet.
Talem keze végigsimította a szakadt páncélt, majd ragyogó szemekkel nézett a nagyúr szemébe.
- Meglesz, nagyuram - felelte egyszerűen. Lynia a szája elé kapta a kezét, és hálatelt tekintettel nézett Rendallra. A férfi elmosolyodott. Tudta, micsoda lehetőséget adott most a kovácslegénynek. Ha munkája sikerül, nemcsakhogy felszabadul, de a vértért kapott pénzből saját műhelyt nyithat. Ráadásul további megrendelések lehetőségét Rashmad nagyurától, és ennek nyomán a többi helyi nobilitástól.
- Elmehettek - intett nekik a kezével. A házaspár mélyen meghajolt előtte, és távozott. Láthatóan alig bírták magukban tartani izgalmukat, Lynia jóformán szökdécselt az ajtó felé. Rendall arcára most már leplezetlenül kiült a mosolya.
- Ha nem pap vagy, fiam - mondta csendesen a zárt ajtónak -, a város legkiválóbb ételkészítője és gyógyítója mellé egy hamarosan legkiválóbb fegyverkovácsát is megszereztem magamnak. Ha azonban mégsem egyszerű pórok lennétek... - Rendall szeme gonoszul megvillant -, egymással nyitlak ki benneteket, akár a kagylókat. Egy szippantással nyellek le mindkettőtöket. Mit gondolsz, Talem, vajon ki nyert jobban a bolton?

Rendall útban lefelé a bejárathoz, immár másik vértben és karddal az oldalán megtorpant a konyhaajtó előtt. Fülét halk, izgatott beszélgetés hangjai ütötték meg. Érdeklődve kezdett figyelni. Kitűnő hallásával pontosan nyomon tudott követni mindent a vastag tölgyfa ajtón keresztül is.
- Jaj Talem – szólt Lynia hangja -, még a kovácsok céhébe is bevesznek majd! Nerim mester szava, és a nagyúr vértje a legkiválóbb ajánlólevél lesz!
- Csillapodj, Lynia – nevetett Talem. – Csapongsz, akár egy kismadár. Mindjárt elrepülsz.
- Hát nincs rá okom? Olyan boldog vagyok! Szegény anyámnak, nyugtassák békében az istenek, mégsem volt igaza veled kapcsolatban. Nem vagy csélcsap, megbízhatatlan vándorkovács. Igenis meg lehet benned bízni, lehet rád támaszkodni!
- Csélcsap? – kérdezte most Talem, de Rendall hallotta benne a mosolyt.
- Ha tudnád, miket mondott még rólad...
- Ne aggódj, kedvesem, előlem sem titkolta a véleményét – nevetett halkan a férfi. – A végén a nyújtófát is megmutatta, mi lesz, ha nem maradok távol tőled.
Rendall elvigyorodott. Nem semmi asszony lehetett az öreglány...
- Bár láthatná most, hogy tévedett – suttogta Lynia. Hangján érződött, hogy a könnyekkel küszködik. – Biztosan nem haragudna már...
Kis csend támadt odabent. Rendall tippje szerint Talem most átölelte pityergő asszonykáját.
- Biztos vagyok kedvesem, hogy lát téged odafentről, és boldogan néz le rád – szólt a férfi csendes hangon. – Látod, az istenek kiigazították a dolgokat.
- Igen, Talem – felelte Lynia. – Most már egyenesbe jött az életünk. Érzem, hogy nem lehet ezután már semmi baj. A nagyúr szolgálatában végre biztonságban vagyunk...
Talem megköszörülte torkát.
- Nos, hogy ne is legyen semmi baj, ideje munkához látni – hallotta Rendall a férfi nyugodt hangját. – Mindkettőnknek van dolga elég. Jobb, ha te is hozzálátsz a magadéhoz, vagy a nagyúr nem kap ma vacsorát.
Hát az bizony elég nagy baj lenne, biccentett magában Rendall.
- Ne aggódj, Talem – szólt Lynia -, olyan vacsorát kanyarítok neki, hogy a tíz ujját megnyalja utána.
Helyes, ezt már szeretem.
- Akkor láss hozzá asszony, szaporán – mondta Talem. – Legyen szép napod szerelmem. Este találkozunk.
- Este, Talem...
Halk csók hangja, majd a konyha hátsó ajtajának nyílása és becsukódása. Odabentről ezután felhangzott Lynia dúdolása, és a kés szapora hangja a deszkán. Rendall ismét elvigyorodott, ahogy megértette a dúdolást.
- Kovács mester... Talem céhes kovácsmester... Saját műhely...
Micsoda életcél... vigyorgott tovább a férfi, majd kilépett az ajtón, és felült ébenfekete csődörére. Még szerencse, hogy nem őt választották démonlaknak, futott át rajta. Ébent komolyan sajnáltam volna. Bár Vitézért is nagy kár... Node ideje a saját életcélodat valóra váltani.
- Indulás – intett embereinek, és kivágtatott a kapun. Menetközben elhaladtak Talem mellett, aki tiszteletteljesen meghajtotta a nagyúr felé a fejét, kezében tartva Rendall tönkrement vértjét. Az biztos volt benne, hogy pár hét múlva diadalmasan jön vissza a kovács egy kitűnő remekmunkát tartva kezeiben. A csapat elrúgtatott Talem mellett, aki utánuk nézve elfojtotta vigyorát.
- Jó a füled, öreg. Nem hiába alapoztunk rá. De a jelenlétedet is meg lehet érezni akármilyen tölgyfaajtón keresztül. Nem panaszkodhatsz, Lynia igazán élvezetes előadást nyújtott neked...

Kéttoronyban

Yoras egy tavasz közepi napon jelent meg uránál a kéttoronybeli hírekkel.
- Nos? – kérdezte Rendall.
- Dame Lynia-Derina d’ Hormest tavaly avatták tisztánlátóvá. De nem vámpírvadászként, hanem inkvizítorként.
- Hogyhogy?
Yoras vállat vont.
- Amennyire tudom, a paladinok is képességeik alapján specializálják magukat valamelyik kasztba, akárcsak mi, tolvajok. Mégha Larden elsősorban az élőhalottak ellen is képzi a tisztánlátókat, a rendházban más kasztú paladinok is végezhetnek. A tehetségük legtöbbször nem azonnal mutatkozik, és mivel minket, fejvadászokat is a listájára tett, ezért gondolom, hogy az inkvizítorokra is jobban odafigyel mostantól. D' Hormes nyárvége óta tartozott Sir Aurel LaMarten parancsnoksága alá.
- Vagyis Tüske.
- Vagyis Tüske, nagyuram – bólintott Yoras. – Illetve... az volt. Az összekötő megtalálta a nevét a rendház emléktábláján. Aszerint télutón veszett oda az egyik rajtaütésük közben. Emlékét örökké megtartják és hasonlók. Ez még azelőtt történt, hogy itt kiderült volna Lynia múltja.
- Van holttest? – meredt rá Rendall emberére.
- Nincs holttest, nagyuram, és nincs sírhely, amit meg tudnánk nézni. Bár – legyintett az elf -, azzal amúgy sem mennénk semmire, a tisztánlátók ugyanis mindig elhamvasztják halottaikat, elkerülve, hogy valaha valaki is reanimálja őket.
Rendal fejét csóválva gondolkodott.
- Külseje?
- Átlagnál magasabb volt, haja barna, hullámos, szeme zöld – felelte az elf.
- Mikor született?
- Kythorn ötödik napján, nagyuram. Pár héttel fiatalabb Lyniánál, ami nem is csoda, mert az anyját eredetileg szoptatós dajkának vették oda, később lett belőle házvezetőnő.
- Mi van az apjával? - húzta fel a szemöldökét Rendall. Yoras enyhén megvonta a vállát.
- A kilétét csak az anyja tudta egyedül. Lynia sem tud róla semmit.
Rendall visszapörgette emlékeit. Maga elé idézte a három évvel korábbi csillagormi támadást. A két idősebb inkvizítort, ahogy a végsőkig próbálták védeni az övéiket, de a tapasztalat mellett meggyengült erejük volt csak segítségükre. D' Hormes erősen őszült már, a nején viszont még látszott, hogy valamikor szőke lehetett. Hamar elhullottak. A rajtaütés nem tartott sokáig, könnyű zsákmány volt az udvarház. A férfi felidézte magában a megmaradtakat, ahogy döntött felőlük. Vitték a cselédeket, a lovászokat, de felesleges koloncnak ítéltetett a lovag szabadosa, a kertész, az ételkészítő, valamint a számadó. Rendallnak eszébe jutott, hogy egy pillanatig eltűnődött Lynia anyjának sorsán, mert szemrevaló asszony volt, és Yoras igencsak méltatta főztjét, amit előző este kapott náluk. De a szemében túlságosan is konok tűz égett ahhoz, hogy megérje a fáradtságot a betörése, amibe valószínűleg előbb pusztult volna el, minthogy igaz engedelmességre szorítsák. Márpedig az ételkészítés bizalmi munkakör... Szajhának meg egyszerűen túl öreg volt már, hiába lehetett fiatalkorában szép nő. Így tőrének gyors mozdulatával megoldotta a kérdést. Miközben a lánya valamelyik dombtetőről nézte végig az egészet. Aki azután évekkel később beáll anyja gyilkosának szolgálatába, és szándékában is van élete végéig hűségesen ott maradni. Fura az élet. Mert az biztos, hogy Lynia ott volt, ennyire részletekbe menően másodkézből nem lehet értesülni egy rajtaütésről, már csak azért sem, mert mindig törekedtek arra, hogy ne hagyjanak maguk után szemtanúkat. De vajon tényleg a szakácsnő lánya? Nos, ha Lynia paladin lenne, nem állt volna ott bénultan, hanem tettrekészen rohant volna vissza a vesztébe. Derina biztosan ezt tette volna. Ehelyett tudatlanul szülei sorsa felől, és hogy kicsúszott az ő hálójából, elutazott Kéttoronyba, és valószínűleg egyike lehetett annak a derék kíséretnek, aki őt hajtotta haza Rashmadba tavaly nyár végén... Ha pár nappal korábban támadnak, mindkét lány a kezébe került volna. Fura az élet. Vajon mi lett volna velük akkor? Derinának valószínűleg a Kyrának - egyike azoknak a paladinoknak, kik megakadtak a tyrann torkán - szánt sors jutott volna: szajha vagy gladiátor. Na és Lynia? Rendall eltűnődött. Kurtizánnak nem eléggé izgalmas, noha kétségkívül csinos fruska. A gyógyításhoz akkor még nem értett, ezt a tudományát az utakon szedte össze később. A maga részéről valószínűleg aukcióra dobta volna a többiekkel együtt, ahogy végülis a tyrann is tette velük, akinek a csillagormiakat eredetileg is ejtették. Bár, ha Lynia főzőtudománya kiderül, valószínűleg őt megtartotta volna ura saját használatra. Az biztos, hogy neki is jópárszor meg kellett volna mutatni a korbácsot, hogy megtanulja, kit is kell szolgálnia ezentúl, de az ő engedelmességre szorításának jóval nagyobb esélye lett volna, mint az anyjáénak. Kétségtelenül megérte volna a fáradtságot. Viszont az tény, hogy Lynia most szabadon, saját akaratából jóval lelkiismeretesebben dolgozik neki, ahogy a tyrannak tette volna pánttal a nyakában, vak engedelmességre törve. Bizony, fura az élet.
- Nagyuram – szólalt meg Yoras, felrezzentve urát gondolataiból -, van Lyniával más gond is, mint az, hogy Csillagoromban nőtt fel, és nem Parashanban? Össze lehet kapcsolni valamelyik kivégzéssel? Belelépett valaha is valamelyik felállított csapdába?
- Mit akarsz ezzel mondani, Yoras? – nézett rá Rendall az elfre.
- Nem lehet, hogy mégis tiszta a lány? S amíg mi vele foglalkozunk, valaki egészen más a kém?
- Rashmadban senki sem tiszta, fiam – mondta Rendall határozottan. – Lynia, ha nem is bukott le soha, egészen tisztán sem került még ki egyik ügyből sem. A tisztánlátó lánynak nincs meg a holtteste. Ahol nem volt sziklaszilárd alibije, ott az esetleges szemtanúk mindig meghaltak. Gondolj Danilára. Sem őt, sem a testőreit, de még Dreget és a raját sem lehet feltámasztani. A vámpír, aki a tüskemedál nyomát követte, szintén halott.
- De a lány aznap este otthon volt – vetette ellene Yoras. - Lucas végig figyelte.
- Az igaz. De sem te, sem én, sem Lucas nem töltöttük vele az estét, hogy erről meg is tudjunk bizonyosodni.
- Akkor nagyuram, miért nem fogod vallatóra?
Rendall felnevetett.
- Mert ennyi erővel téged is vallatóra foghatnálak. Semmi nem irányul közvetlenül ellene. Nincs értelme a kínzásának, ha nem tud mit elmondani. Viszont mindent tönkretenne, amit idáig nyertem vele ételkészítőként. Marad továbbra is a türelemjáték.
Yoras elgondolkodott, és agyába villant az az ötlet, ami akkor jutott eszébe, mikor előző este Caraganával volt.
- Esetleg... - kezdte habozva. Rendall ránézett. - Ha mi nem tudunk a tisztánlátó lány szemébe nézni, mi lenne, ha a tisztánlátók néznének a cselédlányéba?
- Mire gondolsz, fiam? - kérdezte az emberfogó.
- Elteleportálni Kéttoronyba, és megmutatni a tisztánlátóknak. Felismerik? Meglepődnek? Megpróbálnak esetleg kapcsolatba lépni vele? Ugyancsak megnézhetnék őt a saját embereink is.
Rendall elgondolkozva simogatta a szakállát.
- Mondasz valamit Yoras. Sajnos az ottani embereink teljesen újak. Miután öt évvel ezelőtt Larden és a tisztánlátó bandája Kéttorony mellett ütötte fel tanyáját, a helyi tolvajfogókkal kart karba öltve szisztematikusan elkapták az összes céhtagunkat. A mostaniak soha nem találkoztak Derinával. Azt sem tudom, van-e olyan mágusunk, aki járt már Kéttoronynál. Még szegény Vorg volt legközelebb hozzájuk, mikor annak idején elkaptuk LaMartent és két társát.
- Ynabel? - vetette fel Yoras.
- Kétlem, hogy a drow valaha is paladin rendház közelébe ment volna - rázta a fejét Rendall. - Egyenes útja vezetett volna a máglyára. Pillanat alatt megérzik ugyanis a kisugárzását.
- Nagyuram... - szólt habozva Yoras. - Caragana mágus.
- A szeretőd? - nézett az elf szemébe Rendall.
- Igen, nagyuram. Ő volt az, aki annak idején megtalálta a csillagfürtöt a mustárban. Azóta is jópárszor már a segítségemre volt, bár tudta nélkül persze...
- S úgy gondolod, hogy csatlakozhatna hozzánk? - vonta fel a szemöldökét a nagyúr.
- A céhhez nem engedném, nagyuram, legalábbis egyelőre. De kitűnően fel lehetne használni más feladatokhoz. A jelleme neutrális, nem vennék észre a paladinok. Van Kéttorony közelében egy druida közösség, szokott velük kereskedni. Odateleportálnánk, majd elmennék a Lyniával a paladinokhoz, akik borral üzletelnek...
- Képmutató banda – vigyorgott Rendall.
- A lány gyanúba keverné magát, ha nem akarná meglátogatni valahai kisasszonyát... Aztán meglátnánk, amit meg kell látnunk. Ha tényleg tiszta, mi végre bejutottunk a rendházba, ha meg nem, ebből biztosan kiderül.
- A baj csak az, hogyha a lány az ő kémük, neked annyi.
- Lehet, nagyuram, de ugyanakkor az ő rashmadi kémszolgálatuknak is vége lenne...
Rendall szemében elégedett csillanással nézett az elfre. Még benne kételkedett a legkevésbé. Tudta, hogy az önfeláldozását nagyon is komolyan gondolja.
- Rendben – mondta végül. - De csak akkor mész be vele a oroszlán barlangjába, ha biztos leszel benne, hogy a többi ragadozója éppen nincs ott. Lehet, hogy a rendfőnök nyomorék, de attól még ugyanolyan veszélyes. Túl értékes számomra az alvezérem, hogy egy kémre elvesztegessem.
- Köszönöm, nagyuram – hajtotta meg a fejét az elf. - Azt javasolnám, hogy Lyniát még reggel vigyük magunkkal, mikor elkezdi a napot a házadban, hogy ne tudjon figyelmeztetni senkit.
- Jól van. Dolgozd ki a részleteket. Még egy dolog. Hogyan tudnánk bejuttatni egy emberünket a paladinok közé?
- Törtem már a fejem rajta, nagyuram - felelte Yoras. - Eddig sajnos eredmény nélkül.
- Azért hadd halljam, mire jutottál idáig.
Az elf bólintott, majd összeszedte gondolatait.
- Mind paladin, mind pap-lovag álcájában lehetetlen.
- Lehetetlen dolog nincs, fiam, csak valószínűtlen.
- Nos, megoldhatatlan probléma a jellem. Larden csakis jóravaló embereket vesz fel a rendházába, még az alapvető munkákra is. Mi pedig ilyen taggal nem rendelkezünk. A rabszolgavadászat és a jóravalóság eleve kizárják egymást.
- Na és álcában?
- Ahhoz varázslónak kell lenni. Sőt, illúzionistának. Márpedig a tisztánlátók éppen az illúziók ellen képezik magukat. Ott van például a királyvárosi nádor esete.
- Altriknak hívták a fickót, ha jól emlékszem? - gondolkodott el Rendall.
- Igen, nagyuram. Mindenki megbízott benne, soha nem keltett gyanút. Pedig ő volt az igazi farkas a bárányok között: valójában vámpír volt. Nyugodtan járt-kelt a paladinok között, nem jöttek rá a kilétére. Két ember kivételével.
- Kik voltak azok? - kérdezte a nagyúr.
- Sir Larden, és egy fiatal avatandó kadét: Sir Aurel LaMarten. Átláttak az álcáján. Noha utána egy egész rendháznyi paladin igéje, pluszban egy elf mágusé kellett, hogy megtörjék. De megtették.
- Ezután alapította a gyermekkirály a tisztánlátó rendet - mondta lassan Rendall.
- Igen, nagyuram. Larden minden tanítványában megalapozza, hogy folyamatosan, állandóan keressék a illúziót, a gonosz kisugárzását, amíg csak jóformán olyan lesz számukra, mint a levegővétel. De mégha bejutna is hozzájuk egy emberünk, a következő probléma maga az igemondás lenne. A paladin Sant Ordtól kapja a képességeit. Hozzá fohászkodik, ha igét mond. Eleve más az inkantáció, mint egy mágusnál, akinek a varázsszavakon túl karmozdulatokra is szüksége van. Ezért nem használhat vértet vagy páncélt.
- Na és papként? - vetette fel Rendall.
- Ha egy pap nem a saját istenéhez fohászkodna, szó szerint az istenek haragját zúdítaná a nyakába. Rögtön kettőjét is. A sajátja elvenné tőle a képességeit, másik pedig lesújtana rá, amiért hit nélkül fordult hozzá. Még ha halott istenről lenne szó, hagyján. Talea Vesnánál, a valahai fényistennőnél, nem lenne ilyen gond. De mind Amiel, mind Sant Ord nagyon is élnek.
- Akkor súgjon úgy, hogy nem is tud róla - gondolkodott el Rendall. - Jut eszembe, mi a helyzet Caraganával?
Yoras halványan elmosolyodott.
- A származásom folytán, nagyuram, rám nem hatnak az elmevarázsok...
- A paladinokban vagy a pap-lovagokban viszont nincs velükszületett mágiaellenállás - mondta lassan Rendall.
- Annál több a megingathatatlan erkölcs, nagyuram.
- Ilyesmi nem létezik, fiam - nevetett fel ura. - Bárkit el lehet csábítani.
- Nagy akadály a fanatizmusuk, nagyuram - rázta a fejét Yoras. - Mindent, az egész életüket képesek alávetni a céljuknak, amiben hisznek. Ettől válnak fékezhetetlenné. Sajnos pont erre nem képesek az embereink. Bennük megvan az alapvető túlélési ösztön, amire a paladinok vállat vonnak. Dicső halál azért, amiben hiszel, vagy éljél, de elbukva? Számukra egyértelmű a választás.
Rendall elgondolkodott.
- Attól még ugyanúgy emberek is. Érzésekkel, vágyakkal.
- Számukra csak egy szín létezik, nagyuram. A fehér. Akárcsak az istenük számára. A Jó törvénye szerint élnek és halnak. Akitől pedig Sant Ord elveszi a képességeit, az jellemében is megváltozik. Neutrális lesz, vagy ami még rosszabb, cselekedeteiben teljesen kaotikus gonosz lénnyé változik, akit egyszerűen lehetetlen kezelni vagy irányítani. Hamarabb bíznék egy drowban, mint egy bukott paladinban.
Rendall elfojtott egy mosolyt.
- Azért törd tovább a fejed. Mit bánom én, akár egy vízhordó lányt is, de jutass be valakit Lardenhez. Csak el lehet csavarni egy fiatal, naív kadét fejét. Mi a helyzet LaMartenék csapatával?
- A fivérek és Vynylanne eleve ki vannak zárva, nagyuram - felelte sajnálkozva az elf. - Sir Desharik ugye boldog házasságban él a mágussal, az öccse pedig elmondásod alapján a goldengrassi druidába szerelmes.
- Na de a többi? A veteránok?
Yoras széttárta a karját.
- A hollétükről sincs tudomásunk, nemhogy az érzelmi életükről, ha erről egyáltalán lehet náluk szó.
- Viszont náluk már nem kizáró ok, ha valaki mondjuk neutrális - mondta lassan Rendall. - Hatvankettes például minden, csak nem nemeslelkű, tekintve a kivégzéseinek módjait.
Yoras elgondolkodott.
- Én Vynylanne helyében minden új regrutát illúzió és hazugságkereső varázsnak vetnék alá.
- Azok ellen lehet védekezni - vetette ellen Rendall.
- Igaz, nagyuram, csakhogy a kifehéredett írisz legalább olyan áruló nyom, mint az emberünk elméjében a hazugság. Ha mágia nélkül is ki lehetne védeni ezt a varázst...
- Ahhoz őrültnek kell lenni - nevetett fel Rendall. - Minden tiszta gondolat nélkül.
- Sajnos, nagyuram - értett egyet urával az elf. - Talán ha rabszolgaként szabadítanák ki, egy hamis pánttal a nyakában...
Rendall eltűnődött.
- Kétlem ugyan, hogy Gadgedon képes lenne olyan pánt készítésére, ami egyedül a hazugságkereső varázst engedi működni. Ráadásul ezzel remek eszközt adnánk a Tüske kezébe is. A Danila ügy óta vannak kétségeim a szentély megfelelő védelmét illetően. Ráadásul a mágiafehér szem itt is ugyanolyan árulkodó lenne. Úgy látszik, egyelőre ez is zsákutca. Marad az, hogy mi kapcsolunk le valakit, és követjük nyomon, hátha elvezet minket a célunkhoz.
Yoras bólintott, majd habozott kissé, mielőtt a következő hírt elmondta volna. Rendall ránézett.
- Van még valami a tarsolyodban?
- Igen, nagyuram. Dame Kyra Kether pár napja egészséges fiúgyermeknek adott életet a rendházban. Williamnek nevezte el.
Rendall felvonta a szemöldökét.
- Nahát, az istenek hozták a kis jövevényt a Világban.
- Kívánsz vele tenni valamit, nagyuram?
Rendall megrázta a fejét.
- Maradjon csak az anyjánál. Egy darabig mindenképpen. Aztán majd... de ez a jövő zenéje. Ha nincs más, elmehetsz.
Yoras bólintott, és elment. Ahogy az ajtó becsukódott mögötte, Rendall az ablakhoz lépett és kinézett rajta. Szemeivel a felkelő holdat figyelte, szája szélén feltűnt szokásos halvány, elégedett, gonosz mosolya.

~~~

- Lynia! – Rendall végigment a folyosón, benézve a szobákba. – Lynia!
A lányt sehol sem találta. Ilyenkor az ágyat szokta áthúzni és egyáltalán az emeleten szokott tartózkodni. Hol van most? Benyitott a dolgozószobájába is, noha ott a lány engedély nélkül nem lehetett. Körülnézett, szemeit végigfutatta a szekrényeken, falakon, ablakokon. Íróasztal, karosszék, minden rendben volt. Kilépett a szobából, és bezárta az ajtót. Az ablak előtti függöny kicsit megmozdult a huzattól. Elindult a lépcső irányába.
- Lynia! – eresztette neki a hangját. A dolgozószoba ablak jobban kinyílt, majd halkan visszazáródott. Halkan susogtak a falon a borostyánlevelek, noha szellő sem mozdult. Hirtelen surrogás hallatszott a levegőben, mintha valaki leugrott volna, bár továbbra sem látszott senki. Halk zörrenés a kavicson, és lám, egy alak kezdett halványan kirajzolódni, ahogy a láthatatlanság ital lassan hatását vesztette a zajcsapás miatt. Az árny villámgyorsan belendítette magát az egyik nyitott pinceablakon, és egyenesen egy széles szennyestartóba érkezett. Kimászott belőle, még mindig félig-meddig láthatatlan volt. Rendall hangja már a földszinten szólt.
- Lynia! A föld nyelt el?!
- Itt vagyok, nagyuram, a mosókonyhában! – kiáltotta vissza a lány. A varázs teljesen megszűnt rajta. Épp idejében, mert Rendall a következő pillanatban belépett az ajtón.
- Mondd csak, a füleden ülsz?
Lynia épp betett egy adag szennyes ruhát a hatalmas áztatódézsába, majd felé fordult.
- Nem hallottalak, nagyuram – nézett rá bocsánatkérően. – Mit parancsolsz?
- Nem odafent kéne neked lenned ilyenkor? – vonta össze a szemöldökét az ura.
- Most jöttem le a szennyessel nagyuram, nincs egy perce sem – nézett csodálkozva Lynia. Rendall felmorrant, és összeszűkült szemekkel nézett rá. Nem volt túl jó hangulatában aznap reggel, és nem szerette, ha nem tudja, hol van a lány a házban. Nem gyanakodott jobban rá, mint máskor, de a kellemetlen meglepetésekből több is kijutott számára mostanában.
- Hogy állunk borral? – kérdezte hirtelen. Lynia elgondolkozott.
- Óbor elég kevés van már. A rozé és a fehér még kitart, a vöröshöz még nem nyúltunk.
- Évforduló lesz egy hét múlva. Igen emlékezetes. Meg akarom ünnepelni egy estéllyel. Akarok rá valami különleges bort.
- Értem, nagyuram – bólintott Lynia.
- Yoras talált egy pincészetet, de ő reménytelen borügyben. Te viszont pontosan ismered az ízlésemet. Menj el vele, és hozzatok nekem pár üveggel kóstolónak. Ha megfelel, többet is fogok rendelni tőlük.
- Értem, nagyuram. Befogassak a szekérbe?
- Nem. Yoras az előtérben vár. Most azonnal indultok.
Lynia arcára kiült a csodálkozás, de rögtön otthagyta a ruhákat.
- Biztosan örömteli eseményt ünnepelsz majd, nagyuram – miközben megtörölte kezét a kötényében.
- A legkevésbé sem - mordult a férfi. - Egy éve lesz annak, hogy a nyakamba kaptam egy átkot, mégpedig kiadósat.
Ezzel megfordult, és kiment az ajtón. A paladin tátott szájjal bámult utána.

Yoras összefont karokkal állt az előtérben, mikor Lynia felment a lépcsőkön.
- Már azt hittem, sosem jössz – nézett rá szúrósan.
- Végeztem a dolgom, uram – válaszolt Lynia kicsit sértődötten. Mi van ma ezekkel?
- Indulás – intett a fejével az elf, és megindult kifelé. Lynia megindult utána. Odakint két felnyergelt ló várt rájuk. Lynia habozva megszólalt.
- Attól tartok Yoras uram, nem nagyon tudok lovagolni...
- Nem mondod – nézett rá csodálkozva a férfi. – Nem egy birtokon nőttél fel?
- Uram, nálatok milyen gyakran engedik fel a cselédlányt a nyeregbe? – érdeklődött Lynia. Yoras vágott egy arcot.
- Ne aggódj, szelíd állatot választottam neked. Még a gyermek is megüli. Pattanj föl rá.
Lynia kétkedő arccal nézett a jószágra, majd ügyetlenül felmászott a nyeregbe. Yoras megcsóválta a fejét, és vezetőszárat kötött a ló zablakarikájára.
- Egyenesen ülj a nyeregben. A térded legyen kifelé, a sarkad álljon lefelé, és próbáld egy vonalban tartani magad. Ne rángasd a kantárat, csak gyengéden irányítsd. Menjünk.
Elindultak az udvaron, majd kimentek a kapun. A téren Yoras lassú ügetésbe vette az állatokat, a lányon látszott, hogy megpróbál a nyeregben maradni. Végül eltűntek az utcában. Rendall összefont karokkal nézte őket a dolgozószobája ablakából. Mikor nem látszódtak többé, megfordult, és kiment. Az íróasztal középső fiókján észrevétlen maradt egy hajszálvékony repedés.

A lovasok megálltak Caragana boltjánál. A fehérszőke elf már várt rájuk. Arcán mosollyal figyelte, ahogy leszállnak a lovaikról. Lynia szerencsétlenkedését látva derűsen felcsillant a szeme. A lány mágia nélkül is remekül értett az illúziókeltéshez. Elf nyelven köszöntötte Yorast, aki ugyanígy felelt neki. A férfi zárkózott arca felderült, szemei ellágyultak, ahogy kedvesére nézett. Most Lynián volt az elismerés sora.
- Készen álltok? – fordította a beszéd nyelvét közösre Caragana. Yoras bólintott, és kikötötte a lovakat, majd lehajolt a zsákjáért. Felette a két nő szeme összevillant.
- Gyertek be a boltba – intett az elf nő a fejével. – Nem szeretem a bámészkodókat.
Kulcsával kinyitotta az ajtót, és beléptek az üzletbe, ami most üresen állt. Ilyenkor tavasztájt az elf mágus már visszaköltözött az erdőbe, és csak hetente-tíznaponta járt a városba.
- Estél már át teleporton, húgom? – fordult Caragana Lyniához. A lány elpirult, és megrázta a fejét. – Rendben. Talán ijesztő lesz elsőre, de ne aggódj, nem veszélyes. Egyet megfordul a Világ körülötted, talán kettőt is, de egy szemvillantás alatt a megfelelő helyen teremsz. Yoras? – nézett a férfira.
- Készen állok, úrnőm – biccentett vissza az elf.
- Fogjátok meg akkor a kezemet, és egymásét is. Indulunk.
Caragana barna szeme kifehéredett, suttogni kezdett, majd az üzlet eltűnt körülöttük. Szédítő forgásba lendült körülöttük a Világ, de az ígért pillanat múlva újra meglassúdott, és egy kis tavacska mellett bukkantak fel, ami mellett nyírfaliget húzódott.
- Megérkeztünk – mosolygott Caragana. – Itt most elválok tőletek. Azon az úton tovább hamarosan beértek Kéttoronyba. Este találkozunk a Bikafejben.
Caragana szó nélkül otthagyta őket, és elindult a keseny csapán a nyírfaliget felé. Lynia lassan összeszedte magát. Tisztán emlékezett még első teleportjára, bár már jó ideje volt annak. Az érzései mit sem változtak: inkább lóháton. Yoras türelmetlenül várta, amíg a lány magához tér, majd elindult előtte a szekérúton, ami a tavacska mellett futott.
- Kéttorony, uram? Hiszen akkor... a Királyságban vagyunk? – hallotta egyszerre a döbbent hangot a háta mögött. Hátranézett.
- Mi ezen olyan meglepő? A nagyúr jó bort akar, és itt igazán minőségi árut kaphat.
- Értem, uram – mondta Lynia mögötte, bár a hangján tisztán érződött, hogy a valóság egész más. Yoras nem fárasztotta magát magyarázkodással. Neki magának is elég volt az a tudat, hogy hova tartanak, hogy idegei és érzékei jóval feszesebbé váljanak. Még ha a háta mögött siető lány tiszta is, akkor is óriási volt a kockázat, amit magára vállalt. Igaz, hogy az ő jelleme neutrális, és a portyákon mindig álarcot és csuklyát viselt, mivel általában ő volt az, aki pár nappal korábban kikémlelte az adott helyet, de attól még valamelyik tisztánlátó ráismerhet, aki annak idején Rashmadban volt. Persze igyekezett meggyőződni arról, hogy mostani látogatásukkor egyetlen régi „ismerős” se tartózkodjon a rendházban, és talán Dame Kyrán kívül tényleg nem volt senki, ő pedig a gyerekével van jelenleg elfoglalva... De sosem lehet tudni, hogy hol jár a Tüske éppen. Remélhetőleg Ynabel eléggé csábító célpont lesz ahhoz, hogy rámozduljanak... Kis szerencsével el is kaphatják azt a szukát...

Lynia eközben jóformán futott a fürge lábú elf mögött. Rögtön tisztába jött azzal, hová is érkeztek. A tisztánlátók miatt nem aggódott, de arra esély volt, hogy valaki felismerje a faluban... Remélte azonban, hogy a mintás parashani kendője, és a ruhája elég álcát biztosít számára, hiszen tőle a vértet és a kardot szokták meg. S hát jóformán már éve nem járt itt... A Törött Kancsó tavernában amúgy sem volt gyakori vendég, a Bikafej tulajdonosa meg elég gyors észjárású férfi. S milyen remek szakács is. Az alapokat ugyan még otthon, Csillagoromban leste el, de minden mást Wedel mestertől és feleségétől, Esteltől tanult. A kocsmáros tanította meg nemcsak a főzésre, de arra is, hogyan kell felszolgálni, részeg vendégekkel bánni, anélkül, hogy magára engedné őket. Nem volt ostoba az öreg, sejthette, hogy mire kellhet ilyen tudomány egy tisztánlátó paladinnak, noha soha nem kérdezett rá, tudván, hogy nem kap választ. Talán megint megláthatja őket, ha Yoras célja végre kiderül...

Újabb dombra kapaszkodott fel velük az út, és mögötte meglátták a völgyben fekvő falut. A nevét a hely két végében álló egykori mágustornyokról kapta, amik azonban már régóta romosan düledeztek, és jó részüket elhordták más házakba építőanyagnak. A két utazó egy percre megállt, hogy kifújják magukat. Lynia ezt az időt használta ki arra, hogy az eszébe jusson valami.
- Uram – kezdte habozva. Yoras rápillantott. – Ha a királyságbeli Kéttoronyba tartunk... Én úgy emlékszem, hogy itt egy paladinrendház is van! Idejött a kisasszonyom annak idején!
- Meg is fogod látogatni – villantott fel egy mosolyt az elf Lynia értetlen arcára. – Tőlük fogunk bort venni.
A lány arcán az értetlenség néhány pillanat múlva keserűségbe fordult át.
- Nem vagyok bolond, uram. Azt akarod látni, hogy valóban én én vagyok, ő pedig ő. Rendben hát. Menjünk.
Lynia hangjából tisztán ki lehetett hallani a csalódottságot. Ahogy nekiindult az útnak, Yoras utánanyúlt, és visszafordította a vállánál fogva.
- Mégis mit vártál? Hogy elhisszük a te két szép szemednek azt amit mondasz?
Lynia kicsit hallgatott, majd Yoras szemébe nézett.
- Nem esett volna rosszul némi bizalom a változatosság kedvéért, uram.
- Érdemeld hát ki. Akárki nem szolgálhat a nagyúrnál. Neked pedig akárhogy is, van egy kis folt a múltadon...
Lynia dühösen húzta ki a vállát Yoras keze alól.
- Nem tehetek arról, hova születtem!
- Ezért is kaptál lehetőséget. Ne rontsd el – mondta figyelmeztetően Yoras. – Nagyon sok múlik azon, mit mondok rólad a nagyúrnak.
Lynia megrázta a fejét, de a mérge már csillapodóban volt.
- Igazad van, uram. – Sóhajtott, és szájába harapva félrenézett. – Igazad van... S legalább láthatom Derina kisasszonyt is...
Az elf várt még egy kicsit, majd miután látta, hogy a lánynak nincs több mondanivalója, ami mégis lenne, megtartja magának, bólintott, és megindult lefelé a domboldalban.

Végül beérkeztek a faluba, és végigmentek a főutcáján. Az emberek barátságosan odabólintottak nekik, de igazán nem foglalkoztak velük. Yoras emberfogó tapasztalata rögtön feléledt. Nem lenne túl nagy gond elkapni az ittenieket, futott át az elméjén, elég könnyelműnek látszanak. Ennek magyarázatára nem kellett sokat várnia. Hirtelen lódobogás ütötte meg a fülét. Hátrafordult, majd Lyniával együtt felhúzódott a házak falához. Egy csapat paladin vágtatott el előttük, sisakjukon a a Tüske jelvényével, fehér köpenyük hátoldalán a tisztánlátóékkal. Egy fiatal paladin lobogót vitt magával, a fehér selymen jól kivehető volt a csúcsára állított rombuszban figyelő szem.
- A majmok fattyával játszadozz, te tehetségtelen pancser – sziszegte maga elé Yoras, és szeme kitágult, mikor felismerte a csapat vezetőit. Két szőke hajú lovag ülte meg szürke és hollófekete lovát, szemük kéken világított a sisakjuk alól. Egyikük hatalmas, kékes árnyalatú pallost csatolt a hátára, a másik, aki amúgy fekete köpenyt hordott, két kisebb pengét, de azokról is messziről érződött a mágia. Mellettük egy huszas éveiben járó fekete hajú és szemű mágus vágtatott egy almásderes kancán.
- Teljes a Világom... – jelentette ki az elf. Lynia érdeklődve pillantott rá, majd kíváncsian fordult a lovagok után.
- Ki voltak ezek, uram? – nézett vissza megint Yorasra.
- Az istenek csapása, kislány – húzta el a száját az elf. – Mégpedig háromszoros kiadásban. Erre gyere.
Befordultak az egyik mellékutcába, és hamarosan beléptek az egyik ház ajtaján. Jöttükre idősebb, őszbe csavarodott férfi pillantott fel. Keze a rövid kardjára csúszott, majd elengedte fegyverét. Yoras odalépett hozzá, és szó nélkül megküldte egy hatalmas jobbegyenessel. Bár vékony testalkata volt, izmai erejéhez nem fért kétség. Lynia magában bólintva jegyezte meg, hogy ne becsülje le az elfet, ha valaha is egymással szembe kerülnek.
- Heso, szerinted hol van most a Tüske?! – állt meg felette az elf.
- Itt a faluban, uram – törölte meg a száját a másik. – Nem tudtalak már figyelmeztetni titeket.
- Hát azt észrevettem – mondta csendesen Yoras, de dühe kiérződött a hangjából. – Elárulnád most mégis hogy jutunk be a rendházba?
- Nem maradnak sokáig. Holnap, legkésőbb holnapután tovább kell indulniuk, hogyha időben a királyvárosi apródavatásra akarnak érni – köpött ki még egy kis vért Heso. Lynia magában eltűnődött, vajon miért nem veszik soha figyelembe Vynylanne teleportáló képességét. Úgy látszott, Yoras is erre a gondolatra jutott.
- Miért kéne bárhova is időben elindulniuk, ha az a mágus szuka akárhova el tudja őket vinni?
- Mert az ő ereje még limitált, és az idén valami királyi pereputty is végez, úgyhogy a tisztánlátók is teljes létszámban felmennek.
- Ez azt jelenti, hogy talán lesz egy kis nyugtunk délen – morogta maga elé az elf.
- Mindent leírtam részletesen...
- Később – vágott a szavába Yoras Lynia felé pillantva. Az elf a gondolataiba merült. – Akkor holnapig várnunk kell. Mennyire biztonságos ez a ház?
Heso vállat vont.
- Amennyire minden más itt.
Yoras megrázta a fejét.
- Nem maradhatunk itt. Feltűnne, hogy egy először erre járó borkereskedő miért nem nyit szobát a fogadóban. Elmegyünk a Bikafejbe, amúgy is üzenetet kell küldeni a rendfőnöknek, hogy megérkeztünk. Lynia, indulás.
Ahogy végigmentek az utcákon, mindketten gondolataikba merültek. Lyniának az elmúlt hónapok alatt komoly érzéke fejlődött ki a csapdák megérzésére. Nem véletlenül mutatták meg neki ezt a házat, és azt a férfit. Jelek szerint a Vörös Kör kéttoronybeli emberével sikerült megismerkednie. Nem is rossz a csali... Persze nem nyúlhat hozzá. Ő nem... Az ötlet váratlanul villant az eszébe. Kockázatos, de ezzel két legyet üthet egy csapásra. Persze meg kell várni a sötétséget... Közben elérkeztek a Bikafejbe. Wedel mester rájuk pillantott, ahogy a jövevények megálltak az ajtóban. Hátulról világította meg őket a nap, és hunyorognia kellett. Először megrázta a fejét, majd alaposabban is szemügyre vette őket. Yoras vércseként figyelte a kocsmáros reakcióit.
- Fáradjatok beljebb, jó uram, és hölgyem – mondta a kocsmáros barátságos hangon. – Ne ácsorogjatok az ajtóban, semmit nem látok így belőletek, ti meg semmit nem láttok a fogadómból.
Yoras beljebb lépett, mögötte Lynia ment illedelmesen, ahogy rashmadi cselédlányhoz illik. Feszült pillanat volt. A lány semmilyen jelzést nem kockáztathatott meg, biztos volt benne, hogy Heso emberei figyelik minden mozdulatát. Egyet tehetett csak: testbeszédével mutatni korábbitól oly eltérő társadalmi pozícióját. Ám Wedel valóban gyors észjárású ember volt. Megismerte Lyniát, hogyne ismerte volna. Mereven állt, mert úgy tudta, hogy a lány hónapok óta halott. De azt is látta, hogy a tisztánlátó idegenként viselkedik itt, fején parashani nászkendővel, és egészen biztosan nem az elf a férje, jóval inkább az ura... Eszébe villantak a szakácsleckék is. Szája egyik szélét mosolyra húzta, majd a másikkal is csatlakozott hozzá. Beste teremtése! Mindez azonban csak egy pillanatig tartott, és utána teljes figyelmét az elfre fordította, éreztetve, hogy tudja ki az úr az utazók között.
- Elderon a nevem – mondta Yoras, mikor odaért a pulthoz. – Kereskedő vagyok. Szobákat szeretnék nálad egy vagy két éjszakára.
- Máris, jó uram. Vannak is szabad szobáink. Addig, míg kipihenitek az út fáradalmait, ebédeljetek meg.
- Köszönjük, jó kocsmáros – felelte az elf. – S ha megtennéd... Átküldenél valakit a tisztánlátók rendházába Sir Lardenhez, hogy megérkeztem? Várja jöttömet.
- Meghiszem azt! – nevetett fel Wedel. Lynia egy pillanatra a férfire meredt. El ne kezdjen kétértelműsködni neki az öreg... – Máris átküldöm a fiút, megjárja sebesen. Addig gyertek utánam, megmutatom a szobáitokat.

Ebédjük végeztével ismét odament hozzájuk a kocsmáros.
- Remélem, elégedettek voltatok mindennel.
Yoras bólintott, de Lynia hümmögött. Wedelnek felszaladt a szemöldöke a homlokára.
- Valami gond volt esetleg?
- Semmi különös... nekem kicsit hiányzott a tárkony.
- Tárkony?! – robbant ki a kocsmárosból.
- Teltebbé tette volna a raguleves ízét – mondta ártatlanul Lynia. Wedel hápogva nézett Yorasra, aki halványan elmosolyodott.
- Ételkészítő – magyarázta.
- Ételkészítő?! Na hiszen, ki taníthatta!
Lynia sértődött arccal bámult a kocsmárosra.
- Wedel? – szólalt meg ekkor egy szigorú hang a konyhából. Az ajtóban Estel asszony állt. – A tárkony igenis szükséges a levesbe, a fiatalasszonynak igaza van.
Wedel dühösen meredt a feleségére.
- Nők! – közölte a véleményét Yorasszal, majd dúlva-fúlva eltrappolt mellőlük. Az elf utánanézett, majd vissza Estelre, aki mosolyogva jött hozzájuk.
- Ne is foglalkozz vele, jó uram. Régi vita ez már közöttünk, és úgy látszik felbosszantotta, hogy nemcsak nekem ez a véleményem, de délen is így fűszereznek.
- Honnan tudod, hogy déliek vagyunk? – csodálkozott Yoras. Estel felnevetett.
- Messziről kiabál rólatok, jó uram. A ruha, a beszéd, a fiatalasszony kendője. Nálunk északon mátkagyűrű mutatja a házasságot.
Ekkor kinyílt az ajtó, és lovászfiú nyomában belépett egy tisztánlátó a fogadóba. Körülnézett, majd egyenesen Yorasékhoz lépett.
- Üdvözöllek nálunk, Elderon uram - hajtotta meg enyhén a fejét. - A nevem Sir Christobal. Larden rendfőnök köszönettel vette üzenetedet. Sajnos ma délután nem tud fogadni, de holnap reggel örömmel vár titeket, hogy megnézzétek a pincészetet. Hölgyem? – biccentett Lynia felé, aki némán visszabólintott. A férfi sarkon fordult, és távozott. Yoras elégedetten nyugtázta a hírt, és ránézett Lyniára.
- Menj fel a szobádba. Nem hagyhatod el, amíg nem szólok.
Lynia lehorgasztotta a fejét, de nem ellenkezett. Felállt, odament a könyvespolchoz, és leemelt róla egy vaskos kötetet. Kérdően fordult vissza Yorashoz, felemelve a könyvet. Az elf intett a fejével, és Lynia a hóna alatt a Vámpírok történetével, megindult felfelé a lépcsőn. Miután Yoras egyedül maradt a fogadóban, csendben átnézett a szomszéd asztalhoz. Az ott ülő nő bólintott, és kiment. Hátul a bokrok közt keresett egy csendes helyet, ahol feltűnés nélkül szemmel tarthatta Lynia ablakát. Eközben kint a fogadó előtt halkan beszélgetett egymással Christobal és Wedel.
- Tehát vámpírt akar – bólintott a lovag. – Biztos?
- Nem véletlen, milyen könyvvel indult felfelé... Mellesleg az első alkalommal, mikor összevitatkoztunk az asszonnyal a tárkonyon, vámpír támadt ránk a konyhában. Szerencsére Lynia is ott kuktáskodott... Azóta ez afféle szállóige lett köztünk. Utána mindig, mielőtt vámpírvadászatra indult, betért hozzánk egy ragulevesre, és folyton hiányolta belőle a tárkonyt. A végén már innen tudtuk, mi a terve aznap estére...
- Megoldható – mondta rövid tűnődés után Christobal. – Azt is sejtem, kire akarja ráugrasztani.
- Az elfre? – kérdezte Wedel.
- Nem – rázta a fejét a lovag. – De most mennem kell. Este küldd el őket a máglyarakáshoz. Kapni fog rajta, hogy megmutassa Lyniát még egy-két embernek. Ne felejts el szólni a népeknek, hogy ne ugorjanak a nyakába. Majd mi is figyelünk. Minden jót, öreg.
Megrázták egymás kezét, majd a paladin felkapott a lovára és elindult vissza a rendházba.

Estére Lynia már több mint erősen unatkozott. A könyvet elölről hátulra kiolvasta, annál is inkább, mert novicia korában is folyton ezt bújta, ha nem is ezt a példányt persze. Felsóhajtott és az ablakra nézett. De esze ágában sem volt odamenni, jól tudta, hogy árnyék figyeli alulról. Ekkor az ajtó zárjában megfordult a kulcs, és belépett rajta Yoras. Röpke bólintással nyugázta a lány engedelmességét, majd intett neki.
- Gyere, lesz egy kis látványosság a téren. Elmegyünk rá.
A lány arca felderült.
- Köszönöm, uram – mondta hálásan. – Attól tartok, a könyvem nem volt a legjobb választás.
Yoras megnézte a könyv címét.
- Vámpírok története? – nézett Lyniára.
- Választhattam még a Ghastok átalakulása, zombik irányítása, esetleg a Múmiák és sírhelyek között is – nyögött Lynia. - Mintha ideköltözött volna a csillagormi könyvtára a gazdáméknak. Mármint a volt gazdáméknak – javította ki magát a lány.
- Ha gondolod, engedélyt kérhetsz a nagyúrtól is, hogy megnézhesd az ő könyveit – tűnt fel egy halvány mosoly Yoras arcán. Lynia elnevette magát.
- Örülök, hogy a napomba bele tudom gyömöszölni az összes feladatomat. Még hogy olvasni? Arról nem is beszélve, hogy a nagyúr sem ezért vett fel a szolgálatába.
- Induljunk – intett a fejével az elf. Lynia bólintott és a vállára terítette a köpenyét. A ruhájában már régóta mélyen elrejtve lapult a Vámpírok történetéből kiszedett cövek. Az ajtó becsukódott utánuk.

Rashmadban is beesteledett. Régen elmúlt már az ideje Lynia hazatérésének. Rendall palotája előtti téren feltűnt Talem, vállán kétkezi kalapácsával, az esetlegesen felbukkanó éjszakai ragadozók ellen, legyenek akár rablók vagy vámpírok. Bár Lyniát védte a nagyúr szolgálata, ez a védelem rá már nem vonatkozott. A férfi a palota kapujához, és bezörgetett rajta. Az őr kinézett.
- Mit akarsz, Talem? Nem hívatott a nagyúr.
- Lyniát keresem – felelte a kovácslegény. – Rég otthon kéne már lennie.
- Még nem ment ki a kapun. Biztos a nagyurat szórakoztatja – vigyorgott az őr. – Én magam sem lökném félre a szukádat…
Talem hirtelen átnyúlt a kezével a kapun, megragadta az őr gallérját, és a rácshoz rántotta a fickót.
- Ez engem viszont egyáltalán nem szórakoztat… Hol van a feleségem? – kérdezte csendesen, de hangjából kiérződött a bőszülő düh. A jámbor ökörben tomboló bika kezdett ébredezni.
- Talem – szólt ekkor egy rekedtes, mély hang a sötétben. Az árnyékből a nagyúr félelmetes alakja tűnt elő. Szeme sötéten parázslott, ahogy a kovácslegényre nézett.
- Elengednéd az őrömet?
- Nagyuram, Lynia nem érkezett haza – nézett rá a kovács mélyen meghajtva a fejét, de az őrt továbbra is szorosan tartva, aki hiába próbált szabadulni. – Emberednek pedig tiszteletlen gondolatai támadtak irányodban és a feleségem irányában is.
- Lyniát még reggel elküldtem borért Yorasszal. Holnapig nem várhatóak. A helyedben pedig nem az asszonyod épsége, jóval inkább az özvegysége miatt aggódnék – tette hozzá súlytalanul Rendall. Talem tudta, hogy ez volt az utolsó figyelmeztetés. Elengedte az őrt, aki hátralépett, kezével törött orrát babusgatva. A kovácslegény ismét meghajtotta a fejét Rendall felé, és megfordult, hogy elinduljon. A nagyúr szavaiból rájött arra, hogy hova mehettek Lyniáék, de a szerepét akkor is el kellett játszania.
- Talem – szólt utána Rendall. A férfi megfordult.
- Azon a napon - kezdte a nagyúr csendesen -, mikor Lynia az ágyamban ébred fel, neked már semmi közöd és jogod nem lesz hozzá. Vagy azért, mert már nem fogsz élni, vagy azért, mert pánt lesz a nyakadban. Könnyen megeshet bármelyik, ha harmadjára is hozzányúlsz valamelyik emberemhez.
A két férfi farkasszemet nézett egymással. Talem már nem játszott szerepet.
- Szabad ember vagyok, nagyuram – mondta fojtottan. – Jogomban áll megvédeni magam és az asszonyomat.
- Amíg én úgy akarom – felelte lágyan Rendall, de hangjában veszedelmes mélységek tűntek fel. – Menj haza, kovácslegény. Amíg teheted.
Talem mély lélegzetet vett. Fülében dobolt zúgó vére, ami azt követelte, hogy vesse rá magát Rendallra. Még egyszer belenézett a nagyúr szemébe, aki nyugodtan várta a másik férfi lépését. Talem szürke írisze talán csak egy árnyalatnyit világosodott ki, majd a férfi becsukta a szemét, és mire újra kinyitotta, már a behódoló, gyengébb hím pillantása tükröződött benne. Hogy magában mit gondolt, egész más kérdés volt, amire egyelőre nem kívánt választ adni. Újból tiszteletteljesen fejet hajtott a nagyúr felé, aki ezt enyhe biccentéssel nyugtázta, majd Talem megfordult, és elindult hazafelé. Rendall szája szélén feltűnt elégedett, gonosz mosolya, ő is megfordult, és anélkül, hogy egy szóra is méltatta volna őrét, visszament a palotába.

Lynia örömmel nézte a tüzet, szemében régi emlékek villództak. Yoras jóval inkább a közönséget figyelte, de szemmel láthatóan senki jelét sem adta, hogy ismerné a lányt. Heso megállt mellette, és úgy tett, mint aki a tüzet nézné, ehelyett azonban odaszólt Yorasnak.
- Beszélnünk kellene, uram. Valami nyugodtabb helyen.
- Gond van? – szólt vissza az elf, anélkül, hogy elfordította volna a fejét.
- Nincs semmi, csak átadnám a jelentésemet. Mégis gyorsabban eljut a nagyúrnak a teleporttal.
- Itt van most nálad? – vonta össze a szemöldökét Yoras.
- Ugyan! Kérlek kövess, uram.
Yoras megérintette Lynia vállát, majd a fejével intett, hogy kövesse. A lány még egy pillantást vetett a tűzre, majd engedelmesen megindult az elf után. Hamarosan keskeny utcákban jártak. Lynia egyszercsak felemelte a fejét. Arcán talán mosoly árnyéka futott át. Végül egy sikátorhoz értek. Heso megállt, és körülnézett.
- Várjatok itt, uram, megnézem, nincs-e valaki a másik oldalon.
Yoras bólintott, és Heso előrement a sikátorban.
- Tiszta a levegő – nézett körbe. Hátrafordult, hogy intsen Yorasnak, mikor hirtelen egy árny tűnt elő a sötétségből, megragadta a férfit, félretörte a nyakát és a torkába harapott. Yoras előhúzta kardját, és berohant a sikátorba, Lyniával a nyomában. A vérszívó felnézett. Vigyora leolvadt a szájáról, ahogy észrevette mindkettőjüket.
- Villámkezű – suttogta a vámpír. Nyelt egyet és hátralépett, ledobva Heso testét. Az zsákként zuhant a földre, nem lehetett tudni, életben van-e még. Yoras kardját előreszegezve lépett utána.
- Kicsoda? – kérdezte. Lynia a háta mögött fejét oldalra fordítva szemöldökét felvonva kedves szemekkel nézett a vámpír szemébe, miközben keze a köpenye alá csúszott. Mozdulata nem kerülte el a vérszívó figyelmét.
- Nincs dolgom veled. Nem keresztezem az utadat – rázta a fejét, és még egyet lépett hátra.
- Kicsoda Villámkezű? – kérdezte Yoras. A vámpír rámeredt, mintha most vette volna csak észre. Mintha a kardos férfi jóval kisebb fenyegetést jelentett volna számára, mint a cselédruhás, fegyvertelen lány.
- Lynia d’ Hormes, ki más?
- Hiszen ő meghalt!
A vámpír szeme visszavillant Lyniára, aki érdeklődve nézett rá, várva válaszát. Karja megmozdult kifelé. A mozdulat nem kerülte el a vérszívó figyelmét.
- Az nő nem tud eléggé meghalni – sziszegte a vámpír. Yoras hátranyúlt, elkapta Lynia másik karját, és maga mellé húzta.
- Ő az? Ő Lynia d’ Hormes?
A vámpír ránézett mindkettőjükre. Agyában villámgyorsan kergették egymást a gondolatok. Pontosan tudta, hogy a tisztánlátó egy pillanat alatt végez vele, és a elffel is, ha rosszul válaszol. Ha viszont most kimenti a bőrét a helyzetből, később talán... Később talán... Megrázta a fejét.
- Ezt a szukát sose láttam még.
Yoras elengedte Lyniát, aki hátralépett, magában elégedetten mosolyogva. Pont azt tette a vérszívó, amit várt tőle. Az elf eközben értelenül nézett a vámpírra.
- Miért hívtad akkor Villámkezűnek?
A lány a háta mögött követhetetlen mozdulattal megfordult maga körül, és egy fejrúgással leütötte.
- Ezért, uram - mosolygott az ájult elfre. A következő pillanatban már a menekülni próbáló vámpírt ragadta meg, és csapta a falhoz.
- Szuka? – nézett rá neheztelően.
- Megmentettem a bőrödet – nyögte a vámpír.
- Köszönöm – mosolygott édesen Lynia, és mielőtt a vámpíron végigfutott volna a megkönnyebbülés már beleszúrta a karót a szívébe. Szemében különös villanással nézett le a vérszívó tetemére. – Ettől még nincs számodra kegyelem. Azt hittem, ismersz.
Visszafordult Yoras ájult testéhez, kihúzta a férfi övéből annak vékony, hegyes orgyilkos tőrét, és két apró sebet ejtett vele az elf nyakán. Váratlanul fehérköpenyes árnyalakok bukkantak fel körülöttük. Lynia vállát megérintette egy kard.
- Na de kisasszony – mondta egy szemrehányó hang. Lynia felnézett munkájából és elmosolyodott.
- Férjnél vagyok, ha nem tudnád.
Sir Aurel elnevette magát, és megölelte a lányt.

- Tehát Rendall nagyúr az én borommal akar megemlékezni rólatok? – nevetett fel Sir Larden. – Ezen ne múljon...
A társasága is nagyot derült. A rendfőnök szobájában voltak, Lardenen kívül még a Tüske vezetői; a LaMarten fivérek, Vynylanne és Lynia ülte körül az asztalát.
- Mi legyen Yorassal? – kérdezte Lynia. – Nem lehetne valahogy a tudomása nélkül kikérdezni? Mégiscsak ő tudja a legtöbbet Rendallról, és a szervezetről. Az sem tölt el örömmel, hogy az a vérszívó a füle hallatára szólított Villámkezűnek.
- Sajnos, nem. Yoras, mint minden elf, rezistens az elmére ható varázslatokra. Legfeljebb csak annyira tudunk ráhatni, hogy eszébe jusson az, amit eszébe szeretnénk juttatni, illetve fordítva. Ez is rizikós. Mentális uralom meg végképp nem hat rá. Obeya is csak saját magát álcázza elfnek, de Yorason már nem, vagy alig használ mágiát – magyarázta Sir Larden.
- Nekem is elég ennyi – nézett a rendfőnökre Vynylanne.
- Amúgy sem Yorast akartuk elkapni, nagyuram – mosolygott Aurel, és átkarolta Lyniát. – Viszont szereztünk egy beszédes nyelvet, ki örömmel fogja nekünk elárulni a Vörös Kör kéttoronybeli búvóhelyét.
A paladinok megint felnevettek.

Yoras zúgó fejjel tért magához. Csodálkozva nézett körül. Fehér falú szobában feküdt, egy keskeny, de kényelmes ágyban. A falra Sant Ord szimbólumát festették. Gyógyítóházban volt. Mellette egy asszony üldögélt a székben. Rámosolygott, ahogy észrevette, hogy az elf kinyitotta a szemét.
- Magadhoz tértél hát. A cseléded egyrémületben volt egész éjjel.
- A cselédem? – kérdezte Yoras. – Hol vagyok?
- A tisztánlátóknál, fivérem – mondta békésen gyógyító. – Tegnap éjjel megtámadtak benneteket a vámpírok Kéttorony utcáin. Nagy szerencsétek volt, hogy éppen arra került a járőrünk. Ők mentettek meg titeket. Alapos ütést kaptál a fejedre, és jókora harapást is. Lyniának hála, meg tudtuk menteni az életedet.
- Lynia?
- Igen, fivérem. Mikor rátok rontottak a vérszívók, a lehető legjobbat tette: elkezdett sikoltozni. Ez keltette fel a figyelmét a járőrnek.
- Én csak egy vámpírral találkoztam – nézett félre Yoras. A gyógyító megrázta a fejét.
- A vámpír sosem jár egyedül. Még hárman voltak rátok.
- Lynia hogy van?
- Az ijedtségen kívül kutyabaja. Aranyos kislány – mosolyodott el az asszony. – Volt velünk egy másik ilyen nevű lány is a rendházban egyszer.
- Mi történt vele? – kérdezte Yoras, ám az asszony csak szomorúan elmosolyodott és megrázta a fejét.
- Már nincs közöttünk.
Felállt, és megnézte a kötést Yoras nyakán. Miután befejezte a vizsgálódást, bólintott, majd elindult kifelé.
- Megyek, beküldöm hozzád, ne aggódjon tovább.
- Még egy kérdést – szólt utána Yoras. Az asszony megfordult. - Mi lett a társunkkal?
A nő sajnálkozva nézett rá.
- Rajta már nem tudtunk segíteni. Nem tudtuk visszahozni az életbe. Elhamvasztottuk, hogy halottként se hozza vissza senki.
Yoras visszahanyatlott a párnájára. Átkozott balszerencse... A gyógyító visszafordult az ajtóhoz, és kiment rajta. Egy perccel később Lynia jött be. Nagyot nyelve lépett az ágyhoz.
- Uram? Yoras uram? – állt meg habozva. Yoras felpillantott a lány aggódó arcába.
- Minden rendben van. Ideje indulnunk.
- Pihenned kéne még...
- Majd otthon. – Yoras megpróbált felülni, de megszédült, és visszahanyatlott. Szemével némán nézett Lyniára, aki megcsóválta a fejét, de segített neki felülnie.
- Uram, sok vért vesztettél. Muszáj...
- Lynia – vágott a szavába az elf. – Nem maradhatok itt. Ha megtudják, hogy Rashmadból jöttünk, bajba kerülünk.
Lynia csendesen ránézett.
- Uram, tudják, hogy Rashmadból jöttünk. Borkereskedő vagy. Ott sem mindenki rabszolgatartó. Más lenne a helyzet, ha pánt lenne a nyakamban, de így nem vagy veszélyben. De ha most elmennél bor nélkül, dacára a gyengeségednek, biztosan felkeltjük a gyanújukat. Azonkívül... Rendall nagyúr bort kívánt tőlünk, én pedig viszek neki, mert ez a parancsa. Te nem bántottál senkit, és én sem. Azt már nem kell itt tudnia senkinek, kinek is állunk valójában a szolgálatában.
- Lynia – nézett rá csodálkozva Yoras. A lány szemét elfutották a könnyek.
- Meghalt Derina kisasszony. Láttam a tábláját, elmondták mi történt vele... Semmi nem köt már Csillagoromhoz. Most már Rashmadban élek, ott a férjem, ott a gazdám. – Maga elé nézett, majd vissza Yorasra. – Ott van a családom. Akárcsak neked, uram. Ez a család mindkettőnket befogadott. Az ő bizalmáért érdemes dolgozni.
Az elf a szemébe nézett, majd szinte akaratlanul bólintott. Eszébe jutott Szürkeszirt. Értette a lányt, nagyon is értette.
- Rendben. Beszélj a pincemesterrel, és válaszd ki a borokat. Ezen felül még egy dolgot meg kell tenned.
Lynia letörölte a könnyeit, és ránézett Yorasra.
- Hallgatlak, uram.

Késő délután Yoras ismét felébredt. Teljesen kipihentnek érezte magát, készen az indulásra. Ekkor kopogtattak az ajtón, majd belépett Lynia.
- Nos? – nézett rá kérdően az elf.
- Sikerült, uram – bólintott a lány. – Elhoztam Heso holmiját.
- Nem kérdezett senki semmit?
- Nem, uram. Nem is foglalkoztak velem.
- A borral mi van?
- Azt is elintéztem, uram – Lynia elmosolyodott. – Azt hiszem, sikerült pár igazán értékes ritkaságot találni a nagyúrnak. Caragana kisasszonnyal is beszéltem. Vár minket a nyírfa ligetnél.
Yoras fújt egyet, majd felkelt az ágyból, és elkezdett öltözködni. Lynia zavartan elkapta a tekintetét, bár ez elfet mit sem zavarta saját ruhátlansága, még kevésbé érdekelte a lány szégyenlőssége. Jóval inkább az, hogy lehetőleg észrevétlenül ki tudjon surranni a szárnyaszegett sas fészkéből. Végül kiléptek az ajtón, és a folyosón megindultak lefelé. Az elf menetközben a fejére húzta szürke csuklyáját, és elsuttogott egy fohászt az égbe, csak ő tudja kinek. Arcizmai megfeszültek, mikor az udvaron a kapu előtt ismerős alakokat látott viszont. A LaMarten fivérek álltak ott, egymással beszélgetve. Ahogy a közelükbe értek, felpillantottak és megállították a párost.
- Látom uram, jobban vagy már – mondta Aurel Yorasnak, aki válaszul morgott valamit. – Remélem, a legközelebbi látogatásod Kéttoronyba nagyobb szerencsével jár. Sir Larden sajnos nem tud lejönni az udvarra, így engem kért meg, hogy búcsúzzak el tőled a nevében.
- Köszönöm, uram – bólintott Yoras. Szerencsére annak idején, mikor a paladinok Rashmadba szorultak, nem volt sok közük egymáshoz, hiszen még Vorg volt az alvezér, ő pedig a várost lezáró egyik csapatot vezette, később pedig a tyrann el is küldte Rashmadból, hogyha a legrosszabb megtörténik, és Királyvárosba viszik őket, legyen segítségük a hazajutásban. Erre végül csak Rendallnak nyílt alkalma, s őt már mint Rashmad új nagyurát kísérhette haza, elsőként elismerve a férfit tisztében, hátrahagyva a régi, bukott vezért. Hála az isteneknek, LaMartenék szemmel láthatóan nem emlékeztek az arcára. Ekkor egy pinceszolga lépett hozzájuk szamárfogatot vezetve, amin féltucat rekesz bor sorakozott.
- Úgy értesültem a kisasszonytól uram, hogy a teleportálástok után a nyírfa-ligeti druidák visszaküldik a kordét – mondta Yorasnak.
- Igen, így van. Köszönöm még egyszer. – Yorasnak ugyan fogalma sem volt erről, de nem is érdekelték a részletek. Nem állt szándékában a fivérek tekintete előtt leállni cseverészni a fickóval. Átvette a szamár vezetőszárát, és elindult kifelé. A fivérek mosollyal a szemükben figyelték. Nem tartóztatták.
- Sant Ord áldása kísérjen utatokon – köszönt el tőlük Desharik. Yoras mormolt valamit válaszul. Az elfnek minden szőrszál felállt a tarkóján, ahogy elhaladt mellettük. Lynia halkan válaszolt a paladinnak.
- Téged is, uram.
Egy pillanatra egymás szemébe néztek, majd Lynia meghajtotta a fejét, végül Yoras után indult, aki már átment a kapun.
- Vasból legyen a bátorságod, szeretetből a szíved, és láss mindig tisztán – suttogta utána Aurel a tisztánlátók kívánságát. Lynia még egy pillanatra hátrafordult, elmosolyodott, bólintott, és kilépett a rendházból. A fivérek utánuk néztek, ahogy egyre távolodtak, és eltűntek az erdőben. Egymásra pillantottak. A két tiszta kék szempár megtelt árnyékkal.
- Nos, kisöcsém, ránk is vár a munka – szólalt meg végül Desharik. Megindultak egymás mellett vissza az épületbe, majd lementek a pincébe. Kinyitottak egy nehéz tölgyfaajtót, és egymás után beléptek rajta. A cellában egy férfi gubbasztott megláncolva.
- Heso uram, végre találkozunk – mosolyodott el Desharik. Mosolya hideg volt, nem érte el tekintetét. A férfi felpillantott, meglátta a fivéreket. Meglátta Desharik kezében az írott jelentését. Szemében és szívében kigyúlt a rettegés.

- Nos, milyen volt az oroszlán barlangjában? – kérdezte Rendall mosolyogva Yorast. A palotában voltak, Lynia már korábban hazament a tűkön ülő Talemhez. Rendall kezében a tisztánlátóktól vett egyik palack bort tartotta.
- Emlékezetes, nagyuram – fújt egyet az elf. Rendall kinyitotta a bort, és öntött egy keveset egy pohárba.
- Lássuk, mit tud Larden...
- Van abban valami ironikusan hátborzongató, hogy pont tisztánlátók mentenek meg vámpíroktól...
- Ez a dolguk, nem? – vigyorodott el Rendall, és belekóstolt a pohárba. – Hmm, nem is rossz. Sőt, átkozottul jó. Vajon ki kóstolja meg náluk a borokat?
A nagyúr felpillantott a pohárból.
- Lyniával mi a helyzet? - kérdezte közömbös hangon.
- Tiszta, nagyuram – felelte meggyőződéssel Yoras. – Az hagyján, hogy a paladinok nem ismerték fel, de a vámpír sem azonosította, pedig ő ismerte d’ Hormest.
- Végre egy jó hír – bólintott Rendall.
- Elhoztuk Heso holmiját is, a jelentésével és minden fontos iratával. Kár, hogy őt magát nem sikerült. De úgy vélem, ha egy neutrális céhtagot kijelölünk, és elküldjük Kéttoronyba, mint Elderon borkereskedő helyi képviselőjét, akkor végre sikerül bejutni a rendházba.
- Egy minden gyanún felül álló kereskedőt - vigyorodott el Rendall. - S hogy megdolgozzuk az ifjú tisztánlátók erkölcseit is, küldj vele egy amorillant is.
- Egy csábpapnőt, nagyuram? - ámult el Yoras. Rendall ismét ivott a borból.
- A szenvedély úrnője az egyetlen, aki a hasznomra van az Istenek kertjéből. Őt aztán nem érdekli sem a jó, sem a rossz, csak a vágy, amit bennünk, földi halandókban tud kelteni. A papnőinek tetszeni fog a kihívás.
- De legközelebb csak Evergrade-ben van szentélye Amorillának, nagyuram - vetette ellene óvatosan Yoras. Az ura elvigyorodott.
- Éppen ez benne a szép. A Léknek fogalma sem lesz róla. Fel sem tételezné rólam, hogy szóba állok egy csuhással. Lépj kapcsolatba az evergrade-i főpapnővel, mondanom se kell, a legnagyobb titokban. Ha sikerül az egyik lányának magába szédíteni egy tisztánlátót, hogy az szerelmes pacsirtaként daloljon, megkapja az engedélyt egy rashmadi szentély állítására.  Szép munkát végeztél Kéttoronyban, Yoras. Menj, pihenj le.
Yoras fejet hajtott, majd kiment a szobából, és a saját szállása felé indult. Menetközben tűnődve rázta a fejét. Valami még ott motoszkált gondolatai mélyén, de sehogy sem akart a felszínre kerülni.
- Ki az a Villámkezű? - mondta maga elé félhangosan, majd mivel semmi értelmet nem talált a mondatban, vállat vont, és elfelejtette az egészet. Valahol messze, a királyságbeli falu, Kéttorony melletti rendházban, Vynylanne gúnyosan elmosolyodott. Intett a kezével, és a varázstükörben elmosódott az elf arca.
- Amorillan, nagyuram? - suttogta lágyan maga elé a mágus. - Örömmel fogadjuk a követét...

A bankett

Kilencedik - A bankett 

---

Pár nappal azután, hogy visszaérkeztek Kéttoronyból, egy délután Lynia a konyha hátsó ajtajánál üldögélt a küszöbön. Háta mögött a frissen felmosott padló köve száradt, ő pedig békésen kortyolgatva kávéját egy bögréből élvezte a pihenőt. Rendall bankettje három nap múlva volt esedékes, de Lynia már jó korán nekilátott az előkészületeknek. A nagyúr ritkán tartott vacsorákat, de akkor kitett magáért, most is legkevesebb húsz vendéggel számoltak. Lynia belekortyolt a kávéba. Egy helyen Rashmad szinte összes hatalmassága... Nem csoda, hogy a biztonság is igen nagyfokú volt. A várost jóformán teljesen lezárták, és a testőrök is igen komolyan vették a feladatukat. A négy Tüskének semmilyen lehetősége nem volt arra, hogy a közelükbe férkőzzenek. De legalább a szemükbe tudok nézni, és kicsit feltérképezni az étkezési, na meg a biztonsági szokásaikat, gondolta Lynia. Csak türelem. Mindenkire sor kerül...

---

- Állj! Senki ne vegyen semmiből! – kiáltott egy női hang. A vendégek csodálkozva néztek egymásra, kezükben megmerevedett a kés és a villa. Az ajtóban Lady Morena állt.
- Rendall kedvesem... Van egy meglepetésem a számodra – búgta a nő. A nagyúr odanézett. A következő pillanatban az őr belökte Lyniát az ajtón, aki a földön csúszva érkezett Rendall elé, nyakán Morena pántjával. Lynia felnézett Rendallra, szemében félelem és mellette... figyelmeztetés?
- Mi folyik itt? – fordult felé a székben a férfi és fonta össze a karját.
- A kis drágád ezt tette az ételbe – dobta oda a zöld fűszerszórót Morena. Rendall lenézett Lyniára, aki szemeiben továbbra is a figyelmeztetéssel, megrázta a fejét.
- Altató van benne - folytatta Morena -, ahogy a klerikem megvizsgálta. Neked szánta. A nagyúr arcán semmilyen érzelem nem látszott.
- Miért akarna engem elaltatni a szakácsnőm? - kérdezte enyhén felvont szemöldökkel.
- Ugyanmár! - meredt rá a nő, bosszankodva a férfi nyugalma és értetlensége miatt. - Hogy kilopasson innen téged! Nincs elég ellenséged? Szerinted melyikük lehet?
Rendall Lyniára nézett. Pontosan tudták mindketten, hogy a lány legalább százszor megmérgezhette volna már az elmúlt hónapok alatt, és nemcsak sima altatóval.
- Beszélj – intett a férfi fejével. Lynia bólintott.
- Főztem a vacsorát, Lady Morena szakácsának segítségével. Az ő része volt a hús, az enyém a köretek és a leves. Kimentem a kamrába a zöldségekért. Ekkor kinyílt a konyhaajtó. Visszafordultam, és bejött a lady. Pénzt kínált és szolgálatot magánál, ha megszórom az ételedet, nagyuram. Megtagadtam a kívánságát. Ezután tették a pántot a nyakamba. Lady Morena felnevetett, és azt mondta, mindenképpen én mérgezlek meg téged, nagyuram, akár akarom, akár nem. Megpróbáltam kiszaladni, de váratlanul a falnak estem, és szörnyű fájdalom sugárzott ki a pántból a nyakamba. A lady ezután elővette azt a zöld fűszertartót, és megszórta vele az egyik húst... Majd utána behozták a tálcákat. A nyüzsgésben nem figyeltek, és sikerült ideszaladnom, hogy figyelmeztesselek, de ekkor megint elkaptak...
- Ne hazudj, szuka! – rántotta meg a láncát Morena. Lynia fájdalmasan felkiáltott, és a hátára esett. – Rajtakaptalak! Megmérgezted a húst! A szakácsom a tanúm rá!
- A szakácsod rabszolga! – kiáltotta Lynia. - Azt teszi, amit mondasz neki, és mindörökké engedelmes neked! Kérdezd ki úgy, hogy nincs rajta a kínpánt!
Lynia megint felkiáltott. Ezúttal a Morena pántjából kapott fájdalomtól.
- Szabadítsam fel, kicsikém? – mosolygott gúnyosan a lady. – Szeretnéd, nem igaz... Akkor aztán tényleg azt mondaná, amit hallani akarsz...
Lynia feltérdelt, kezét a pánton tartotta. Minden erejével küzdött a fájdalom ellen. Felnézett Rendallra, aki csendben figyelte. Arcán továbbra sem mutatkozott érzelem.
- Nagyuram, kérdezd ki úgy, hogy a te pántod van rajta. Ha akkor sem azt mondaná, amit én, hagyd rajtam a lady pántját.
- Ha nem azt mondja, amit te, az én pántom kerül rád is... – mondta fenyegető csendességgel Rendall. Lynia bólintott.
Behozták a másik szakácsot, és kicserélték rajta a pántot.
- Beszélj hát – nézett rá Rendall. – Mi történt a konyhában?
- Elkészült a hús. Kivettem a sütőből. Kimentem a kamrába a zöldségekért. Mikor visszatértem, láttam, hogy a cseléded megszórja valamivel a húst. Felkiáltottam, és ekkor lépett be a lady. Ő is mindent látott...
Morena diadalmasan elmosolyodott. Rendall visszanézett Lyniára. Tekintetében kellemetlen derű csillant. A lány azonban nem rá nézett. Döbbenten bámult a másik szakácsra.
- Minek mentél volna ki te a zöldségért, mikor eleve úgy osztottuk fel a főzést, hogy tiéd a hús, enyém a köret? – kérdezte felháborodottan.
- Mert egy lusta tehén vagy, aki mindig mindennel elmarad!  – vágott vissza a másik. -Segíteni akartam neked, hogy időben elkészüljünk, erre te megszórtad a bárányt!
- A bárányt? – kérdezte egyszerre Rendall és Lynia. A lány váratlanul felnevetett.
- Nem hiszem el... a bárányt...
- Mi olyan mulatságos, te senkiházi? – szűkült össze Morena szeme. Ám Lynia alig tudott felelni, szabályosan rázta a nevetés.
- Na, jól jártam volna, ha a nagyurat bárányhússal akarom megmérgezni...
Rendall felnézett a levegőbe.
- Ynabel?
A következő pillanatban megjelentek a teremben Rendall emberei a drow mágus vezetésével és körbefogták Morena embereit.
- Én nem eszem bárányt, Morena – nézett rá a nőre Rendall. – Az lehet, hogy nálatok ez az egyfajta állat létezik, de nálam sosem csinálják. Ha kicsit is több eszed van, tudhattad volna. Ezért készült többfajta hús is ma estére.
Morena elsápadt. Tett volna egy mozdulatot, ám Rendall emberei lefogták. A nagyúr kényelmes léptekkel odasétált hozzá, zsebéből pántot húzva elő. Morena vadul hánykolódni kezdett, amire a nagyúr csak gonoszul elmosolyodott, egyik kezével megragadta a haját, hátrafeszítette a fejét, a másikkal pedig a nyakába tette a pántját. A fáklyák fényét magába nyelte a vörös korongban kirajzolódó fekete R betű.
- Mivel az életemre próbáltál törni, minden ingó és ingatlan vagyonod rám száll, téged pedig... de hát tudod... találkozunk az aukciósházban – suttogta az arcába, majd rácsatolta a csuklópántokat is.
- Vigyétek – intett a fejével.
- Nem, nem, NEEEM!!!
Morena sikolya sokáig visszhangzott a folyosókon. Rendall odalépett Lyniához, aki már csendben ült a földön. Kezével a könnyeit törölte, sírástól vagy nevetéstől, ki tudja. Felnézett urára, aki leguggolt mellé.
- Mennyit ígért neked Morena?
- Ezer dukátot, nagyuram.
Rendall elismerően intett a fejével.
- Azt ugye tudod, hogyha elfogadtad volna Morena ajánlatát, tőlem is megszabadulhattál volna, és jóval gazdagabb lettél volna reggelre? – kérdezte tőle.
- Igen, nagyuram – mondta a lány nyugodtan. – A kapott összegből önálló éttermet nyithattam volna. Talán még fogadót is, mellette pedig Talem kovácsműhelyt.
- Így viszont a rabszolgaságot kockáztattad, emellett még a kínpántból is ízelítőt kaptál.
- Igen, nagyuram. De eszembe sem jutott mást tenni. Ez volt a helyes. Te befogadtál engem. A családod tagja lehettem. S ezt tanította anyám is nekem mindig.
- Anyád bölcs asszony volt, csak jót tanított neked – mosolyodott el Rendall, és megcsóválta a fejét. - Kezdem sajnálni, hogy nem hagytam meg életét.
Lynia lehajtotta a fejét, majd megrázta.
- Őszinteséget kívántál tőlem egyszer, nagyuram... Anyám az első adandó alkalommal megölt volna téged. Még jutalom sem kellett volna hozzá. Ő a d' Hormes családhoz volt mindhalálig hűséges.
Rendall mélyen Lynia szemébe nézett. Lassan bólintott. Akárhonnan jött is ez a lány, a taníttatása kitűnő volt. Megforgatta a pántot a nyakán, majd levette róla. Lynia belenézett tiszta szemeivel a férfi sötét tekintetébe, ami most mintha lágy, bársonyos éjszakai tóvá vált volna egy pillanatra. Ennyi jutalom pedig több mint elég volt a lánynak.
- Megengeded, nagyuram? – kérdezte halkan. Rendall szája széle gonosz mosolyra húzódott.
- Meg.
Lynia felállt, a kezébe kapta az asztalon lévő báránysültes tálcát, és egy hatalmas lendülettel a még mindig Rendall pántját viselő másik szakács arcába csapta. Az fájdalmasan felkiáltott. Az emberfogók hátraléptek, hogy elkerüljenek a mindenfelé repkedő hús útjából, de szájukon uruk mosolyának párjával figyelték a lány tombolását, akárcsak a többi vendég.
- Jól jegyezd meg, te pancser – sziszegte Lynia tovább csépelve a férfit. – Egy magára valamit is adó szakács nem rontja el az ételt szándékosan! S nem csapja össze a főzést sem! Az én főztömmel jóllaknak az emberek, nem belehalnak!
Újabb lendületet véve a ismét megcsapta a férfit, aki hátraesett, és elájult. A szakácsverseny, úgy tűnik, végetért.

Hirtelen valaki felnevetett a terem másik végében. Mindenki odakapta fejét, és ledermedt a döbbenettől. Fekete-bordó ruhás mágus lebegett a falnál, barna haja kibontva, lágyan lengedezett körülötte. Őzikeszemeivel, amiből most mindenfajta szelídség hiányzott, végigmérte a vendégeket, majd szemeit Rendallra fordította.
- Téged nem hívtalak meg, hatvankettes – morrantott a nagyúr, és kardjához nyúlt. Obeya fenyegetően elmosolyodott, szeme kivilágosodott. Intésére az ajtók bezáródtak. Másik kezével is intett, és előtte egy véres, még lüktető szív materizálódott, közepéből gyöngyházmarkolatos tőr állt ki. A többiek döbbenten bámulták. Furcsa kábulat lett úrrá mindenkin, ami megakadályozta őket abban, hogy megtámadják a mágust. Obeya két-két ujjával a szívhez nyúlt, majd arcára az orrnyergétől kiindulva egymástól távolodó véres csíkokat húzott vele. Írisze a fehérből vérvörösbe változott, haja felkavarodott körülötte.
- Vérmágia – suttogta Rendall. Obeya felemelte két kezét, és tenyeréből vörös sugár indult egyenesen Rendall felé tartva, aki pont Lynia mögött állt. A lány is döbbenten figyelte a mágust, egyáltalán nem tudott a másik ma esti tervéről. Az utolsó pillanatban kapta fel a tálcát maga elé. A sugár nekiütközött, és visszafordult, majd ártalmatlanul a mennyezetbe fúródott, öklömnyi lyukat hagyva maga után. Lyniát a lökés maga felkapta és egyenesen Rendall karjaiba röpítette, aki könnyedén elkapta, majd letette a földre. Felnézett, de addigra a mágus már eltűnt, csak nevetése maradt mögötte. A levegőben egyedül a szív lebegett békésen.

~~~

Puccs

- Mégis mi jutott az eszedbe?! – sziszegte Lynia Obeya arcába. Egy kavernában álltak mélyen a város alatt.
- Kihagyhatatlan volt az alkalom – vonta meg a vállát Obeya. – Hadd lássák, mennyire könnyű bejutni hozzájuk.
- Csodás! Most már sokkal jobban fognak vigyázni a bőrükre!
- Nem éppen. Most már félnek. A félelem könnyen pánikba csap át. Pánikban pedig senki nem tud tisztán gondolkozni.
- Akkor vedd úgy, hogy én pánikolok, de fel nem tudom fogni, miért öltél meg kishíján!
- Nem rád céloztam, kishúgom...
- Attól még csak az a nyavalyás tálca mentette meg az életem!
- Lynia – mondta nyugodtan Obeya -, ha azt a sugarat a valódi erejével küldtem volna meg, úgy vitte volna át a tálcádat, mint kés a vajat. A vérmágia valójában csak látványosság, ijesztgetésre szolgál. Illúzió, ha úgy akarod.
- Azt áruld el nekem, hogy miért nem szóltál erről előtte? – kérdezte halkan Lynia.
- Nem volt rá alkalom. Amúgy is bíztam benned, Villámkezű. Különben is, még a legrosszabb esetben is, Rendall biztosan feltámasztott volna, hiszen előtte mentetted meg az életét.
- Mert szerinted Rashmad nagyurát ez már arra kötelezi, hogy a cselédjére feltámasztó igét pazaroljon! Világéletében a hálájáról volt közismert! – csattant fel Lynia. Mindketten elhallgattak. Végül a paladin megrázta a fejét.
- Erről jelentenem kell Sir Aurelnak.
Obeya karba fonta a kezét, arca megmerevedett.
- Tedd azt.
Megint hallgattak.
- Ott szolgálok annak a szörnyetegnek a házában, aki hidegvérrel ölte meg az enyéimet – kezdte csendesen Lynia. – Főzök rá, mosom a szennyesét, lesem az óhaját. Egyedül csak az ágyában nem kötöttem még ki, leginkább azért, mert még nem kívánt meg. Nap mint nap végignézem, mit művel azokkal a szerencsétlenekkel, akik a karmai közé kerülnek. Barátságosan elbeszélgetek az emberfogóival. Százfelé figyelek. Jól esne, ha a legalább a saját bajtársamtól biztonságban érezhetném magam, és ne azt kelljen lesnem, mikor ejt a szórásába!
Obeya lehajtotta a fejét.
- Igazad van, nővérkém – fogta meg a kezét a paladinnak. – Sokkal könnyebb nekem, mert én végezhetek a célpontokkal, akiknek nélküled a közelébe sem tudnék jutni. Hidd el, egyáltalán nem állt szándékomban megsebesíteni téged. Jóváteszem, ha tudom.
- Csak ne támadj még egyszer hátba, ez minden kérésem.

Másnap Lynia csendesen tett-vett Rendall konyhájában. Szokásos dúdolását most nem lehetett hallani, főztjéből hiányzott az az élet, ami annyira jellemezte. Yoras, aki az asztalnál reggelizett, pár harapás után el is tolta a tányérját.
- Mi bajod van, Lynia? – nézett a lányra. Lynia ránézett az elfre, kíváncsi lett volna az arcára, ha elmondaná neki, mi fáj neki igazán. Nem volt sem kedve, sem ereje kitalálni valamit, így csak megrázta a fejét, és elfordult.
- Nem akarlak terhelni vele, uram.
Yoras felállt, és odalépett mellé. Megfogta a vállát, és maga felé fordította a lányt. Nem volt sokkal magasabb nála, ahogy a szemeibe nézett.
- A mágus miatt? – kérdezte. Megcsóválta a fejét. – Bár ezt nem tudják sokan, a vérmágia csak füstöt csinál, lángja alig van. De megértelek, valóban nagyon ijesztő.
- Nemcsak ez, uram... – Lynia hirtelen kitört. - Volt már pánt a nyakadban valaha? Tettél eleget másokéba, de te érezted már a hűvösét? A jelet, hogy vége a szabadságodnak? Hogy nem te vagy életed irányítója többé? Hogy hiába nyújtod a legtöbbet, a legjobbat, az életed mások hibáján múlik? Hol vagyok én most, ha az a nő nem a bárányt szórja meg?
- Mély bajban, kislány – bólintott Yoras. – Rashmad már csak ilyen.
Lynia letörölte könnyeit.
- Nem uram. A Világ ilyen.
Yoras jobban szemügyre vette a lányt. Rashmad előbb-utóbb a legvidámabb lelkű embereket is megtöri. Érzett némi sajnálatot Lynia iránt, aki dacára az eddigi tragédiái miatt, most kezdte elveszíteni az ártatlanságát.
- Ne foglalkozz a múlttal - felelte csendes határozottsággal. - Arra gondolj, hogy hol vagy most Arra gondolj, hogy nincs pánt a nyakadban. Arra gondolj, hogy mégis te győztél. S legfőképpen légy hálás annak, aki levette rólad.
Lynia csüggedten lehorgasztotta a fejét. Yoras elhúzta a száját.
– Adok még egy tanácsot. Készíts jóval ehetőbb ételt, mert egyrészt kaphatsz a nagyúrtól két jókora átszállót, másrészt felhozatja Morena szakácsát a veremből.
Lynia felkapta a fejét.
- Hogyan? Mi baja annak, amit főztem? – kérdezte felháborodottan. Yoras elfojtotta mosolyát.
- Kóstold meg. Ettől még egy jester is sírógörcsöt kapna.
Lynia villát vett elő, és belekóstolt Yoras tányérjába. Vágott egy fintort, és az egészet kiborította a szemétbe, akárcsak azt, amit idáig a nagyúrnak készített.

Rendall mégis elhúzta a száját, miután nekikezdett a reggelijének.
- Mi ez a majomfos?
- Fél, nagyuram – jegyezte meg Yoras, aki ott volt vele.
- Érezhetően nem tőlem – morrant fel Rendall. – Ráadásul nem ő az egyetlen. Élve meg tudnám nyúzni azt a mágus ribancot. A lánynak éppen mi baja?
- Belekóstolt a pántba, nagyuram.
Rendall morgott valamit, felkelt az asztaltól, felemelte a tányérját, és lement a konyhába. Lecsapta a jobb sorsra érdemes reggelit a lány elé az asztalra, aki éppen az ebédre való zöldséget pucolta. A tányér kettétört, a rántotta szanaszét repült róla.
- Mit képzelsz, mit adsz elém?
Lynia nagyot nyelt, és riadtan nézett a nagyúrra. Világosan látszódtak a szeme alatti fekete karikák. Rendall némán szemezett vele. Lynia belsője lassan megdermedt. A nagyúr sötét tekintete teljesen kisöpörte belőle Obeya iránt érzett csalódottságát és elkeseredettségét. Rendall látta, hogy most már valóban tőle fél a lány.
- Tisztázzunk valamit – mondta csendesen. – Nem érdekel a nyavalygásod. A reggelim érdekel, abban a minőségben, ahogy tőled elvárom. Ne a pánttól félj. A gazdád én vagyok. Én pedig pánt nélkül is darabokra szedlek, ha még egyszer ilyesmit mersz elém tenni. Világos?
- Igen, nagyuram – nyelt megint Lynia. Rendall tekintete megenyhült. Leült az asztalhoz, tenyerét ráejtette a lány kezére.
- Ne aggódj, kislány. Ebben a városban senki nem fog még egyszer megpántolni az engedélyem nélkül. Megígérem neked, hogy ha valaki megteszi, az csakis én leszek. De mivel ez szemmel láthatóan minden tudásodat elég rosszul érinti, én sem teszem. Helyette – a férfi itt eltűnődött, majd bólintott -, véresre verlek. Igen. Véresre verlek, elhasznállak...
Lynia lélegzete elakadt. Rendall melegen elmosolyodott.
- ... és megöllek. – Az emberfogó rábökött a törött tányérra. – Most pedig megreggeliznék.
Felállt, ránézett az ő sajátos gonosz derűjével a lányra, majd otthagyta. Lynia pár pillanatig mozdulatlanul ült a helyén, majd kezét a szája elé kapva kibotorkált az udvarra, és elhányta magát.

Rendall az utolsó falatig megette az eléje tálalt ételt, és elégedetten biccentett. Bár a többiekkel is ilyen egyszerű dolga lenne. A mágus számítása azonban bevált. A város többi hatalmassága riadt vadként rohangált ide-oda, márpedig így szolgálják a legjobb célpontot. Tudta, nem egyszer használta ki ezt ő is. A másik baj, hogy a pánik kiismerhetetlenné is teszi az embereket. Jobb lesz megint jobban odafigyelni a hátára, mert esélye lehet egy újabb puccskísérletnek. De legalább ez megszitálja az embereit. Ilyenkor mindig kiderül, ki is áll az ő oldalán, és kit lehet táncba vinni...

Talem és Lynia mélyen aludtak, mikor valami megkaparta a műhely ajtaját. Először Talem mozdult meg, figyelve hallgatta a zörejt. Tolvaj jár talán? A zörej megismétlődött. A férfi óvatosan felkelt, felhúzta a nadrágját, és mezítláb megindult lefelé. Izmos teste alatt meg sem nyikordult a lépcső. Óvatosan leakasztotta a kalapácsát a műhely faláról, és az ajtó felé indult. Érzékeit vizsgálva felvillant a szeme: gonosz van odakint, nem is akármilyen! Ekkor újra hallatszott a kaparászás. Ez nem betörni akar, hanem bejutni! Hátrapillantott, a lépcső alján Lynia állt, tőrével a kezében. Odaosont Talem mellé, szemével kérdőn intett az ajtóra. Talem bólintott, és kinyitotta. A következő pillanatban súlyos test esett rá, alig bírta elkapni. Már emelte volna a kalapácsát, mikor rájött, hogy nem akarják megtámadni.
- Gyertyát – súgta hátra. Lynia fényt gyújtott, és megvilágította a jövevényt. Döbbenten meredtek egymásra. Talem karjában Rendall feküdt ájultan. Lynia tért előbb magához. Végigfuttatta a gyertya fényét a nagyúr testén, és több más sebhely mellett, a hasán hatalmas vérfoltra talált.
- Fel kell vinnünk – nézett Talemre. – Ha most azonnal nem látjuk el, meghal.
- Segíts, egyedül nem fogom elbírni...
Ketten feltámogatták Rendallt az emeletre, és lefektették az ágyukba. Lynia azonnal a sebei fölé hajolt.
- Kardpárbaj, de nem duell – nézett föl. - Legalább hatan támadtak rá, ahogy látom. Kész csoda, hogy idáig kibírta. Kérdés persze, hogy honnan bírta ki idáig?
- Megnézem, hagyott-e nyomot maga után – kapta föl az ingét és a csizmáját Talem.
- Ha el tudott tűnni, és nem kell elvinnünk innen, menj el Obeyához. Neki jobb felszerelése van a sebek ellátásához, mint nekem, és Yorasnak is ott kell lennie nála. De mielőtt elmennél, forralj vizet, kérlek.
- Na és ha ő árulta el? – kérdezte Talem, miközben tiszta vizet öntött a kézmosó tálba, szemei kifehéredtek, majd a víz pár másodperc múlva bugyborékolni kezdett.
- Az elf? – húzta fel a szemöldökét Lynia. – Hamarabb fogja Ynabel.
- A drow merre van?
- Portyán. Kedves, jobb, ha indulsz.
Talem bólintott, és lement a lépcsőn. Lynia megmosta a kezét a forró vízben, majd megint a sebhez fordult. Bár ő nem volt pap, nem tudott gyógyigéket varázsolni, és élőhalott vadászként kézrátétellel sem gyógyítani, amire amúgy a paladinok általában képesek, a hagyományos kezeléshez nagyon is értett. Valószínűleg ezért jött ide Rendall is. Jó pár sérülését kezelte már az elmúlt hónapokban, noha ilyen súlyos sebbel még nem volt dolga. Rendallt a kard teljesen keresztül szúrta.
- Nem tudom, kivel vívtál nagyuram, de nem fogpiszkálót használt, az biztos – mondta maga elé. – Szerencsére pont keresztülment a beleid között, és elkerülte a fontosabb idegpályákat is. Ha a vérveszteségbe nem halsz bele, túléled, és még lebénulni sem fogsz. Talán. Hmm. – folytatta a vizsgálódást. – Meg kell mondanom, továbbra is Grandon, a csaták ura kegyeltje vagy, nagyuram, esetleg Serena mosolygott rád. A vesédet sem találták el. Persze bárki mással végzett volna ez a szúrás is, de te nem az a fajta vagy, hogy hagynád, hogy egy sima keresztülszúrás leterítsen, ugye... De ideje elállítani a vérzésedet, mielőtt egy falka éhes vacsoravendéget vonzanál ide a szagával...
Lynia felállt, kihúzta a komód fiókját, elővette a sebkötöző felszerelését, és nekilátott a munkának. Gyorsan, de óvatosan dolgozott. Még félig sem volt kész, mikor a műhely ajtaja megint kinyílt. Felkapta a fejét, vizsgálva érzékeit, majd megkönnyebbülés futott végig az arcán: Talem jött meg.
- Lynia, megjöttünk – szólt fel a férfi halkan. A lépcsőn kisvártatva felbukkantak az elfek, mögöttük Talemmel. Yoras sápadt arccal lépett ura mellé.
- Mióta van így? – nézett Lyniára.
- A műhely előtt eshetett össze, uram – mondta Lynia továbbra is a sebre koncentrálva.
- Magához tért? Szólt valamit? – a lány a fejét rázta.
- El tudod látni a sebét? – kérdezte ismét Yoras.
- Amennyire képes vagyok rá, uram – rándult meg Lynia arca. – De nagy szüksége lenne egy papra. Sőt, egy főpapra, akinek nagyobb ereje és tudása van a nagyúr mágiaellenállásánál.
- Nem igazán van oda a papokért a nagyúr – rázta a fejét Yoras.
- Kedvesem, azért sem lesz igazán oda, ha meghal – vetette ellene az idáig hallgató Caragana.
- Esetleg Grandon klerikje? – kérdezte Talem. – A démonivadéknál is jött azonnal.
- Akárkit is hozol, uram – szólalt meg Lynia -, kérlek, tedd gyorsan... Nincs sok időnk.
Yoras elgondolkozott, majd bólintott.
- Rendben. Elmegyek a Grandon papért.
- Légy óvatos Yoras – nézett rá Caragana. – Akárki is támadt Rendall nagyúrra, biztosan be akarja fejezni, amit elkezdett.
- Ide állítok pár embert a védelmére.
- Ne! – kiáltott fel Talem és Lynia. Yoras csodálkozva nézett rájuk.
- Nem bízhatsz senkiben, uram. – mondta Lynia, továbbra is a sebbel küzdve. – Attól tartok, valaki érdemtelenül kapott bizalmat. A nagyúrnak itt kell maradnia, nem lehet szállítani. Ez a hely pedig akkor biztonságos, ha kívülről ugyanolyannak látszik, mint eddig. Ugyanis egy pillanat alatt ránk lehet gyújtani. Ne tudjon senki arról, hol fekszik súlyos sebbel Rashmad nagyura.
- Igazad van – mondta Yoras elbámulva. Nem is nézett volna ki a lányból ilyen spirituszt. Miből lesz a cserebogár... – Indulok a Grandon papért, utána pedig körülnézek, és kiderítem, ki és mivel játszadozik, mintha nem esne más a kezére....
Hármasban maradtak.
- Talem – mondta Lynia. – Muszáj igét mondanod rá. Itt vérzik el a kezem alatt.
Talem arcán látszott, hogy nincs ínyére a dolog, de bólintott. Odalépett Rendall mellé, kezét a seb felé téve, mélyen koncentrálni kezdett. Írisze tejfehérré vált, és tenyeréből kékesfehér fény csapott ki, teljesen befedve a hasfalat. Mikor a fény elmúlt, a seb még mindig ugyanolyan hatalmas volt, de legalább már nem vérzett.
- Erre egy haldokló felpattana és kardtáncot járna – csóválta a fejét Obeya. – Nem mindig előnyös a mágiarezisztencia...
- Segíts inkább te is – nézett rá Lynia. Obeya rámeredt a másik lányra, fújt egyet, majd odalépett ő is a nagyúrhoz, és az éjjeliszekrényre tette a gyógyszeres ládikáját. Kinyitotta a tetejét és elkezdte kipakolni belőle a különböző üvegcséket, majd ő is az emberfogó felé fordult.
- Lenne egy kérdésem – Obeya minden figyelmét a sebre koncentrálva állt a másik oldalon. – Miért is kell nekem megmentenem annak a fenevadnak az életét, aki alig pár hete hosszú órákon át korbácsolt véresre, döntött meg, majd korbácsolt meg újra, és ha tehetné, ott folytatná, ahol abbahagyta, szíves-örömest belevéve téged is a mókába Lynia? Te miért töröd magad ennyire, hogy megmentsd a bőrét?
- Mert én akarom elkészíteni neki az utolsó ételét, mielőtt a máglyára indul. S azt akarom, hogy tudja, hogy az én főztömet eszi utoljára - mondta Lynia, továbbküzdve a borzalmas sebbel.
- Emellett jól tudod te is a másik okot, Obeya. – Talem hangja csendesen, de határozottan szólt. – Ha elmozdítjuk Rendallt, megint káosz lesz a városban. S bárki kerül is hatalomra utána, jóval rosszabb lesz, mint az emberfogó. Nemcsak azért, mert abban a pillanatban Rendall összes emberét, beleértve az őrült szakácsnőjét is – intett a fejével Lynia felé –, megpántolná vagy megölné, hanem mert a nagyúr az egyetlen hatalmasság, akinek esze is van annyi, hogy ne akarjon a Királyságra és a többi államra közvetlenül rátámadni, véres háborút indítva el ezzel. Ugyanakkor urunk sem foglalhatja el Rashmadot, mert ezzel elveszítené a szövetségeseit, még Lady Ederát is Goldengrassból. Pedig ő aztán igazán nem barátja Rendallnak.
- Akkor mi a mágikus rejtélyt művelünk mi itt? – csattant fel Obeya hangja, miközben Rendall kisebb sebeit látta el bámulatos tehetséggel.
- A rabszolgaság ellen harcolni kell – felelte nyugodtan Talem. – Ha a rendszert alapjaiban, belülről gyengítjük, egyenként kiszedegetve a sarokköveit, idővel magától is összeomlik. De ha most nem segítünk Rendallon, csak vezércsere lesz, változni nem fog semmi. Ez pedig nem jó senkinek. Gondolj a termeszekre. Apró kis állatok, mégis képesek szép csendben kirágni egy egész házat, és elég egy kis lökés hozzá, hogy az egész épület kártyavárként omoljon össze. Meg kell Rashmadot gyöngítenünk, de mindig csak egy kissé, észrevétlenül, míg a végén már csak mi tartjuk a pilléreket. S akkor elvesszük a kezünket.
- Nem hiszem, hogy ezt Rendall ne tudná, és simán, ölbe tett kézzel üldögélve nézegetné majd – csóválta a fejét Obeya újabb sebet látva el.
- Nem is – mosolyodott el Talem. - De ezért vagyunk mi itt.
- Kész – nézett fel Lynia verejtékes arccal. – Most már minden az ő szervezetén múlik...
- Meg azon, hogy Yoras le tudja-e verni a puccsot egymagában – mondta Obeya az utolsó csomót meghúzva. – Nem vagyok ugyan nagyon segítő hangulatban, de...
A három Tüske savanyú arccal nézett egymásra.

---

Grandon klerikje Talemre nézett.
- Kíváncsi vagyok, Amiel papja miért segít Rashmad nagyurának. S vajon miért álcázza magát kovácslegénynek?
Talem elmosolyodott.
- Amielt nem nagyon szeretik Rashmadban. Főleg a vezetője... Nekem pedig élnem kell, és eltartanom a feleségemet.
- S reménykedni abban, hogy talán egy nap Amielnek is lehet szentélyt emelni, nem igaz? - mosolyodott el a klerik. Talem nem válaszolt, de tekintetében a Grandon pap kiolvashatta, amit ki akart olvasni.
- Megértelek, fivérem - bólintva. - Ráadásul Grandonnak is segítettél ma éjszaka. Rajtunk nem fog múlni a vágyad. Addig is, Amiel követői mindig imádkozhatnak Grandonnál.
- Köszönöm, uram - rázta meg Talem a klerik kezét. - Nem is tudod, ez mit jelent nekem...
- Dehogyisnem, fivérem... Nem te vagy az egyedüli ebben a városban...
A két pap egymás szemébe nézett, majd bólintottak. A szövetség tiszta és világos lett közöttük. A klerik intett az embereinek és távoztak. Talem ismét egyedül maradt Lyniával.
- Érdekes egy este volt - vonta magához a lányt.
- De még mennyire - ásított Lynia. - Menjünk aludni, kedves, mert ha az első reggeli harangszóra nem leszek Rendall konyhájában, alaposan megnézhetem magamnak a köveit. Sosem tűrte a késést...
- Az nem zavarja, hogy megmentetted az életét?
Lynia felnevetett.
- Ha nem kapja meg az a hajcsár idejében a kávéját, engem fog zavarni, hogy megmentettem az életét. Eltekintve persze attól a ténytől, hogy ez eleve zavar. De a lényeg az, hogy ezen mit sem változtat nála egy kis haldoklás.
- Akkor, asszony, irány az ágy! - nevetett fel Talem is, és a pár megindult a lépcsőknek.

~~~

Álom...

- A következő tanúnak behívjuk Dame Lynia-Derina d’ Hormes-t.
Rendall megdermedt a láncaiban. Nem, ezt nem, ne merészeld, te fattyú... Felnézett az ajtóra és sötét szeme jóformán feketébe fordult, ahogy meglátta a nőt, aki oly sok évig állt a szolgálatában. Talán tovább is egy örökkévalóságnál. Lynia beljebb lépett az ajtón. Tisztánlátó vértje volt rajta, nyakában a Tüske nyakláncával. Villámkezű nyugodt léptekkel ment végig a tárgyalótermen, tekintetét Rendalléba függesztve. Szemében csöndes diadal volt. Szemében ott égett Obeya, ott égett Talem, ott égett Aldo, aki ki tudja hol lehet rabláncban, és mindazok, akiket Rendall ölt meg az elmúlt évtizedben. Rendall nézte, nézte egykori cselédjét, átlátta az összes cselt, az összes hazugságot, mindazt, amit feláldozott a nő azért, hogy most őt itt lássa. Rájött, ki az igazi ellensége. Csakhogy túl későn jött rá arra, hogy ki az igazi ellensége. Szívében most először ébredt fel valami, amit vereségnek lehetne nevezni. Jól ismerte Lyniát, minden fortélyát, csapdáját, és ravaszságán túl a Jó kényszerét, ami most diadalmaskodott felette. Mégis, mintha most látná először. Lenézett a láncaira, és úgy érezte, csak egy mozdulat, hogy széjjeltépje őket, rávesse magát egykori cselédjére és kiszorítsa belőle a szuszt. Mindent értett. Mindent tudott. Ő ölte meg Yorast. Miatta lett Ynabel öngyilkos az árulása után, mert ő zsarolta... Miatta esett szét Rashmad véglegesen. Lehet, hogy az irányítók a LaMarten fivérek voltak, Ederával karba öltve, de a pusztulást ennek a szőke hajú szukának köszönheti. S ha bármilyen isten még lenéz rá, tesz arról, hogy bőségesen megköszönje neki...
Hallgatta a nő vallomását kezdve az első naptól, ahogy Rashmadba érkezett. Hallgatta mindazt, amit megtudott róla. Hallgatta, ahogy a társai végeztek a többi hatalmassággal. Hallgatta, ahogy Lynia végzett Dreggel, ahogy átverte őket a palánkon Kéttoronyban, sikeresen leleplezve az ottani szervezetét. Hallgatta, ahogy Obeya odaveszett, a szukát védelmezve, csak azért, mert kishíján megsebesítette egykor a vérmágiával. Hallgatta, ahogy végzett Chesszel, mielőtt még értesíteni tudta volna Rendallt arról, amit megtudott róla. Ahogy szinte mellékesen elkapta Fangthane-t, és végleg kiírtotta a vámpírokat Rashmadból. Villámkezű... Hallgatta, hogyan kapta el ő, Rendall, Talemet, és végzett vele. Hallgatta, ahogy Lynia ismételten átverte őt, nyakában a pántjával, kisiklatva Ynabel igazlátó mágiáját. Látta maga előtt, mikor döntött, és ismételten levette a nyakából a béklyót. Most egyszerűen nem értette, mi indította arra, hogy bízzon benne. Látta maga előtt akkor éjjel az ágyban. Micsoda odaadás... Ócska ribanc. Még véres volt annak a férfinek a keze, aki a férjével végzett, és ő már magába fogadta... S azóta is, bármikor az ágyába ment, amikor csak hívta... Éveken keresztül elégítette ki minden igényét, ő meg hagyta, hogy a lék pont mellette szivárogjon... Átkozott paladinok. Mindent, mindent feláldoznak a céljukért. Minden milyen egyszerűvé vált. Nevetve hallgatta az ítéletet. Gálya? Neki? Ezektől? A végső játék még hátra van, kislány.

A cellaajtó kinyílt. Rendall felnézett. Sötét szeme töretlen, sőt, némi derű is csillant benne. Lynia tiszta tekintete azonban már régen a múltté volt. Rendall először látta a valódi Derinát. Kemény, hideg, törhetetlen nyugalom ült szemeiben.
- Nocsak, kislány. Mit keresel itt? – kérdezte mosolyogva férfi.
- Búcsúzni jöttem, nagyuram – mondta Lynia. – Hajnalban indulsz. Gondoltam, egy kis hazait még szívesen magadhoz veszel utoljára. Ne aggódj. Soha eszemben sem volt, hogy megmérgezzelek. Most sem teszem. Kívánok neked hosszú, hosszú életet, végig a gályapadhoz láncolva.
- Na és mi lesz a te életeddel Lynia? Nincs már férjed. Nincsenek barátaid. Nincs célod. Mihez kezdesz nélkülem?
A nő elmosolyodott.
- Ne aggódj értem, nagyuram. Cél mindig lesz. Életem mindig lesz. – A férfihez hajolt. – Veled ellentétben. Megölted a szüleimet. Eltemettem őket. Megölted a szerelmemet. Eltemettem őt is. Megölted a barátaimat. Ők is békében nyugszanak már. Velük ellentétben te élni fogsz, de ugyanúgy el leszel temetve. Nyugalomban pedig sosem lesz részed. Tudod, miért, nagyuram? Mert mindig ott leszek a gondolataid között, akárcsak a bajtársaim. Ott leszek, kiszedhetetlen tüskeként, életed végéig. Velem fogsz ébredni, velem fogod húzni a lapátot, és én leszek az utolsó gondolatod, mikor elalszol a nap végén. Mégis, hidd el, jobb lesz neked a gályapadon. Ha bármikor is elszöknél, én fogok a nyomodba eredni. Ismerlek kívül-belül, minden gondolatodat, porcikádat, vágyadat és hibádat.
Lehajolt, és lágy, meleg csókot nyomott a férfi szájára.
- Jó volt nálad szolgálni, nagyuram. Tudd, hogy mindvégig hűséges voltam. – Egy pillanatra elhallgatott, majd melegen elmosolyodott, ahogy mindig is tette, mikor az urához szólt. – A Tüskéhez. Ahogy anyám tanította.
Kezével még egyszer lágyan végigsimította Rendall arcát, majd felállt és otthagyta a férfit. A földön Rendall kedvenc étele illatozott, amit, Rendall jól tudott, saját kezűleg készített el neki. A cellaajtó becsukódott a nő mögött.

Lynia felriadt. Körülnézett. Ott feküdt Talem mellett a kovácsműhely feletti kis szobájukban. Szemét elfutotta a könny, és szorosan a férfi mellé húzódott.
- Uram, ki ott fent vagy, és mindent látsz – nézett fel a sötét mennyezetre, - ki tudod szívem vágyát, hiszen mélyen ismered. Kérlek, könyörgök neked. Inkább odaveszek, de ne vedd el tőlem Talemet. Legyen ő abban a tárgyalóteremben. Bármit feláldozok a célomért. De őt óvd meg. Óvd meg. Óvd meg.

... és valóság

Egy hét telt el Lynia álma óta. Ma este a Tüske következő feladata végrehajtására készülődött. Ez alkalommal Lynia maradt otthon, hogy alibije legyen. Aznap este még egyszer egymásba bolondultak Talemmel, majd a férfi kivette a szekrény mögötti rejtekből a vértjét, buzogányát, és öltözködni kezdett. Lynia némán nézte, fogait összeszorítva tartotta magában a rettegését. Tudta, mindennél rosszabbat tenne, ha most beszélne. De nem is volt rá szükség. Talem rápillantott, odalépett hozzá, és megcsókolta.
- Ne féltsd a bőrömet, asszony - nézett lágyan a szemébe. - Az csak egy álom volt. Ha pedig menni kell, akkor menni kell. Nem az a fontos, hogy mi ott legyünk abban a tárgyalóteremben, hanem, hogy Rendall. Értve vagyok?
Lynia némán bólintott. A férfi elmosolyodott, és magára borította köpenyét.
- Jó harcot, bajtárs - suttogta végül a lány.
- Jó harcot, szerelmem - nézett vissza Talem. Ezután megfordult, és lement a lépcsőn. Lynia felkelt, felvette hálóingét. Megvárta, míg leég a gyertya lángja, addig némán nézett a lángjába. Végül elmondott egy imát Sant Ordhoz, majd visszafeküdt aludni.

A három Tüske az épület háta mögött találkozott. Mai célpontjuk egy rabszolgakereskedő volt. Talem ránézett embereire.
- Készen álltok?
- Készen, uram – bólintott Aldo.
- Lássuk, mit tudnak – tette hozzá Obeya. – Sikerült bejutnom a kereskedő szobájába tegnap a szobalánya képmásában. Egyenesen odaviszlek benneteket.
- Rendben – biccentett Talem. – Ne feledjétek, ahogy végeztünk, eltűnünk. Ha elszakadnánk, mindenki egyedül menekül. Obeya?
A mágus szeme válaszként kifehéredett. Védőigéik elmondása után a három Tüske megfogta egymás kezét, és a következő pillanatban a teleport felkapta őket, és a ház díszes szobájába tette le. Ahogy magukhoz tértek, már kapták is elő fegyvereiket. A kereskedő döbbenten meredt rájuk. Mielőtt elméjéhez jutott volna, mi történik, már halott volt.
- Gyerünk – szólt Talem. Obeya szeme ismét kifehéredett, ám ugyanolyan sebesen vissza is barnult.
- Teleportgátló – nézett döbbenten parancsnokára. – Észrevettek!
A következő pillanatban betört az ajtó, és a kereskedő emberei lepték el a szobát.
- Kapjátok el őket! – parancsolta a kapitányuk. – Te! – mutatott az egyik testőrre – azonnal értesítsd a nagyurat!
A fickó eltűnt, mielőtt Talemék el tudták volna kapni.
- Szedd le a teleportgátlót – mondta a parancsnok máris az első hullámmal küzdve. – Addig fedezünk.
Obeya szeme ismét kifehéredett, de a túlerő nagy volt, és így inkább társai segítségére sietett. A három bajtárs keményen harcolt a kereskedő embereivel és az idővel, amíg Rendall csapatával ideér.

A testőrnek nem kellett sokáig mennie. A következő sarkon szó szerint belerohant a hazafelé tartó Rendallba és csapatába.
- Nagyuram – ragadta meg a férfi lova kantárját. – Priston urat megölték a paladinok! Most is dúl a harc!
- Gyerünk! – villant Rendall szeme, és a csapat máris irányt változtatott. Szélvészként zúgtak be Priston házába. Odabent Talem felkapta fejét, ahogy megérezte Rendall jelenlétét.
- Szedd le már a teleportgátlót! – kiáltotta mágusára. Obeya bólintott, és a sarokba húzódva kezdte el igéjét. A helyzet egyre súlyosbodott. Rendall, alighogy berobbant a szobába, egy pillantással felmérte a harcot.
- Zárat az ajtóra, ablakokra! – utasította Ynabelt. – Ne engedd, hogy levegyék a teleportgátlót!
Ynabel bólintott, és zárigéje után máris visszatette az Obeya által éppen leszedett védőigét.
- Hogy vásna el a mágiád, drow szuka – morrant Obeya, és előkapta tőrét. Ynabel újabb varázsba kezdett, de nem tudta befejezni, mert vállába érkezett a másik mágus által elhajított tőr. Kizökkent az igemondásból, és így Obeya ismét leszedte a teleportgátlót. Végül felkiáltott.
- Kész!
Eddigre azonban a Tüske kéttagú védelme felbomlott, és Talem elszakadt tőlük. A férfi megpróbált visszatérni társaihoz, de ekkor Rendall kardja keresztülszúrta a lábát, és a földre hemperedett. Rákiáltott két másik társára.
- Menj! Ez parancs!
A másik kettő abban a pillanatban megfogta egymás kezét és elteleportált. Rendall súlyos léptekkel ment oda a földön fekvő alakhoz, aki eddigre már begyógyította sebét, és egyetlen lendülettel talpra ugrott. A nagyúr szeme összeszűkült. Ezúttal nem ment bele semmilyen ökölharcba, hanem kardját követhetetlen mozdulattal szúrta a férfi felé, aki ugyanolyan sebes mozdulattal tért ki, és akasztotta meg a pengét a harci buzogányával. Ez a párbaj pontosan olyan kiegyensúlyozott volt köztük, mint öklözésük. Rendall csak addig várt, amíg emberei a paplovag mögé tudtak kerülni, aki mágia által támogatva félelmetes ellenfél volt. A következő pillanatban azonban repült a fogóháló, és míg a Tüske azzal volt elfoglalva, hogy kiszabaduljon, Rendall előkapta tőrét – kardjától már korábban megszabadította a nyavalyás –, és átugorva a köztük lévő távolságot, megragadta a férfit és beleszúrt a gyomrába. Pengéje úgy vitte át a másik bőrvértjét, mint kés a vajat. A Tüske megmerevedett a borzalmas fájdalomtól, és érezte, ahogy a pengén lévő bénítóméreg szétárad testében. Tekintete kifehéredett, hogy semlegesítse a mérget, újabb varázslatra azonban már nem volt módja, mert Rendall másik kezével is megragadta, és borzalmasan lefejelte, kizökkentve az igemondásból. Rendall lerántotta a férfiről a csuklyát.
- Lám, lám – mondta dühös hitetlenkedéssel. Talem nézett az arcába. A Tüske elmosolyodott, szája szélén vér buggyant ki.
- Az eszed mindig is lassú volt, Rendall – suttogta Talem.
- Csak szeretem szépen, nyugodtan átvenni a dolgokat. Kezdve az asszonyoddal.
Talem elhúzta a száját.
- Lynia nem tud semmiről. Hűségesen szolgált téged mindig. Nem is sejtett soha semmit.
Rendall felnevetett.
- Na persze - és elővette a pántot.
Talem ránézett a nagyúrra, tekintete derűsen megvillant. Mielőtt Rendall bármit tehetett volna, Talem szeme ismét kifehéredett, de nem az emberfogóra varázsolt, hanem magára. Mágia által megnövelt erejével egyik kezével megmarkolta Rendall pántot fogó, másikkal a tőrt tartó csuklóját, és belevezette a saját szívébe, majd egy kört írt le vele és kirántotta. Összesett a földön, szemében kihunyt minden élet. Rendall lenézett a kezében tartott tőrre, aminek a végén utolsót dobbant Talem kivágott szíve. Tudta, hogy a paplovag szemébe soha többé nem jön vissza a fény. Lenézett a férfi testére, majd a levegőbe meredt. Az ő szemében viszont az a kegyetlen láng gyulladt ki, ami már annyiszor felébredt Talem és a Tüske miatt.

Lynia felriadt álmából. Remegve ült fel, érezte, komoly baj van.
- Talem? Kedves, te vagy az? – kérdezte. Érzékeivel próbált valami nyomra bukkani.
- Mágikus rezisztencia – suttogta. Nagy, nagy, nagy baj van. Odakapta a fejét az ablakhoz. Nem. Már ott is le van zárva az út. Rápillantott a szekrényre, de felszerelését a csatornabeli rejtekhelyen hagyta legutóbb. Agyában kergették egymást a gondolatok. Hirtelen kirobbant a műhely bejárata, Lynia felsikoltott. A következő pillanatban az emeleti ablak tört be, és ugrott be rajta egy köpenyes alak. Lynia megint sikoltott. Az alak megragadta és lehúzta maga után a lépcsőn, és durván előrelökte. A lány csúszva érkezett két csizmás láb elé. A csizmák mellett egy ismerős köpeny volt a földön. Valami volt a köpeny alatt. Lynia dermedten figyelte, nem mert hozzányúlni. Egy fekete kesztyűs kéz lerántotta a köpenyt, és a nő szeme elé először egy borzalmas sebhely tárult, amiből hiányzott a szív. Keze lassan kinyúlt, és gyengéden megérintette a sebet, majd feljebb pillantott, és belenézett férje arcába. Nézte, nézte a kedves arcot, a vörösesbarna hajat, a dermedt szürke szemeket, amik mintha még mindig hozzá szóltak volna. Valaki magasan a feje fölött rekedt, mély hangon röviden felnevetett. Lynia lassan felemelte a fejét, végignézte a csizmás lábakat, a nadrágot, az övet, rajta a korbáccsal, a tőrrel és a karddal. A bőrvértet. Talem köpenyét az egyik, nyitott rabszolgapántot a másik kézben, szeme felé fordítva, rajta jól láthatóan Rendall jelével. Lynia tovább emelte pillantását. Végigfutott a széles mellkason, a szakállal borított nyakon és arcon, és megállt a nagyúr éjsötét tekinteténél. Mozdulatlanul tűrte, hogy a pánt összecsattanjon a nyakán. Ahogy a fény végigfutott a lezárt pánton, Lynia úgy érezte, mint aki vízbe merül. Minden érzékét elveszítette. Eltűnt a Rendallból és a többiekből áradó sötét gonoszság, tudta jól, igéjét sem tudja kimondani többé. Vámpírvadászként pedig a legnagyobb erejét blokkolta a pánt: nem volt többé ellenálló a vámpírharapásra. Mintha megsüketült, megvakult és megfulladt volna. Kábán nézett fel a férfira, akinek szája széléről nem tűnt el gonosz mosolya, tekintetében viszont felcsapott a kegyetlen láng.
- Beszélgessünk – javasolta Rendall. A pánthoz mágikus lánc kapcsolódott, melynek a vége a nagyúr kezébe került. A férfi ledobta a köpenyt, majd megrántotta a láncot, és elindult felfelé a lépcsőn. Lynia botladozva követte, alig kapott levegőt a pánt szorításában. Odafent Rendall durván rálökte az ágyra, a lánc végét pedig az ágyrácsra csattintotta. Ynabel az ablaknál állt meg, figyelve a lány minden mozdulatát. Lynia némán nézte, ahogy a férfi odalép a komódhoz, egyenként kirántja a fiókokat és kiszórja a tartalmukat. A gyógyító felszerelés, amivel nem olyan rég még a most tomboló nagyúr életét mentette meg, szanaszét gurult a szobában. Rendall egy pillantást vetett a még mindig mozdulatlan lányra, majd a szekrényhez lépett, felrántotta az ajtaját és kidobálta belőle a ruhákat. Kezével végigsimított a szekrény hátlapján, majd könnyedén megnyomta. A rejtekajtó kitárult. Rendall bepillantott az üres helyre, majd visszafordult Lyniához, aki döbbent szemekkel nézett a rejtekhelyre.
- A te fegyvered hol van? – kérdezte. Lynia értetlen arccal nézett fel rá.
- A fegyverem, nagyuram? – kérdezte. A következő pillanatban hatalmas pofont kapott, és nekiesett az ágy rácsának. Abba támaszkodva ült fel megint.
- Én kérdezek, te válaszolsz. Hol van a fegyvered?
Lynia megtörölte az orrát, és óvatosan felnézett.
- Nincs fegyverem, nagyuram.
A következő pofon a másik irányból érte, most a lánc rántotta vissza a rácshoz. Megint belekapaszkodott a rudakba, de most már nem egyenesedett vissza, hanem onnan nézett vissza tágra nyílt szemekkel a férfire, aki kérdően oldalra hajtotta a fejét. Lynia belenézett a tekintetébe.
- Nincs fegyverem, nagyuram – suttogta. Rendall szeme összeszűkült. Odalépett az ágyhoz, hajánál fogva húzta vissza a lányt, és beleverte az arcát a rácsba. Lyniából fuldokolva tört elő a sírás, de továbbra is rázta a fejét. A nagyúr hátrarántotta a haját, és belenézett a szemébe.
- Unom a színjátékodat, ribanc. Az igazat akarom hallani.
- Az igazat hallod, nagyuram – ismételte makacsul Lynia. – Nincs fegyverem. Soha nem is volt. Ne! – kiáltotta, ahogy Rendall felemelte a kezét. Remegve nézte a hatalmas tenyeret, ami lassan ökölbe szorult. Rendall kivárta, hogy a lány alig észrevehetően megrázza a fejét, majd lecsapott. Lynia félig ájultan zuhant az ágyra. A férfi a láncánál fogva húzta fel megint ülésbe.
- Zárjuk ezt rövidre, Lynia. Továbbmennék már. Ynabel, hazugságkereső varázst.
A drow bólintott, tekintete kifehéredett. Készen állt. Rendall visszafordult Lyniához. Övéről leemelte a korbácsot, kibontotta a karikákat, szemét folyamatosan a lányon tartva, aki viszont kitáguló szemekkel a korbácsot nézte. Rendall keze meglendült, és az ijedten összerezzenő lány mellett az ágyra vágott. Az ágynemű a matracig felhasadt a korbács csapása nyomán. Lynia kapkodó légvételekkel próbált még jobban a rácshoz húzódni. A rettegés tapintható volt körülötte. Nagyot nyelve nézett megint Rendallra, aki gonosz mosollyal az arcán figyelte a nőt.
- Tehát? Hol van a fegyvered? – kérdezte lágyan. Lynia hallgatott. Rendall türelmesen várt, látta, a lány kezd megtörni. Lynia mély lélegzetet vett, megnyalta a szája szélét, majd fejét felvetve, könnyes szemekkel, de határozottan nézett a férfi szemébe.
- Nem hazudok neked, nagyuram. Üss meg, ha úgy akarod, de nincs fegyverem.
Rendall szeme összeszűkült. Felemelte a korbácsot, amit most a lány úgy nézett, mint a béka a kígyót. Majd becsukta a szemét. Ekkor Ynabel megszólalt, hangjában döbbenet.
- Nagyuram… Igazat mond.
- Mi van? – kapta oda a fejét Rendall. Ynabel megismételte a varázst, majd megint a fejét rázta.
- Igazat mond – bólintott Lyniára. Rendall összevonta a szemöldökét.
- Érzem a rettegését – koncentrált Ynabel. - Érzem a fájdalmát. Érzem, mennyire szerette a Tüskét odalent, és most szinte eszét veszti. Egy dolgot nem érzek, nagyuram. Hazugságot.
Rendall megint Lyniára nézett.
- Mélyebbre – vetette oda Ynabelnek. A drow bólintott, és újra kifehéredett a szeme. Lynia ezúttal is érezte a kutató sugarakat elméjében. Újra kisiklatta őket, ahogy Talem tanította rá, hosszú-hosszú gyakorlással. Nem állt ellenük, nem tükrözte vissza őket, egyszerűen megváltoztatta a kutatott területeket, mintha a drow mindent látna, noha a felszínen túl nem jutott. Ehhez nem kellett mágia, csakis szárnyaló képzelet, mely önmaga varázsában változtatja meg a valóságot. A kisgyermekek képesek erre, kikben a mese és a valóság nem válik még el élesen egymástól, és mélyen elhiszik azt, amit kitalálnak. A paladin a saját gyermeki énjét használta a fantáziapajzsra. Ennek eléréséhez volt szükség a hosszas gyakorlásra. Mélyen elhitte magáról, hogy ő nem más, mint Lynia Kero, az ételkészítő cseléd, fegyver nélkül, támogató, óvó férj nélkül, tehetetlen áldozataként az előtte figyelő halálos ragadozónak. Saját érzelmeit is felhasználta, ettől vált a féligazság valósággá, elfedve a hazugságokat, és a nő valódi kilétét. Szerencséje is volt, mert a drow emberek iránt érzett megvetése elhitette a mágussal, amit látni vélt. Ynabel halkan felnevetett.
- Hát nem a legélesebb elme, amiben valaha is jártam. Egyszerűen fogalma sincs arról, miért vered, és miért keresel fegyvert rajta. Fogalma sincs arról, miért fekszik döglötten odalent az a féreg.
- Talem nem féreg! – fordult oda sikoltva Lynia, fantáziapajzsát abonitmerevvé változtatva, a tapogató sugarakat keményen visszaverte Ynabelnek, hogy az hátrahőkölt. – Ő a legdrágább, legnagyszerűbb ember, akit az életembe kaphattam! Nem tudom, mit történt vele, de nem tűröm, hogy így a szádra vedd őt!
Rendall halkan felnevetett, majd füttyentett egyet, hogy magára vonja a figyelmet. Lynia elhallgatott, és durcás arccal fordult vissza. Ynabel megtörölte vérző orrát. Nem kockázatnélküli másik elméjének a mélyére hatolni, és a lány kitörése túl gyorsan lökte ki onnan.
- Nem vagy abban a helyzetben kincsem, hogy bármi ellen is tiltakozhass.
Rendall odahúzta a széket az ágy elé, és lovaglóülésben ráült, két kezével a támlára támaszkodva, az egyikben még mindig a korbácsot tartva, ami lazán lógott lefelé a földre. A férfi megvakarta állát a korbács szárával, majd tűnődve végignézett Lynián.
- Tehát nem hazudsz. Elég nehéz elhinni, de Ynabel nem szokott tévedni. Nos, hadd világosítsalak fel, ha már nem érted, miért kaptál tőlem. A legdrágább, legnagyszerűbb embered egy mocskos kém volt.
Lynia ledermedt.
- Az nem lehet… Talem soha…
- … Soha nem volt kovács – fejezte be helyette Rendall. – Jóval inkább tisztánlátó paplovag Kéttoronyból. Téged használt arra, hogy híreket szerezzen rólam. Hogy előtte miért kódorgott álcában, azt már csak ő tudja. Valószínűleg azért, hogy mások után is kémkedjen.
Lynia elsápadt. Csak némán rázta a fejét. De ez a tagadása egész más volt, mint a korábbi. Nem akarta elhinni, amit hallott. Szeméből újra előtörtek a könnyek.
- Nem lehet… Ő vándorkovács volt… Csillagoromban… Együtt voltunk… Hiszen anyám tiltott engem tőle!
- Nem véletlenül – horkant fel Rendall.
- Az elmúlt évek… mind, mind hazugság volt… - Lynia a kezébe temette az arcát, de sírása így is kihallatszott mögüle. A másik kettő némán nézte. Ynabel megvetően felszisszent. Ostoba nőstény, így megsiratni egy árulót. Egy drow nő saját kezűleg végzett volna ilyen férfival, majd a gondolatát is elfelejti. Rendall ezenközben egész más gondolatra jutott. Lynia végül elhallgatott, és magába roskadtan ült az ágy szélén, de eközben minden idegszálával figyelt a mágus következő igazságkutató sugarára. Érezte, hogyha valami isteni csoda folytán mégis túléli ezt az éjszakát, a pajzsot folyamatosan fenn kell tartania. Rendall most felállt a székéről, és a fal mellé tette, el az útból. Összetekerte a korbácsát is, és visszaakasztotta az övére. Ezután leguggolt Lynia elé, és felemelte arcát. A lány könnyes szemekkel nézett rá. A nagyúr szemében mosoly csillant és gyengéden megadta neki a kegyelemdöfést.
- Látod, látod, anyádnak mégis igaza volt. Talem nem volt hozzád való.
Rendall ezzel odanyúlt a szavai által lebénult lány nyakához, levette róla a pántot, majd eltette. Lynia döbbenten meredt rá, mélyet lélegzett. Majd szája elnyílt, szemét ismét elborították a könnyek, és elkezdett rázkódni. Nem tudott tovább uralkodni magán, csak a vállat látta maga előtt, amire ráborulhat. Rendall, szája szélén félmosollyal, magához vonta a lányt, és hagyta, hogy kisírja magát. Felnézett Ynabelre, és a szemével intett neki, hogy menjen. A drow kifejezéstelen arccal bólintott, majd lement a lépcsőn. Jelzett embereinek, akik ismét felkapták Talem holttestét, és magukkal vitték. A műhelyajtó bezáródott mögöttük. Odafent Lynia lassan befejezte a sírást, már csak csendben pihentette a homlokát a férfi vállán, időnként mély sóhaj szakadt ki belőle. Visszanyert érzékeit vizsgálva rájött, hogy kettesben maradtak. Tudta, mi következik ezután. Talemre gondolva gyűjtött erőt, majd továbbindult az úton, amit ugyan együtt kezdtek el, de egyedül kell most már végigjárnia. Sant Ord nevére, végigjárom, bármibe is kelljen belegázolnom érte! Most már Talemért is! Felemelte a fejét, és belenézett Rendall szemébe, aki lágy tekintettel várakozott a lányra, írisze az oly ritkán látható bársonyos fekete éji tóvá változott. Szavak nélkül is megértették egymást.
- Te vagy az egyetlen, nagyuram, aki sosem hazudott nekem – suttogta Lynia. Rendall elmosolyodott, és belesimított a lány hajába, aki becsukott szemmel hajtotta rá a fejét a férfi kezére.
- Nem bizony, kislány – felelte az. – Nem is fogok. Most sem teszem.
Könnyedén előrehajolt, és megcsókolta Lynia száját. A lány egy pillanatig mintha ellenkezni próbált volna, de utána kinyílt a szája, és visszacsókolta a férfit. Rendall a karjába vette, feljebb tette az ágyon, majd együtt végigdőltek rajta.

Odakint a tetőn halk árnyékként lapult Obeya. Ahogy a félreérthetetlen hangokat meghallotta, bólintott, és óvatosan leereszkedett. Mellette Aldo bukkant fel. Idáig követték az emberfogókat, készen arra, hogy Lynia jelére beavatkozzanak. A paladin azonban nem jelzett. Obeya ránézett Aldóra.
- Lynia még mindig játékban van. Döbbenetes, mire nem képes ez a lány.
- Egyedül maradt? – kérdezte a férfi. Obeya megrázta a fejét.
- Nem. Rendall-lal van.
Aldo rámeredt, ahogy megértette. Torkából lenyelte a gombócot.
- Emlékezz, mit mondott neki Talem – mondta csendes határozottsággal Obeya. – Ez volt a kifejezett parancsa. Lynia továbbfolytatja, ahogy Talem is megtenné. Ahogy te is megtennéd. Ahogy én is megteszem.
- Erős ölhetnékem van – válaszolta halkan Aldo. Obeya bólintott.
- Akárcsak nekem.
Összeütötték az öklüket.
- Ez a harc Talemért szól – néztek egymás szemébe, majd eltűntek a sötétben. Aznap éjjel a Tüske véres revansot vett vezetőjéért. Soha nem kértek, nem fogadtak el, és nem adtak kegyelmet. Sem Obeya és Aldo, ahogy berobbantak az egyik rabszolgakereskedő házába, és halomba vágtak minden élő lelket, aki nem viselt pántot, sem Lynia, ahogy Rendallt ölelte a kovácsműhely feletti szobában, és legfőképpen Talem nem, aki úgy távozott el a Világból, ahogy mindig is kívánta: a maga döntése alapján, azért harcolva mindhalálig, amiben teljes szívéből hitt.

Csend volt a műhely feletti kis szobában. Lyniát elnyomta az álom. Nemcsak lelkileg, fizikailag is teljesen kimerült. Rendall mosollyal a szája szélén nézett végig a lány karcsú, izmos testén. Soha kellemesebb döntést. Eszébe jutott egykori ígérete, amit még Talemnek tett, mikor Lyniát Kéttoronyba küldte látszólag borért, valójában azért, hogy megbizonyosodjon kilétéről. Lám, a férfi halott, és felesége most mellette alszik, mégpedig önszántából. Jobb helyre nem is kerülhetett volna. A nagyúr elégedetten bólintott. Lynia mostantól testestül-lelkestül az övé. Hirtelen halk neszt hallott odalentről. Ránézett a lányra, aki továbbra is mélyen aludt. Óvatosan felkelt mellőle, felhúzta a nadrágját, és kardját felkapva elindult lefelé a sötétben. A műhelyben Ynabel várta. Tekintete végigfutott ura hiányos öltözékén, és nem tudta, nem is akarta leplezni a megvetést, amit a menyezet felé vetett, ahol a lány volt. Száját elhagyta valami drow nyelven, ami a legkevésbé sem volt hízelgő Lyniára. Rendall elmosolyodott.
- Hagyd őt, Ynabel. Csak azt teszi, ami a túléléséhez szükséges. Márpedig jól tudja, hogy mostantól csak egy ember választja el a haláltól, vagy a rabpánttól, az pedig én vagyok. Én pedig mindent meg is teszek azért, hogy ez így maradjon. Életének és halálának vagyok az ura, és ezt nem kellett külön magyarázgatni neki.
- Akkor miért nem hagytad rajta a pántot, nagyuram?
- Látom, nem érted. Lynia teljes szívéből hűséges. Ezt hozta magával Csillagoromból, ezt tanulta az anyjától. De minden értéke, beleértve a hűségét is, a szabadságából fakad. Ha megpántolnám, semmi hasznát nem látnám többet, emlékezz vissza arra a gyalázatos reggelijére Morena után. Arról nem is beszélve, hogy ismerem a fajtáját. Az ilyen a pánttól bevadulna, nemcsak használhatatlan, de kezelhetetlen is lenne. Semmi szükség erre. Pont azzal, hogy levettem a pántot a nyakából, kötöttem meg a hűségét örökre magamhoz.
- Hát elég gyorsan adta meg magát neked, nagyuram – mondta még mindig megvetően Ynabel. – A férje teste még ki sem hűlt…
- Persze, mivel pontosan ezt akartam tőle. Azelőtt elkötelezni, mielőtt végigméri a lehetőségeit. Nem mintha ellenkezett volna, mint már mondtam, a magához való esze neki is megvan. Amíg a férje élt, elsősorban hozzá volt hűséges, nem hozzám. Hazudott neki a fickó vagy sem, őt is fogja szeretni haláláig, ez nyilvánvaló. Talem életében Lynia soha nem jött volna az ágyamba önszántából. Ha belekényszerítem, persze, engedelmeskedett volna, de másnapra már csak a hűlt helyét találtuk volna. Így viszont elég arról gondoskodnom, hogy soha máshol ne akarjon és ne merjen vigaszt keresni – végülis egészséges, fiatal nő -, csak nálam. Ezzel pedig elejét veszem annak, hogy megint olyan valakibe botoljon, aki túl kíváncsi rám. Arról nem is beszélve, hogy magamnak is szerzek pár élvezetes órát - vigyorodott el a férfi.
Ynabel megcsóválta a fejét, de végül bólintott.
- Legalább ő tudja, hogy hol van a helye.
- Ki nem tudja a helyét? – vonta össze szemöldökét Rendall.
- A Tüske megszökött társai, nagyuram.
Rendall némán nézett, Ynabel röviden válaszolt.
- A Vörös kereskedőház.
Rendall bólintott, tekintetében újra a kegyetlen láng égett.
- Induljunk.
Visszafordult a lépcsőhöz, és halkan felment rajta. Odafent Lynia még mindig ugyanabban a testhelyzetben aludt, amiben hagyta. Rendall csak addig nézett rá, amíg meg nem győzödött arról, hogy nem ébredt fel, majd nesztelenül felöltözött, és egy szó nélkül otthagyta a lányt. Halkan záródott mögöttük a műhelyajtó. Lynia még várt pár pillanatot, majd kinyitotta a szemét. Ránézett a törött ablakra.
- Tiszta a levegő.
Az ablakon bemászott Obeya és Aldo, magukkal hozva Lynia felszerelését.
- Talem testét elhoztuk a rabszolgaházból, és előkészítettük a halotti máglyát is a város keleti oldalánál – mondta csendesen Aldo. Lynia bólintott, és gyorsan felöltözött.
- Rendallék a nyugati oldalra indultak, a Vörös kereskedőházba. Hajnalig még elég időnk van egy újabb számvetésre útban a máglyához – mondta nyugodtan, de hangjában jeges hidegség ült. Társai bólintottak, és hangtalanul kimásztak az ablakon.

Hajnaltájt a három megmaradt Tüske a város mellett egy eldugott völgyben gyújtotta meg Talem halotti máglyáját. Nem kívánták bajtársukat sem reanimálva, sem a város kapuin négy felé vágva viszontlátni. Csendben nézték, ahogy a tűz magába öleli vezetőjük testét, és a lelkében égő szikra örökre elillan az égbe. Lynia sápadt arccal, könnyek nélkül figyelte a hamvadó máglyát. Végül kibontotta a parashani nászkendőjének csomóját a tarkóján, leemelte a fejéről, gyengéden összehajtogatta, majd rátette az utolsó parázsra. Az még egyszer fellobbant, és a kendő egy pillanat alatt elégett. A valóságban ugyan soha nem voltak házasok, de Lynia özvegyként búcsúzott. Ahogy az utolsó láng is ellobbant, csendesen egymás felé fordultak, összeütötték az ökleiket, majd lóra kaptak és visszavágtattak a városba. Rashmad új nappal várta őket.

~~~

Lynia visszament a műhelybe, gyorsan rendet csinált, majd a közeli fürdőházba indult, hogy lemossa magáról az elmúlt éjszaka minden mocskát és fájdalmát, valamint a füstszagot. Rendallnak átkozottul kifinomult érzékei voltak. Szerencsére erre a napra esett Lynia kimenője – Talemmel töltötte volna a napját a kovácsműhelyben. A gondolatra kés hasított a gyomrába, majd akarattal kiszorította magából a fájdalmat. Most még nem. Nincs egyedül. Láthatatlan szemek figyelhetik. –, így nem kellett bemennie a palotanegyedbe. Úgy érezte, ha Rendall házában kéne ma lennie, a Talem máglyájáról vett lánggal gyújtaná fel az egész kócerájt. Ahhoz, hogy túléljen, hogy a férfi nélkül próbáljon létezni, csak a napi rutin segített. Így elment a piacra, hogy bevásároljon, majd elbeszélgetve az árusokkal, és csendben fülelve mások csevegésére, meghallgatta, hogy múlt éjjel nem is két, de három helyre törtek be az ámokfutók és öltek meg mindenkit. Kezdték Prestonnál, majd a Vörös kereskedőházban folytatták, végül egy tehetősebb rashmadi polgár házát dúlták fel. Szerencsére ugyan elkapták a banditák egyik emberét – hiába, a nagyúrral nem lehet sokáig packázni -, de a legfrissebb hírek szerint ellopták a fickó tetemét. Képesek lennének még újra feltámasztani is! Vajon meddig hagyja ezt még a nagyúr? Hiába, nem olyan erőskezű, mint a tyrann volt… De ez utóbbi mondat már csak halkan hangzott el, Rendallnak ugyanis mindenütt vannak fülei, az a szőke lány is az ő házában dolgozik… Jobb is indulni. Minden jót, akkor majd a jövő héten. Lynia is elköszönt, majd hazafelé fordult. A műhely előtt ránézett egy kikötött fekete csődörre. Fáradtan elmosolyodott. Úgy látszik, a kimenője idáig tartott. Felment a lépcsőn és meglepetés nélkül nézett a rá váró férfire.
- Nagyuram? – kérdezte halkan, majd meghajtotta térdét. Rendall visszafordult a törött ablaktól.
- Hol mászkáltál idáig? – kérdezte nyersen. A múlt éjszaka gyengéd kényeztetése a múlt éjszakáé lett, és ezért Lynia nem tudott elég hálás lenni. Most az ingerült gazda nézett vele farkasszemet. Tekintve a Talemért vett számadást, ezen az ingerültségen Lynia egyáltalán nem csodálkozott. Nyugodtan letette a kosarát az asztalra, és tiszta szemeivel urára nézve válaszolt.
- Elmentem a fürdőházba, onnan pedig a piacra, nagyuram.
Rendall morrant egyet, és végigmérte a lányt. Tekintete valamelyest megenyhült, mikor észrevette, hogy a parashani kendő nincs már rajta, helyette sima lófarokba csomózta haját. Lynia jól érezte, hogy Rendall egyáltalán nem lelkesedett volna azért, ha még egyszer meglátja rajta a kendőt, és neheztelését igen nyomatékosan mutatta volna ki. Az éjjel vele aludt. A külvilág szemében semmilyen értelemben nem tartozott már Talemhez többé. A lány azonban világosan jelezte státuszának megváltozását. Lynia most megkereste ura tekintetét.
- Nagyuram… valamit el kell mondanom neked.
Rendall kérdően felvonta a szemöldökét.
- Hallottam a piacon, hogy Talem testét… - Lynia nagyot nyelt, és visszaszorította könnyeit. Azt is jól tudta, hogy további sírást sem tűr meg a nagyúr –, elvitték. Nos, én azt hiszem, tudom, hogy mi lett vele.
Rendall karba fonta kezét, szeme a törött ablakra villant. A ki- és behatolás nyomai világosan – legalábbis az emberfogó számára világosan – látszódtak. Lynia óvatosan folytatta, szemét gazdáján tartva.
- Arra ébredtem nagyuram, hogy valaki bejön az ablakon. Egy… egy nő. Te már akkor nem voltál itt. Megismertem, ő volt az, aki a banketteden azt a mágiát használta…
- Vérmágiát? – kérdezte a férfi. Lynia bólintott, majd folytatta.
- Most nem tett semmi ilyesmit. Arra kért, ne ijedjek meg, csak beszélni akar velem. Azt mondta, ők vitték el a vezetőjük holttestét, és ne aggódjak miatta, mert tisztes temetést adnak neki. Úgy gondolta, én sem akarnám őt viszontlátni akár élőhalottként, akár négy részbe vágva.
Rendall dühösen felhorkantott, mire Lynia behúzta a nyakát.
- Folytasd – intett a nagyúr türelmetlenül. Lynia lehajtotta a fejét, arcizma megfeszült.
- Teljes őszinteség, emlékszel? – kérdezte halkan, de fenyegető hangsúllyal Rendall. Lynia azonnal beszélni kezdett.
- Azt mondta még, hogy bár Talem nem mondott igazat nekem, csak azért tette, hogy ne keverjen veszélybe. Azt mondta, bármennyire is fájdalmas ez néha, küldetésük jóval fontosabb a házastársi bizalomnál. De higyjem el, mindig teljes szívéből szeretett, és ha módjában állt volna, elárulta volna titkát.
Lynia arcán, akarata ellenére, végigszaladt egy könnycsepp. Rendall összeszűkült szemekkel nézte ezt a könnycseppet, mígcsak a lány gyorsan le nem törölte.
- Ennyi? – kérdezte Rendall. Lynia nemet intett a fejével. Felemelte a fejét, és egyenesen Rendall szemébe nézett.
- Azt szerette volna még tudni, hogy kívánok-e segíteni nekik, hogy férjem gyilkosa az őt megillető helyre jusson.
Rendall elismerően oldalt hajtotta a fejét. Ez igen.
- Na és mit válaszoltál? – kérdezte sötét szemeit ő is Lynia tekintetébe kapcsolva.
- Nemet mondtam nekik, nagyuram. Azt mondtam, nekem csak egy gazdám van. Azt mondtam, hogy Talemet a küldetésük miatt vesztettem el. Azt mondtam, hogy a házasságom a küldetésük miatt épült hazugságra. Ez a küldetés nekem csak fájdalmat okozott. Azt mondtam, hogy ő szívfájdalom nélkül megölt volna, ha teheti, azzal a sugárral, és nem jó érzés, ha egy tálca menti meg az ember életét attól, akinek sosem ártott. A hölgy rám nézett, majd bólintott. Azt válaszolta, jól tudja, kihez vagyok hűséges, mert ez múlt éjjel világossá vált számára…
- Micsoda? – emelte fel a fejét a férfi.
- …, de reméli, hogy nem fogom megbánni a döntésemet. S azt is mondta, hogy megérti, miért tettem, amit tettem, és tőlük a továbbiakban sem kell félnem…
De Rendall nem figyelt a lányra. Odalépett az ablakhoz, ráült a keretére, majd gond nélkül kihúzódzkodott rajta és eltűnt a tetőn. Lynia csendben várt, a száján mintha futó árnyék szaladt volna keresztül, talán mosoly? De az ki van zárva. Mire ura visszatért, szemében pont az a láng égett, amit Lynia várt. Hiába, ki szereti, ha az ellensége a tetőn hever, miközben ő örömét tölti egy lánnyal? A férfi körülnézett, majd újból kirámolta az időközben rendbetett szekrényt. Lynia a levegőbe nézett. Hát ez annyira jellemző. Rendall most azonban csak egy zsákot keresett, amibe elkezdte beledobálni a lány holmiját, majd a félig megtöltve a kezébe nyomta.
- Folytasd. Szedd össze, amit magaddal hozol.
- Nagyuram? – kérdezte értetlenül Lynia. Rendall még közelebb lépett hozzá, lehajolt hozzá, megfogta a tarkóját és keményen szájon csókolta. De a csókban nem a vágy volt, hanem a birtokbavétel kifejezése.
- Velem jössz erről a trágyadombról. A házamban fogsz élni, ahogy mindig is kellett volna. Igyekezz, azt ajánlom. Segítsek megmozdulni? – kérdezte fenyegetően, látva, hogy a lány továbbra is csak áll egyhelyben.
- Nagyuram… Még valami történt.
- Micsoda? – kérdezte Rendall türelmetlenül. – Mit mondott még az a hét hájjal megkent szuka?
- Mondani semmit… Csak adott nekem valamit. Emlékül Talemtől… - Lynia elővette Talem tüske medálos nyakláncát. Keze enyhén megremegett, ahogy Rendall rámeredt az ékszerre. A férfi szemében lángolt a düh.
- Kérlek, nagyuram… Engedd meg, hogy megtartsam…
Rendall megfogta Lynia kezét, amiben a lánc lógott. Szorítása egyre erősödött. A láncról a lány szemébe nézett.
- Amíg nem felejted el, hogy kié is vagy mostantól.
A lány bólintott, lehajtotta a fejét, majd visszanézett a férfira.
- A tiéd, nagyuram. Ameddig kívánod. Ameddig kívánsz.
- Úgy legyen – suttogta Rendall. – Indíts pakolni.

Emlékek és kilátások

Kész volt. Ruháit és más holmiját összepakolta a zsákba. Mikor Talem dolgaihoz nyúlt, Rendall rászorított a kezére:
- Az ő holmija a kovácsé lesz. Ne merészelj bármit is elhozni belőle.
Lynia összetörten bólintott. Tudta, hogy előbb Rendall emberei fogják átvizsgálni, hátha valami nyomra bukkannak majd belőle Talem múltjához, esetleg a többi társához. Emiatt nem aggódott. Ebben a szobában csak a kovácssegéd élt, a szekrény mögötti rejtek pedig üres, és amúgy is ismert volt. Még egyszer körbenézett a kis szobában, majd sarkon fordult, és lesietett a lépcsőn Rendall után. Szemébe ötlött Talem kétkezes kalapácsa a falra akasztva, mellette a szinte teljesen kész vért, amin kovácslegényként Rendall megbízásából dolgozott, mestermunkájaként. Ekkor kinyílt az ajtó, és belépett rajta Nerim mester. Arcán látszott, hogy már mindent tud. Tiszteletteljesen fejet hajtott Rendallnak, aki szó nélkül lépett el mellette, majd az öreg némán összebólintott Lyniával. Nagyon megkedvelte az ifjú párt az elmúlt évben, reménykedett abban, hogy Talem a felszabadulása után is mellette marad. Tudta, hogy ezután Lyniának nincs más lehetősége, mint a nagyurat követni.
- Columba áldása kísérjen utadon, kishúgom - mondta halkan, mikor Lynia elment mellette.
- Talem holmija a tied - szorította meg a lány könnyes szemmel a karját, majd csendesen kilépett az ajtón. Odakint Rendall már a lován várakozott. Elvette tőle a zsákját, a nyeregre akasztotta, majd egy mozdulattal maga mögé emelte a lányt. Megtáncoltatta a hatalmas fekete csődört, hogy Lynia a derekába kapaszkodjon, és hozzásimuljon, majd megfordította a lovát és vágtába csapott. A lány még egy utolsó pillantást vetett a kovácsműhelyre, a fenti kis szobára, majd a ház eltűnt a szeme elől.

Végigvágtattak a városon. A nagyúr lova elől mindenhol kitértek, néha csak az utolsó pillanatban, mert Rendall senki kedvéért nem fékezett vagy változtatott irányt. Lynia szorosan a hátához simulva nézte az ismerős utcákat, és ringott együtt a lóval. Tudta, hogy minden mozdulattal fokozza a férfi vágyát iránta. Nem volt hajlandó gondolkodni. Ha megteszi, ha a hideg ürességbe bármit is beenged, kirántja Rendall tőrét az övéből, és kivágja a férfi szívét, ahogy Talem tette a magáéval. Örült is, meg nem is, mikor a kis térre érkeztek a palotanegyedben, ahol a nagyúr háza is állt. Rendall megállt az utca végében, és pár percig mozdulatlanul figyelte az épületet. Olyan volt, mint a róka, az is úgy közelíti meg a várát, mintha idegenébe menne. A férfit ráadásul alig néhány hete támadták meg. Arról kivételesen nem a Tüske tehetett, farkasok közti rangsorvita volt csupán. Lynia nem volt hajlandó arra gondolni, hogyha akkor nem menti meg ura életét, ma élne Talem. Becsukta a szemét, és vett pár mély levegőt. Most az ő túléléséről van szó. Úgyhogy a nyavalygást halassza akkorra, mikor annak van itt az ideje. Nem vette észre, hogy Rendall előtte elmosolyodott. Egy perc, és elterelem a kellemetlen gondolataidat, kislány. Neki is a megmentése járt az eszében. Időnként nagyon is élvezte azt a késztetést, ami a jóravaló embereket szó szerint kényszerítette arra, hogy mindenkin segítsenek, aki rájuk szorul, még akkor is, ha ez számára teljesen értelmetlen volt. Ösztönei jelezték, hogy minden rendben van. Megint vágtába csapott, és a kapu felé irányította a lovát. Nyugodtan lovagolt át a nagy tölgyfa alatt, ahol annak idején a nyakába ugrottak és lerántották a csődörről. Akkor hibázott. Nincs ép lába egy támadónak sem mára. Őrszeme azonnal kinyitotta előtt a kaput. Fékezés nélkül vágtatott az udvarára, majd egy mozdulattal megállította a lovat az istálló előtt. Lynia a háta mögött nagyot zökkent és nekiütközött, pont úgy, ahogy Rendall akarta. Hátával megmozdult, jelezve a lánynak, hogy szálljon le. Lynia teljesítette néma parancsát. Rendall is leugrott. Odadobta a kantárt a futva érkező lovászfiúnak, levette a nyeregről a zsákot, a lány kezébe nyomta, majd fejével intett, hogy kövesse. Lyniának igencsak szaporáznia kellett, hogy a nyomában maradhasson. A bejáratnál Rendall megfogta a lány kezét, mert még így is lassúnak találta tempóját, és maga után húzta. Bár Lynia jó erőnlétben volt, alig jutott levegőhöz, mire felértek a lépcsőkön. Efelett már csak egy emelet volt, a szolgák lakrésze. Rendall azonban nem ment tovább. Lynia csodálkozva nézett a lépcsőre, ami egy pillanat alatt eltűnt előtte, majd még egy villanás, és bent voltak a szobájában. Rendall becsukta maguk mögött az ajtót, és élvezettel figyelte a lány arcán a döbbenetet. Nem a szolgáknál szállásolta el, és bár nem is a saját emeletén adott neki szobát, Lyniának így is leesett az álla.
- Nagyuram... - fordult felé döbbenten.
- Nem csak büntetek, kislány. Aki kiérdemli, azt jutalmazom is. Vedd úgy, hogy nagy bizalmat adtam neked. Ne okozz nekem csalódást...
Lynia nagyot nyelt, majd odalépett Rendallhoz. Nem szólt semmit, csak tiszta szemeivel belenézett a ragadozó tekintetébe, kinek vágya jóformán perzselte a bőrét. Lynia két kezét Rendall széles mellkasára tette.
- Jó kislány... - suttogta a férfi. Felkapta a lányt, lábait csípője köré igazította, majd ráborult vele az ágyra, és a maga módján felavatta vele a szobát.

A következő hetek egy fajta kábulatban teltek Lyniának. Rendall házából alig-alig jutott ki, a nagyúr komolyan vigyázta minden lépését. Egyrészt igyekezett megakadályozni minden további kísérletet arra, hogy a Tüske megint kapcsolatba lépjen a lánnyal (azt a lehetőséget eleve elvetette, hogy Lynia beálljon közéjük. Ahogy Ynabel újabb elmevizsgáló varázslatával megállapította, a lánynak semmilyen tehetsége nem volt a színleléshez, bár ha ezt az véleményt meghallották volna a Tüskénél, a földön fetrengtek volna a nevetéstől), másrészt Rendall minden szabad idejét arra fordította, hogy nyomatékosítsa a lányban a hovatartozását; hetente legalább háromszor-négyszer Lynia a nagyúr ágyában ébredt fel. Együttléteik számának csökkenése a közeljövőben nem igazán volt várható, de paladin azzal a gondolattal vigasztalta magát, hogy legalább a lenti veremben vagy a nagyúr rabszolgaházában élő szerencsétlen lányok kikerültek egy darabig Rendall érdeklődési köréből. Érzelmekről természetesen szó sem volt közöttük. Lynia egy percig sem álltatta magát azzal, hogy testi érdeklődésnél többet valaha is kiváltana a férfiből. Őszintén szólva nagyon is hálás volt Rendall hideg számításáért. Talem fájdalmas hiányával így is alig tudott megbírkózni, nem volt szüksége arra, hogy gyilkosa érzelmeit terelgesse. Az meg még kevésbé volt ellenére, hogy a férfi is csak odaadást követelt meg tőle, mást nem. Azért szívesen megnézte volna azt a nőt, aki egyszer szerelmet ébreszt ebben két lábon járó szörnyetegben.

Hetente egyszer szabadult ki a palotából, a szabadnapján. Ilyenkor magányosan kóborolt városszerte, de legtöbbször a kikötőben lyukadt ki, ahol egy csendes, félreeső stégre ülve bámulta a tengert, és a hajókat. Ekkor engedte meg magának, hogy gyásza elborítsa. Ekkor engedte meg magának a könnyeket. Nem érdekelte, hogy a ráállított árnyéka ebből mindent lát, és részletes jelentést tesz Rendallnak, ő is csak emberből volt. Annyira pedig gazdáját is ismerte, hogy tudja, meghagyja neki ezt a szelepet levezetőnek. Ezen a napon is idejött. A stég deszkáit két ököllel verő rohamok már megszüntek nála, a fájdalom örvénye lassan csitulni kezdett benne, de szemei előtt továbbra is peregtek az emlékek. Az egyik különösen makacsul tért vissza hozzá.

- Te teljesen megőrültél – meredt Lynia Talemre elszörnyedve. Aznap az erdőben kóboroltak, közös szabadnapjaik egyikén, mely oly ritkán esett egybe. Ilyenkor nem létezett semmi más számukra, csak ők ketten. Apró tisztásra bukkantak, ahova leterítették a pokrócot, és leheveredtek rá, élvezve az erdő békéjét. Persze percek után egymásba gabalyodtak. Mohón, felszabadultan szerették egymást, élvezve fiatalságukat, életörömüket, önbizalmukat, ami nem érdemtelenül növekedett meg az elmúlt tíz hónapban: sikeresen vezették Rashmad nagyhatalmú urát az orránál fogva, és lassan de biztosan szedegettek ki egy-egy téglát rendszerének épületéből. De Talem az óvatosságról sem feledkezett meg. Mindannyiuk élete egy hajszálon lógott, és biztonságban akarta tudni Lyniát, ha az övé elszakadna.
- Biztos vagyok benne, hogy a fejedre esett Nerim mester félkezes kalapácsa – jelentette ki meggyőződéssel a lány. Talem elmosolyodott és megrázta a fejét.
- Meg kell tenned – ismételte meg. – Ha engem elkapnak, velem együtt te is bukni fogsz, és Rendallnak kezébe kerül a tökéletes eszköz, hogy szóra bírjon mindkettőnket. Csak akkor kerülsz ki a kutyaszorítóból, ha gondoskodom arról, hogy engem feltámasztani se tudjanak. De onnantól kezdve nem fogsz senki védelme alatt sem állni. Tudom – emelte fel a kezét, hogy megállítsa Lynia kitörését -, hogy nem is szorulsz senki védelmére. Mint paladin. De mint cselédlány… akinek a férjét elkapták, mint kémet... Szabad préda leszel, és el kell menekülnöd innen. Márpedig akkor az egész hálózatnak annyi. Ki tudja, megint valaki be tud-e majd épülni Rendall házába? Nem. Maradnod kell, és továbbszolgálni. S ez azt jelenti, a szeretőjévé kell lenned.
- Ki ne mondd még egyszer – suttogta Lynia undorral.
- Be kell feküdnöd Rendall ágyába – mondta tagoltan Talem. – S ezt veheted nyugodtan parancsnak is.
Lynia mereven nézett a férfire.
- Tudod te, mit kívánsz tőlem?
- Mindent – válaszolta nyugodtan a férfi. – Sőt még annál is többet. Nehogy azt hidd, hogy tapsolok örömben. Teljes szívemből szeretlek téged, és mindig is szeretni foglak. Tudom, hogy te is. A fejét le tudnám tépni a gondolatra, hogy hozzád ér. De nem a mi életünk a fontos. A célunk a fontos. Hogy ne legyen többé rabszolgaság a Világban. Hogy a Rendallhoz hasonló mocskok örök életükre meglakoljanak a szörnytetteikért. Ugyanezt megkívánnám Obeyától vagy Aldótól is. Tőled sem várok el kevesebbet.
- Rendben hát – suttogta Lynia. – Egy feltétellel. Fordított helyzetben te is folytatod. S ha kell, Ynabelt is ágyba viszed.
Talem komolyan kedvese szemébe nézett, majd megcsókolta beleegyezésének jeleként. Azután félmosollyal megjegyezte:
- Azért reméltem, hogy nem Yorast kell elcsábítanom…
Lynia felnevetett, és megráncigálta Talem fülét.
- Az ő szíve már úgyis foglalt. Bolondulásig szerelmes Caraganába.
Újból megcsókolták egymást, majd egymásba feledkezve dőltek vissza a pokrócra, elfeledve Rendallt, Rashmadot, a küldetést, mindent. Csak ők ketten léteztek a Világban.

Lynia felnézett. Körülötte sirályok vijjogtak, és a tenger hullámai csapkodták a stég oszlopait. Nem akart még visszatérni a valóságba. Újból emlékeibe merült.

Az után történt, hogy Rendallnak Lynia bevallotta Csillagormot. Aznap este találkozott a Tüske a város alatti kavernában, mellettük békésen csepegett a cseppkövekről a víz a tóba. Azon ritka alkalmak egyike volt, mikor mind a négyen együtt voltak. Nagyon vigyáztak arra, nehogy rajtuk kapjanak ilyenkor, de időnként, mint most is, fontos volt, hogy találkozzanak.
- Hazugságkereső varázs – mondta Talem. – Obeya?
A lány a fejét csóválta.
- Ez az egyik leghatékonyabb elmére ható ige. A használója pontosan tudja, mikor mondanak neki igazat, mikor nem, és mikor kerül elő csak a féligazság. Elmeblokkoló nélkül nem lehet védekezni ellene.
- Ez viszont ugyanolyan varázslat, mint a többi, tehát a pánt hatástalanítja – fejezte be Aldo. Talem végignézett az emberein, majd száját csibészes mosolyra húzta.
- Volt nekem egy nagybátyám. Elég kótyagos volt szegény, de a mágia iránti tehetsége és fogékonysága vitathatalan volt. Sajnos az is, hogy ha varázsolni kezdett, életveszélyes volt a közelében tartózkodni, annyira nem lehetett előre látni, mi sül el nála a következő pillanatban. Imádtam az öreget, és persze állandóan mellette kuksoltam. Ezért is küldtek idejekorán Amiel templomába papnövendéknek, hogy kicsit benőjön a fejem lágya, és eszembe se jusson a nagybátyám nyomdokaiba lépni. Ez persze nem gátolt meg abban, hogy ne látogassam továbbra is az öreget – vigyorgott Talem. – A kótyagossága ellenére, vagy éppen emiatt, hihetetlen felfedezésekre bukkant. Ezek egyike volt az elmére ható varázslatok mágia nélküli kivédése.
- Micsoda?? – Obeya álla a földig esett.
- Bizony – vigyorgott még szélesebben Talem. – Képzeljétek el úgy a varázslatot, mint sugarakat, amik az elmédet pásztázzák, és amit találnak, arról visszaverődnek a mágusba. Vissza lehetne őket tükrözni, el lehetne téríteni őket, de erről a varázsló is azonnal tudomást szerezne, és rögtön tudná, hogy valami rejtegetnivalója van az illetőnek. Viszont, ha a saját elméd felszínét rendezed át…
- Nem engeded mélyre… - suttogta Obeya csillogó szemmel.
- Nem is akar mélyre menni, hiszen úgy tudja, hogy egészen lejutott. Ráadásul a hazugság szinte rögtön szemen szúrja a vizsgálódót. A tudat alá menni az igemondónak is veszélyes.
- Vagyis butuska teremtésnek kell álcázni magad, akiben nincs más, csak némi alapvető gondolat – mondta lassan Lynia. Talem vigyorogva bólintott.
- A trükkje a tudatod átváltoztatása. Pontosabban a gyermeki lényed felszínre hozatala. Annak a gyermeknek, aki bármit elképzel, az számára valósággá válik. Ahogy a kölykök a porban egymással csatáznak dicső lovagokként. Ahogy a kislány királylánynak vagy tündérhercegnőnek képzeli magát, anyja ruháját magára húzva, cipőjébe belebújva.
- Sokszor így is ébred fel a gyermekekben az igazi mágia - bólintott Obeya.
- Ahogy mondod - felelte Talem. -  De egy felnőttnek, egy sokat látott és az álomvilágban többé nem hívő felnőttnek, nagyon nehéz újra a képzeletben élnie. Újra előhozni gyermeki énjét sok gyakorlással jár. Sok-sok gyakorlással. A másik nehézsége az alkotó fantáziának, az hogy ha már egyszer felébredt valakiben a mágia, a képzelete lesz az egyik forrása, és talán még nehezebb megállni, hogy ne forduljon át varázslásba. Obeya…
- Nálam kár is erőltetni - mosolygott a mágus. - Illúzionistaként éppen a fantáziámat használom a varázslataimhoz. Amúgy sem volt sosem gyerekkorom. Amiről pedig álmodoztam, az leginkább vért és erőszakot tartalmazott. Bosszút. De ne aggódj, uram - folytatta a fiatal lány némi csend után, ami kellemetlenül ereszkedett rájuk. - Attól még ki tudom védeni a hazugságvizsgáló varázst. Mégpedig szorosan összezárt szájjal. De Aldónak van esélye. Tisztán látszik, hogy volt gyerekszobája. Róla könnyen elhisznek mindent. 
- Köszönöm szépen – mondta méltósággal a férfi. – Gondolom, ezt vehetem bóknak. De pap is vagyok, a hitem pedig útjában áll minden gyermeki képzelgésnek.
- Akkor kedves, csak te vagy az egyetlen… - kacsintott Talem Lyniára. A lány társaira nézett, és megcsóválta a fejét.
- De jó nekem, hogy három ilyen tehetséges, szerény igemondóval lehetek együtt, kiknek elég csak elképzelni valamit és az már teljesült is…
A többiek felnevettek.

Időközben a lány árnyékai váltották egymást.
- Történt valami? – kérdezték az újonnan jöttek a másik kettőt.
- Semmi – legyintettek amazok. – Csak ül, és bámészkodik. Hihetetlenül izgalmas nap volt. Nehogy kinőjön a szakállatok.
- Menjetek, jelentsetek Yorasnak - mondta csendesen Lucas, az egyik újonnan érkezett. Időközben hadnagy lett belőle. A két másik bólintott, és eltűnt.
- Legalább most már nem emeli meg a tenger szintjét a bőgésével, áradást kockáztatva – mondta a vezetőnek társa.
– Azért lemegyek, és megnézem, nincs-e mégis társasága - válaszolta Lucas. - Nem szeretem, hogy nem látom be teljesen a stéget. Addig maradj itt.

Lynia megint felrezzent a gondolataiból. Vizsgálódva nézett körül. Ez most már nem véletlen. A köveken egy tengeri vidra sütkérezett, széles farkával a vizet paskolta. Az egyik nagyobb csapásra riadt fel Lynia. A vidra szemrehányóan nézett rá. Szegény, egy ideje már próbálhatta felhívni magára a figyelmet… Lynia körülnézett, és bólintott. Egy lélek nem volt arra rajtuk kívül. Érzékeit vizsgálva, érezte, hogy árnyékai túl messze vannak ahhoz, hogy belássanak a stég alá. Kezével finoman intett, amit a vidra megértett, és beúszott a deszkák alá. Lemerült a vízbe, hogy elnyomja az átváltozásról árulkodó fehér fényt, majd egy fekete bőrű, hosszú, sok hajfonatos lány bukkant fel.
- Nem akartalak megzavarni, nővérem – suttogta -, tudom, és átérzem a veszteségedet…
- Semmi gond, Vidra – mondta csendesen Lynia maga elé. – Ideje volt már visszatérnem.
- Két árnyékod is van – folytatta Vidra. – Ennyire rossz a helyzet?
- Nem, nincs semmi baj – rázta a fejét Lynia. – Csak nem akarja Rendall, hogy bárki is felvehesse velem esetleg a kapcsolatot, és megpróbáljon újra megkörnyékezni. Illetve, ha mégis, akkor tudja követni őt is.
- Ha tud úszni, tőlem jöhet – nevetett halkan Vidra. Komolyra fordította a szót. – A parancsnokok, Sir Desharik, Aurel, Lady Vynylanne, Sir Larden és az egész rendház, még Lady Edera is legmélyebb együttérzését szeretné kifejezni neked Sir Talem miatt.
- Köszönöm – mondta Lynia fojtottan. – Kérlek, hagyjuk ezt most.
- Sir Deshariknak sikerült megnyitnia Hesót – váltott témát azonnal Vidra. - De sajnos későn. Rendall korábban lépett, és eltakarította a megbízhatatlanná vált embereit.
- Ez nem jó hír – harapott a szájába paladin.
- De legalább neki is újra kell építenie az ottani szervezetét, és ez időbe telik. Ha úgy vesszük, megtakarította nekünk a munkát.
- De nyelvek nélkül maradtunk.
- Ez is igaz - értett egyett a druida. Lynia bosszankodva csóválta a fejét. Minden erőfeszítés, amit a Kör kéttoronybeli szervezetének felderítésébe öltek, most hiábavalóvá vált. Azon már el sem borzadt, hogy Rendall a saját embereit ölette meg, csak amiatt a feltevés miatt, hogy ő megláthatta őket, és beszélhetett róluk Talemnek. Nem kellett a bizonyíték, elég volt a lehetőség. Inkább vesszen az összes embere, minthogy újabb lék kezdjen szivárogni a szervezetében. Mennyire gyakorlatias. Mennyire könyörtelen. Mennyire Rendall.
- Még valami – Vidra hirtelen elhallgatott, és stég egyik oszlopához bújt. Lépések hallatszottak a deszkákon. Lynia felnézett és közönyös tekintettel futott végig pillantása a megjelenő férfin. Széles kalap alatt válig érő, fürtös barna haj, fürkésző zöldeskék szemek. Ruházata alapján láthatóan tengerész volt. Harminc körüli. Nem gonosz, de egyáltalán nem veszélytelen. A férfi megállt mellette, és habozva megszólalt.
- Kisasszony, nem akarlak zavarni, de látom, már egy jó ideje itt ülsz. Minden rendben van?
Lynia biccentett.
- Persze, uram. Csak pihenek. Szeretem a hajókat nézni.
Az idegen is ránézett a vitorlásokra.
- Szépek is. Főleg a lemenő nap fényében. Magam is hajózom. Voltál már esetleg egyen? – nézett megint a lányra. - Ha van kedved, szívesen megmutatom neked.
Lynia hitetlenkedve mosolyodott el. Nem hiszi el, hogy egy átkozott kalóz próbálja a hajójára csábítani.
- Uram, most jobb ha elmész – nézett a férfi szemébe. – A gazdám hirtelen ember, és nem szereti, ha idegenekkel állok szóba. Kérlek, ne haragudj, de távoznod kell.
- Na és most itt van a gazdád? – nevetett a kalóz. – Lát téged? Szerintem egyedül vagyunk… Nem vagy rabszolga, hogy meg legyen szabva neked, mit tehetsz és mit nem. Akárki lehet is az urad, nálam biztos nem tud többet. Különben nem hagyna parlagon heverni egy ilyen szép nőt.
Lynia felcsattant.
- Nem az számít, hogy az uram itt van-e vagy nincs. Arra kértelek, hogy távozz!
- Ugyan már, ne butáskodj. Mi félnivalód van?
- Persze, mi félnivalóm lenne a pántodtól? - nevetett fel Lynia. - Kotródj innen, megmondtam! A kalózok nem értik azt a szót, hogy nem?!
A férfi megindult feléje.
- Még egy mozdulat, és te találod magad komoly bajban - mondta halkan a lány. Jól érezte árnyékai közelségét. A kalóz megtorpant. Orrcimpája kitágult, szeme körbevillant. Bármit is vett észre, az megváltoztatta véleményét a magányos stég képéről. Békítően felemelte két kezét, vágott egy arcot, majd sarkonfordult.
- Ostoba liba – morogta azért maga elé.
- Hínárfejű polipivadék – morrant vissza Lynia. A férfi félig visszafordult, akárcsak a lány. Szemük dühösen villant egymásba.
- Ne aggódj, szépségem, megtudom, ki is az urad, akihez ennyire hűségesen ragaszkodsz - suttogta a kalóz, ígérettel a szemében. - Hamarabb a hajómon találod magad, mint gondolnád. Akkor pedig megbeszéljük, ki is a hínárfejű.
Lynia erre már nem is válaszolt, csak gúnyosan elmosolyodott. A férfi újra megindult, majd beleveszett a kikötő nyüzsgésébe. Vidra felkuncogott.
- Mi olyan mulatságos? – kérdezte Lynia, miután megvizsgálta érzékeit. Igen, az egyik árnyék a kalóz után indult. Kis szerencsével elkenik a száját egymásnak.
- Hadd mutassam be neked Vian Marpenoth kapitányt. Ő az új vezető. Talem helyére jött.
Lynia azt hitte, rosszul hall.
- Ő lenne a parancsnok?
- Attól tartok…
- Nem is paladin! Különben is milyen név az, hogy Vian?
- Az övé – mosolygott Vidra. - S valóban nem paladin, hanem erdőjáró. Nem is akármilyen… Cserkésző.
- Cserkésző? – visszhangozta meglepetten Lynia. Az erdőjárók minden kasztja kifinomult érzékekkel rendelkezett, de közöttük a cserkésző volt az, aki egy ragadozóval is felvehette a versenyt. Nem is eggyel, villant a lány agyába. Úgy mondják, Sinnemora, a Természetanya nekik ajándékozta a farkas szimatát, a sas szemét, a denevér hallását. Mindez még ne legyen elég, megkapták a róka ravaszságát és a medve erejét is. Ráadásul minden cserkésző magához tud szólítani valamilyen vadállatot segítőnek. Ez többnyire farkas szokott lenni, de a paladin elméjén átfutott az undok gondolat, hogy Vian Marpenothé valószínűleg cápa lehet. Nem, nem tetszett neki a fickó, egyáltalán nem tetszett.
- Az bizony - mondta Vidra eközben. - Hihetetlen rutinnal és tapasztalattal. Látod, téged is meg tudott téveszteni…
- Mennyire megbízható? - vágott közbe Lynia. Mi tagadás igencsak érzékenyen érintette, hogy a bolondját járatták vele.
- Teljesen - felelte a druida nyugtatólag. - Régi barátja Sir Aurel egykori kalandozótársának, Alderon Mendónak. Ezenfelül mind Zafra, mind Vynylanne megbizonyosodott arról, hogy a mi oldalunkon áll.
- Zafra? - Lynia megcsóválta a fejét. Emlékezett a két kalandozóra még a rendházból. A mágust már akkor sem tartotta megbízhatónak. Kedves természete őt nem tévesztette meg, nagyon is valóságos veszedelem lapult a barátságos külső mögött.  - Amennyire tudom, mindig távol tartotta magát a dolgainktól... Hogy került most bele?
- Nem került bele - válaszolta Vidra. - Inkább csak belecsöppent. De erre a történetre most nem igazán van időnk. A kapitány tiszta, és kész felvenni a harcot az oldalunkon.
- Nohát, akkor rögtön bele is vetheti magát az események közepébe – morogta a paladin. – Épp most akaszkodott az egyik árnyékom a nyomába.
- Remek – mondta Vidra. – Akkor Rendall-lal is fel tudja venni a kapcsolatot…
- Mint kalóz?
- Mint kalóz. Közötte és a nagyúr, kérlek, ne vedd a szívedre... szeretője között nem a legbarátibb lesz a viszony…
- Hát ezzel biztos nem lesz gond – szusszant Lynia. – Az egész fickó úgy ahogy van…
Lynia be sem fejezte a mondatot, csak legyintett egyet.
- Mennem kell, nővérem – mosolygott csendesen Vidra. – Jó harcot kívánok.
- Akárcsak én neked, kishúgom.

Vian magában tűnődve ment visszafelé a hajójára. Tehát ő lenne Villámkezű... Elég nehéz volt elhinni arról a karcsú szőke lányról, amit Sir Aurel mondott róla, de az eredményei önmagukért beszélnek. Valószínűleg nem fog annak örülni, hogy a férje helyére érkezett, de a paladinoknak csodálatos önfegyelmük van, jól együtt tudnak majd dolgozni. Az biztos, hogy a tisztánlátó lányt kemény fából faragták. Még egy kis idő, és túl lesz a gyászán. Szüksége is lesz minden figyelmére, hogy továbbra is túlélje Rendall házát. Egyelőre a felszínen kapaszkodik, de hamarosan megint úsznia kell. Ahogy lépdelt, magában elmosolyodott. A lányra figyelő árnyék az ő nyomába akaszkodott. Hiába nem csapott zajt, hiába érezhetően kitűnően érti a dolgát, a mester Vian volt. A tolvajok városi népek. Követője ügyesen rejtőzött el az árnyékban, a hátuk mögött fújdogáló szellőt azonban már nem vette számításba. A szaga félreismerhetetlen volt és mostantól felejthetetlen. Gyere fiam, próbáljuk ki, mit tudsz még...

~~~

Rendall Yoras jelentését hallgatta. Talemről próbáltak valamit összeszedni, de ez egyáltalán nem ment könnyen.
- Az most már biztos, hogy nem Kéttoronyban avatták - mondta Yoras. - Sőt, Észak-királyságban sem fordult elő soha. Valószínűleg egy déli rendházban tanulhatott. A nemesi családokban sem találtam nyomát. Bármilyen furcsa, de úgy tűnik, közrendű vagy még alacsonyabb származásból küzdötte fel magát paplovaggá. Az, hogy ennyire értett a kovácsmesterséghez, mutatja, hogy egy ideig valóban annak szánhatták, mielőtt Amiel vagy Sant Ord egyik papja kiemelhette onnan. Az biztos, vándorkovácsként járva a vidéket, könnyen hírekhez tudott jutni, és ez egyfajta megélhetési forrás is volt a számára. Sosem láttam igazán kalandozó típusnak.
- Csakhogy a Tüske alig egy éve létezik - simogatta a szakállát elgondolkozva Rendall. - Talem pedig már azelőtt három éve találkozott Lyniával.
- De rabszolgákat nemcsak egy éve hozunk a Királyságból, nagyuram - vetette ellene Yoras. - S korábban is alapítottak már társaságokat ellenünk, bár valóban, soha egyik sem volt még olyan hatékony, mint a Tüske.
Rendall morgott egyet.
- Valószínűleg Talem valamelyik ilyen társaságnak lehetett a kémje - folytatta Yoras nyugodtan, már megszokta ezt urától -, és tavaly csatlakozhatott a Tüskéhez. Emlékszel, nagyuram, Lynia mindig azt mondta, hogy a férfi döntése volt az, hogy ide jöjjenek. Mivel papként képes a mentális uralomra, könnyen rávehette arra Wergót, hogy alkalmazza a lányt magánál. Őt pedig aztán ellenőrizhettük rogyásig, nem is tudott semmiről semmit.
- Csak elmesélte a napi eseményeket, pletykákat - csóválta a fejét Rendall. - Talem pedig ebből, és a kovácsműhelyi hírekből könnyen összerakhatta, amit meg akart tudni. Jut eszembe, befejeződött a takarítás Kéttoronyban?
- Igen, nagyuram - bólintott Yoras. Talem lebukása után Rendall megbízhatatlannak minősítette a kéttoronybeli szervezetet, mert nem tudhatta biztosra, Lynia mennyit mesélt ottani napjáról a férjének. Ha Hesón kívül nem is látott mást, járt a búvóhelyen, és ez a hír éppen elég lehetett a paplovagnak. Akárcsak a nagyúrnak. Bár kényszerű megoldás volt, de gondoskodott arról, hogy ne forduljon meg a hírjárás iránya. Parancsa szerint mostanra nemcsak az ő összes embere, de az amorillan is halott volt már. Az evergrade-i főpapnő valószínűleg nem lesz éppen a legboldogabb, amikor megtudja a hírt. Rendall vállat vont a gondolatra. Ez van, az élet veszélyes. A következő amorillan, aki az új emberekkel kerül Kéttoronyba, talán szerencsésebb lesz. Karida főpapnő mindig is gyakorlatias volt, és megéri neki egy-két követő elvesztése egy rashmadi szentély fejében. A nők úgyis jönnek-mennek. Erre a gondolatra összevonta a szemöldökét.
- Hol van most a lány?
- Szokása szerint a kikötőben a stégjénél, nagyuram. Az előbb jött meg a váltás. Lynia azt csinálja, amit hetek óta mindig: ül és bámulja a tengert. De legalább már nem veri szét a deszkákat. Pontosabban az öklét a deszkákon.
Rendall elfojtott egy mosolyt. Lynia jó párszor sebes kezekkel jött haza a kimenőjéről.
- Majd csak túlteszi magát azon a nyavalyáson.
- Tudja, hol a helye, nagyuram - értett egyet Yoras. - Csak időre van szüksége, ez minden.
Váratlanul kopogtattak. Az elf összevonta a szemöldökét, és kezét tőrére téve, kinyitotta az ajtót. A puccskísérlet óta jóval szorosabb lett Rendall védelme is. A bejáratban azonban Lynia egyik árnyéka, Lucas állt. Halkan súgott valamit Yorasnak, aki bólintott, és beengedte a férfit. Az ránézett Rendallra és meghajtotta a fejét.
- Nagyuram, meghagytad, hogyha bármi mozgolódás támad Lynia körül, azonnal, és neked jelentsek.
A másik két férfi szeme összevillant.
- Mondd, Lucas - intett Rendall.
- Nem sokkal a váltás után a lányhoz odament egy férfi a stégre. Pár szót váltottak, azután Lynia láthatóan elzavarta magától. Idegennek kellett lennie, mert senki a városodból nem merne közelíteni felé.
- Ezek szerint el akarta csábítani? - vonta össze a szemöldökét Rendall. Hadnagya megrázta a fejét.
- Először én is ezt gondoltam, nagyuram, de utána követtem a férfit. A kikötőben maradt, és felment az egyik hajóra. A Sirályra.
Rendallnak felszaladt a szemöldöke a homlokára.
- De la Cruz?
Ám Lucas megint megrázta a fejét.
- A Sirálynak új kapitánya van, nagyuram. Vian Marpenoth. A Félkarú halála után a kalózoknál is felkavarodott az állóvíz. De la Cruz, úgy tűnik, belefulladt. Marpenoth Lyniát nem elcsábítani akarta, nagyuram, hanem megpántolni.
- Egyre szebb - morrant Rendall. Lucas folytatta a jelentést.
- Nem mintha sok esélye lett volna, nagyuram. Lynia elég határozottan utasította el.
- Felvilágosította őt arról, hogy kihez is tartozik? - kérdezte csendesen Rendall.
- Azt nem, nagyuram. De kifejezésére juttatta, hogy átlát rajta. Nem a legnagyobb barátságban váltak el, hogy finom legyek.
Rendall elfojtotta mosolyát. Lynia már kétszer menekült meg attól, hogy megpántolják, és már jó ideje emberfogók között él. Sötétben, ellenszélben felismerne egy rabszolgavadászt.
- Akkor ideje lenne nekünk felvilágosítani a jó kapitányt, hogy tilosban járt.
Lucas megköszörülte a torkát. Most jött a kemény rész. Felkészülve a büntetésre, továbbjelentett.
- Ami azt illeti, nagyuram, már tudja... Menetközben kiszúrhatta, hogy követem. Megvárta, hogy a hajóig érkezzünk, azután elkapott az embereivel. Miután tisztáztuk a félreértést, megkért, hogy adjak át egy üzenetet neked. Parancsolj, nagyuram - vette elő a lepecsételt papírtekercset. Rendall szúrósan embere szemébe nézett, majd átvette a levelet. Megnézte Vian pecsétjét, majd feltörte és kitekerte a papírt.

Nagyuram!
A szerencsétlen körülmények miatt elnézésedet kérve,
tisztelettel látogatást tennék nálad.
Néhai De la Cruz kapitány kitűnő erőnlétben lévő legénységét,
valamint szintén néhai kapitány kincseit kínálnám megvételre.
Úgy értesültem, mindig érdeklődtél a makreshi gyűjteménye iránt.

Tisztelettel, és a jó üzlet reményében
Vian Marpenoth kapitány

Rendall még egyszer átolvasta a levelet, majd szó nélkül odaadta Yorasnak, aki belemélyedt, majd bólintott.
- Jól van - mondta Rendall. Odament az asztalához, papírt vett elő, írt rá pár sort, majd összetekerte, és lepecsételte. - Visszamész ezzel a Sirályra, és odaadod a kapitánynak a választ. Utána pedig Yorasnál jelentkezel a büntetésedért. Még egyszer elkapnak, nálam fogsz jelentkezni érte.
Lucas bólintott, átvette a levelet és elindult kifelé. Menetközben fejet hajtott az elfnek is, kinek jeges tekintetéből láthatta, hogy az is csoda lesz, ha az ő büntetéséből egy héten belül felgyógyul.

~~~

Időközben Lynia is hazaindult a palotába. Neki is bőven adott gondolkodnivalót a délután. Nem nagyon tetszett neki Vian, de ez történhet azért, mert a férfi Talem helyére jött. Történhet azért, mert nem paladin. De lehet azért is, mert be tudta őt csapni. Nem jó, ha nem lát át az embereken. Ideje visszatérni a munkához, és sokkal jobban odafigyelni a környezetére. Ebben a pillanatban nyílt ki felette egy ablak, és csak az utolsó pillanatban tudott félreugrani az utcára öntött mosogatóvíz elől.
- Hé! - kiáltott fel mérgesen. Az ablakon egy kövér, zsíros hajú némber hajolt ki.
- Vigyázat odakint - szólt ki most már teljesen feleslegesen. Lynia csípőre tette a kezét, és már nyitotta volna ki a száját, mikor a nő ezúttal a moslékot zúdította ki. Lynia dühösen tisztította le a szoknyáját, majd keze észrevétlenül szorult össze a kis tokon, amiben Obeya rejtette el üzenetét. Felpillantott, hogy egyszer és mindenkorra megmondja a véleményét, de addigra az ablak már becsukódott. Mereven előrenézett egy pillanatig, majd továbbment. Árnyéka sem kerülte el sorsát, de nála Obeya már sokkal jobban célzott. Eközben Lynia gyorsan behúzódott egy kapualjba, és elolvasta az üzenetet. Bólintott, majd apró darabokra tépte, és beledobta a kút medencéjébe, ahol megállt mosakodni, és hogy bevárja árnyékát. Még egyszer lesöpörte vizes kézzel szoknyájáról a rácsapódó szennyeződést, megmosta a kezét, majd továbbment. Hirtelen a harang elütötte a hat órát. Lynia felkapta a fejét, felszisszent, és futva megindult a palota felé. Kifulladva érkezett meg a konyhába, ahol már kapta is fel a kötényét, és látott neki a vacsora készítésének. Az udvaron az árnyéka megint láthatóvá vált, és térdére támasztva kezeit, kifújta magát. Ez a lány úgy tud szaladni, mint egy gazella... Összeszedte magát, és elindult a szállására. Társai vigyorogva fogadták, egyrészt a szaga miatt, másrészt jól látták, mennyire megfuttatta őt Lynia. A konyhában a lány is elfojtott egy mosolyt. Igaz, apróság, de szerette megdolgoztatni az árnyékait. Nehogy elhízzanak, ha már az ő főztjét eszik... A puccskísérlet eredményeként ugyanis a testőrcsapatot is megerősítették, és jópár felderítőt is elszállásoltak a palota oldalszárnyában. Ennyi embert azonban Lynia már egyedül nem tudott ellátni, így kapott maga mellé egy cselédlányt segítségnek. Rendall emberei kedvelték Lyniát, barátságos természete, főztje miatt. Leginkább pedig azért, mert a nyomába állított árnyékokat mindig csúffá tette valamilyen módon, kitűnő szórakozást biztosítva ezzel a többieknek, még akkor is, ha mindenkire sor került, aki az adott héten a lányra vigyázott.

Félórával később Lynia egy különösen kemény zeller gumóval küzdött. A vacsora többi részével már nem volt gondja. Miután pántos segítsége, Eleinas elmondta neki Rendall üzenetét, hogy jóval több főre kell ma főznie, mert vendégeket várnak, gyorsan átszervezte az esti menüt. A többlet ételekhez szüksége volt a köret kipótolására is, de ez a zöldség valamiért nem akarta az igazságot.
- Ez hihetetlen - morogta. Megnézte a kés élét, de semmi baj nem volt vele. - Kőből van ez, vagy mi?
Eleinas, aki a pultnál mosogatott, hátrafordult.
- Kívánod, hogy megélezzem a kést, asszonyom?
Lynia a fejét rázta.
- Ennél élesebbre már nem lehetne megfenni. Lesz egy-két szavam ahhoz a zöldségeshez, aki rám sózta ezt a vacakot...
Lynia felállt, rátette a kést a gumóra, és teljes erejéből rátámaszkodva próbálta kettévágni. Hirtelen a zeller kicsúszott a kés alól, és egyenesen a belépő Rendallnak repült. A férfi rutinosan elkapta a lövedéket. Lynia a szájába kapta a tenyerét, alaposan megvágta magát a késsel.
- Ejnye kislány - nézett rá Rendall, és letette a zellert az asztalra. - Megint egy sérülés?
- Nem tudom, mi van ezzel a zellerrel, nagyuram - vette el a kezét a szájától Lynia. A sebből rögtön folyni kezdett a vére. - Mintha nem is zöldség lenne, vagy legalábbis a sziklaevők kertjében termett volna.
- Vagy csak te nem vagy képes megpucolni semmit tisztességesen - szólalt meg egy gúnyos hang Rendall mögött. Ches nemcsak a nagyúr hatalmas termetének, de gonosz jelenlétének takarásában is volt idáig. Eleinas ijedten pillantott feléjük, majd figyelmét gyorsan a mosogatásra terelte vissza, mint aki ott sincs a konyhában. Lynia azonban tágra nyílt szemmel nézte Chest, akárcsak a vámpír a lány vérző kezét. Mohón beleszimatolt a levegőbe.
- Szerencsére akad itt finomabb falat is...
- Fogd vissza magad Ches! - mordult fel Rendall. - Vagy a Villámkezűt hívom rád.
Ches szeme dühösen szűkült össze. Lynia az elmúlt hetekben igencsak megritkította a vámpírokat, olyan nyomokat hagyva maga után, mintha egy újabb tisztánlátó különítmény érkezett volna Rashmadba, ahogy tavaly nyár végén Sir Aurel csapata is visszatért még egyszer vámpírvadászatra. Az emberfogók ugyan hamar kiderítették, hogy ezúttal csak egy tisztánlátóról van szó, de ennél többet nem tudtak meg róla. Kéttoronyból érkezett legfrissebb hírek egyike szerint is (Rendall nemes egyszerűséggel az új emberekkel oldotta meg a régiek eltűntetését. Bár a hírszolgálat még nem állt biztos lábakon, de máris kiépültebb volt, mint amennyire reményei szerint Larden számított.)  egy paladin jött csak, az viszont nem más, mint a hírhedt Villámkezű, a rendház egyik legjobb vámpírvadásza. Sir Larden persze biztos, ami biztos, kissé megváltoztatta a tisztánlátó jellemzését, így az emberfogók és a vámpírok hiábavalóan kerestek egy fekete bőrű férfit, miközben Lynia jött, lecsapott, és ment. Esély nem volt arra, hogy bárki is meglássa. S most itt volt a nagy lehetőség, hogy Chest is elkapja... Feszült csend támadt a konyhában. Lynia tágra nyílt szemekkel, hívogató prédaként nézett Chesre, tenyeréből lassan csöpögött a vére. Tudta jól, hogyha a vámpír nem tűrtözteti tovább magát és ugrik, akkor Rendallnak meg kell ölnie. Soha jobb, és tisztább alkalmat Ches kivégzésére... Lynia tovább nézett a vámpír szemébe, mint akit megbájoltak - noha a valóságban egy ideje már nem hatott rá a bűbáj varázs -, majd talán egy árnyalatnyit visszahőkölt. Ches ösztönösen támadt a mozgásra, de Rendall még előtte elkapta, és a falhoz vágta, szívének karót szegezve. Ő is ugyanilyen jól tudta, hogy a vámpírt élve nem lehet leszedni a zsákmányáról.
- A cselédem tabu! - mondta szikrázó szemmel. - Eredj, megvan már a célpontod.
Ches magához tért, leginkább a neki szegeződő karó hatására. Megrázta a fejét, dühösen vetett a lányra egy pillantást, majd szó nélkül leugrott a csapóajtón át a pincébe, és eltűnt. Egy titkos ajtón átjáró nyílt onnan a csatornarendszerbe. Ezen keresztül közlekedett Ches és Fangthane napközben, akárcsak Villámkezű éjszaka. Eleinas megkönnyebbülten sóhajtott, hogy a vérszívó már nem volt a konyhában, és gondosan elkezdett törölgetni. Rendall eltette a karót, ami mindig nála volt, mikor a vámpírokkal tárgyalt, és dühösen nézett Lyniára. A lány hirtelen becsukta a szemét, és ő is megrázta a fejét, mintha csak most tért volna vissza valahonnan. Csodálkozva nézett körbe, majd felszisszent, mikor megérezte megvágott tenyerének fájdalmát.
- Azt áruld el, mi a holdkóros nyavalyának néztél a szemébe? - kérdezte Rendall dohogva.
- Én... én nem is tudom... Fogalmam sem volt, nagyuram, hogy ott van mögötted, és minden olyan hirtelen történt...
- Hogy tudtad elintézni azt a másik vérszívót, rejtély előttem - csóválta a fejét a nagyúr. - Alapvetően soha ne mutogass nekik vérző testrészeket. Emellett soha ne nézz a vámpír szemébe, és soha ne engedj magadhoz közel idegent napnyugta után. Na nem. Te napnyugta előtt sem engedsz senkit közel magadhoz rajtam kívül.
- Így lesz, nagyuram - bólintott Lynia. Elfojtotta mosolyát, mikor eszébe jutott, hogy tavaly nyáron Lady Vynylanne is ezt a figyelmeztetést mondta. Eltekintve persze az utolsó résztől. Megpróbálta elállítani a vérzését, de nem nagyon sikerült félkézzel.
- Soha nem lesz belőled valamire való élőhalott vadász, az már biztos - figyelte Rendall a szerencsétlenkedését.
Villámkezű lehajtotta a fejét.
- Hiszen én ételkészítő vagyok, nagyuram - nézett vissza zavartan mosolyogva. - Annak azért nem utolsó...
Rendall megenyhülten elnevette magát.
- Az már szentigaz. Na gyere, szakácsok gyöngye, mutasd a tenyered.
A férfi odalépett a sebkötözős szekrénykéhez, és kivett belőle gézt, kenőcsöt és ollót. Előbb lemosta Lynia kezét, majd hozzálátott bekötni.
- Most te látod el az én bajomat, nagyuram - mondta Lynia mosolyogva. Rendall derűsen pillantott a szemébe, majd visszafordította figyelmét a sebre. Mintegy mellékesen megkérdezte a lányt.
- Mesélj, merre jártál ma? Megint a kikötőbe mentél?
- Igen, nagyuram. A tenger, a vitorlások... gyönyörűek.
- Történt valami érdekes?
- Semmi, nagyuram - rázta a fejét Lynia. - Nem számítva persze azt az ostoba kalózt, aki azt hitte, első szóra fel tud vinni a hajójára. Rabszolgának. De azt nem igazán lehetne vérpezsdítőnek nevezni...
Rendall elfojtotta mosolyát. Egyszerre meglepetten nézett a lányra. Nem, nem téved. Lynia testbeszéde, feléje küldött jelzései finomak, de egyértelműek voltak. Hetek óta szinte minden este ő csábította el a lányt, aki ellenkezés nélkül mindig meg is adta magát, de most először történt az, hogy Lynia kezdeményezett. Ám nem is Rendall lett volna, aki elkapkodná a dolgokat. Tovább várakozott, figyelve a lányra, várva, meddig megy el. Ha már egyszer végre önszántából elkezdte, a férfi addig nem nyugodott, míg teljesen be nem fejezi. Lynia ugyanúgy olvasott az ő jelzéseiből, és ujjaival megint gyengéden, szinte észrevétlenül simított végig Rendall kézfején.
- Eleinas, teríts meg odafent, légy szíves - nézett a mellettük törölgető lányra. Az kitalálva a másik lány szándékát, elpirultan bólintott. Térdet hajtott Rendallnak, és kiment az ajtón. A férfi utánanézett, majd megint vissza Lyniára. Tekintetében határozott érdeklődés támadt. Nocsak, nocsak... 
- Mit tervezel, Lynia? - dörmögte, befejezve a lány kötését. - Vendéget várunk, és még el kell készülnie a vacsorának.
Lynia is visszafordult hozzá,  ujjaival végigsimította a férfi arcát. Ezután hátralépett, megfordult, és odasétált a konyhaajtóhoz, magán érezve közben Rendall tekintetét. Ráfordította a kulcsot a zárra.
- A hús önmagát süti, nagyuram.
Visszafordult, ringó léptekkel átment a hátsó ajtóhoz, és betolta a reteszt.
- A köret kész.
Leengedte a csapóajtót, ahol Ches korábban távozott, majd lábával rárúgta a reteszét a tetejére.
- A bor a jégen van.
Köre végén visszatért a férfihez, kinek szemében jól láthatóan kezdett perzselni a vágy, bár ennek másként jelét sem adta. Lynia átkarolta a nyakát, huncutul belenézett a sötét szemekbe.
- Neked pedig zellerre sosem volt szükséged...
Rendall fogai közt szívta be a levegőt meglepetésében. Ez már bizony hívás volt a javából.
- Csak nem hiányoztam, kislány? - kérdezte mosolyogva, átölelve a derekát. Lynia válaszul lábujjhegyre állt, hozzásimult, és lágyan, de forrón megcsókolta. Ez a csók azonban nem az engedelmes cselédlányé volt, hanem az ölelésre hívogató szeretőé. Ránézett Rendallra, és az ő szemeiben is vágy izzott fel. Fejével alig észrevétlenül bólintott.
- Annyira, hogy estig nem is tudsz várni? - csillant fel Rendall derűje. Határozottan nem volt ellenére a kislány hívogatása, de szerette feszíteni a húrt.
- Vendéged lesz, nagyuram - suttogta Lynia. - Ki tudja, mikor végzel... Nagyon vágyom rád...
Újra megcsókolta Rendallt. Belenézett szemeibe, tekintete vágyteli lobogás volt. Ugyanez a láng csapott fel a férfi pillantásában is.
- Legfőbb ideje volt, Lynia - mondta rekedten. - Legfőbb ideje...
Visszacsókolta a lányt, majd leereszkedtek a konyha padlójára. S miközben Rendall beleveszett Lynia ölelésébe, addig odafent a dolgozószobájának ablaka hangtalanul kinyílt. Meglendült a függöny, és óvatosan bemászott rajta egy árny. Körülnézett, látta, hogy egyedül van, és előjött az árnyékből. Vian egyik embere volt a Sirályról. Habozás nélkül odalépett az egyik képhez, könnyedén leszerelte a paladinok előtt mindeddig áthatolhatatlan akadályt jelentő csapdát, majd egy másikat a kép mögötti széfen, végül egy mozdulattal kinyitotta a széf zárját. Gyorsan átolvasta a benne lévő iratokat, majd mindent pontosan ugyanúgy tett vissza, ahogy találta. Visszaállította a csapdákat is, majd a képet, és ugyanolyan észrevétlenül, mint ahogy jött, távozott.

~~~

Hűség

Céhháború

Lynia kiöblítette a száját. Felnézett, bele a tükörbe. Arcáról és testéről már nyomtalanul eltűntek Rendall öklének nyomai, arcszíne most előbbi rosszullététől játszott fehérben. Elméjében végigfutatta a lehetőségeket. A gyomorrontást és más betegségeket kizárta. Ezek után már csak egy lehetőség jöhetett szóba. A gondolattól megint rosszul lett, és visszahajolt a kézmosó fölé. Mikor jobban lett, megpróbált visszagondolni, mikor volt vérzése utoljára.
- A második – suttogta. – Már a második marad el...
Szemét behunyta. Két hónapja. Két hónapja még élt Talem. Azon az este voltak utoljára együtt, azután... Pár órával később pedig már Rendall borult föléje, magának követelve elpusztított ellenségének asszonyát.
- Édes, drága, jó istenek – suttogta a lány. – Állapotos vagyok, ez még hagyján. De ki a gyermek apja?
 Megpróbált gondolkodni.
- Kezdjük az első lépéssel. Az sem biztos, hogy terhes vagyok. Az elmúlt hetek elég őrületesek voltak ahhoz, hogy magától is felboruljon a szervezetem egyensúlya. Előbb derítsük ezt ki. Utána majd lehet tovább gondolkodni.
Nem érdekelte, hogy ez csak időhúzás. Ragaszkodott a bizonytalanhoz.

Elle felemelte a fejét az ajtónyitásra. Mivel ma volt Lynia kimenője – valami, ami elérhetetlen egy rabszolga számára – ő készítette a reggelit. Bár egész ügyes tanonc volt Lynia mellett, a szőke lánynak, aki éppen belépett a konyhába, az ételszagtól megint felkavarodott a gyomra. Nincs következtetés, amíg nem beszélt a Tempus pappal!
- Gyere, kész a reggeli – kínálta hellyel Elle, tovább rontva a helyzeten.
- Ma nem – nyögte Lynia. Nem kívánt még egyszer rosszul lenni. Gyorsan kinyitotta a hátsó ajtót. Odakint az istálló előtt már gyülekeztek Rendall emberei, a nagyúrra várva, aki ekkor lépett ki az udvarra. Felszállt odavezetett lovára, jelére a többiek is nyeregbe szálltak. Rendall összeszedte a szárakat. Ekkor ütötte meg a fülét Elle további csacsogása.
- Na és hova mész ma, Lynia?
- Hajóra szállok, és megnézem magamnak Kyrst szigetet – mondta röviden a másik lány, és elindult a kapu felé. Rendallnak a homlokára szaladt a szemöldöke.
- De hát estig nem is érnél vissza – értetlenkedett Elle.
- Tényleg – torpant meg Lynia. - Jó, hogy mondod. Mi is legyen akkor? Igen. Elmegyek Grandon szentélyébe, megkérem Vernon főpapot, hogy tisztítsa meg a lelkemet, azután kimegyek a nyugati erdőbe, és felkötöm magam az első fára. – Lynia bólintott. – Igen. Ez tényleg jó gondolat.
- Lynia – futotta el a könny Elle szemét. – Megbántottalak?
- Ó, Elle – nézett fel Lynia az égre. – Sírva lehet fakadni a kérdéseidtől. Legyen szép napod.
Lynia sarkon fordult, és kimasírozott az udvarról, anélkül, hogy egy pillantást vetett volna a lovasokra, akiknek viszont osztatlan figyelmét élvezhette. Ha érdekelte volna. A kapu felé tartó őrült nő pillantását csak az őr láthatta, ő viszont ösztönösen elhátrált tőle, majd dermedten bámult a lány után. Az udvarra csend hullott. Elle szipogott, majd becsukta a konyhaajtót. Rendall a két nő hűlt helyére nézett. Fogalma sem volt, mi ütött Lyniába. Előző éjszaka minden rendben volt vele. Mióta megverte, annak pedig már jó pár napja, most volt vele először együtt, és Lynia forró volt, vágyteli és kívánatos. Idáig Elle-t sem bántotta, pedig tudta jól, hogy Rendall vele is örömét szokta tölteni. A férfi egyszerre rájött, hogy Rashmad nagyurának egész házanépét, beleértve a tulajdonost is, a kimenőre induló házvezetőnő távozása bilincseli le.
- Na jó – mordult -, ma nincs időm női hisztire.
Rápillantott a lány két mai árnyékára, és Lynia után intett a fejével.
- A Krystre induló hajóról szedjétek le. Grandonnál azt csinál, amit akar, a fánál pedig addig várjatok, amíg nem lesz túl késő.
A két árnyék bólintott, és Lynia után indult. Rendall pedig csapata élén kirúgtatott az udvarról.

- Vernon atya – nézett Lynia a főpapra Grandon templomában. – Beszélnünk kell.
- Aldo most nincs itt. - Vernon tudta, hogy Aldo Amiel papja. Tudta, hogy szökött rabszolga.
- Nem vele. Veled. - Tudta, hogy Talem jó barátja volt, akit maga Rendall nagyúr ölt meg saját kezűleg nemrégiben. Azt nem igazán értette miért, hiszen Talem maga is részt vett a démonivadék elpusztításában még a tavasszal. Megmentette Rendall életét a puccs idején. Valószínűleg rájöhetett arra, hogy a kovácssegéd valójában Amiel követője, a nagyúr pedig kevés dolgot viselt rosszabbul, mint a rejtőzködő papokat.
- Gyere velem, húgom. – Azt sem tudta, hogy ők hárman a Tüske tagjai, és hogy őket Rendall még Amiel bújkáló papjainál is rosszabbul tűri. Így is hatalmas kockázatot vállalt Aldo rejtegetésével, de úgy érezte, hogy Talem emlékének tartozik ennyivel. Amiel papjai több mint nem kívánatosak voltak Rashmadban. Azt lehetne hinni, hogy Rendall támogatta a gonosz isteneknek emelt templomokat, de ez nem így volt. Egyformán utált minden csuhást. Lynia elindult a főpap után egy mellékfolyosón. Rendall nem bánta túlzottan Silkazurt, a tolvajok, valamint Serenát, a szerencse istennőjét, főleg mert érdekeik megegyeztek az övével. Eltűrte Fulmint, a viharistent, Velát, a vízek úrnőjét, Grandont, a hadurat és Columbát, az irgalmasság istennőjét,  mert tudta, hogy a városlakóknak szükségük van rájuk,  na és persze alaposan megfizetette a templomállításért az engedélyt. De hogy Amielt vagy pláne Sant Ordot, akiket a paladinok és a tiszta lelkű paplovagok követnek, befogadja Rashmad, az kizárt dolog volt.
- Ide menjünk be. - Vernon kinyitotta az egyik ajtót, és előre engedte a lányt. Valamivel később megmosta és megtörölte a kezét.
- Jól érezted, húgom. Állapotos vagy. Még elég korai a várandóságod, a második hónap végén vagy csupán. Tavaszelőre várhatod a gyermeket.
Vernon rápillantott a sápadtan öltözködő lányra. Odalépett hozzá, és megfogta a kezét.
- Ne aggódj. Rendall nagyúr nem szokta bánni a gyermekáldást.
- Ezt most lehet, hogy fogja – suttogta Lynia. Vernon elgondolkozott. Arca megfeszült, mikor rájött, mire céloz a lány.
- Bízz Grandonban, kishúgom – próbálta megnyugtatni a lányt. Maga is érezte, hogy szavai milyen üresen csengenek.
Lynia ránézett a főpapra.
- Köszönöm, Vernon atya. Azt hiszem, most gondolkoznom kell. Kérlek, ne beszélj erről senkinek. Aldorannek se.
- Természetesen, kishúgom.
Lynia felállt, és kiment az ajtón. Vernon sóhajtva nézett utána. Ha a lány elhunyt férje gyermekét hordja... Rendall elevenen fogja kitépni belőle. De azt sem lehet könnyű elviselni, hogy annak a férfinak a gyermekét fogja megszülni, aki megölte a férjét, őt magát pedig az ágyába kényszerítette...

Lynia kilépett a templom ajtaján és lassan sétált lefelé az utcán. Lábai arra vitték, amerre akarták. Most, hogy a bizonytalanság ténnyé változott, érdekes módon ő is higgadtabbá vált. Gondolatai is lassan megindultak. Az esély elég nagy volt arra, hogy nem Talem gyermekét hordozza a szíve alatt, bármennyire is szeretné. Mindig vigyáztak arra, nehogy Lynia teherbe essen. Az új életet egyszerűen nem tehették ki annak az életveszélynek, amit ők önként vállaltak. De akárkié is ez a gyermek, el kell mondania Rendallnak, mielőtt a férfi jön rá, különben még nagyobb bajba kerül. Rendall sosem engedné, hogy Talem gyermekét kihordja. Ha mégis kijátszaná, legkésőbb a születéskor rájönne, hiszen kevés két különbözőbb férfi volt a Világon, mint ők ketten. Arra pedig vajmi kevés az esély, hogy Lyniára hasonlítson... A legkevesebb, hogy a szeme előtt fogja megölni vagy eladni a kicsit. Ő maga pedig máris Vian kapitány hajóján találná magát, ami ugyan nem baj, de kikerülne Rendall házából, ami viszont tragédia lenne. Körülnézett, majd a rabszolgaház felé vette az irányt, ahol a nagyurat tudta ma. Nem vette észre, hogy háta mögött az árnyékok kicserélődtek időközben. Az újonnan érkezettek még a Grandonnál csatlakoztak hozzájuk. Lynia két árnyéka megszokta a könnyű munkát, és nem figyelt a hátára. Gyors torokvágással elintézték őket, majd a fekete árnyékok maguk eredtek a lány nyomába, és elkísérték a rabszolgaházig. Lyniát előbb a főkapunál lévő őr, majd az udvar végén a bejáratnál lévő poszt állította meg, mindinkább feszítve az amúgy is feszült lányban az idegeket.
- Lynia? – nézett rá csodálkozva az is. – Mi dolgod erre?
- A nagyurat keresem – válaszolta a paladin, nyugalmat erőltetve magára. Az őr a fejét rázta.
- Nincs most itt. Egy szállítmányt vesz át a belső kikötőben. Várd meg odabent, ha sürgős.
Lynia bólintott, és belépett a kapun. Gyűlölte ezt a házat. Ez volt Rendall legjobban megerősített rabszolgaháza, ide kerültek a problémás foglyok, és itt volt a helyőrsége is. A paladinnak a hátán is felállt a szőr, amikor ebben az élő csapdában kellett járkálnia. Eközben két árnyéka besiklott a figyelmetlen külső őr mellett, majd a szintén hanyag belső őr mögé kerültek, és egyetlen mozdulattal vele is végeztek. Egyikük kijött az árnyékból, magára terítette a halott poszt köpenyét, és fejére borította csuklyáját. A másik Lynia után eredt. A lány teljesen gondolataiba merülve ment végig a folyosón, még mindig nem vette észre a háta mögötti fenyegető veszedelmet. Ekkor az egyik ajtó mögül Yoras lépett ki. A változatosság kedvéért ő is csodálkozva nézett a lányra. Lynia úgy érezte, sikítani fog, ha még egyszer ezt az arckifejezést látja maga előtt. Ennyire nem lehetek fura látvány! Végülis csak teherbe ejtettek, mi ebben a szokatlan?! Ugyanmár, két férfi a lehetséges apajelölt, akik mellesleg halálos ellenségei voltak egymásnak, vannak, akik kalapból húzhatnák ki a nevet! Kushadj, hülye liba, vagy fáradj le önként a rabszolga verembe! Akkor aztán tényleg mindegy lesz az apa, rabszolgának rabszolga a gyereke is! A nagyúrnak sem fog számítani, amíg jó az ár. Volnál szíves végre úgy viselkedni, mint akinek még van valamennyi józan esze?!
- Neked nem ma van a kimenőd? – kérdezte Yoras, szerencsésen kirántva Lyniát a kezdődő hisztériájából. Végülis érthető volt a meglepetése.
- Beszélnem kell a nagyúrral, uram – válaszolta lehiggadva.
- Nem ér rá estig? – nézett rá az elf. – Ma nagyon elfoglalt. Látom az arcodon, hogy nem. Gyere be hozzám, nálam megvárhatod.
A következő pillanatban távoli robbanás hallatszott. Az elf és a lány döbbenten nézett egymásra. Yoras hirtelen összeszűkült szemmel emelte fel a fejét – robbanás, Lynia árnyékai sehol, viszont... –, majd elrántotta a lányt egyik kezével, és a másikkal kirántott tőrét beleszúrta a levegőbe. Kiáltás, csörömpölés, a semmiből lezuhant egy tőr a folyosó kövére. A következő pillanatban vér kezdett el folyni egy halványan eléjük tűnő alakból. Végül az árnyékból kiváló orgyilkos a lábuk elé zuhant. Yoras döfése halálpontos volt. Lynia dermedten nézte a férfi tetemét. Yoras megfordította a lábával, és az arcára pillantott.
- Ködjáró... Maradj mögöttem – parancsolta Lyniának. Óvatosan elindultak kifelé. Lynia érzékeit próbálta használni, de a láthatatlansággal nem tudott mit kezdeni, nem lévén igemondó paladin. Ő vámpírvadász volt, és ahhoz, hogy szervezete kibírja a vérszívók harapását, le kellett mondania minden igazlátó varázslatról, amire más paladinok (az inkvizítorok, vagy a kavalierek) képesek voltak. A gonoszt ugyan megérezte, védővarázst is tudott mondani ellene (az egyetlent, amire képes volt), de a rabszolgaház tele volt ilyen emberekkel, az orgyilkosok pedig lehettek neutrálisok is, végképp láthatatlanok számára. Yoras azonban jól tudta, mire figyeljen, mert ő maga is mestere volt a rejtőzködésnek, lévén az előkelő fejvadász kasztba tartozott a tolvajokon belül. Baj nélkül eljutottak a bejáratig, ahol megállította Lyniát, és szemügyre vette az ott posztoló őrt. Csuklya a legnagyobb hőségben? Ránézett a lányra, és intett a fejével, hogy induljon kifelé. Lynia nagyot nyelt, majd kilépett a kapun. Őrülten reménykedett abban, hogy az elf tudja, mit csinál, illetve a tervébe nem kalkulálja bele az ő beáldozását. Talán csak számít Rendallnak valamennyire... Yoras eközben az árnyékba bújva figyelt. Lyniát természetesen nem állt szándékában beáldozni, de semmi baja nem volt azzal, hogy csalinak használja. Az őr ránézett a lányra, keze az övére csúszott. Yoras mögéje lépett, és mielőtt az álőr keze meglendült volna, ő már saját tőrét mártotta belé. A férfi tehetetlenül esett össze. A sebe nem volt halálos, viszont a pengére kent méreg lebénította. Lynia döbbenten nézett Yorasra. Először látta akció közben. Jó, ott volt az az ökölcsapás Kéttoronyban, de akkor saját emberét osztotta ki. Itt viszont az ellenséget tette ártalmatlanná gyorsan, pontosan és hatékonyan. A lány magában ismét alaposan megjegyezte, hogy vékony testalkata ellenére nem szabad az elfet lebecsülni. Előbb lerúgni, azután kérdezni, véste az eszébe. Hirtelen lódobogás és kocsizörgés verte fel a csendet.
- Befelé! – parancsolta Yoras a lánynak, és ő maga is az ajtó mögé húzódott. A következő pillanatban egy szekér kanyarodott az udvarra, lovasok kíséretében.
- Lynia! – ugrott le Rendall egyik embere a bakról, belekiabálva az udvar csendjébe. – Azonnal kerítsétek elő Lyniát! Kimenőn van valahol!
- Mi történt? – lépett ki Yoras az árnyékból.
- Uram, felrobbantották a hajót a szállítmánnyal együtt! – jelentette a másik. – A nagyúr súlyosan megsebesült.
Yoras bólintott, és hátraszólt.
- Lynia!
A lány kilépett az udvarra, és odafutott a szekérhez. Egy pillantást vetett a rajta fekvő férfira, ó, Sant Ord, most segíts rajtam, ez az ember lépéseken túl van ezen a Világon, majd Yorashoz fordult.
- Fel kell vinni a gyengélkedőre. Uram, ezek a sérülések az én tudásomat túlhaladják. Papot kell hívni.
- Tudod jól, hogy mit mondott a nagyúr legutóbb...
- Uram! – csattant fel Lynia. Nagyon unta az ellenkezést. – Papot kell hívni! Vállalom a büntetést, de ha most nem hozatod ide Vernont, nem fogom kitől megkapni!
A férfiak döbbenten meredtek rá, majd Yoras intett a fejével, és az egyik emberfogó helyből megfordítva lovát vágtába csapott és kiszáguldott a kapun.

Lynia három napig küzdött Rendall életéért. Még Vernon főpap gyógyigéi segítségével is alig tudák visszahozni a Világba. A helyzetet csak bonyolította a nagyúr természetes mágikus rezisztenciája. A férfi a negyedik nap tért magához. Az első, amit észrevett, Lynia szőke feje volt, ahogy az ágyára bukva aludt el. Rendall különös pillantással nézte. Megint megmentette az életét. Nem szerette a hálát. De ez a lány nem is ezért tette... Na és persze megint papi mágiát is kért a kis nyavalyás, érezte az émelygésből. Elvigyorodott. Úgy látszik, ez véget nem érő vita lesz kettőjük között. De Rendall soha nem büntette meg ezért az engedetlenségéért, mégha időnként fenyegetőzött is vele. A kis fruska jól ismerte urát, és ő is tudta jól, hogy csak akkor kér papi segítséget, ha másképp nem tudja őt megmenteni. Vagy mert szereti, ahogy utána a klerikális mágia másik mellékhatására az örömöm töltöm vele... – vigyorodott el megint. Továbbnézte, és látta gyógyítója arcán, hogy teljesen kimerült az érte folytatott küzdelemben, nemrégen nyomta el az álom. Mégsem feküdt mellé, az ágyat meghagyta a nagyúrnak. Összetörlek, te nő – mordult fel magában a férfi. – Mintha valaha is bántam volna, hogy mellettem alszol. Egy mozdulattal maga mellé húzta Lyniát az ágyra, aki motyogott valamit, majd önkéntelenül a férfihez bújt, és továbbaludt. Rendall birtokbavevően rátette súlyos karját a lány derekára, majd ő is elaludt. Mielőtt álomba merült volna, még valami furcsa érzés kerítette hatalmába, de ezt azután kimerültsége elnyomta.

Egyszerre ébredtek fel.
- Nagyuram... – döbbent meg Lynia, mikor észrevette, hogy a betegágyon fekszik. – Fogalmam sincs, hogyan... Neked pihenned kell...
- Én vettelek ide, és ne merészelj még egy mozdulatot tenni lefelé! – húzta vissza a távozni szándékozó nőt Rendall azonnal. – Amúgy is már megint telenyomtál klerikális mágiával. Tudod jól, hogy ez mivel jár... Néha azt hiszem, szándékosan csinálod...
Lynia elpirult, és a helyén maradt. Rendall végighúzta ujjait az arcán, majd megcsókolta.
- Nagyuram...
- Most ne beszélj.
- El kell mondanom...
- Engedelmeskedsz te még a parancsomnak egyáltalán?
Lynia azonnal elhallgatott, és visszacsókolta a férfit.
- Na azért – dohogta Rendall. Keze végigsimított a lány testén. Ujjai a blúza alá csúsztak, kibontották belőle, majd a bőrét simogatták. A lány hasa alján azonban a felfedező ujjak megtorpantak. A férfi felemelte fejét, és ránézett a lányra. Az bólintott.
- Ezt akartam elmondani, nagyuram. Gyermeket várok.
A férfi szemében fény csillant.
- Szóval ezért voltál olyan kerge...
- Tavaszelőre, nagyuram... – suttogta Lynia. Nem tehetett mást. Itt most nem volt helye a színjátszásnak, csak az azonnali és teljes őszinteségnek. Az élete és a gyermek élete most másvalakinek a kezében van. Aki most hallgatott, majd szeme összeszűkült.
- Úgy...
Tenyerét továbbra is a lány méhe fölött tartotta, érzékeivel figyelve. Csend volt. Rendall teljes figyelmét a fejlődő életre fordította. Minden más eltűnt a Világban, ahogy kapcsolatba lépett a tiszta törékenységgel. Érezte lényét. Szíve dobbanását. Egy pillanatra megállt, hallgatta érzékei válaszát. Majd egy merüléssel lebukott a vérébe. Lynia csak a dübörgő szívverését hallotta. A férfi karjaiban esélye nem volt a menekülésre. Rendall végül bólintott.
- Megnyugodhatsz. Az én vérem. – A férfi a lány szemébe nézett sötét tekintetével. – Ha a tisztánlátó kölykét viselnéd, ebben a pillanatban téptem volna ki a méhedből. Persze ő vigyázott arra, hogy ne ejtsen teherbe, meg is értem. Engem viszont nem zavar, ha gyermeket hordasz ki tőlem.
Szája szélén mosoly villant föl, ahogy továbbra is Lynia hasán tartotta tenyerét.
- Kislány lesz. Jó és engedelmes kislány, akár az anyja.
- Nagyuram...
Rendall szeme továbbra is a nőébe mélyedt.
- Őszinte voltál velem, Lynia. Meg se próbáltál becsapni. Dacára annak, hogy mit vállaltál ezzel. Jól sejtetted, ha elkezdesz játszani, akkor is megöltem volna, ha az én kölyköm. - A férfi bólintott. - Megtarthatod a gyermeket. Nem veszem el tőled a születése után sem. Megérdemled. Nevezd Cordeliának.
- Úgy lesz, nagyuram – suttogta Lynia.
- Úgy bizony. Akkor hol is tartottunk? – kérdezte a férfi, és keze továbbmozdult lefelé. Akár akarta, akár nem, a következő pillanatban Lyniának minden kiesett a fejéből. Rendall mestere volt annak, amit csinált, és most jutalmazott.

- Nagyuram – szólt később Lynia. Feje a férfi vállán pihent, karja átölelte mellkasát. Szíve dübörgése lassan csillapodott. Rendallal együtt hálni pont olyan volt, mint együtt élni vele: a szédületes magasságba, onnan le az ijesztő mélységbe és vissza megint, egy pillanat alatt el tudta röpíteni a férfi. Vagy hosszú órákon át, ez már az ő kedvén múlott. – Engedélyt kérnék tőled.
- Mire, kislány? – pillantott rá lustán Rendall. Jóllakottan hevert a lány mellett. Lynia igazán minden igényét kielégítette. Ahhoz képest, hogy négy nappal ezelőtt kishíján otthagyta a fogát a hajó felrobbanásakor, most több mint kitűnő formában van. Ráadásul arra is vigyáz a lány, hogy mindig izgalmasak és változatosak legyenek együttléteik. Rendall tudta, hogy ez nem amiatt van, mert Eleinast is – és még akárhány más nőt, aminek azért nem látta értelmét, hogy a lány tudomására hozza -, le szokta fektetni. Egyszerűen önmagát, a legjobbat nyújtotta itt is, mint szolgálata bármely más területén. Nem tudott mást tenni. Ilyennek született, ilyennek nevelték. Rendall egyre jobban élvezte a lányt vezérlő jóságot.
- A mostani sebesülésed messze meghaladta a tudásomat, nagyuram. Ez már nem egyszerű verekedésből származó néhány öltés kérdése volt csupán. Szeretnék eljárni Vernon főpaphoz tanulni, hogy a hasonló sérülések már ne okozzanak gondot, és hamarabb meg tudjalak gyógyítani.
Rendall felvonta a szemöldökét.
- Benned nincs mágia, Lynia. Amúgy sem használhatnád rajtam. Előbb töröm le a kezedet.
- Nem mágiára gondoltam, nagyuram – rázta a lány a fejét. – A hagyományos gyógytudásuk is igen magas szintű.
- Majd meglátjuk – zárta le a kérdést Rendall. Lynia nem erőltette tovább. Nem volt határozottan elutasítva, és ebből még lehetett engedély is. Ismerte gazdáját, tudta jól, mikor nem szabad makacskodni. A szabad bejárás Grandonhoz pedig nagyon fontos volt.
Ekkor kopogtak az ajtón.
- Gyere – szólt ki a férfi. Nem szokta zavarni, hogy kivel találhatják egy ágyban. Az ajtón Yoras lépett be.
- Jelenteni jöttem, nagyuram – hajtott fejet Rendallnak, és biccentett röviden Lyniának. A látvány egyértelmű volt. Ha sérülése után, amit pláne papi mágiával is orvosolt Lynia, a nagyúr mellett találta a szőke lányt, akkor ura ismét egészséges volt.
- Elmehetsz, Lynia – nézett a lányra Rendall. Az gyorsan magára kapta ruháit, és kiszállt az ágyból. Bár egyik férfit sem zavarta ruhátlansága, ő annál feszélyezettebben érezte magát. Meghajtotta a térdét Rendall előtt, és miközben végigsietett a szobán, félszegen odabólintott Yorasra is, aki barátságosan nézett rá vissza. A maga módján ő is kedvelte Lyniát, de ezzel így volt Rendall minden embere, még a legkönyörtelenebb lelkű embervadászok is. A paladinok láthatatlan varázsa mindenkire hatással volt. Lynia halkan becsukta maga mögött az ajtót, és a dolga után nézett. Yoras utánapillantott, egy pillanatig eltűnődött, majd megint visszakapta az ajtóra a fejét. Végül félig kérdőn urára pillantott. Az elf érzékei legalább, ha nem még kifinomultabbak voltak mint Rendallé, aki különös fénnyel a szemében, és elégedett félmosollyal a szája szélén biccentett. Szerette, ha az emberei tudják használni az istenektől kapott képességeiket. Különben hamar megszabadult tőlük, vagy az élet szabadította meg a gyenge és ostoba alantasok nyűgjétől. Yoras röviden bólintott, mintegy jó kívánságát kifejezve, majd rögtön a jelentésére tért át. Ennél több személyes megnyilvánulást sem ő, sem ura nem kívánt meg, és Rendall nem is tűrt. Yoras beszámolt az elmúlt négy nap történetéből, beleértve Lynia árnyékainak megölését, majd a lány megtámadását.
- Biztosan nem a Tüske akciója, nagyuram. Ők eleve nem akarják a lányt bántani. Emellett sosem pusztítanának el egy rabszolgákkal teli hajót, és a Lyniára támadó két férfi egyértelműen orgyilkos volt.
- Tehát ködjárók – nézett rá Rendall az elfre. Közben ő is elkezdett öltözködni.
- Kétségkívül, nagyuram.
- De mit akartak Lyniától? – kérdezte a nagyúr. – Semmilyen tisztje nincs a céhben. A cselédem, egyszerűen.
- Talán erre is választ kapunk, nagyuram – felelte Yoras. – Az elkapott ködjáró megtört. Beszél, de csak neked.
- Még válogat is a nyavalyás? – horkant föl Rendall. Már a kardját csatolta magára.
- Meg akar bizonyosodni arról, nagyuram, hogy tényleg életben vagy.
- Nahát, tegyünk a kedvére - húzta el Rendall a szája szélét gonosz mosolyra. - Kérdés, hogy ő ezt a bizonyosságot túléli-e.
A két férfi távozott.

- Szóval még mindig élsz – nézett Rendallra az orgyilkos, amikor az megállt felette. Kezein, nyakán pánt, azokon lánc, testén korbácsütések sorozata, és még megannyi más aljas seb. Yoras jól tudta, hogyan kell szóra bírnia a foglyait. De mindez nem befolyásolta azt a gyűlölettel teli pillantást, amit az orgyilkos a nagyúrra vetett. – Az az átkozott szukád megint visszakapart az életbe.
- Lynia? – vonta fel a szemöldökét Rendall.
- Ki más? – kérdezte gúnyosan az árnytolvaj. – A kis őrzőangyalod. Az összes embered közül a gyógyítód ér a legtöbbet. Mit gondolsz, miért akartuk veled egyszerre elkapni? A robbanás után kellett leszúrnunk, hogy biztos ne tudjanak elhívni téged a hajóról, de már neki se legyen esélye arra, hogy összeférceljen még egyszer, patkány.
A nagyúr kényelmesen a rab szájába rúgott. Felette összevillant a szeme Yoraséval. Ezek szerint valóban Lynia volt a célpont a rabszolgaházban. Most már azt is tudták, miért. Yoras sarkon fordult, és kiment a kihallgatószobából. Rendall visszafordult az árnytolvajhoz, és egyetlen mozdulattal magához térítette.
- Folytasd.
A fogoly kiköpött egy kis vért, alig kerülve el Rendall csizmáját.
- Ráadásul, amikor nem gyógyít, öl érted. Nem is akármit.
- A démonivadék – szűkült össze Rendall szeme. Hát így...
- Te magadtól sosem engedtél volna be papokat a házadba. A kis kedvencünk darabokra szedett volna szét mindannyiótokat. De a lány behozta a csuhásokat. Ő szúrta le a szörnyet is.
Az orgyilkos hitetlenkedve rázta a fejét.
- Nem ő vakart össze a puccs alatt is? Most pedig megint itt vagy, pedig legalább hat különböző helyről kéne összeenniük a halaknak. Fogalmad sincs, milyen kincs van a kezedben, különben jobban vigyáznál rá. De ezúttal a kis szukád sem kerüli el a sorsát.
A foglyot csak Yoras érkezése mentette meg attól, hogy elevenen megnyúzzák. Rendall kezdett mérges lenni. Az elf némán rázta a fejét, Lyniát nem találta meg. A rab halkan kuncogni kezdett. Rendall az őrre nézett.
- Tartsd életben, de ne nagyon – majd kilépett az ajtón. Az őr vigyorogva bólintott, és visszafordult az orgyilkoshoz. A két férfi sietve elindult a folyosón felfelé. Rendall magában végiggondolta, mit szokott csinálni ilyenkor a lány.
- A piac. Odament. – mondta végül.
- De melyikre, nagyuram? - kérdezte Yoras. Jóformán futottak már az udvarra. - Van vagy három.
Rendall újra gondolataiba mélyedt, majd ösztöneit is segítségül hívta. Lynia bő féléve nála szolgált, két hónapja nála is lakott, vele aludt, pár órája pedig a férfi a testét is átfürkészte. Sejtjeiben ismerte. Csak azért nem jött rá a lány valódi kilétére, mert csak a méhében hordozott életet vizsgálta. Ha a nőre is odakoncentrál, rájött volna pár zavaró apróságra. Kínos kérdésekre kellett volna akkor válaszolnia Lyniának. Például arra, hogy miért is nem hat rá a vámpírharapás, amire a Világon egyedül csak a vámpírvadászok képesek? De a paladinra akkor valóban lenéztek az istenek. A férfi csak és kizárólag Cordeliára összpontosított, ez is igénybe vette minden erejét, ami a robbanás, és a kóma után rendelkezésére állt. Rendall most azokat az emlékeit hívta elő, amik a kislány mellett jutottak be elméjébe az anyjáról. Ez sem volt persze kevés. Mire is készült ma Lynia?
- Hal – mondta végül határozottan. – A halpiacon kell lennie. Indulás, le a kikötőbe!
A rabszolgaház előtt már egy csapat emberfogó várta, valamint saját ébenfafekete csődöre. Rendall felpattant a lovára és helyből vágtába ugratta.

Lynia gondosan válogatott a halak között. Igyekezett közben visszaszorítani émelygését. Úgy érezte magát, mintha valami ragacsos mocsokkal lenne leöntve. A halszag egyre elviselhetetlenebb lett. Megállt, és jó mélyen belélegezte a levegőt. Paladin vagy állítólag, nem a gazdája által teherbeejtett cselédlány! Szedd össze magad! Azt mondtam, hogy... Rosszulléte győzedelmeskedett rajta. Utolsó erejével egy csatornarács felé hajolt, és ott hányta el magát, nem a halaskofa lazacai fölött. Mikor megkönnyebbült, megtörölte a száját, és felnézett. A kofa barátságosan nézett rá, majd kijött a pult mögül, és felsegítette.
- Hanyadik hónapban vagy, kishúgom? – kérdezte.
- A második végén.
- Ne aggódj, hamarosan elmúlik a rosszullét. Az első babád, ugye?
Lynia sápadtan bólintott.
- Ne félj, kislányom - mondta a halárus. Tekintetében megvillant a terhességet és szülést átélő nő együttérzése. - Az istenek kiegyenesítik majd a dolgokat. Minden rendben lesz.
Eközben az emberfogók beértek a piacra.
- Milyen halat választ Lynia, nagyuram? – kérdezte Yoras. A piac óriási volt, nem engedhettek meg hibát maguknak.
- Csak a legjobbat, mint mindig – mondta Rendall. – Tudja, hogy a lazacot szeretem.
A lovasok ismét elindultak.

A halaskofa becsomagolta a lazacot, és betette Lynia kosarába.
- Jobban érzed magad? – kérdezte a lányt. Az bólintott.
- Nagyszerű – mosolygott a nő. – Nem szeretném, ha lehánynál, miközben végzek veled és a kölyköddel.
Lynia döbbenten nézett az asszonyra, és megpróbált hátrálni, akinek írisze kifehéredett. Rendallék ekkor vágtattak a sarokra.
- LYNIA!!!
A mágus kezéből ebben a pillanatban villámok lövelltek ki, és csapódtak Lynia testébe. A lány felemelkedett, és a háta mögött lévő pultra zuhant, majd tehetetlenül átesett rajta. A mágus új varázsba kezdett, de ekkorra legalább öt nyílhegy fúródott a testébe, amik még az igemondásakor, de már akkor elkésve indultak halálos útjukra. A mágus azonban nem tett magára védőmágiát, feleslegesnek és időveszteségnek vélve a mágia nélküli gyógyítóval szemben. Rendall egy pillantásra se méltatta a földrerogyott asszonyt, sem a hatalmas sikítozást és pánikot, ami kitört az események hatására. A nagyúr egyetlen vetődéssel a pult mögé ugrott, ahol Lynia feküdt fehéren, mozdulatlanul. Rendall szeme összeszűkült. A lány nyakára tette a kezét. Alig észrevehető dobbanás remegett ujjai alatt.
- Még él – suttogta. A kis nyavalyás nagyon, nagyon ragaszkodik ehhez a Világhoz... Felkapta a lányt, felült a pultra, és átfordult rajta. Az ájult testtel felszállt a lovára és Yorasra nézett.
- Támasszátok fel a szukát, és szedjetek ki belőle mindent, amit tud. Yoras... – nézett az elfre, szemében a gyilkos lánggal. – Hajtóvadászat. Írmagot sem akarok látni a ködjárókból Rashmadban. A szerződésüket felmondtam.
Az elf bólintott, Rendall pedig nekieresztette csődörét. Nem volt ennél a lónál gyorsabb és erősebb a városban. Gazdája pedig most minden erejét és gyorsaságát követelte, és még annál is többet. Az emberfogók visszafordultak a mágushoz. Nyakára, csuklóira pánt került, majd megragadták és felemelték.

Rendall vágtatva érkezett meg Grandon szentélyébe csatakos lován. Átemelte a lábát a ló nyaka fölött, és Lyniával a karjában leugrott a nyeregből. Nem volt hajlandó tudomást venni a kezére csurgó vérről, ami a lány öléből indult. Belépett a templom ajtaján, körülnézett, és rámordult az első papra.
- A kleriket.
A pap bólintott, és eltűnt. A következő pillanatban előjött Vernon, mögötte egy csuklyás baráttal. A főpap egy pillantást vetett a lányra, majd intett Rendallnak.
- Erre kövess, nagyuram.
Rendall utána sietett. Lyniát egy külön szobában tették le. A barát azonnal fölé hajolt.
- Villámvarázs. Várandós – mondta Rendall.
A barát megmerevedett, majd kezét a lány hasa fölé helyezve azonnal varázsolni kezdett, és kékesfehér fény csapott ki tenyeréből, ami beborította Lynia alsótestét. A nagyúr intett a főpapnak, és kiléptek az ajtón.
- Árnytolvajok – mondta röviden Rendall. – Be akarják majd fejezni, amit elkezdtek. Úgy készüljetek. Ha a lánynak bármi, bármi további baja esik, ha nem éli túl, és gyógyul fel tökéletesen, a templomot a földig rombolom, titeket pedig a kiálló oszlopaira lógatlak lábbal felfelé, és otthagylak a varjaknak. Elkezdem a papnövendékekkel, és te leszel a legutolsó, addig végignézed.
A klerik bólintott. Rendall a szemébe nézett, tekintetében ott volt a könyörtelen ígéret, majd megfordult, és kiment a templomból. Felpattant a lovára, és őrült vágtába csapva, ismét elindult. Vernon magához intette helyettesét, és halk hangon utasításokat kezdett el mondani neki. Grandon szentélye felbolydult. A főpap visszaindult a lány betegágyához. Odabent a barát hátraeresztette a csuklyáját, és folyamatos igéivel próbálta menteni a menthetőt. Aldo sápadtan nézett a visszatérő klerikre, majd megint a lányra.
- Lássunk fiam munkához – szólt a főpap. – A többiek vigyáznak.

A Vörös Kör fenekestül felforgatta a várost és környékét a ködjárók után. Semmi nem volt fontosabb és sürgősebb. Az elkapott tagokat feltámasztották, ha kellett, és újabb célpontokra indultak megtörésük után. Yoras nem válogatott az eszközökben, Rendall még kevésbé. A ködjárók azonban nem adták meg könnyen magukat. Harcok lángoltak fel mindenfelé a városban, és a Körből is egyre több áldozat esett. De a ködjárók nem tudták kihasználni a meglepetés erejét. Rendall élt és virult, ráadásul felbőszült dühben. Ilyenkor vált a legveszélyesebbé. Dühe nem ragadta magával, hanem kihegyezte érzékeit, logikáját és ösztöneit. Nem finomkodott, hanem könyörtelenül és céltudatosan ment előre, akár egy makacsabb rabot kellett megtörnie, akár egy támadást vezetnie egy-egy rejtekhely ellen. Rashmad nagyura tombolt. Haragját egy hirtelenszőke, törékeny, tisztalelkű cselédlány sarkallta, aki még mindig eszméletlenül feküdt a Grandon-papoknál, felette, és magzata felett már csak az istenek határozhattak. Minden másról a papok gondoskodtak. Szükség is volt rá, mert őket is sorozatos támadások érték. Ám Rendall nem hiába bízta rájuk kincsét. Grandon a háború, a csata és a harcosok istene volt, papjai pedig kitűnően forgatták nem csak az imádságos könyveket, de a harci kalapácsokat és buzogányokat is. Arra viszont sem Rendall, sem a ködjárók nem számítottak, hogy Lyniát egy ugyancsak felpiszkált férfi, Amiel egyik paplovagja, egy tisztánlátó Tüske-tag is védi. Aldo ugyanazzal a gyilkos haraggal ölte a Lynia közelébe merészkedő árnytolvajokat, amivel Rashmad nagyura is. Ő már azt is tudta, amit Rendall még nem.

Végül Lynia is magához tért. Körülnézett, és rápillantott a mellette őrködő Aldóra.
- Pihenj, kishúgom. Pihenj. – Barátja szemében sajnálat égett. Lyniának egyáltalán nem tetszett ez a nézés. A hasához nyúlt. Kezei maga mellé zuhantak. Méhe már üres volt. Behunyta a szemét. Meggyilkolták a kislányát.
- Menj innen, Aldo – nézett bajtársára. – Most muszáj... muszáj egyedül maradnom.
A férfi bólintott, majd a fejére húzta csuklyáját, és kilépett az ajtón. Lynia szeme elhomályosodott. Már nem érdekelte, ki az apja. Cordelia elment. A párnába temetkezett, és fuldokló zokogásba tört ki.
Rendall merev arccal hallgatta a kiszűrődő sírást. A főpap az imént tájékoztatta. Kezét a kilincsre tette, de végül mégsem nyitott be. Odabent egy édesanya gyászolta elveszített gyermekét. Az ő gyermekét.
Mikor Lynia legközelebb felébredt, Rashmad nagyurát találta az ágya mellett. A férfi csendesen nézte. Tekintetében megint az éji lágy tó fekete bársonya fénylett.
- Nagyuram...
- Hagyd el, kicsi lány – rázta a fejét gyengéden a kegyetlen nagyúr. – Hagyd el. A te életed is egy hajszálon múlott. Vele pedig azonnal végzett a mágia. Nem tudtak segíteni rajta a csuhások. – Rendall körülnézett a szobában. – De azért mégis tudnak valamit. Láthatóan rád is képesek vigyázni. Amíg megerősödsz, itt maradsz. Még mászkálnak férgek odakint, akik az én gyógyítómra fenik a fogukat, nem véletlenül. Nincs nála jobb a Világon, aki valaha is engem szolgált.
Rendall elhallgatott, majd bólintott.
- Addig is elkezdheted Vernonnal a tanulást.
Lynia képtelen volt bármit is mondani. Rendall gyengéden megsimította az arcát.
- Szedd össze magad, kicsi lány. Várlak odahaza.
Ezzel a férfi felállt, és otthagyta a lányt. Még volt dolga. Erős ölhetnéke.

~~~

Lyniáért egy hét múlva jött újra a nagyúr. A harcok csillapodtak, úgy tűnt, Rendall ismét visszaverte a ködjárók támadását. A zsarátnok azonban nem aludt ki, a suttogó parázs bármikor újra kigyulladhatott. Rendall azonban tovább egy pillanatig sem volt hajlandó a szőke kislány nélkül lenni. Mikor érte ment, az éppen a Vernontól kapott orvosságos üvegeit pakolta egy fonott dobozba.
- Nézd, nagyuram! – üdvözölte Rendallt. - Ezekkel gyermekjáték lesz akár a karodat is visszavarrni.
- Na ezt azért inkább nem próbálnám ki – vonta mosolyra a nagyúr a szája szélét. De Vernonnal együtt ő is örült annak, hogy Lynia arcán a derű halvány jelét felfedezték. A lány nagyon erős anyagból volt formálva. Igazi túlélő volt. Egyszerűen nem volt hajlandó arra, hogy az élete csapásai maga alá temessék. Bár arca még mindig sápadt volt, és hasát néha fájdalmasan megfogta, összeszorított fogakkal állt fel, porolta le a térdét, és ment tovább. Feladata volt ebben a Világban. Ha egyedül kell megcsinálnia, hát egyedül csinálja meg. De végigcsinálja! Nem érdekelte Vernon magyarázata arról, hogy még lehet gyermeke, csak türelem. Nem akart gyermeket. Rendallt akarta. Ott fent, a máglyán. (Csak évekkel később döntöttek arról Királyvárosban, hogy a rabszolgavadászokat gályára adják el, hogy átérezzék azoknak a szerencsétleneknek a sorsát, akikkel ők bántak el.)
- Készen állsz, kislány? – nézett rá a férfi, mindezekről tudatlanul.
- Igen, nagyuram – pillantott a szemébe Lynia. – Ideje hazatérnem. Grandon papjai jó emberek, de a helyem melletted van.
- Helyes – biccentett Rendall. Kimentek a templom elé. Megerősített csapat várta őket. A harc a ködjárókkal még mindig nem ért véget, noha Rendall határozottan nyerésre állt már. Felültette Lyniát Ébenre, majd ő maga is mögé szállt. Megsarkallta lovát, és csapata is utána indult, figyelve minden esetleges veszélyre.
- Nagyuram – szólalt meg Lynia. – Most mindketten egy helyen leszünk...
- Ne fájdítsd ezen a fejed, kicsi lány – mondta Rendall. – Azért van Yoras, hogy az ő feje fájjon emiatt.
Az elf elfojtotta mosolyát. Lynia is elhallgatott. Tehát csapdát állítanak... Magában bólintott. Ő sem tenne másként. Az elmúlt héten volt elég ideje gondolkodásra. Tisztában volt azzal, hogy Rendall és Yoras is az őt feszítő kérdéseken törte a fejét. Hogyan találhattak rá a két árnyékára? Honnan tudhatták meg, hogy aznap merre indul kimenőre, mikor ő maga sem tudta még, mert éppen a félelemtől őrjöngött? S legfőképpen honnan az Egek Ura szent szakállára sejtették, hogy Rendall felépülése után a halpiacra megy majd ebédért? A válasz egyértelmű volt: belső ember. Lynia megcsóválta fejét. Hagyján, hogy ő bejutott a nagyúr palotájába. Végülis neki alig félévébe telt. De hogy egy ködjáró úgy bejutott, hogy sem Rendall, sem ő nem jött rá arra, hogy tégla van közöttük... Az a kém több mint jó. Lynia nem akart arra gondolni, hogy akár az ő titkos útjaira is fényt deríthetett... Akkor viszont Yorasnál előbb kell rátalálnia, vagy még Vian hajójáig sem fog eljutni... Felrezzent gondolataiból, mikor a férfi mögötte megállította Ébent. Elérkeztek a kis térig. Rendall csak a saját ösztöneire hallgatott ilyenkor. Lynia megértette, ő is ezt tenné, bár rendelkezne a férfi csodálatos képességeivel. Rendall nem is indult tovább, noha a tér ugyanolyan békés volt, mint máskor. Kezét felemelte, két ujját mutatva és az egyik dús bokorra mutatott, majd másik három ujját mutatva a tér másik oldalán egy fára intett. Végül újabb kettővel két békés járókelőre. Ez hihetetlen, nézett döbbenten Lynia. Rendallt meglepni... erre kevesebb esély volt, mint egy cápát szárazföldi életre szoktatni. Emberei közül lovukról leszállva páran némán elmozdultak mögötte, Lynia számára teljesen láthatatlanokká válva. Ez a tolvajok, és a fejvadászok világa és életeleme volt, a paladin itt vakon mozgott. Maradt inkább cselédlány, ura nyergében, ahol a legnagyobb biztonságban volt. Tudta, bárki rájuk merészelne támadni, hamarabb halna száz halált, minthogy egyáltalán a csődör közelébe érne. Ében maga is képzett hadiló volt, nem beszélve az emberfogókról, akik magas szinten voltak emberfogásra és gyilkolásra kiképezve, és Yoras hideg elf érzékeiről, veszedelmes fegyverforgatásáról. Mindenáron védték a nagyurat és gyógyítóját. Rendall pedig önmagában is életveszélyes volt. Na és, ha minden kötél szakad, még Villámkezű is előkerülhet... – mosolyodott el magában Lynia, majd magához ölelte dédelgetett kincsét, amit Vernontól kapott. Jó volt a férfiakat dolgozni hagyni. Emellett hasznos volt látni a fejvadászok harci módszerét is. Sant Ordnak hála, megint lesz miről jelentenie Sir Aurelnak, mire is figyeljen legközelebb... Lynia szíve valóban megkeményedett. Cordelia elment, és megint egyedül maradt a Világban, éppen mire kezdte volna megszokni, hogy talán lesz valaki, akit félelem nélkül szerethet. Persze, ha akarná, újra teherbe eshetne Rendalltól, de még egyszer arra az észtvesztő félelem és fájdalom elviselésére nem lesz képes, ami ezzel jár... A paladin hitvallás amúgy sem engedné, hogy szándékosan tegyen egy ártatlan életet közvetlen életveszélybe csak azért, mert ő egyedül érzi magát... Nem sokban különbözne azoktól, akik ellen harcol. Bár tudna Dame Kyrával erről beszélni... Nem. Elég felnőtt már ahhoz, hogy ezt egyedül oldja meg. Nővérének amúgy is elég gondja van a ő nyavalygása nélkül is. De visszatértek az emberfogók! Nem is üreskézzel. Nem akárkik, határozottan nem akárkik Rendall emberei. Ráadásul egyre éhesebbek és harapósabbak. A közel féltucat ember öntudatlanul, de életben került a nagyúr kezei közé. Újabb nyelvek... Rendall bólintott a háta mögött, majd a csapat elindult a palota felé.

Végetért a vacsora. Mindenki a legénységi szárny hatalmas ebédlőjében ült, a hosszú asztalnál. Az emberek halkan beszélgettek egymással. Lynia csak maga elé bámult és piszkálta az ételt. Egyáltalán nem volt étvágya. Pedig Eleinas igazán kitett magáért. Még soha nem főzött egyszerre ennyi embernek, s ahogy Lynia végignézett az üres tálakon és tányérokon, magában bólintott: nem is csinálta rosszul. Rendall megtörölte a száját, és elégedetten biccentett Elle felé, aki zavarában elpirult. A nagyúrtól ez komoly dicséret volt. Rendall ugyanakkor rosszallóan villantotta szemét Lynia teli tányérjára, majd a lányra. Az megmarkolta villáját, megnézte maga előtt a falatot, és összeszorított fogakkal megrázta a fejét. Nem bírt enni. Ekkor Yoras lépett a férfihoz, halkan suttogva valamit a fülébe. Rendall biccentett, szája szélén az ismert gonosz mosolya jelent meg. Ez valakinek nagyon nem jelent jót... A nagyúr felállt, két ujjával magához intette a lányt, aki sápadtan állt meg mellette, majd körülnézett emberein, akik egyszerre elcsendesedtek, és teljes figyelmüket uruknak szentelték.
- Mindannyian ismeritek Lyniát – kezdte el Rendall. – Akinek van hozzá érzéke, tudja, hogy jó ember. A szónak abban a jelentésében, ami a mi fajtánknak nagyon sokat nem jelent. Mégis, itt van velünk, az én szolgálatomban, hűségesen, mindhalálig. Még régen, az elején megígértem neki, hogy őt csak én bánthatom, neki csak tőlem kell félnie. Ha el is követett hibát, nekem felelt érte. S az istenekre mondom, megfelelt érte. – A teremre hullott csend talán még mélyebb lett. Mindenki emlékezett arra a könyörtelen verésre, amit alig élt túl a lány. – Most mégis valaki más bántotta, aki nem kapott tőlem erre engedélyt. Azért bántották, mert engem szolgál. Az emberfogóimnál azt mondom, ez belefér. Ez a dolgotok. Vadászok vagytok. Az én vadászaim. Nem akármilyen prédára lestek, és nem akárki próbálja védeni őket, mint a Tüske. Mikor milyen sikerrel, persze. Ez a lány – húzta magához Lyniát -, viszont a légynek sem ártott soha. Ő a házam vezetője. A gyógyítóm. Arra született, hogy jót tegyen. Hogy hűséges legyen. Bárhol máshol a prédátok lenne, itt viszont a legbecsesebb kincsem. – Rendall végighordozta emberein sötét tekintetét. – Ezelőtt egy hétig magánál is nagyobb kincset hordozott. A véremet. Ekkor támadták meg. Esélye nem volt a védekezésre, hiszen sosem ez volt a dolga. Nem védte senki.
A teremre hullott csend talán még mélyebb lett. Lynia nyelt egyet, és csendben megremegett. Tudta, mi következik. Rendall folytatta.
- Láttam, hogy mit tettek vele. Közvetlen közelről lőtte a mágus a villámvarázsát a nőm méhébe, egyenesen a lányomba. Tudta az a ribanc, hogy Lynia viselős. Vajon honnan? Nagyon makacsul hallgat azóta is róla. A büntetését már megkapta. Ha szerencséje van, már korábban elhagyott pár porontyot, mert mostantól több kihordására nem lesz képes. Erről magam gondoskodtam.
Eleinas elsápadt, akárcsak a többi cseléd, akik az asztalnál szolgáltak fel. Lynia maga is falfehéren nézett maga elé. Rendall emberfogóinak arca azonban mit sem változott. Rendall ismét végignézett emberein.
- Vannak még felmerülő kérdések. Megígérem, hogy amint azokra is megkapom a választ, és megkapom a választ, mindazok, akinek közük volt a Lynia elleni támadásokhoz, ugyanarra a sorsra jutnak, mint a mostantól méhnélküli mágus ribanc. Belső embere van a ködjáróknak köztünk. Figyeljetek és gondolkozzatok. Nem akarok felesleges vádaskodást, régi sérelmek törlesztését. Bárki ilyesmire gondolna, nagyobb bajba kerül, mint az a meddő szuka. Válaszokat akarok. Ismertek engem. Meg is fogom őket kapni. Végeztem.
Rendall ellépett az asztaltól, maga után húzta Lyniát. A halk beszélgetés ismét megindult, páran felálltak a helyükről és a szállásukra indultak vagy őrségbe.
- Nagyuram – suttogta a lány, szemébe könnyek gyűltek. Rendall ránézett.
- Nem, kicsi lány. Ma nem. Menj, pihenned kell. Majd ha rendbe jössz. Majd ha helyrejössz. – Arcán félmosoly jelent meg. – Nem mintha érdekelne persze, de még Vernon is Grandon összes haragját ígérte a nyakamba, ha ma hozzád nyúlnék.
Lynia nagyot nyelt. Nem szeretkezésre volt szüksége, csak valakire, akihez hozzábújhat. De erre ebben a házban nem találhatott. Akkor egyáltalán nem is lett volna itt dolga.
- Szólok Elle-nek, nagyuram – mondta hirtelen Lynia. Rendall döbbenten nézett a szemébe.
- Fura szerzet vagy te, hallod-e...
- Én? – csodálkozott a lány. – Miért, nagyuram?
- Semmi – mosolyodott el Rendall. – Semmi... Szólj hát neki.
Elgondolkodva nézett a távozó lány után. Egyszer értse meg a nőket... Lynia soha nem küldene hozzá más szeretőt. Egyszerűen nem az a fajta.

Lynia belépett a konyhába. Ő maga sem értette előbbi ajánlatát, de hagyta, hogy különös érzése, ami már az ebédlőben elfogta, továbbvezesse. Jól sejtette, ott találta Eleinast is. A lány az asztalnál ülve bámulta a gyertya lángját, előtte érintetlenül állt egy bögre kakaó.
- Te miért gubbasztassz itt egyedül? – kérdezte tőle Lynia, miközben a gyógyszeres szekrény elé lépett. Kulcsával kinyitotta, és elkezdte pakolni bele a Vernontól kapott üvegeket.
- Valahogy nem volt kedvem a társasághoz... – suttogta a másik lány a háta mögött. Felpillantott. – Te miért nem vagy velük, kisasszony? Hiszen neked szól...
- Nekem? – nézett vissza Lynia csodálkozva. – Ugyan... Nem sokban különbözök tőled...
- Csak egy pántban – mosolyodott el a másik lány. Lynia szó nélkül visszafordult a szekrényhez. Fura érzése egyre erősödött. Paladinösztönei határozottan riadót fújtak. Érzékeit hiába figyelte. Gonosz jellemű ember nem volt a konyhában, láthatatlant meg amúgy sem venne észre. Villámkezűnek azonban egyáltalán nem tetszett az a békés, megszokott kép, ami körülvette. Nem, itt valami nem stimmel. Nem erőltette a keresést. Behunyta a szemét. Ha valamit nem tudunk megtalálni, várjunk türelmesen, hogy ő jöjjön felénk... Újra felnézett. Dermedten állt az orvosságos szekrény előtt. Mindent értett. Keze összeszorult egy kis üvegen, mely érkezésekor még teli volt, most pedig hiányzott belőle. Nem feltűnően, de az ő szemének észrevehetően. Tudta, ha most ennek jelét adná, abból harc lenne. Márpedig ő itt cseléd, nem harcos... A tehetetlenségtől összecsikordultak fogai.
- Te nem akarsz bosszút állni, Lynia? – kérdezte Elle váratlanul a háta mögött. Lynia lenyelte a keserű nyálát. Magyarázhatná órákig, Eleinas akkor sem értené meg.
- A bosszú nem a én dolgom – mondta végül csendesen. Bezárta a szekrényt, majd hátrafordult, és ránézett a lány gyönyörű arcára.
- Ma éjszaka téged vár a nagyúr – mondta és megsimogatta a lány haját. – Menj, és légy nagyon szép. Hadd lelje örömét benned.
- Lynia... – pirult el zavarában Elle.
- Ne aggódj miattam. Én mondtam, hogy szólok neked. Vernon még egy jó pár napra eltanácsolt. Amúgy is... még gyengének érzem magam. Megyek, lefekszem aludni. Holnap új nap kezdődik mindenkinek. Minden jót Elle.
Lynia rámosolygott a másik lányra, majd kiment a konyhából, és becsukta maga mögött az ajtót. Máskor megvárta volna, hogy mindenki távozzon, és maga zárta volna kulcsra, de ma ennek nem érezte szükségét. Ha tényleg olyan jó kém, rájön a turpisságra és eszét vesztve menekül. Ha bekapja a csalit, az viszont az ő baja. A bosszú nem az ő dolga. Az ő vesztesége ettől nem lesz kisebb, és mindenki mással ellentétben ebben az átkozott házban, jobban sem fogja magát érezni mások szenvedése miatt. A csarnokban Yoras várakozott. Lynia meglepődés nélkül nézett rá. Szavak nélkül megértették egymást. A lánnyal ellentétben Yoras vadászott, és semmilyen lelki skrupulus nem érdekelte, egyedül csak a préda. Lynia csendben odalépett, és az elf kezébe tette az üveget. A férfi megnézte, arcizma megfeszült. A lány szemébe nézett, és bólintott.
- Menj fel a szobádba, Lynia, de ne aludj el. Bújj el a paraván mögé. Két embernek nyithatod ki az ajtót: a nagyúrnak és nekem.
Lynia bólintott, majd felment a lépcsőn. A maga részéről kiszállt a Ködjárók és a Vörös Kör közti végső leszámolásból.

Nem mintha a céhek engedték volna őt kiszállni... Ahogy a folyosóra ért, futó lépéseket hallott a háta mögött. Elle igyekezett utána. Visszafordította a fejét, és továbbment az ajtajához. Tűnj innen, Eleinas, tűnj innen, amíg teheted...
- Lynia, várj! Lyn... - Ha ragaszkodsz hozzá... Lynia megállt és visszafordult.
- Elle? Mi baj?
A másik lány kifulladva érkezett mellé, kezében a bögrét tartva.
- Nem is ettél semmit Lynia, pedig muszáj lenne... Készítettem neked egy kis kakaót.
- Nahát Elle... - lágyult el Lynia tekintete. - Ez igazán figyelmes tőled. Köszönöm.
- Én csak... - nézett maga elé a fekete hajú lány. - Tudod...
- Tudom - mosolygott rá a szőke. Beleszimatolt a kakaó gőzébe. Tudom... - Nagyon finom az illata... Különleges.
Az árnyékban rejtőző Rendall, aki még az előcsarnokból osont Elle után, összevonta a szemöldökét. Lynia orrát nagyon nehéz volt becsapni. Na és persze azt is tudta, mit keressen. Rendallnak már a zsebében volt a Yorastól kapott kis üvegcse, amiből Elle a ma esti vacsorába tett. Nem méreg volt - ilyet Lynia nem tűrt a konyhájában -, hanem altató. Az ellenszerét most veszik be emberei. Rendall száján feltűnt a gonosz félmosolya. Elle, kicsi Elle... Ott hibáztál először, hogy be akartad csapni Lynia szemmértékét. Ott másodjára, hogy a szimatát. S egyáltalán alapjában ott, hogy betetted ide a lábad...
Lynia melegen rámosolygott Eleinasra. Ő azt is tudta, hogy Rendall láthatatlanul figyeli őket az árnyékban, készen arra, hogy közbeavatkozzon, ha Elle maga akarja elintézni Lyniát. A férfi figyelmét nem kerülte el a lány mosolya. Ez tűnt fel akkor is az arcán, mikor behúzott Viannek. Lyniának azonban most eszébe sem jutott ütni.
- Menj, kishúgom. Ne várakoztasd meg a nagyurat. Szerezz neki egy boldog estét, mintha én tenném.
- Nem haragszol, Lynia? - nézett rá Elle. A másik megrázta a fejét.
- Nem haragszom, Elle. Nem haragszom. - Olyan kedves tőled, hogy álmomban akarsz felkoncoltatni...
Elle bólintott, majd megfordult, és elindult felfelé a cselédlépcsőn a saját szobájába, készülődni. Lynia utánanézett, arcáról eltűnt a mosoly árnyéka is. Kezét kinyújtotta és lassan kiöntötte belőle a kakaót a padlóra.
- Vagy tudod mit, Elle? - szólalt meg csendesen. - Azt hiszem, inkább mégis.
Megfordult, és újra a kilincsre tette a kezét. Ekkor Rendall lépett a háta mögé, megfordította, és megcsókolta. A lány ijedt felkiáltása elfulladt. Szemében látszott a megkönnyebbülés, mikor rájött, hogy kinek van a karjában.
- Nagyuram - suttogta -, csendesen jársz...
Rendall ismét gonosz mosolyra húzta a szája szélét. Leakasztotta tőrét az övéről, és a lány kezébe nyomta.
- Ahogy Yoras is mondta. Zárkózz be, bújj el, és rajtunk kívül senkit nem engedsz be. Aki mégis bejön, azon használd ezt. Ne aggódj, nem kell megölnöd - rázta a fejét, Lynia megmerevedett arcából olvasva -, elég csak megkarcolnod. Ne érj a hegyéhez. Befelé.
Lynia ura szemébe nézve némán bólintott, majd becsukta maga mögött az ajtót. Rendall megvárta, míg meghallja a retesz csattanását, majd ő is elindult.

~~~

Csend borult a házra, mikor Eleinas útnak indult Rendall hálószobája felé. Ahogy végigfülelt a folyosókon, mindenhol békés szuszogás szűrődött ki a szobákból. Magában elégedetten mosolyogva biccentett. Egy pillantást vetett Lynia ajtaja felé is, de azután továbbment. A te bajod, ostoba szuka, hogy annyira szétnyitottad alatta a lábad, hogy gyereket kaptál be tőle..., gondolta megvetően. Aludjál, legalább nem rágod magad többé. Hagyd ezt meg a férgeknek. Pedig ha kicsit jobban odafigyelt volna, felkeltette volna a figyelmét a folyosó szőnyegén lévő sötét folt, ahova a szőke lány borította ki az italát. Lynia eközben odabent a paraván mögött lábát felhúzva a falnak dőlve ült, párnáját átkarolva. Felemelte a fejét, majd halványan elmosolyodott. A füle neki is jó volt, és jól hallotta, merre jár a könnyű léptű lány. Az istenek áldjanak, Eleinas, gondolta magában. Újabb könnyelmű hibát követtél el. Együtt voltál velem az elmúlt hetekben. Meg kellett volna ismerned annyira, hogy tudd, rájövök arra, ha valaki a holmim közt kotorászik. Hogy sosem hagyom nyitva a konyhám ajtaját. Hogy megérzem, ha valaminek nem olyan a szaga, amilyennek lennie kellene. Hogy sosem küldenék más nőt Rendallhoz. Nem féltékenységből, hanem hogy neki ne kelljen... Lynia nem fejezte be a mondatot. Dacára mindennek, a Rendall-lal való együttlétek túlságosan élvezetesek voltak ahhoz, hogy zsigerből el tudja őket utasítani. A szája szélébe harapott, és visszatért a másik lányhoz szóló gondolataihoz. Ám rendben, Elle, te is teljes meglepetés voltál ma a számomra, sikerült becsapnod. Vegyük egyenlőnek. Na de hogy ne vedd észre a folyosón lévő foltot, szobalány létedre??? Nem érdekel a köztetek folyó céhháború. Én futni hagytalak volna, ezért pötyögtettem el a hibákat. De Rendall nem fog. Menj hát szépségem, menj a szörnyeteghez. Nem fáj érted a szívem. Ahová ezután fogsz majd kerülni, senki nem azért akar majd, hogy gyereke legyen tőled. Lynia magához ölelte a párnáját és csendben ringatózott vele.

Ezalatt halkan mozgó árnyékok futottak végig a csatornarendszeren. Megálltak a titkos folyosónál, és befordultak rajta. Elmentek Lynia rejteke előtt is, ahol Villámkezű tartotta az álcáját és Vian kapitánytól kapott kedvenc fakanalát. Ugyanis ennek és a többi a nyelére is Yanick apró halálfejet és alája két keresztbe tett csontot faragott. Lynia a szemét törölgette a nevetéstől, mikor észrevette, akárcsak a Sirály legénysége, aki még mindig kint járt a tengeren, módszeresen, és immár engedéllyel támadva a többi rabszolgaszállító hajót. Mivel legtöbbször el is süllyesztették prédájukat, a rabok is odavesztek - legalábbis Rendall tudomása szerint -, de helyükre amúgy is a legyőzött hajó legénysége került. Valamilyen furcsa okból többnyire az árnytolvajok szállítmányára csaptak le, de persze belekerült a szórásba más hajó is. Rendallé viszont sosem. Érthetetlen. Többek közt ennek okára is akartak rájönni az időközben már a nagyúr borospincéjében surranó köpenyes árnyak. Nem ragaszkodtak igazán ahhoz, hogy Rendallt kikérdezzék, sőt, tudták, jobb, ha nem hagyják életben, mert nem sokáig szokott rácsok mögött, fogolyként ücsörögni. Ezt a hibát már a Tüske is elkövette vele szemben tavaly. A Ködmester bőven elegendőnek ítélte, ha emberei elviszik nekik az iratokat, és maguk mögött hagyják a palota füstölgő romjait. Kíváncsian belenézett volna még az agyonverhetetlen gyógyító arcába is, mielőtt saját kezűleg vágja el a torkát, lehetőleg az ura szeme láttára, de nagyon nem ragaszkodott ehhez sem. Ha nem hozzák eléje emberei, hát nem hozzák. Valami kis szórakozás nekik is kell... Persze Eleinas nem a hajótámadások miatt épült be a nagyúr házába, hiszen már jóval korábban elkapatta magát vele. A két céh már régóta riválisa volt egymásnak, és fontos volt tudni, mikor éppen mit terveztek egymás ellen.

Elle még egyszer megigazította haját, végignézett ruháján, mely finom kelméből, jóformán fátylakból készült, formáit fel-felsejtetve. Elégedetten bólintott, majd halkan bekopogott Rendall ajtaján.
- Gyere! - hallotta az engedélyt, és belépett. Térdét meghajtotta a feléje forduló férfi felé, aki addig a könyvespolca előtt álldogált, elgondolkozva nézve a köteteket.
- Elle - villant fel az elismerés Rendall tekintetében. - Nagyon csinos vagy.
- Lynia kért meg rá nagyuram, hogy ma... örömet szerezzek neked - mondta elfogódottan a lány. Rendall szemében most derű csillant.
- Magadtól nem akartál volna?
- Jaj, de... nem úgy gondoltam, nagyuram - jött mind nagyobb zavarba Elle.
- Nahát, ne ácsorogj akkor ott, gyere csak közelebb.
A férfi két kézzel megfogta a lány csupasz vállait, és jobban megnézte magának.
- Lynia, Lynia... Talán nem nézel ki belőle sokat, de tudod, érdemes rá odafigyelni. Soha semmit nem csinál ok nélkül, még akkor is, ha ő maga ennek esetleg nincsen tudatában.
Elle nagyra nyílt szemekkel nézte urát, magában viszont kezdett eltűnődni azon, hogy miért is még mindig a másik lány a téma, mikor ő van itt, több mint ígéretes ruhában... Rendall tovább nézegette a lányt, szeme most már a pántjára siklott.
- Vajon miért küldött téged hozzám? Pont ő? Pont ma? Itt vagy már egy ideje Elle, előfordult ilyesmire példa?
- Nem, nagyuram - rázta a fejét Eleinas. Mintha a férfi keze egyre szorosabb lenne a vállán. Mintha szemében...
- Nem bizony. Eltűri, mert sok választása nincs, hogy nem ő az egyetlen, de hogy magától küldjön hozzám valakit, pláne egy rabszolgát... Miért is tesz ilyet valaki, főleg olyasvalaki, mint ő?
- Örömet akart neked szerezni, nagyuram - mondta halkan Elle. - Azt hittem, hogy én is...
- Félre ne értsd - nevetett fel Rendall. - Igazán nagyon értékelem, ahogy ma készültél. Csak hát, itt vannak ezek a kérdések, amik a fejemben járnak. Tudod, ha Lynia örömet akarna szerezni, nem bízná másra, jönne magától. Vagy meghagyná nekem, hogy magam döntsem el, mit is szeretnék.
- De ő még nincs a legjobb állapotban, nagyuram - suttogta Eleinas. Egyre jobban szeretett volna kiszabadulni Rendall szorításából, amit lassan olyannak érzett, mint az óriáskígyó fojtogató gyűrűit. Nem mozdult. Tudta, hogy azzal csak rontana a helyzeten. - S talán pont a jólelkűsége miatt gondolta ezt ki. Én pedig... itt vagyok. Magam is kérdeztem tőle, azt válaszolta, hogy azt szeretné, ha szerzek neked egy boldog estét, mintha ő tenné.
- Így már érthető - biccentett mosolyogva a férfi. Szorítása megenyhült a lány vállán, aki alig bírta elfojtani megkönnyebbült sóhaját. Rendall azonban még mindig nem engedte el igazán. Egyik kezével végigsimított az arcán, majd le a nyakán, végighúzta ujjait a pánton.
- Bizony, nincs a legjobb állapotban - mondta elgondolkozva. - Észrevetted, hogy semmit nem evett ma? Még a parancsomra sem. Nem engedetlenségből - rázta a fejét. - Megpróbálta. Fura egy szerzet ez a lány. Nem lehet megmérgezni. Nem azért mert druida lenne, és természetes ellenállással bírna a mérgekkel szemben.... - Rendall arcán bosszús mosoly futott át. - Na az még egy kutya dolog. Amit tavaly nyáron megszenvedtem két druidával... Látom, te sem szereted, ha más lányokról esik szó előtted...
- Figyelek, nagyuram - pillantott fel gyorsan Eleinas a férfi kezéről.
- Ennek örülök, mert hozzád beszélek - szűkült össze figyelmeztetően Rendall szeme, majd ismét a pántra nézett, és elkezdte körbeforgatni. - Szóval Lynia nem druida. Hanem akkora istenek adta tehetsége van az ételek elkészítésében, hogy semmit nem tud elfogyasztani, amivel valami gond van. Még akkor is, ha ennek nincs tudatában. Hihetetlen orra van hozzá.
Rendall felnézett a lány szemébe.
- A kakaódat sem itta meg - mondta lágyan. - Hoppá! Hova sietsz ennyire, szépségem?
Marka acélkapocsként szorult össze Elle vállán, aki teljesen megrogyva lógott a tenyerében.
- Csak megbicsaklott a bokám, nagyuram...
- Értem. Gyere csak, mutatok neked valamit.
A férfi jóformán felkapta és úgy vitte a lányt a könyvespolc elé, ahol a jövetelekor állt.
- Te szoktál nálam port törölni, ugye? Eleinas, nem tudom nálatok hogy megy, de az én házamban szoktak válaszolni a feltett kérdéseimre.
- Én szoktam, nagyuram - suttogta rémülten a lány.
- Igen alapos munkát végzel - bólintott elismerően Rendall. - Ez a két kötet különösen nagy figyelmet kap tőled. Látod?
A két könyv valóban jóval tisztább volt, mint a körülötte lévőek.
- Húzd ki őket - intett a fejével a férfi. Elle keze remegve nyúlt ki.
- Gyerünk, ne félj tőlük, nem harapnak.
Elle azonban nem ezen a véleményen volt. Jól látta rajtuk a csapdát. Azt is felismerte, hogyha kihúzza a könyveket, az ujjai fogják bánni, végleg. De nem tudta hatástalanítani a csapdát anélkül, hogy a férfi észre ne vette volna.
- Ez ám a kutyaszorító, nem igaz? - kérdezte Rendall lágyan. - Miért fél egy cselédlány ennyire két könyvtől?
- Én tolvaj voltam, mielőtt elkaptál, nagyuram, hiszen tudod - nézett könyörögve Elle a férfi szemébe. - Be van csapdázva a könyvespolcod.
Rendall csodálkozva nézett rá.
- Komolyan? Elfelejtettem volna? Jó szemed van, pedig ez nem akármilyen csapda. Én magam tettem fel. Tudhatsz valamit. Akkor lássuk, hogyan hatástalanítod. Csináld! - csattant fel a hangja. Elle összerezzent, és a másik kezét is kinyújtotta. Minden figyelmét a csapdára összpontosította. Rendall kelepcéjéhez igencsak össze kellett szednie a tudását. A férfi csendesen nézte munkáját. Végül Elle megkönnyebbülten sóhajtott, és a leszerelt csapdával a kezében a nagyúrra pillantott. Az elégedetten biccentett. A lány igazi profi.
- Jól van kislány, ez mestermunka volt. Már csak azt áruld el - hajolt hozzá egészen közel -, vajon hogy tudtad ezt leszerelni, ha egyszer a pánt a nyakadon minden tolvajképességet blokkol, ami nem csak egyszerű kézügyesség vagy jó szem?
A férfi keze követhetetlen gyorsasággal csapott le, és rántotta vissza a nekilóduló lányt.
- Már megint a bokád? Valami gond lehet vele...
Rendall durván rátalpalt a lány lábára, aki felsikoltott a fájdalomtól. Bokája törötten lógott. A férfi belelökte az egyik fotelba, és fölé hajolt.
- Hadd nézzem csak meg alaposabban ezt a nyakláncot... Mestermunka ez is, Eleinas - nézett elismerően a lány szemébe. - Megbabráltad, ugye? Nem feltűnően, csak annyira, hogy a képességeid megmaradjanak. Gondolom, lánc sem tud csatlakozni hozzá... Akkor talán próbálkozzunk ezzel.
Rendall villámsebesen egy másik pántot rakott Elle nyakába, amin fény futott végig, miután összezáródott. A lány arckifejezéséből látta, hogy ez a pánt valóban működik. Leszedte a régit, és a fény felé fordulva megforgatta. Visszanézett Elle-re.
- Már sajnálom, hogy nem nekem dolgozol. Silkazur adta tehetség van az ujjaidban. Nincs is mindre szükséged... - vett fel egy tőrt az asztalról.
- Ne, ne, ne!!
- Szeretem, ha sikoltoztok - nézett a férfi a szemébe, és egyetlen gyors mozdulattal levágta Eleinas kisujját. A lány görcsösen összerándult, kezét erre teljesen alkalmatlan ruhájába tekerve próbálta elállítani a vérzést, és valahogy úrrá lenni borzalmas fájdalmán. Felnézett a férfira, szemében könnyek és rettegés.
- Na, meg ezt a pillantást - tette hozzá Rendall csendes élvezettel. - Lynia nem is gondolta, milyen gyönyört kínálsz nekem ma este... Ha esetleg még reménykednél a felmentő seregben... Most kapták el őket.
Odalentről csatazaj hallatszott fel.
- Most biztos azon gondolkozol, hogyan harcolhat a mély álomban lévő testőrségem? - Rendall elővette zsebéből a kis üvegcsét, és megmutatta a lánynak. Az döbbenten nézte, majd megint fel a férfi szemébe.
- Nagyon alábecsülted Lyniát. Jó, soha nem lesz belőle olyan tehetséges tolvaj, mint te vagy, de amit ő tud, a maga egyszerű módján, az sem mindennapos. Egy ételkészítőnek fontos a jó szemmérték, fontos a jó szaglóérzék... - Rendall tekintetében felcsapott a félelmetes láng -, és fontos a gyermeke.
- Nem tudtam róla, nagyuram, esküszöm, hogy nem!
- Dehogyisnem. - Rendall lassan végighúzta a tőrt a lány bőrén, lefelé a szegycsontján. Nyomában vékony vércsík támadt. - Jut eszembe... Még egyszer hazudni mersz, és a következő ujjad bánja. Hallgatlak.
Elle beleharapott a szájába.
- Jó, hogy a szemedet nem verte ki - mondta megvetően. - Kishíján végighányta a konyhát, mikor megérezte az ételszagot, pedig az arcán látszott, hogy már odafent is legalább kétszer kiadta magát. Aztán lerendezte a nagyjelenetét az udvaron, mint valami nemeskisasszony, akire ránézett a kakas. Bár, végülis ránézett, nem igaz? - pillantott gúnyosan Rendall szemébe. Szeméből utolsó csepp könnye folyt ki, onnantól már a kegyetlen gonoszság áradt, amit idáig oly sikeresen rejtett el. A férfi nem szólt semmit, csak továbbkarcolgatta a lány bőrét a tőrével, szinte oda se figyelve. De Elle már nem törődött vele. - Messziről lehetett érezni rajta a rettegést, hogy mit szólsz majd, ha rájössz. Végülis a férjétől is maradhatott nyugodtan terhes. Bár úgy történt volna. Akkor ma ő lenne kipakolva, nem a nővérem!
Rendall szeme gonoszan felvillant.
- No lám. Ezért volt az a nagy makacsság. A te bőrödet próbálta menteni a nővérke. Még biztos van mit mondanod - nyomta meg ismét erősebben a tőrt a férfi. Elle akarata ellenére felkiáltott, majd összeszorított fogakkal folytatta.
- Miután a szafkád kikiabálta a Világnak, hogy hova tart, ti meg elmentetek a kikötőbe, de mégsem maradtatok ott örökre, én feljöttem a szobádba, és kirámoltam a könyveid mögötti széfet. Gyerekjáték volt! Azt hitted, a csapdáid érnek bármit is?! Már éppen megpattantam volna, mikor megjött a hír a robbanásról, és az őr lezárta az egész kócerájt.
- Talán kicsit mégis feltartottak a csapdáim, és ezért késlekedtél az indulással... - nézett gúnyosan a szemébe Rendall. Elle megvetően fújt egyet, de nem szólt semmit.
- Nem tehettem mást, mint visszatettem mindent a helyére, és a többiekkel együtt vártam. Az a szőke ribanc persze összekaparta a darabjaidat, ráadásul még a kölykét is elfogadtad - Elle felszisszent, Rendall néma figyelmeztetésére.
- Aztán pár nappal később az a jó kislány - nyomta meg gúnyosan Elle -, hazajött, hogy finom ebédet csináljon az ő gazdijának, ha az már egyszer volt kedves eltenni a férjét láb alól, és belepakolni a saját fattyát...
- Szép próbálkozás, Eleinas - mondta barátságos hangon Rendall -, de ezzel nem tudsz felhúzni, hogy megöljelek. Persze megjegyeztem magamnak a jövőre, ne aggódj. Folytasd.
- Nincs mit - vont vállat a lány. - Cafatkád kiment a halpiacra, és végre megkapta, amit megérdemelt. De még magával bírta rántani a nővéremet - tette hozzá keserűen. - Aztán hazajöttetek, mint egy boldog család. Megszórtam a vacsorát az altatóval, megcsináltam szöszinek a kakaóját, és jöttem hozzád, ahogy akarta.
Elle gúnyosan felnevetett.
- Pont a kezemre játszott a nemes önzetlenségével. Amúgy is jöttem volna, hogy elcsábítsalak. Csak addig kellett volna elviselnem téged magamon, amíg kiüt az altató. Elkaptalak volna téged is, megszereztem volna a papírokat is. Mekkora jutalmat akasztottam volna le!
- Ennyi?
- Ennyi.
- Kétlem. De először is jöjjön az a jutalom. Kiérdemelted.
Rendall kezében megvillant a tőr, de hirtelen felkapta a fejét. Bár látszólag nem történt semmi, a férfi ösztönei riadót jeleztek.
- Tégy velem, amit akarsz, patkány - sziszegte Elle. - A ribancod akkor sem éri meg a reggelt.
A férfi visszanézett a lányra, majd egyetlen csapással leütötte.
- Ne aggódj, majd később folytatjuk.
Megnyomta a kristályt a pecsétgyűrűjén, és a lány elteleportálódott a lenti rabszolgaverembe. Felállt, és odament az ajtóhoz. Hallgatózott, magára borította álcavédő köpenyét, fejére húzta a csuklyát, majd az árnyékba rejtőzve kisurrant a folyosóra. Körülnézett, és megindult a lépcső felé. Ott megállt és halkan megszólalt, felvedve magát.
- Jelentkezz.
- Nagyuram - vált ki az árnyékból előtte egyik embere.
- Ricky? - az emberfogó bólintott. - Elmész Lynia szobájához, és vigyázol rá. Bárki a kezét meri tenni a kilincsre, aki nem én vagy Yoras lenne, lebénítod. Ha ködjáró, meg is ölheted.
- Igen, nagyuram - bólintott a férfi, és ismét eltűnt az árnyékban. Rendall továbbment felfelé a szolgák lakrészéhez, ahol túl nagy volt a csönd. Ugyan nem is kellett minek zajt csapnia, mivel a lovászok valamennyien az istállóban voltak, hogy a lovakra vigyázzanak, a pántos cselédek pedig a veremben voltak, ahol jóval nagyobb biztonságban tudták őket tartani mind a támadóktól, mind saját maguktól, mielőtt az a botor gondolat támadna bennük, hogy a zűrzavarban esetleg kereket oldjanak, Rendallt azonban nem lehetett becsapni. Csönd és csönd között nagy különbség volt, az itteni pedig tele sötét fenyegetéssel. Árnyként osont végig a folyosón. Végül megállt Eleinas ajtaja előtt. Halk motoszkálást hallott odabentről. Kit rejtegetsz odabent, kicsi lány? Nem gondolod, hogy szólnod kellett volna apának a fiúról? Egy mozdulattal berúgta az ajtót. Odabent egy köpenyes férfi egyenesedett fel döbbenten, kezében Elle holmija.
- Nem tudta elhozni a papírjaimat - mondta nyájasan a férfi. - Igazság szerint lábra sem tud állni. Na és persze széfet sem nyit ki többé. Az enyémet biztos nem.
A férfi magához tért a meglepetésből, és tőröket röpített Rendall felé, aki kezével csapta félre egyiket a másik után, közben folyamatosan közelített az árnytolvajhoz. A legutolsó pengét lekapta a levegőből, megfordította és beleszúrta a másik szívébe. Megvetően nézett a lába elé csúszott tetemére.
- Milyen közel jöjjek még, hogy eltalálj?
Hirtelen hátrakapta a fejét, de már későn. Támadója hátulról vetette magát a nyakába és szúrta meg. Rendallt vértje megvédte a pengétől, de a lendülettől előre estek, és kifordultak az ablakon. Az esés egyikőjüket sem zavarta, mindketten gyakorlott tolvajok lévén macskaügyességgel fogtak talajt. Körülöttük már javában folyt a csata, ők ketten mégis csak egymásra figyeltek. A nagyúr ellenfele vele közel azonos felépítésű férfi volt. Arcán világosan látszottak ork őseinek nyomai. Agyarait kivicsorítva rántotta elő fejszéjét. Rendall gonosz mosolyra húzta a szája szélét, és az ő kezében is megjelent a kardja.

Lynia csendesen üldögélt a sarokban, hallgatva az udvar ház előtti részéről beszűrődő csatazajt. Amennyire meg tudta állapítani, a ködjárók a főbejárat és a pince felől jöttek. A maga részéről a tetőt sem hagyta volna figyelmen kívül. Magában felkuncogott. Valamiért az volt az érzése, hogy Yoras is gondolt erre a lehetőségre. Azután megcsóválta fejét. Ehhez nem volt elég Elle. Lesz itt még más farkas is... Érzékeit vizsgálva tájékozódott. Halványan elmosolyodott, nem kellett sokáig várakoznia. Az ajtó előtt egy árnyék tűnt fel.
- Jön mindjárt a Farkas koma, vastag hangon ezt mormogja: - kezdte dünnyögni a lány a régi gyermekverset*. Az ajtón halkan koppantottak.
- Lynia, Lynia! Rendall nagyúr küldött. A palotát megtámadták, el kell hogy menekítselek.
- Anyátok vagyok idekint, tele van a tőgyem tejjel, tele van a szarvam vajjal, eresszetek be, fiaim! - folytatta Lynia.
- Lynia, ébredj!
- A két gida csodálkozik, ezt a hangot nem ismerik! - Szavalt tovább maga elé a lány. Majd vékony hangon folytatta, anélkül, hogy megmozdult volna az ajtó felé: - Ha a mi jó anyánk vagy, dugd bé a fehér lábad!...
A zár halkan kattant, és kinyílt az ajtó. Fekete alak osont be rajta.
- Ez valami rashmadi változat lehet - gondolta Lynia a paraván rései közt nézve az alakot, amint az óvatosan az ágya felé osont. A férfi előhúzta karjdát, majd félrerántotta a takarót. Hát, ez az ágy üres. Kínos. Merre kószálsz, gida? - nézte Lynia a körbeforduló orgyilkost. Az arcán megcsillant a hold fénye. Nahát, mégiscsak egy ismerős... A fickó korábban a vacsoraasztalnál még zavart mosollyal kínálta meg a sülttel. Most egyenesen a paraván felé tartott, félrerántotta, és lemosolygott a párnáját még mindig az ölében tartó, falnál kuporgó lányra. Kardját rászegezte Lyniára.
- Juj fekete, farkas vagy, nem a mi jó anyánk vagy! - szavalta gúnyos arccal a lány a kardra pillantva, majd felnézve a férfi arcába. Az megmerevedett egy pillanatra, és az volt a veszte. Lynia belevágta a párnát az arcába, majd rávetette magát, és végighúzta a bénító tőrét a férfi bőrén. Az azonnal összecsuklott.
- Kicsikém, ebbe a mesébe belealudtál - nézett le rá a lány fejcsóválva. - Pedig most jön az izgalmas része!
A következő pillanatban csörömpölve betört az ablaküveg, és egy újabb árny jelent meg. Íjpuskáját a lányra szegezve, meghúzta a ravaszt. Lynia félreperdült a lövedék elől, és ugyanazzal a lendülettel vágta bele a tőrt támadójába. Az vállához kapva elhaló sikollyal fordult ki az ablakon. Lynia odaszaladt, és utánanézett.
- Vigyázat odakint! Farkaseső! - kiáltotta le. Hangulata ellenére kezdte élvezni a dolgot. Alatta Rendall és emberei harcoltak és ugrottak félre az égi áldás elől.
- Lynia? - nézett fel csodálkozva Rendall, a félork óta már negyedik ellenfelével végezve. - Arról volt szó, hogy megszúrod, nem leszúrod...
- Nagyuram - mondta a lány -, azt, aki az ajtón jött be, valóban megszúrtam. Ez a másik az ablakban volt.
Lent nevetés harsant fel. A harc jóformán végetért, csak egy-két ködjáró küzdött még hiábavalóan. A következő pillanatban viszont mintha késsel vágták volna el a derültséget, mikor a lány újra megszólalt.
- Nagyuram, tudnod kell, Ricky játszotta el a gonosz farkas meséjét a kisgidával... Jól gondolom, hogy nem te küldted hozzám?
Rendall némán biccentett, szeme vérbeborult. Lynia folytatta.
- Amúgy valamiért nagyon hasonlít Eleinasra. Mint két testvér, olyanok. S milyen egyformán jószívűek is. Egyik mérgezett kakaót ad, a másik a kardjával akar elmenekíteni. Vagy a kardjába? Ezt már nem kérdeztem meg tőle... Idejekorán elaludt.
Rendall megint felnézett a lányra. Az mosolygott ugyan, de meleg barna szeme most jéghideg volt. A férfi a maga kegyetlen lángjával felelte.
- Majd én megkérdezem tőle, kisgidám.
Lynia bólintott, majd hátrakapta a fejét az ablakból. Egyszerre jóval több gonosz jelenlétet érzett, mint korábban.
- Teleport! Valaki teleportált az emeletre! - kiáltotta. A következő pillanatban egy csapat ködjáró robbant be Lynia szobájába.
- De fiúk, nem lőttök ágyúval verébre? - nézett rájuk a lány. - Ennyien egy gyógyítóra...
Félrekapta a fejét egy nyílpuska lövedék elől, ami ártalmatlanul hullott ki az ablakon, majd csípőre tette a kezét, és melegen rájuk mosolygott.
- Rendben van uraim, záróra!
Rendall azt hitte, rosszul hall. Emberei azonban felkuncogtak a háta mögött.
- Lynia zárórája... Mint a régi szép időkben...
A nagyúr megrázta a fejét. Majd félreugrott egy zuhanó test elől. Indult volna a lány segítésére, de ekkor előttük is új csapat ködjáró teleportált, és rájuk kellett figyelnie.
- Ne aggódj Lyniáért, nagyuram - mondta Lucas, mellette ölve az ellenséget. - Hamarabb kitakarítja a szobáját, minthogy mi végeznénk ezekkel.
- Nem gyújtanál fényt az éjszakában végre? - morrant fel Rendall. Folyamatosan vágta a ködjárókat, de azok nem akartak fogyni.
- Az első napja volt a Sörházban. Wergo próbaként felvette, de csak úgy, ha végigviszi záróráig. A főzésével, felszolgálásával nem is volt semmi gond, de pont akkor gondolták a Macskában a Félkarú emberei, hogy átugranának hozzánk egy kis csevegésre...
Rendall felmorrant. Sejtette, mire céloz az embere. Időközben két másik tolvajt szúrt le kardjával. Lucast elfoglalta egy ködjáró, így társa folytatta a magyarázatot.
- Egész elmerültünk a beszélgetésben, és nem foglalkoztunk a zárórával. Ekkor jelent meg Lynia, majd öt perc múlva kint voltunk valamennyien a kocsma előtt. Anyám kente el így utoljára a számat.
- Lynia? Kivert benneteket? - Rendall úgy érezte, nem egy nyelvet beszélnek.
- Meg a Félkarú embereit - tette hozzá egy harmadik embere. - Így kapta meg az állását.
Rendall megint felpillantott az ablakra, amit jól tett, mert újabb küldemény érkezett.
- Emlékszel nagyuram, Bivaly Tomra? - kérdezte ismét Lucas. - A Félkarúhoz tartozott. A mostani tavaszünnepen végzett vele az a paladin. Minden héten más kocsmát vert szét. Egyik nap eljött a Sörházba is, amikor pont Lynia volt estis.
- Mi történt?
- Másnap nagy csokor virággal tért vissza hozzá, és egy bocsánatkéréssel.
Rendallt majdnem elsodorták a ködjárók. Eközben odafent Lynia elemében volt. Kihasználva a szobája összes adottságát, kapta el, törte össze és dobta ki a rátámadó orgyilkosokat, akik nem tudták használni íjpuskáikat, nehogy saját társaikat találják el. De nem tudták kardjaikat sem, mert azoktól a lány szabadította meg őket. Az egyik pillanatban az ajtónál volt és rúgott ki a szobából a folyosó falának valakit, a következő pillanatban már az ágy tetején táncolt, és törte el valakinek a könyökét. Majd odaperdült a falhoz, felkapta a vizeskancsót, és szétcsapta egy előtte felbukkanó fejen. Végül a kézmosó lavórt vette kezébe.
- Miért nem mondtátok, hogy tud harcolni? - horkant föl Rendall. Végre kis nyugalom támadt megint. Zihálva néztek egymásra.
- Nem tud, nagyuram - rázta fejét Lucas, letépve egy gyógyitalos üveg dugóját, és felhajtotta tartalmát. - Sosem láttam más fegyvert a kezében, mint kést, de azzal is csak húst szeletelt.
- Hacsak... - mondta egy másik habozva - nem vesszük annak a tálcáját...
- Lynia tálcája - bólintottak borongva a többiek.
- Lynia egyszerű kocsmároslány volt mindig, nagyuram - magyarázta Lucas, megtörölve száját a gyógyüveget tartó kezével. A másikból egy pillantra sem eresztette el kardját, készen újabb teleportáló ködjárócsapatra. A vállán a vérzés elállt, a seb összezáródott. - De abból a legjobb. Hamar rászoktatott minket arra, hogy megjegyezzük a zárórát. Bár néha, ha egy kis szórakozásra vágytunk, elhívtuk a Macskából Félkarúékat...
- Kicsit bántuk is, mikor elhoztad magadhoz a Sörházból... - folytatta másvalaki. - Azóta már nem ugyanaz ott semmi...
- Itt is verekedhettek vele - morrant Rendall.
- Dehogy, nagyuram - rázta a fejét Lucas. - Lynia sosem megy bele ilyesmibe. Akkor szórt ki minket egyedül, mikor záróra volt, amúgy a légynek sem ártott soha. Ahogy mondtad, nagyuram, ő arra született, hogy jót tegyen. Utálja a verekedést.
Rendall felpillantott az ablakra. A harmadik emeleten lassan csend lett.
- Lynia? - kiáltott fel.
- Minden rendben, nagyuram! - jött a válasz azonnal. Lynia megint megjelent az ablakban, eléggé elhasznált lavórjával a kezében. Mosolyogva integetett le vele. Odalent az emberfogók megéljenezték. Rendall hitetlenkedve nézett az embereire, majd vissza a lányra. Lassan az ő szája szélén is feltűnt egy mosoly. A fruska hihetetlenül bájos volt a csillogó szemeivel és a behorpadt lavórjával. Hirtelen azonban elsápadt, és kiejtette a kézmosó tálat a kezéből. Az csörömpölve hullott le a földre. Lynia megkapaszkodott az ablakpárkányban. Odalent mindenki megszédült, és nagyot nyelt.
- Démonkapu... Démonkaput nyitottak! - kiáltotta valaki.
- Lynia, lefelé onnan, most azonnal! - üvöltött fel a nagyúr. A lány hátrapördült, és eltűnt az ablakban.
- Összetörlek, ha valami bajod esik, nyavalyás! Lynia, LEFELÉ!
Lynia azonban nem figyelt Rendallra. Minden idegszálával az éppen megjelenő démont figyelte, mögötte a mágust. Nem érdekelte, hogy fegyvertelen volt. Vére felpezsdült, paladinénje magának követelte ezt a harcot. Ők voltak egyedül a szobában eszméletüknél. Lynia behunyta a szemét.
- Sant Ord, védj a gonosztól!
Szeme egy pillanatra kifehéredett, majd kékes fény futott át a testén, hogy végül írisze világítson fel kéken, jelezve a varázs jelenlétét. A mágus döbbenten nézett rá
- Paladin - suttogta. - Egy átkozott paladin... Hát ezért nem bírunk veled, szuka?
Lynia kék szeme csúnyán megvillant. Mivel a varázslat miatt a démon nem foglalkozott vele, elvetődött mellette, megragadta a mágust, egy mozdulattal eltörte a nyakát, majd a pokolfajzat karjába lökte.
- Itt a malackád, farkas koma!
A démon azonnal leharapta a mágus fejét. Lynia az ablak felé futott, a varázslat már múlóban volt rajta, szeme kezdett visszabarnulni. Átvetette a lábát a párkányon. Alatta háromemeletnyi mélység. Paladinként meg se kottyanna neki, de cselédlányként nem ugorhat...
- Ugorj kislány, elkaplak - biztatta Rendall. Lynia visszapillantott. A démon újabb áldozat elfogyasztásába kezdett.
- Ne várd meg, míg én megyek fel érted! - mordult a férfi. A következő pillanatban Lynia leugrott. Rendall elkapta, majd a lendülettől mindketten végighemperedtek a füvön. Végül a férfi került felülre, közvetlen közelről nézve a lány szemébe. Lynia szemén talán végigszaladt egy csillanás, mutatva a varázs elmúlását, de a következő pillanatban már a barna szemek néztek vissza gazdájára. Némán tekintettek egymás szemébe.
- Kis nyavalyás - suttogta Rendall karcos szeretettel -, mivel fogsz még meglepni?
- Csak nem akarom, hogy rám unj, nagyuram - válaszolt a lány huncut szemekkel. Rendall felnevetett.
- Azt hiszem, az még el fog tartani egy darabig...
Felállt, felhúzta a lányt is. Mindannyian felnéztek az ablakra.
- Attól tartok, elegendő élelem áll a rendelkezésére... - nyelt egyet Lynia.
- Ne aggódj miatta, kicsi lány - rázta a fejét Rendall. - Ha kaput nyitottak, az azt jelenti, hogy megidézték. Mire az éhsége csillapultával feltámad kíváncsisága is, már el is múlik róla az idézés, és visszakerül a saját dimenziójába.
- Remélem, igazad lesz, nagyuram... - remegett meg Lynia. - Tudják az istenek, de őt valahogy nem tessékelném ki sehonnan...
Rendall rápillantott.
- Jut is eszembe te lány... Az embereim elég furcsa dolgokat mesélnek rólad. Valahogy nem igazán értem, hogy tud egy egyszerű pórlány kitakarítani egy kocsmát záróra után az én emberfogóimtól...
- Nagyuram... - pirult el a lány -, csak túloznak...
- Túlzás? - nevetett fel Lucas. - Ha tálcát látok a kezedben, már észnél vagyok.
- Ugyan - rántotta meg a vállát Lynia. - Ti olyankor már mindig részegek vagytok, és csak egy kis bátorításra van szükségetek, hogy hazafelé vegyétek az irányt. Nem csináltam én soha semmit.
- Na és a ködjárók odafent? - kérdezte az emberfogó.
- Ők is járnak kocsmába - válaszolta Lynia. - Tudják, mit jelent az, hogy záróra...
- Ha te vagy az estis, Lynia, akkor biztos - nevetett fel a másik. Rendall körülnézett. A ködjárók mind ájultan vagy holtan hevertek körülöttük. A hangokból ítélve, Yoras is fölénybe került a főbejáratnál.
- Lynia. Megtennél nekem valamit? - kérdezte a lányt.
- Természetesen, nagyuram - válaszolta azonnal Lynia. - Bármit. Mit kívánsz?
- Üss meg.
Lynia szeme elborzadt.
- Nagyuram...
- Mi a baj, kicsi lány? - érdeklődött Rendall nyájasan.
- A gazdám vagy. Téged soha.
- Vedd úgy, hogy záróra van.
- Nagyuram, tiéd a kocsma, ameddig kívánod - mondta Lynia határozottan. Rendall elmosolyodott.
- Üss meg.
- Kérlek, nagyuram - fogta könyörgőre Lynia. - Hidd el, megtanultam a leckémet. Egyszer elvesztettem a fejem. Soha senkit többé, aki nem támad rám.
- Na és ha én támadok rád?
- Nem védekezem.
Rendall megforgatta a fejét. Szemében felvillant a kegyetlen láng.
- Lynia. Megütsz. Most. - Hangja halk volt, de ellentmondást nem tűrő. A lány engedelmesen lehajtotta a fejét. Ebből a mozdulatból indult. De nem ökleit használta, hanem felsőtestével lendület véve megfordult maga körül a levegőben, lábait fellendítette és kegyetlen két rúgást pakolt Rendall arcára. A férfi elrántotta a fejét, megtántorodott. Lynia felegyenesedett előtte, szemében rettenet.
- Nagyuram...
Rendall megint megmozgatta a fejét. Mikor megbizonyosodott arról, hogy az még mindig a nyakán van, rámosolygott Lyniára.
- Ezt már szeretem. Most már értem, hogy tudtad kiverni az embereimet a kedvenc kocsmájukból.
Lynia azonban vigasztalhatatlan volt.
- Mit tettem...
Rendall magához vonta, és kezével felemelte állát.
- Két kérdés, kicsi lány. Miért nem mondtad, hogy tudsz harcolni, és hol tanultad ezt meg?
- Miután eljöttü... - Lynia villámgyorsan átfogalmazta a mondatot. - Csillagorom óta kocsmákban dolgoztam. Az alapokat megtanultam az úton, a helyeimen pedig megszereztem a gyakorlatot.
Rendall csendesen nézte. Az a tisztánlátó fattyú remek tanítómestere volt a lánynak... Lynia folytatta.
- De kiszórni pár részeget a kocsmából nem harc, csak munka. Én nem szeretek bántani senkit. Mégha... Akármit is tettek ellenem. A büntetés vagy a bosszú nem az én dolgom. Az istenek ítélkeznek mindannyiunk felett. Nekem annyi elég, ha élhetem a nyugalmas életemet. - Elpirult, és suttogva tette hozzá. - Melletted...
A férfi elmosolyodott, és meglegyintette a lány arcát.
- Ne csináld ezt te lány, mert mégis mellettem ébredsz fel hajnalban.
- Nagyuram - csillant fel Lynia szeme.
- Aludni mész - mondta Rendall határozottan.
- Hova, nagyuram? - kérdezte Lynia ártatlanul. - A szobámban még jó pár óráig egy démon fog lakmározni.
Rendall felnevetett.
- Átkozott kis bürke. Felmész az enyémbe. Nekem amúgy is más dolgom van, amit jobb, ha nem látsz. Őket hármójukat állítom őrségbe - intett az emberfogói felé -, és nekem fognak felelni, ha nem alszod végig az éjszaka hátralevő részét.
Lynia bólintott, majd félve felnézett.
- Nagyuram... Elle?
Rendall hidegen nézett rá vissza.
- Menj aludni, Lynia.
A lány lehorgasztotta a fejét, majd elindult az épület irányába. Rendall visszahúzta.
- Lynia. Ne próbálj megváltoztatni engem, mert én sem akarlak megváltoztatni téged. Fogadd el a lényemet, és örülj annak, hogy én is elfogadom a tiedet. Nem érdekel a bocsánatod. Valóban, sem a büntetés, sem a bosszú nem a te dolgod. De nem is az isteneké. Hanem az enyém. - Kezével keményen megragadta a lány arcát, és belenézett. - Nem a Jó szolgálatában állsz. Ideje felfognod.
Lynia behunyta a szemét, majd a férfira nézett.
- Én csak azt tudom, hogy a te szolgálatodban állok, nagyuram. Mindhalálig.
- Ne felejtsd ezt el - suttogta Rendall fenyegetően. A lány mélyen lehorgasztotta a fejét, majd háromfős kísérete előtt elindult aludni. A férfi utánanézett, majd megcsóválta a fejét. Mellette Yoras tűnt fel.
- Minden rendben, nagyuram - jelentette. - Nincs több ködjáró a városodban. Aki élt és mozgott, ma éjszaka itt volt, és mi győztünk.
- Helyes - bólintott Rendall. - Látogassuk meg vendégeinket.

Rendall végignézett a testvéreken. Rickyt a ráboruló paraván mentette meg a démon étvágyától, de most nem bánta volna, ha az intézi el. Eleinasnak már csak nyolc ujja volt, gyönyörű arca egy életre elcsúfult. Nővérük, Madrason, aki a halpiacon támadt Lyniára, könnyes tekintettel nézett rájuk. Rendall a szeme előtt művelte velük ugyanazt, amit vele is korábban. Valamennyien tehetetlenül feküdtek a földön, lánccal a nyakukban, és a csuklóikon. A férfi hanyagul játszott tőrével kezében. A pengén bíborvörös vér volt. A nagyúr kegyetlen bosszút állt Cordeliáért.
- Most, hogy a mi kis magánügyünket elintéztük - mondta lágyan -, tudni akarom, hol van, és kicsoda a Ködmester. Aki, ha jól sejtem, az apátok.

* Móricz Zsigmond

Egy átlagos hét

Lassan felkelt a nap, és besütött az ablakon. Lynia békésen aludt az ágyban oldalára fordulva. Vállára hirtelen erős ujjak simultak, végighúzódtak a lány karján, és a hasára csúsztak. Körberajzolták, majd tenyérbe szorították hetyke melleit. Kócos, fekete hajú férfi emelkedett fel mögötte, megcsókolva a lány vállát, szakállával is végigsimítva, majd előbb gyendégen, ám egyre erősebben végigharapdálta, lassan a torkához érve. Lynia elmosolyodott álmában, csukott szemmel hanyatt fordult, tovább élvezve ura durva kényeztetését. A férfi megcsókolta, majd a szájába harapott, kezével tovább kalandozott a testén. Lynia szeme hirtelen kinyílt és kitágult. Ránézett Rendallra, ujjaival lágyan végigsimította szakállas arcát, és a hajába túrt. Kicsit felemelkedett, szája kinyílt és visszacsókolta, majd visszaejtette a fejét a párnára. Tekintete elhomályosodott. A férfi szemében láng gyúlt ki. A lány fölé hengeredett, kezeit lerántotta arcáról és a feje fölé szorította. Vadul vette birtokba a nőt, aki teljesen átadta magát neki. Most itt az ő akaratának nem volt hely, de szükség sem, teljesen magával söpörte a férfi mindkettőjüket elborító szenvedélye. Lynia torkából elfúló kiáltás hangzott, teste ívben felemelkedett. Rendall élvezte törékenységét, lágyságát, odaadását. Még egyszer beleharapott a testébe, majd előtte is elhomályosult minden. Lassan tértek érzékeikhez. Zihálva néztek egymás szemébe. Rendall keményen belecsókolt Lynia szájába.
- Nem hagylak itt. Magammal viszlek.
A lány elmosolyodott. Természetesen jól tudta, hogy a férfinak esze ágában sincs magával vinni, szavaival élvezetét fejezte ki.
- Nagyuram – suttogta.
Rendall falta a szemével a lány arcát, még egyszer megmozgatta benne a csípőjét, majd kiszállt belőle, és továbbra is a lány feje fölé szorítva kezeit, ismét ránehezedett, tudva, hogy Lynia jóformán az egész testét tartja most. A súlya pedig talán háromszor is nehezebb a lányénál. Azonban neki esze ágában sem volt ezért szólni, mert ő meg azt tudta, hogy csak még erősebben nehezedne rá, és a férfi büszkeségének szüksége van erre a kis játékra. Rendall ezzel is azt éreztette, hogy a lány teljesen az övé, birtokolja mindenét, életét, halálát. Csendben néztek egymás szemébe. Hosszú percek teltek el. Lynia már a paladinerejét szedte elő. Ez volt a jelzés számára, hogy meg kell adnia a férfinak, amit követel. De idejekorán sem szállhatott ki, nem ronthatta el Rendall játékát. Behunyta a szemét.
- Nagyuram – suttogta elfúló hangon. Rendall elmosolyodott, még erősebben ránehezedett, most már teljes testsúlyával nyomta a lányt, újabb hosszú percig. Lynia kezdett elájulni. Rendall hirtelen felemelkedett róla. Lynia mélyet lélegzett, arca kipirult. A férfi gonosz, elégedett mosolyt villantott rá, majd felkelt az ágyból és a fürdőbe lépett. Lynia is felült, halkan fújtatva. Egyszer ez a vadállat agyon fog nyomni… Körbenézett, felvette a előző napi ruháját, szandálját, és halkan kiment a szobából. Míg Rendall megfürdött, és felöltözött, ő is gyorsan megmosdott a saját szobájában, átöltözött, és lement a konyhába. Mire a nagyúr az ebédlőbe lépett, bőséges reggeli és gőzölgő kávé várta. Rendall elégedetten telepedett az asztalhoz, felcsillanó szemmel nézett végig az ételen. Ez volt Lynia válasza a reggeli játékra. Bár ő csak megfürdött és felöltözött, és sosem szokta az időt tölteni, a lány mindig előbb lett kész nála. Mikor végzett, lement a konyhába, ahol Lynia már az ebédhez valót készítette elő. Megállt az ajtóban és végignézett a lányon. Az megérezte a pillantását és hátrafordult.
- Kívánsz valamit, nagyuram?
Rendall tekintete világosan elárulta, hogy mit kíván.
- Légy jó, kicsi lány. Tíz nap múlva jövök.
Lynia bólintott, majd térdet hajtott. A férfi biccentett, sarkon fordult, és kiment az udvarra. Kint már várták emberei. Lágy koraőszi nap volt. Rendall felszállt Ében nyergébe, majd lenézett a várakozó Yorasra. Egymásra biccentettek, majd a nagyúr megindult, és csapata élén kivágtatott a kapun, mely fekete viharfelhőként követte, fel-felvillantva a ruházatuk vörös csíkjait. Aki élt és mozgott, tisztult az útjukból, a Vörös Kör vadászni indult. Rendall Ynabel elé tartott, akinek végre sikerült úgy prédát ejtenie, hogy nem támadták meg közben. De ehhez két hónapnyi rejtőzködés kellett. Most hazafelé tartott, és mindenképpen szüksége volt erősítésre, mert a Tüske még mindig megtámadhatta, és a rabokkal több nyomot is hagynak hátra. A terv szerint egy eldugott völgyben találkoznak, Rashmadtól nyugatra, négy napi járóföldre, ami a tengerparthoz is elég közel esik. Vian az ott cirkáló Sirállyal felveszi a szállítmányt és juttatja el Rashmadba, míg ők a szárazföldön indulnak haza, azt a látszatot keltve, hogy a rabok egy megerősített csapattal indulnak tovább. Yoras előző éjjel látszólag közönyösen ejtette el Caragana előtt az erdei házában, hogy kerülje a Fekete-völgyet a következő napokban, mert azt hallotta, hogy vérfarkasok tanyáznak a környékén. Cara mosolyogva biztosította, hogy inkább vele töltené ezeket a napokat, itt az erdei házban, mint vérfarkasokkal. Ám Yoras sajnálkozva rázta a fejét. Most semmiképpen nem hagyhatja el Rashmadot, helyettesítenie kell Rendallt. A nyitott ablakon túl egy varjú hallgatta őket csillogó szemmel, majd elrepült. Kora hajnalban Yoras visszavágtatott Rashmadba. Mikor Rendall csapata elhagyta a várost a nyugati kapun, a fejük felett magasan köröző varjú számba vette nagyságukat, az irányt, amerre indultak, majd eltűnt a levegőben a nyugati erdőség felé. Egy teljes napi repülés után ereszkedett le újra a sűrűbe. Itt apró tábortűz volt, ami körül fegyveresek pihentek csendben. Egy szőke vértes felnézett az érkező varjúra, száját mosolyra húzva. Az állatból fény tört elő, kitágult, és egy fekete, sokfonatos hajú lányba húzódott vissza.
- Vidra – szólalt meg Desharik. – Van híred lidércfényt játszó sötét hercegnőnkről?
- Na meg a megmentésére igyekvő még sötétebb uralkodóról – bólintott a druida. A sárkányölő szeme felvillant. Vidra csendesen beszélni kezdett. Aurel összenézett fivérével.
- Három nap múlva érnek a Fekete-völgybe. Addig kell lecsapni a drowra, hogy Viannek már ne legyen mit felvennie a hajóra...
- Jó tudni végre a pontos helyet, ahol Ynabel és Rendall találkozik. Nagyon nem tetszett nekem az a gondolat, hogy a Sirály szeme előtt a parton csapunk össze a fejvadászokkal. Nehéz lett volna fenntartani a látszatot. De szoros lesz – vakarta meg borostás arcát Desharik. – A völgy nekünk is két nap…
- Nézzük meg a térképen, hogy melyik falut támadhatták meg – ajánlotta öccse. – Onnan már ki tudjuk következtetni, hogy merre lehet most a karaván.
- Az is lehet, hogy Rendall csapata előbb fog a völgybe érni, mint Ynabel – jegyezte meg a most hozzájuk lépő, és a tűz mellé guggoló Vynylanne. – Elég lassan haladnak a rabokkal.
A Tüske tűnődve beszélgetett tovább a térkép felett.
- Melyikünkre feni a legjobban a fogát Rendall? – kérdezte Aurel.
- Rád, öcsém – vigyorgott fivére.
- Akkor játsszunk vele fogócskát. – Aurel rábökött ujjával a térképre. - Nincs olyan sok falu ezen a környéken, én Zugolyra gondolok. Eléggé eldugott, hogy ne keltsen egy ideig feltűnést az elpusztítása, és ez van még a legközelebb is a találkozóhelyhez. Váljunk ketté. Ti ketten csapjatok le a rabszállítókra, és tüntessétek el a foglyokat, én pedig Darmin veteránjaival elcsalom Rendallt, hogy ne érjen a találkozóhelyre idejekorán.
- Na és mi van, ha elkap? – nézett rá Vynylanne.
- Nem fog – rázta a fejét Aurel. – Végül rá fog jönni, hogy csak játszom vele, és futni hagy. Ha ilyen nagy létszámmal, ráadásul saját maga indult a drow biztosítására, akkor fontos neki a szállítmány. Csak elég ideig kell szórakozni a vadászszenvedélyével. S remélhetőleg addigra ti is odaértek a völgybe.
- Legalább most Lynia is felszabadult kicsit a nyomás alól – mondta elgondolkozva Vidra.
Aurel ránézett a druidára.
- Mi hír róla?
- Obeya szerint kezd talpra állni. Teljesen felgyógyult, és most a vámpírokkal foglalja el magát. Végigtúrja a fészek után Rashmadot.
- Az a lány mindannyiunknál többet kap és bír ki – mondta csendesen Vynylanne. – Ki gondolta volna róla tavaly, mikor még tágra nyílt szemmel kérdezgetett...
Desharik ránézett, és megszorította a karját.
- Az ilyen csepp lányokból, mint ti vagytok, válnak a legnagyobb harcosok – mondta szeretettel a hangjában. A mágus visszanézett rá, és elmosolyodott.

Druidatánc

A nyitott ablakon beszivárgott a hűvös reggel. Rendall felébredt. Mielőtt kinyitotta a szemét, ösztönösen körülkémlelt érzékeivel. Jóformán eszmélése óta vizsgálódott így minden ébredéskor, hogy azelőtt tudomást szerezzen környezetéről, mielőtt az tudomást szerezne róla. Igen, ott van, ahol lenni akar. Saját ágyában, saját házában, saját emberei között. Háza a szokott reggeli rutinját éli. Mellette halk szuszogás. Beleszimatolt a levegőbe. Nina. Gonosz mosoly suhant át szája szélén. Eszébe jutott a múlt éjszaka, mikor elvette, mert megkívánta a lány egyetlen megmaradt tulajdonát. Kinyitotta a szemét és ránézett. Vörös hajú kis ágyasa álmában is riadt kis állatként összekuporodva aludt mellette. A férfi fejét oldalra hajtva nézte a lány testét, apró melleit, szinte még kamaszos formáit. Hosszú még az út, mire minden csínját megtanulja majd jövendő mesterségének, amit kiválasztott számára, de idejük van bőven. Pár év múlva a lány méltó utódja lesz Chesnek. Ha nagyon iparkodik, akár saját örömházat is ad neki... De ez még a jövő. Addig kényelmesen és élvezettel fogja formálni a saját ízlésére. Szerette az érintetlen lányokat, akikhez még senki más nem nyúlt előtte, akiket még nem rontottak el. Biccentett. Ninából is lágy, engedelmes, odaadó kurtizán lesz. Ugyanakkor vad és szenvedélyes is, ha a vendég úgy kívánja. Minőségi áru, felesleges akarat nélkül. Persze eladhatta volna szüzen is az Élvezetek negyedébe, nagyon is szép összegért, de akkor hol marad az ő élvezete? Arról nem is beszélve, hogy Nina hosszú távon sokkal jövedelmezőbb befektetés. Sokat fogsz még nekem keresni, szépségem, nagyon sokat... Orrát új illat ütötte meg a nyitott ablakból. Bár ősz közepe volt már, az idő még mindig kellemes, lágy napsütéssel ébresztette Rashmadot, Rendall pedig sosem bánta a hűvös hajnalokat. Most újfajta éhség ébredt fel benne, ahogy beleszimatolt Lynia készülő reggelijének illatába. Kezdődjék a nap! Kezével kinyúlt, és erősen megrázta a lányt. Nina felriadt, ijedten nézett urára.
- Eredj a dolgodra - intett neki a nagyúr a fejével. A lány összekapkodta holmiját, majd akaratlanul is fájó hasához nyúlva eltűnt. Rendall gonosz mosollyal szája szélén figyelte a lány leplezni kívánt mozdulatát. Tekintete a szennyes lepedőre esett, majd elvigyorodott. Kíváncsi leszek, mit szól ehhez, gondolta, majd ő is felkelt, és bement a fürdőbe, ahol már várta a vize.

Lynia sejtette, hogy ez a nap is eljön egyszer. Ahogy belépett Rendall szobájába, hogy ágyneműt cseréljen, megint vérfoltot talált a férfi lepedőjén. Csakis az új cselédlány lehetett. Nem hiába nem találta sehol egész reggel... Idáig tartotta magát vissza az a szörnyeteg. Szegény Nina, gondolta magában. Éppen téged kellett megkívánnia... Éppen neki kellett adnod a szüzességedet... A kis rabszolgalány Eleinas után került oda. Szegénynek nem volt elég az, hogy meg kellett birkóznia Rendall követelésével, de az elődje után rámaradt gyanakvás is körülvette. Nina alig volt tizenhat éves, bronzvörös haja és hatalmas kék szemei voltak, láthatóan gyönyörű nővé fog beérni. Nem csoda, hogy felkeltette a nagyúr figyelmét, és érdeklődését.  Lynia elgondolkozott. A lányt akkor küldhette vissza a férfi a szobájába, mikor ő a friss ágyneműket készítette elő. Ha még nem az orra előtt történik az egész, van esély, hogy újra felkeltse Rendall érdeklődését maga iránt, és hanyagolja a kislányt... Igen, itt is van az ajtó mögött, a fürdőben, kíváncsian a reagálásomra. Na, akkor figyeld csak, mit kapsz tőlem! Dühösen levágta az ágyneműket az asztalra, lerántotta a takarót, és a párnát, majd egy mozdulattal a lepedőt is. Az anyag persze megint elszakadt. Ám Lynia most nem nyugtatta meg magát, hanem gyilkos mozdulattal teljesen széttépte a szerencsétlen lepedőt, a földre dobta és rátaposott. Hasonlóan bánt a párnával is, mikor észrevett rajta egy hajszálat. Felemelte, hogy jobban megnézze.
- Vörös?! - sziszegte. - Nem maradna belőle sok, ha a kezembe kapnálak!
Rendall élvezettel nézte a lányt. Csendesen kinyitotta az ajtót, és nekitámaszkodva figyelte szőke fúriája dühöngését. Lám csak, lám csak. Micsoda tűz gyulladt a lágy szelídségben... Lynia egy mozdulattal kirántotta a huzatból a párnát, levágta a földre, és két kézzel megragadta a huzatot, hogy széttépje. Rendall ebben a pillanatban kapta el hátulról, és szorította le a karjait.
- Ejnye kislány - suttogta a fülébe -, már megint rosszalkodnak az ágyneműim? Sosem mondtam, hogy csak te leszel az egyetlen. Tudtad te is. Mégis van vele bajod? Elle-t nem bántad...
Lynia kirántotta magát, szembefordult a férfival, és egy mozdulattal széttépte a huzatot. Szemeiben vad láng égett, mikor Rendall szemébe mélyedt. Haragja teljesen elborította.
- Sosem mondtam, hogy eltűröm - vágott vissza a lány. - Na és hova jutottál Elle-lel?! Talán nekem is körül kellene néznem. Nem te vagy az egyetlen férfi!
Rendall szeme döbbenten kitágult. Már az ő szemében is láng gyúlt ki.  Ellenszegülés? Lyniától? De most nem a cselédlány állt előtte, hanem a dühödt szerető. Rendallnak mindegy volt, egyformán kezelte mindkettőt. Keze megmozdult, és egy ordas pofont kevert le neki, hogy a nő a feldúlt ágyára zuhant. A férfi utánavetette magát, és maga alá szorította.
- Jól jegyezd meg, szépségem - suttogta a lány arcába -, az lenne az utolsó élő pillanatod. Számodra mindig én leszek az egyetlen férfi!
Ám Lynia nem ijedt meg. Hasonló tűzzel nézett vissza ura szemébe, tekintetében féltékeny düh. A férfi elnézte a nő mellét, ahogy lélegzetvételei alatt emelkedett és süllyedt, ütőere verését a nyakán, barna szemeiben tomboló haragját, majd keményen belecsókolt a szájába, és felrántotta ruháját a derekára. Új, és kétségkívül izgalmas élmény volt a lágy, befogadó odaadás helyett a vad szenvedély és temperamentum. Élvezettel lovagolta meg a lány izzó tüzét, és csillapította le a magáéval együtt. Végül felnézett. Szája össze volt harapva, hátán karmolások voltak.
- Ez igen, kislány - suttogta. - Tetszik, hogy féltékeny vagy. Tartsd meg ezt a lángot estig. Talán nem adok neked újabb okot ágynemű tépésre. Talán.
Felnevetett, majd felkelt az ágyból, és elkezdett öltözködni. Lynia nézte egy darabig, majd ő is felkelt. Megigazította ruháját, füle mögé tette a haját, és elkezdte összeszedni a szétdobált ágyneműt. Rendall váratlanul megint megrohanta, és a falhoz szorította. Kezét végigsimította a lány testén, majd benyúlt a szoknyája alá. Lynia felnyögött. A férfi belenézett a szemébe, és megvárta, hogy Lynia tiszta tekintete elhomályosuljon, majd pont a vége előtt váratlanul abbahagyta simogatását. A lányból sóvárgó sóhaj szakadt fel, és a teste akaratlanul is a férfi után mozdult.
- Az ellenszegülésedért - suttogta élvezettel Rendall, majd belenézett gonosz derűjével a lány kitágult szemébe, és otthagyta. Lynia fejét rázva próbálta csillapítani szíve dübörgését, és lélegzetét. Bement a fürdőbe, és alaposan megmosta az arcát a kézmosó hideg vizében. Felnézett a tükörbe, és fejcsóválva nézte a tükörképét. Hiába, Rendall tudja, mit csinál. Ebbe most beleszaladtál. Pont az ellenkezőjét érted el a húzásoddal. Új, élvezetes játékot találtál ki a számára: hogyan tegyük féltékennyé Lyniát? Te meg táncolhatsz a kard élén, hol van az a pont, ameddig még szórakoztatja a dühöngésed, és honnantól tép meg érte... Na gyerünk, kapd össze magad, vár Vidra.

Nemsokkal később Rashmad nagyura kíséretével a nyomában vágtatott végig az utcákon. A csapat létszáma megfogyatkozott a ködjárók felszámolása óta, de Rendall örökké gyanakó természete nem engedte még, hogy visszaállítson mindent az eredeti kerékvágásba. Gondolatai között még ott volt Lynia. Tetszett neki az új játék, nagyon is tetszett. Abban biztos volt, hogy a szőke lány Ninát nem fogja bántani, tudja mit kapna tőle ezért, de ha már felébredt benne a féltékenység, ő aztán nem fogja lecsillapítani. Sőt... vigyorodott el magában. Befordultak a rabszolgaház utcájába. A Sörház ajtajában Tisha állt, figyelmesen nézve őket. Kezében seprű volt, amivel már jó ideje tisztította maga előtt a járdát. Eléggé elszöszmötölt vele. Ahogy Rendall rápillantott, térdet hajtott, majd jelentőségteljesen bólintott. A férfi fejéből teljesen kiesett Lynia. Megállította a lovát, némán néztek egymásra pár pillanatig, ezután a nagyúr intésére a csapat továbbvágtatott, ő pedig leszállt Ébenről.
- Tisha – nézett a lányra. – Hozzál nekem egy pohár bort. Megkívántam.
- Fáradj utánam, nagyuram – bólintott a lány, és belépett a kocsmába, Rendall-lal a nyomában. Egyedül voltak a helyiségben, a Sörház még nem nyitott ki. Tisha kitöltötte neki az italt, és csendben beszélt hozzá pár percig. A férfi maga előtt forgatta poharát, szeme különös fényben kezdett világítani, végül szája szélén felbukkant elégedett, gonosz mosolya.
- Jól van, kislány – biccentett a lányra, és egy erszényt dobott neki. Tisha csillogó szemekkel kapta el. – Hol van most?
- Még otthon, nagyuram. Ma délutános lesz.
- Merre lakik?
- Lent a kikötőben, a Kancsó utcában, közel a halpiachoz. Az utolsó ház.
Rendall bólintott, majd poharát érintetlenül hagyva kiment a kocsmából. Tisha vidoran nézett utána, és egy nyeléssel felhajtotta a poharat.
- Juhééj! – kiáltotta, feldobva a pénzes erszényt a levegőbe, majd gondosan elrakta. Kiment megint a kocsma elé, és nagy lendülettel seperni kezdett.

Rendall eközben a lehetőségeket futatta végig elméjében. Igen, végre rátalált egy lékre, ha nem is a legerősebb forrásra. A kém viszont nagyon is ügyes, majd tíz hónapja gyanú felett állt, hiába is tenne árnyékokat rá. Ha ő nem, az összekötője biztos észrevenné. Megcsóválta fejét. Tisha eléggé elszúrta azzal, hogy ő ajánlotta be Ilexet Lynia távozása után, de most helyrehozta a hibáját. S valószínű, hogy a lány mentális domináció hatása alatt volt. Könnyen találkozhatott Talemmel, mikor a felesége még ott dolgozott. Átkozott nyavalyás – morrantott – de sajnálom, hogy nem lehetett feltámasztani téged. Egyszer-kétszer átküldtelek volna odaátra és vissza, hogy ne csak velem, de Amiellel is el tudj többször beszélgetni… Továbbforgatta a gondolatait, majd biccentett. Nem árt Lyniát is megint ellenőrizni. Közvetve ugyan, de megint ott van a dolgok közepében… Elmosolyodott a gondolatra. Kisgidám, ha mégis sáros lennél, nagy élvezettel fogok veled játszani. Nem mintha nem lennél most is remek játszópartner, félre ne értsd. Nagyon is a kedvemre teszel. De ha mégis lék lennél, akkor is remekül fogunk szórakozni, meglátod. Ki fogunk találni egy, a ma reggelinél is izgalmasabb mókát. El fog tartani egy darabig, és milyen hálás leszel a végén, mikor kikötsz Viannél… Feltekintett gondolataiból, és meghúzta Ében kantárját. Megérkezett. Figyelmesen körülnézett, de a kis utca élte mindennapi életét. Leszállt a lováról, és a kantárt a földön hagyta. Ez jelezte Ébennek, hogy nem szabad innen elmennie. Rendall árnyékba rejtőzött, és nyugodt léptekkel elindult a ház felé, ahol Ilex lakott. Menetközben végigpörgette, amit Tishától hallott. Két napja volt az Eltávozottak Napja, ilyenkor az emberek kimentek a temetőkbe megemlékezni halottaikról. (Rendall csendesen, de annál érthetőbben adta Lynia tudomására, hogy mi fog vele történni, ha felbukkan valamelyik sírkert környékén. A lány bólintott, és kisétált a keleti erdőbe, ahol a ráállított árnyékai szerint békésen bóklászott egy közeli völgyben. Este a szemébe nézve Rendall jól látta, hol jártak nője gondolatai egész nap. Aznap éjjel nem játszott vele. Lynia alaposan megemlegette azt az éjszakát, a férfi határozottan és ellentmondást nem tűrően hozta tudomására, ha esetleg elfelejtette volna, hogy kihez is tartozik. A lány jóformán ájult volt már, mire jóllakott vele.) Tishának nem voltak ilyen gondjai. Ő nem gyászolni ment a temetőbe, hanem megszabadítani az erszényétől pár, az emlékezés súlyától amúgy is meggörnyedt hozzátartozót. Ekkor vette észre Ilexet. Elcsodálkozott ottlétén, mert úgy tudta, hogy se kutyája, se macskája, se élője, se halottja nem volt a városban. Óvatosan követte az asszonyt, aki a sírkert egyik csendes zugában borult le egy urnafal elé, és zokogott magában. Illetve, folytatta Tisha élvezettel Rendallnak, egy idő után nem is magában. Egyszerre egy fekete macska tűnt elő a semmiből – a férfinak itt kezdett el fényleni a szeme -, és szemmel láthatóan próbálta vigasztalni a nőt. Ilex hosszú percekig beszélt az állathoz, majd ismét sírva fakadt. Nem hittem a szememnek, nagyuram – folytatta Tisha -, de a macska ekkor körülnézett, elbújt az urnafal mögé, ahonnan fény támadt, és végül egy sokfonatos feketebőrű lány lépett ki onnan, ölelte át Ilexet, és nyugtatta meg. Rendall szája széle ismét felhúzódott a gonosz mosolyába, ahogy belépett a Kancsó utcai házba. Vidra… Úgy látom, neked is nagyon hiányzik a rabpánt, szeretnéd visszakapni a kecses nyakadra… Maradtál volna inkább az erdődben, előbb-utóbb úgyis érted mentem volna, ennyivel tartozok neked a tyrannért. De ha te jössz hozzám, én igazán nem bánom, tudod jól, mindig tárt karokkal fogadlak… De ez még nem minden – fejezte be a jelentését Rendall fejében Tisha, mikor a férfi megállt Ilex ajtaja előtt az emeleten -, miután elmentek, odamentem az urnafalhoz, hogy megnézzem, kit gyászoltak. Ilex egy Marina nevű lányért hullatta könnyeit, akit vámpír kapott el tavaly. A tábláján ez állt: a legdrágább testvérnek. Ismertem egy Marinát, nagyuram, Ches házában dolgozott tavaly őszig, majd eltűnt. Rendall arcán kiteljesedett a mosoly. Berúgta az ajtót, és a halálravált Ilexre mosolygott.
- Szépségem, úgy hallottam, van néhány közös ismerősünk. Beszélgessünk el róluk.
Ilex dermedten nézett a nagyúrra, szeme körbevillant. Látta, esélye sincs a menekülésre, így visszanézett a férfire, majd lehajtotta a fejét. Rendall közelebb lépett hozzá, felemelte állát, és belemosolygott az arcába. Gyilkos erejű ökle megindult.

Másnap kora reggel Lynia megint a piacon válogatott a zöldségek között. Nina összeszorított szájjal, sápadtan állt mellette. Lynia fejében ismét megfordult a gondolat, hogy Sir Aurel igazán várhatott volna még egy-két pillanatot, mielőtt Yolanda kezéből kicsavarja a tőrt a Fekete-völgyben. Vidra maga is sajnálkozott, miközben beszámolt neki a történtekről.
- Még itt leszek pár napig – mondta a druida -, amíg mindenkitől összegyűjtöm a jelentését. Ha esetleg adódna valami, Cara erdei házában megtalálsz.
A Tüskének most már jóformán valamennyi kereskedőház emberfogóinak kocsmájában volt füle. Akárcsak a piacokon, kovácsműhelyekben, de a bordélyházakban is. Desharik szép lassan ugyanúgy beszőtte hálójával Rashmadot, akárcsak Rendall. Az egyetlen kapocs köztük és LaMarten között Vidra volt, sem egymást nem ismerték, sem a tisztánlátókról nem tudtak. Az, aki tudott még róluk, Lynia volt, aki ugyanúgy szinte minden nap kijárt a piacokra, meghallgatni a pletykákat, elbeszélgetni az árusokkal. Maguk a fülelők sem tudták, mikor jelentenek valójában. Lynia felemelt egy uborkát, gondosan megszemlélte, majd visszatette a helyére. Kéttagú kísérete – a halpiaci eset óta külön testőr vigyázott rá -, és az árus türelmesen várta, hogy döntésre jusson. Jól tudták, hogy kinek válogatja a vacsorának valót. Egyszerre ismerős hang ütötte meg a fülét.
- Lynia! Milyen régen nem találkoztunk már!
A lány csodálkozva fordult hátra. Mögötte Tisha állt mosolyogva, Ilexszel együtt. Mindkettőjüknek kosár volt a kezében, láthatóan a Sörháznak jöttek vásárolni friss árut. Lynia egyetlen pillantással felmérte a két nőt. Paladinérzékei vészriadót fújtak. Ilex túl csendes volt, Tisha pedig túl barátságos az ő gusztusához képest. Lynia foga összecsikordult, mikor meglátott az asszony arcán egy ismerős halvány foltot. Eleget szemlélt a tükörben maga is hasonlókat még a nyáron. Már megint alábecsülték a szemét... Pedig láthatóan megpróbálták eltüntetni Ilex arcáról a nyomokat. Rendall, egy jó tanács. Ha azt akarod, hogy ne lássak ütésnyomot, akkor ne üssél. Ez ilyen egyszerű...
- Nahát, Tisha – mosolygott rá valahai társára. – Tényleg jó pár hónapja már. Mesélj, milyen a Sörházban? Hogy boldogulsz Wergóval?
- Minden változatlan – nevetett a lány. – Wergo még mindig mindenért morog és nyafog, pedig tényleg jól megy az üzlet. Jut eszembe, ismered Ilexet?
Lynia megrázta a fejét, és érdeklődve nézett a másik asszonyra. Az félszegen biccentett üdvözlésképpen, tekintetét alig emelve rá. Az ismerettség valóban csak egyoldalú volt, de Ilex semmiképpen nem akarta senkire se rávetíteni a gyanú árnyékát.
- Ő jött a helyedre – magyarázta Tisha.
- Üdvözöllek, nővérem – mosolygott Lynia melegen Ilexre. – Remélem tetszik a Sörház. Elég faragatlanok ugyan a vendégek, de a borravaló igazán kitűnő.
- Igazán nem rossz hely – mosolygott halványan Ilex. – Nem bántam meg egyáltalán, hogy odamentem.

Ekkor… ekkor… Lynia körül halványan, alig észrevehetően megremegett a levegő, és gyengéd, meleg érintés simította végig, mintha csak szellő lebbent volna. Mágia! - villant belé. Nem vesztegette idejét azzal, hogy befejezze gondolatát, ehelyett felhúzta fantáziapajzsát. Pár percig még udvariasan elbeszélgetett a két nővel, majd visszafordult a zöldségek felé. Ynabel valamivel távolabb, az árusok sátrainak takarásában, felsóhajtott. Ezúttal másfajta elmevarázst használt, gondolatolvasást, nem hazugságkeresést, mert Rendall kíváncsi volt arra, mi is jár pontosan cselédje fejében. Ynabel nem tudta osztani érdeklődését.
- Nagyuram, borzalmas probléma előtt áll a szakácsnőd. Tegyen a salátádba hagymát, vagy ne? Az uborka az egész piacon csapnivaló, s el kell menni a mészároshoz is, ott lehet igazi jó velőscsontot kapni. Áá – csillant fel Ynabel szeme -, úgy látom, most már azon gondolkozik, hogy ne húzza-e Tisha fejébe a kosarat, mert állandóan megzavarja a döntésében: még mindig a hagymán tipródik. Ilexre ügyet se vet. Tudomásul vette, hogy ő van a helyén, és jóformán már meg is feledkezett róla. Sajnálom, nagyuram, de édességet nem fogsz kapni. Nem. Vigyáznia kell rád. Pedig milyen gyönyörű feketeszedret látott az előbb.
Rendall elvigyorodott. Lynia a főzésben nem ismert tréfát.
- Most már legalább az biztos, hogy nem rizs lesz köretnek, hanem tepsiben sült krumpli – nézett fájdalmas arccal a drow a férfira. Lynia fejében járni több, mint kimerítő volt. Halálosan unalmas. Ennek a nőnek az ételen kívül alig volt értelmes gondolat az elméjében.
Rendall biccentett. Ilexet nagyon könnyű volt megtörni. Egynél többet nem is kellett ütnie. Ynabel igazlátó varázslatának segítségével azt is kiderítette, hogy a Tüskéből egyedül Vidrával tartotta a kapcsolatot, senki másról nem tud. Vele pedig legközelebb egy hónap múlva fog találkozni. Így a következő hónapban az asszony ugyanúgy fogja élni életét, mint eddig, csak éppen már gondosan fognak ügyelni minden lépésére. Tűnődve nézte tovább Lynia karcsú alakját. Nem baj, kisgidám, hogy nem álltál sorba kétszer, mikor az észt osztották. Nekem így tetszel. Jobb is, ha nem tudsz olyan sokat a Világról. Ezért vagy annyira hűséges. Ezért is vagy még mindig életben… Amire nekem kellessz, ahhoz úgysem kell sokat gondolkodni, és te amúgy is érzed, mit kell tenned. Persze azt a süteményes részt még átbeszéljük...
- Jól van Ynabel – mondta mágusának. Az megkönnyebbült sóhajjal jött ki a lány elméjéből. – Állíts Ilexre árnyékot. Neutrálisat, hogy semmilyen átok jóravaló ne tudja megérezni a jelenlétét, és a legjobbat. Ne merészeljen álcavédő köpenyt magára venni, vagy magam tépem csíkokra és teszem neki egyesével egy szűk, sötét helyre.
- Igen, nagyuram – biccentett Ynabel. – Mit szólnál Yorashoz?
Rendall félrehajtotta a fejét, és lágyan ránézett a nőre. Az nyelt egyet.
- Talán Yoras többre is képes, mint egyszerű követésre, nem gondolod, Yna?
- Volgar kitűnő lesz a feladatra – változtatta meg gyorsan a véleményét Ynabel. – Még sosem veszített el senkit, és őt magát sem leplezték le.
- Rendben – biccentett Rendall. – Legyen ő. Szólj neki, hogy ne csak emberekre figyeljen, hanem bármilyen fekete színű állatra, varjútól kezdve patkányig mindenre. Érdemes lesz megint elővenni a druidáknak való kábítószert. Talán lelassítja annyira, hogy el tudjuk kapni.
Druidákat volt az egyik legnehezebb feladat leteríteni. Természetes alap méregellenállásukon túl, ezt még fejleszteni is tudják: minél több méreggel ismerkedett meg a szervezetük, annál ellenállóbbakká váltak. Az, ami mást hosszú órákra kiüt, nekik meg se kottyan. Tavaly nyáron Edera de Winter a druidáknak való adag háromszorosával a testében kergetőzött velük egy félnapon át, és még így is azután kábult csak el, hogy Vidra elmenekítette. A tyrann ezután éppen az ő számára kevert ki egy kábító szert, amivel a következő alkalommal végre le tudták teríteni. De még így sem ájult el, csak lebénult. Vidránál szerencsére még nem járnak ilyen mélyen, fiatalabb is a lány, kevesebb méreggel is találkozott, nem is olyan magas szintű a tudása, mint a goldengrassi szukáé. Másik módszer lehet az elkapásukra, hogy túlerővel simán lehengerlik, és pántot tesznek a nyakába, amivel mind az igemondását, mind az átalakulását, mind a méregellenállását lebénítják. Na de hosszú az út, amíg az emberfogó pántja eljut egy druida nyakáig... Rendall elgondolkodott, majd szája szélén megint felvillant gonosz mosolya.

Lyniának egész úton hazafelé szigorúan csak az ebéden járt a feje. A varázslatot éppencsakhogy észrevette, és nem mert kockáztatni. Útközben megállt még a virágárusnál is, ahogy szokott. Odahaza gondosan elrendezgette a virágokat egy vázában, majd kitette a konyhaablakba, a napfényre. Később egy, a kapu kőoszlopának kerek gömbjére leszálló varjú kishíján leesett onnan, mikor megpillantotta a virágcsokrot. Villámgyorsan szárnyra kapott, és elrepült. Megérkezett Caragana házáig, majd miután gondosan megállapította, hogy az elf egyedül van, beszállt hozzá az ablakon. Obeya épp egy gőzölgő tea felett üldögélt, és békésen olvasott. Szemöldökét felhúzva nézett a visszaváltozó druidára, aki csak ennyit mondott:
- Ilex lebukott.
Obeya félrenézett, majd elgondolkodva kortyolt a bögréjébe.

Ugyanekkor Lynia is tűnődve kevergetett egy tálat. Dacára Ynabel meggyőződésének, egyszerre több témában is kitűnően el tudott merülni. Vajon hogyan bukott le Ilex? Mindig rettenetesen óvatos volt, sosem vállalt felesleges kockázatot. Mostanában nem is szervezett Rendall portyát, inkább a ködjárók tevékenységi körét és területét kezdte átvenni. Na persze erre is volt számos más jelentkező. Ha a baj nem jön hozzá, akkor ő keresi, rázta a fejét Lynia. De abban nem kételkedett, hogy ura hamarosan a többi tolvajcéhet is a csizmája sarka alatt fogja tartani. Hmm, ez a salátaöntet még kíván egy kevés fehér bort. Kinyitotta az üveget és beleszimatolt. Egyáltalán nem volt arra szüksége, hogy megkóstolja, orrával is pontosan tudta, mire számíthat. Bár gyanakvásra adott okot absztinensége (hiszen a paladinok elutasítják a alkoholt), egyszer gondosan elmagyarázta Rendallnak, hogy amellett, hogy nem szereti az ízét, a szimatát is gyengíti, ha inna. Arról nem is beszélve, hogy elég részeget látott már a kocsmákban az elmúlt években, úgyhogy köszöni, inkább nem kér belőle. A férfi láthatóan elfogadta magyarázatát, és többé nem hozta fel a témát. Egyébként sem Yoras, sem Ynabel nem ivott, és pár alkalmat leszámítva, Rendall is jobban szerette a tiszta fejet, mint az alkoholgőzöset, noha ő azért szokott inni. Lynia öntött egy keveset a tálba, majd továbbkeverte a fakanalával. Még Viantől kapta ezt is. Sosem tudta megállni mosolygás nélkül, ha ránézett a halálfejes faragásra. Micsoda egy ütődött társaság... - gondolt rájuk meleg szívvel. Nos, Ilex. Három napja adta át a jelentését Vidrának. Az arcán az ütés nyoma két napos. Tisha vigyorgott, mint a vadalma. Ez azt jelenti, hogy pénzt szerzett valahonnan, akkor szokott ilyen napsütéses idő lenni. Ő buktatta volna le Ilexet? Végülis lehetséges, mindig is Rendall embere volt. De hogyan? Ilex is tudta róla, hogy kinek dolgozik. Lynia elgondolkodva verte a fakanalat a tál oldalához, majd fedte le, és vitte le a jégverembe, hogy hűljön. Vajon mennyit mondott Ilex? Rendallt ismerve mindent bevallott. Akkor tudja, hogy Vidra legközelebb egy hónap múlva lesz várható. Addig Ilexet is békén, főleg életben hagyja. Addig kell kideríteni, tényleg Tisha árulta-e be. Szája szélébe harapva jött visszafelé.
- Nahát kislány, egy dukátot adnék a gondolataidért - szólalt meg egyszerre egy rekedtes, mély hang. Lynia szó szerint ugrott egyet ijedtében. Már megint hova tetted az érzékeidet?! Rendall a konyhaajtónak dőlve figyelte vigyorogva.
- Nagyuram - kapta a szívéhez a kezét a lány -, nem vártalak haza ilyen korán. Még nem vagyok kész semmivel... Úgy tudtam, a Sörházban ebédelsz, vacsorával készülök. Sajnos csak hideg sültet tudok adni, és a köret is... - Lynia kétségbeesett arccal nézett körbe. Rendall elnevette magát.
- Nyugodj meg, majd csak találok valamit enni.
Kényelmesen besétált, és leült az asztalhoz. Egy tálban előtte gyönyörű, piros almák púposodtak, mellette szőlő, és körte. Elővett egy kést az asztalfiókból, kivett egy almát a tálból és nyugodt mozdulatokkal szeleteket vágva elkezdte enni. Ránézett Ninára, aki falfehéren ült mellette, éppen borsót pucolt. A férfi barátságosan ráhunyorított, és végignézett rajta. Ó, kegyes istenek, ez az emberevő szokatlanul jó kedvében van ma... - futott át Lynia agyán. Valamit nagyon kitalált. Kiment a kamrába a sültes tálért, és letette ura elé az asztalra. A férfi azonban elintette a kezében tartott almaszelettel.
- Menj sétálni, Lynia. Hozz nekem feketeszedret.
Lynia ámultan meredt rá, szemébe kiült a "dehát honnan tudta, hogy pont erre gondoltam reggel? és én félkegyelmű, miért nem vettem akkor?"- pillantás. Rendall elvigyorodott.
- Lucas majd elkísér. Mi addig vigyázunk a készülő vacsorára.
Lynia szeme Rendallról Ninára rebbent.
- Ne felejtsd el félóra múlva meglocsolni a húst a saját levével, különben kiszárad és ehetetlen lesz.
- Igen, asszonyom - bólintott rémülten Nina.
Lynia még egy pillanatig állt, nagyon nem tetszett neki ez az egész, de a parancs világos volt. Meghajtotta térdét a nagyúr felé, majd felvette köpenyét és kiment az ajtón. Rendall megvárta, amíg csattan mögöttük a kapu, azután levágott egy újabb szeletet az almából, és Ninához fordult.
- Honnan is kerültél hozzám, Ninocska?
- A goldengrassi erdőből, nagyuram - felelte azonnal a lány.
- A szüleiddel éltél ott?
- Nem nagyuram, a közösségben. A szüleimet még korábban elveszítettem, orkok támadtak a falunkra.
- Szomorú - biccentett Rendall. - Tehát druidák vettek a szárnyuk alá?
- Igen, nagyuram. Ők neveltek fel.
- Biztos hiányzik az erdő.
- Igen, nagyuram - pirult el a lány. - Sokszor álmodom róla...
- Mesélj az erdődről - biccentett jóindulatúan Rendall. Nina határozottan kiengedett azzal, hogy nem kapott büntetést, és nyugodtan beszélhetett a régi otthonáról. A férfi eközben újabb szelet almát vágva, figyelmesen hallgatta, sötét szeme kedvesen nézett a lányra, aki hamarosan már a druidákról mesélt neki.
- A varázslatok olyanok, mint más klerikális igék, nagyuram. Bár a druida mágiáját a természet adja, míg a papokét azok az istenek, akiket követnek. Jobban jellemző ránk a mérgekkel szembeni ellenállás.
- Mérgekkel szembeni ellenállás? - ismételte meg Rendall.
- Sylvanustól fakad, nagyuram - magyarázta a lány. - A legtöbb méreg növényi vagy állati eredetű. Mivel a druida egyensúlyra törekszik a természettel, még a legelemibb részeivel is, ezért a testünkbe jutott méreggel is kapcsolatba lép, kiegyensúlyozza a rossz hatásait, átveszi a jókat.
- S ezért válik egyre ellenállóbbá a szervezete - biccentett Rendall.
- Igen, nagyuram. Akárcsak az átváltozásnál.
- Ez az átváltozás mindig érdekelt engem. Hogyan is képes erre a druida?
- Az elv ugyanaz, nagyuram. Sejtjeink szintjén eggyé válni, harmóniába lépni a természettel. Minden állat és növény Sinnemorától és Sylvanustól ered, így végülis velük törekszünk ilyenkor egységbe lépni. Bár Sinnemora inkább az erdőjárók istennője, mi, druidák, Sylvanust követjük.
- Vagyis az ő entitásait veszitek fel ilyenkor? - kérdezte a férfi.
- Pontosan, nagyuram. Sinnemora az állatok képességeit véglegesen odaajándékozza az erdőjáróknak, Sylvanus pedig nekünk a képességeken túl a külsejüket is, de csak az átváltozás idejére. Persze az, hogy milyen állattá tudunk válni, függ a saját erőnktől, tudásunktól.
- Na és azt lehet tudni, hogy egy druida milyen átváltozásra képes?
Nina a fejét rázta.
- Ez teljesen egyéntől függő, nagyuram, akárcsak a méregellenállási képesség. A goldengrassi lady átváltozása például teljesen egyedülálló és kivételes volt.
- Amennyiben? - vonta fel a szemöldökét Rendall.
- Ó, nem tudtad? Négy éve történt, mikor legyőzték Sarkalothyme-t.
- Mit tett a lady?
- Felhasználta a goldengrassi entitás engergiáját, és ő maga is sárkánnyá változott.
Rendall szeme felvillant.
- Ez igen.
Magában eszébe jutott az annak idején sarokba szorított druida. Sejtette, hogy át fog változni, de utólag sem tudott elég hálás lenni, hogy bár megmaradt a hüllőnél, mégsem a sárkány mellett döntött. Akkor ma nem beszélgetne itt a lánnyal. Igaz, sem ideje, sem ereje nem volt már akkor ehhez Ederának. Bár nem kell ahhoz óriás bestiává válni, hogy elszökjön az ember...
- Persze, ez csak kivételes alkalom volt neki is - szakította ki Nina gondolatmenetéből a férfit. - Saját energiájából még neki sem menne, ezért segített neki a város entitása.
- Na és te mire vagy képes? - kérdezte mosolyogva Rendall.
- Én, nagyuram? - pirult el Nina. - Nem sokra. Kisebb állatokra csupán. Őzre.
- Őzre? - nézett elismerően a férfi. - Egyszer kíváncsi lennék rá.
- Nagyuram, tudod, hogy pánttal a nyakamban erre nem vagyok képes - horgasztotta le a fejét a lány.
- Talán egyszer mégis meg tudod majd nekem mutatni - emelte fel a lány állát a férfi, szemében fekete bársonyként fénylett fel az éji tó.
- Mint Lynia? - kérdezte kitágult szemekkel Nina.
- Talán.
- Nagyuram - suttogta a lány. - Én...
- Tudom, kislány - bólintott a férfi. - Majd meglátjuk. Rajtad múlik.
Nina hallgatott, majd hevesen bólogatni kezdett. Rendall szája szélén mosoly tűnt fel.
- Mesélj még nekem a közösségedről.
Nina ismét bólintott, majd csillogó szemekkel egyre jobban belemelegedve kezdett beszélni. Az emberfogó figyelmesen hallgatta.

Mire Lynia visszatért, Rendall az összes almával végzett. Megkóstolta még a szedret is, és elismerően biccentett, majd távozott. Lynia a becsukódó ajtóról Ninára nézett, aki magában dúdolgatva locsolta a húst.
- Egek Ura - nyögte magában a paladin. - Mi történt itt?

- Lucas - nézett rá Rendall a hadnagyára, miközben felszálltak lovaikra. - Megbíztalak én már téged portyával?
- Még nem, nagyuram - rázta a fejét a férfi, szemében fény lobbant fel.
- Akkor itt a remek alkalom.
- Igenis, nagyuram. Mi a célpont?
Rendall ránézett, szája széle gonosz mosolyra húzódott. Ahogy elindultak lovaikkal, halkan elkezdett beszélni a férfihoz, aki figyelmesen hallgatta, majd bólintott. Mire a nagyúr befejezte, már a rabszolgaházhoz értek.
- Válogasd ki, és szedd össze az embereidet. Most azonnal indultok. Nem akarom, hogy bármi is kitudódjon, ezért csak a cél előtt közlöd velük a helyet, és a legszükségesebbeket. Jó vadászatot.
- Neked is, nagyuram - biccentett Lucas, majd elváltak az udvaron. Pár órával később Lucas a legnagyobb titokban elindult a Sárkány-folyón északra egy gályával.

- Látom, kezded nálunk jobban érezni magad, Nina - szólt Lynia barátságosan a lányhoz. Az mosolyogva bólintott.
- Jó látni a mosolyt az arcodon - folytatta a nő. Nina elpirult, boldogan biccentett.
- Elárulod, mit történt? - kérdezte Lynia magában halkan szűkölve.
- Semmi különös - vont vállat a lány. - Csak tényleg kezdem megszokni a várost.
- Nem városban éltél korábban? - húzta fel Lynia a szemöldökét csodálkozva.
- Nem. Fent a goldengrassi erdőben. Jó volt kicsit emlékezni rá. Mennem kell, asszonyom, felviszem a kávét a nagyúrnak.
Nina kilibbent az ajtón. Lynia utánameredt.

- Mi van veled, Lynia? Egy dukátot a gondolataidért - nézett rá Caragana.
- Állítólag tisztánlátó vagyok - mordult fel a lány elkeseredetten. - Most pedig mindenhogy látok, csak tisztán nem. Már a fejem belefájdul abba, hogy rájöjjek, mi folyik otthon.
Caragana erdei otthonában voltak, Lynia heti kimenőjén. A lány engedélyt kért és kapott, hogy idáig eljöhessen. Bár gyalog nem ért volna vissza estére, Caragana megígérte Rendallnak, hogy visszateleportálja. Gyógynövényeket szárítottak, és más kenőcsöket készítettek az elffel. Mellettük Cara fekete macskája dorombolt békésen az asztalon. Az árnyékok édes álmukat aludták odakint egy bokor tövében Obeya igéjének jóvoltából.
- Azt hittem, azon töröd a fejed, hogy szerezzünk bizonyítékot Tisha ellen - nézett rá most a mágus csodálkozva.
- Nem. Azon töröm a fejem, illetve az töri a fejemet, hogy Rendall miért küldött el a házból, hogy kényelmesen tudjon beszélni a cselédlánnyal, csak beszélni! - emelte fel az ujját Lynia -, és hogy lett a korábban szemlátomást levegőt venni sem merő lányból egy vidám fruska, aki majd elröpül az örömtől, mégse tudom kiszedni belőle a napfényes boldogságának az okát, és főleg, hova a majom seggébe tűnt el Lucas tíz emberével már több mint egy hete?!
A mágus és a macska rámeredt. Lyniától káromkodást hallani legalább olyan furcsa volt, mint az, amit mondott emellett.
- Rendall pedig úgy néz ki, mint a kandúr, aki belenyalt a tejfölös köcsögbe!
- Portya - mondta halkan Obeya.
- Igen, portya - vágta rá Lynia. - De hova? S mi köze ehhez Ninához? Mert ide a rozsgás kardot, hogy köze van hozzá!
Obeya elgondolkozott.
- Hova valósi a lány?
- Csak annyit tudtam kiszedni belőle, hogy a goldengrassi erdőbe. De hogy...
Lyniába bennerekedt a szó. Hirtelen fény támadt, és Vidra az asztalon ülve meredt rájuk.
- Elment neked is az eszed? - förmedt rá Obeya, és gyorsan becsukta az ablakot. De Vidra nem figyelt rá, hanem leugrott az asztalról, és megragadta Lynia ruháját.
- Hogy hívják azt a lányt?
- Nina... - válaszolta elképedten Lynia.
- Kamasz, úgy tizenhatéves - a druida nem kérdezte, mondta. - bronzvörös, kék szemű, esze mint egy szömörce?
- Igen - bólintott Lynia. - Bár a szömörcében nem vagyok biz...
Vidra elengedte a másikat, majd dühében lesodorta az asztalról a gyógynövényeket, és a tégelyeket. A másik két nő meglepetten ugrott hátra az áldás elől.
- Az a rohadék a goldengrassi közösségre megy! Szépen kiszedte Ninából az összes gyengéit és erőségeit! Melyik méreg kire hat, ki mivé tud válni, hol vannak az őrzők, mindent! Én pedig már nem tudom utolérni őket! Mert már ott vannak, akár ebben a pillanatban!
A másik két nő elszörnyedve nézett össze. Mindketten átéltek már rabszolgavadászok támadását. Szemük előtt feltűnt a véres, kegyetlen kép: a hiába menekülő férfiak, nők, gyermekek. Álmukban meglepve, azonnal elkábítva és megpántolva. Képtelenek védekezni, képtelenek varázsolni, képtelenek átváltozni.
- Na és az archdruida?
- Vele kezdték - suttogta Vidra. - Álmában lepték meg. Hiába bölcs, már gyenge és öreg...
Sötét alakok egy békésen alvó öregember mellett. Moccanna, de pánt kerül a nyakába, tű a karjába.
- A pánt az ő ellenállását is blokkolja - mondta kábán Vidra. - Nem alszik ugyan el, de lebénul, és így nézi végig, mit művelnek az övéivel. Gondolom, az Edera ellen kifejlesztett mérget adták be neki is. Arra még senki nem tudott reagálni. Pláne pánttal a nyakában... Nincs veszteség. Nincs áldozat. Tiszta munka. Vége. Elvittek mindenkit.
Némán álltak egy percig. Obeya végül megfeszült arccal Vidrára nézett.
- Téged akarnak értük cserébe. Rajtad túl minket.
Vidra ábrázata eltorzult.
- NEM! - köpte maga elé. - Ha én feladom magam, kiszedik belőlem a fülelőket, kiszednek belőlem titeket, ismerem magam annyira. Főleg, ha a tétovázásomat megtámogatják egy-két barátom látványával. Ha engem elkapnak, vége a hálózatnak!
Újabb mély csend. A három nő iszonyodva nézett egymásra, fejük felett súlyos kardként lógott a veresség. Vidra a társaira nézett.
- Kihozzuk Ilexet a csapdából. Mielőtt Lucas visszatér a testvéreimmel. Utána pedig őket is kihozzuk.
Lynia lassan megszólalt.
- Druidákra nincs kereslet a lycantróp óta. Nem kockáztatnak. Még akkor is, ha Rendall megtudta Ninától, hogy ki képes átváltozni vérfarkassá. Egy vevője viszont biztos lesz. Lady Edera. Ki fogja váltani őket.
- Na és Rendall ebbe belemegy? - nézett rá Obeya.
- Persze. Ha Vidra Ilexszel együtt eltűnik, a rakomány végképp semmit nem fog érni számára. Neki pénz kell, nem egy felpiszkált bosszúálló. Tudja jól, hogy Ederát a legkevésbé sem fogja érdekelni a királyi status quo, dacára annak, hogy miatta is jött létre. S hidd el, húgom, kevés rosszabb van egy felbőszült druidánál.
Mindketten Vidrára pillantottak. Sötét szeme haragtól csillogott.

Egy hét múlva befutott Lucas gályája a belső kikötőbe. Mikor Rendall megkapta az üzenetet, azonnal lóra kapott, és odasietett. Elégedett szemmel mérte végig a hajót, majd felszállt a fedélzetre. Lucas szokása szerint hűvösen, nyugodtan várta gazdáját, akinek fejet hajtott, ahogy az elé ért.
- Na fiam, mit hoztál nekem? - érdeklődött nyájasan Rendall. Lucas felemelte fejét, tekintetében a nagyúr lángjának párja lobbant fel.
- Amit kívántál, nagyuram. Ahogy kívántad.
- Lássuk akkor - bólintott Rendall, és Lucas nyomában megindult lefelé az evezőtérbe. Odalent valamennyi lapátnál ült egy-egy megláncolt, megpántolt druida, férfiak nők, gyerekek vegyesen. Utóbbiak a felnőttek közt kaptak helyet. Ha nem is kellett saját maguknak húzni a lapátot, Lucas ugyanúgy megpántolta, megláncolta még a legfiatalabbat is. Semmit nem bízott a véletlenre. A rabok kimerülten hajoltak a lapátjukra, tekintetükből lassan szivárgott a megkönnyebbülés és a fásultság. Az erősebbek, tapasztaltabbak figyelmét azonban felkeltette az új, hatalmas alak megjelenése, összehúzott szemmel mérték fel erejét, tudását. Páran ösztönösen varázsolni kezdtek volna, de kivilágosodó szemük egy pillanat alatt visszaváltozott, amit keserű arcrándulással vettek tudomásul. Olyanok voltak, mint az először megkötött kutya, akiben még mindig ott van a szabadság érintése, és ahogy nekiindulna, újra és újra visszarántja a lánc. Lucas halk szavakkal sorolta fel az elfogott druidák jellemzőit, velük felmerülő esetleges engedelmességi problémákat. Rendall figyelmesen hallgatta, időnként bólintott. Végül csendesen kérdezett tőle valamit, amire Lucas odaintett egy idősebb asszonyra, egy fiatal férfira és egy alig tizenkét éves fiúcskára. Rendall elvigyorodott, és elindult feléjük.
- Lám csak, farkastestvér - nézett a férfira, aki legelől volt. A férfi szétszakadt ingén keresztül kilátszott bőrmedálja, egy körben három egyszikű levél, aljuk egymásból indulva, csúcsaik a kör három pontjához érve, szélein apró gyöngyökkel díszítve. Rendall megfogta, megnézte, és letépte. Cserébe a már meglévő mellé egy szürkén csillogó pántot tett fel, amin feltűnően látszott a fekete keretes, vörös körbe festett fekete R betű. - Üdvözöllek az én kis városomban. Már vártalak benneteket.
- Örömmel jöttünk, örömmel távozunk - suttogta amaz. - Mindig vágytam arra, hogy örökre eltöröljem ezt a természeten csúfoskodó torz képződményt. Veled együtt, féreg.
Rendall keze meglendült, megragadta a férfi tarkóján a haját, és rácsapta a fejét az evezőlapátra. A druida felnézett, orrából dőlt a vér, tekintete mit sem változott.
- Ez a hely azután is sokáig fennmarad, hogy a te közösséged már rég az enyészeté lesz az erdőben - mondta Rendall derűsen. - Sőt, erdő sem lesz már. Ugyanis a saját kezeddel fogod kivágni, hogy ezt a várost építsd tovább.
A druida szemeiben láng lobbant. Fejét elvesztve ugrott fel, és támadt a másikra. Az meg sem mozdult. A lánc visszarántotta a férfit a padra. A pánt belsejéből körben apró, éles, szürke tüskék ugrottak ki, és martak a druida nyakába. Az felüvöltött a váratlan kíntól. A testébe kerülő ezüst jóformán megtébolyította. Minél erősebben küzdött ellene, annál több jutott a szervezetébe a tüskéken keresztül. Rendall gonosz elégedettséggel figyelte. A gályán néma csend volt, csak a férfi tombolása, majd lassan csituló vergődése hallatszott. Végül az se. Ekkor Rendall lehajolt, a hajánál fogva felemelte a fejét, és belenézett az arcába. A druida írisze ezüstösen csillogott. Alig tudott a környezetéről, csak a rekedt, mély hangot hallotta egyedül.
- Volt nekem egy rabszolgám. Egyike a kedvenceimnek. Paladin. Tisztánlátó. Ő is így kezdte. Mi is remekül ki fogunk jönni egymással. Felejtsd el a teliholdat, féreg. A benned lévő farkas ugyanúgy láncon van mint te. Ugyanúgy nekem fog szolgálni, mint te. Mindörökre.
Ellépett a férfitől, és odament az asszonyhoz. Az maga elé nézve mereven tűrte, hogy Rendall róla is letépje a medálját, és rátegye az ezüst pántot. Nem tiltakozott, nem állt ellen. A nagyúr szája széle gonosz mosolyra kerekedett. Elfordult a nőtől, és fiúhoz ment. Az remegve nézett rá, nagyra nyílt szemében szűkölt a félelem.
- A medált - tartotta a kezét a fiú elé. A gyerek könnyes szemekkel vette le a nyakából, és tette a tenyerébe. Rendall elmosolyodott, és finoman a nyakára tette az ő pántját is, majd barátságosan egy barackot nyomott a fejére. Kényelmes léptekkel visszament a lépcsőhöz, és megállt Lucas mellett. Tekintetét végighordozta a druidákon.
- A nevem Rendall. Legyetek üdvözölve Rashmadban.
Megfordult, és embere nyomában ott hagyta a rabokat. Azok dermedt csendben ültek helyükön. Odakint Rendall ránézett Lucasra.
- Az öreg?
- Külön tartottuk. Folyamatosan nyomtuk bele a kábító szert, és le van láncolva.
- Próbált ellenkezni?
- Szinte csak azt próbált. Gazdaságilag semmi haszna. Ereje nincs, annál több ellenállása.
- Nem baj, Lucas. Be fogja hozni ő is az árát.
Rendall ránézett emberére, majd lassan bólintott.
- Jól van. Remek munkát végeztél. Ezt várom tőled a jövőben is, kapitány.
- Igen, nagyuram - hajtott fejet Lucas. Zöld szemeiben felcsapó lánggal nézett távozó ura után. Harmadiknak lépett elő Yoras és Ynabel mellé. Megfordult, és lement a rabszolgákhoz, hogy beszállítsa őket a vermekbe.

Ezenközben Rendall visszalovagolt a rabszolgaházba, és meleg hangú, nyájas levelet írt északi szomszédjának. Sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy a közelmúltban egy ork portyázás a goldengrassi druida közösséget szétdúlta. Mindazonáltal, tekintettel a köztük fennálló jószomszédi viszonyra és a múltban szövődött tartós barátságukra, Rashmad, ahogy a hír tudomására jutott, erejét nem kímélve kezdett keresésükbe és sikerült fáradtságos munkával sikerült felkutatnia a druidákat, akik most őnála vendégeskednek, amíg a lady értük nem tud küldeni. Végül remélte, hogy hamarosan újra személyesen is fognak találkozni, hogy felelevenítsék a régi szép napokat. A mielőbbi viszontlátás reményében, Rendall, Rashmad nagyura. A nagyúr elégedett vigyorral lepecsételte az írást, magához hívatta a nagykövetét, és elküldte vele a levelet Goldengrassba.

Nina dúdolva ment lefelé a lépcsőn a palota alagsorába. A vacsorát vitte le a rabszolgáknak, akik a fenti maradékokból kaptak, de még így is jóval bőségesebb élelemhez jutottak, mint Rendall rabszolgaházában, vagy bárhol máshol a városban. Ahogy leérkezett a vermekhez, megmerevedett. Kezéből kihullott a tálca. Csörömpölve érkeztek a földre tányérok, poharak, a sült és a köret szanaszét szóródott. Nina iszonyodva nézte végig az ismerős arcokat. Teljes testében elkezdett remegni. Nem akarta elhinni, nem akarta elhinni, NEM AKARTA ELHINNI!!!
- Ejnye Ninocska - szólt mellette egy rekedt mély hang, gonosz derűvel telve -, más ételük nem lesz a rabszolgáknak. Jobb, ha ezt takarítod fel, és adod nekik, különben ma éhen maradnak.
Nina sokkban meredt a férfira. Rendall mosolyogva nézett rá, tekintetében ott ült a mély, és kérlelhetetlen gonoszság. Megforgatta a nyakán a pántot.
- Kicsi őzem, tedd, amit mondtam neked - mondta lágyan. - Utána várlak odafent. Ne késlekedj, mert azt nem szeretem.
Végigsimított a lány dús haján, ujjaival fésülve. Lehajolt, és mindenki szeme láttára lágyan szájon csókolta, majd otthagyta. Nina körül megfordult a Világ, majd térdre rogyott. Remegő kezekkel kezdte összeszedni a piszkos földről a druidatársainak szánt ételt. Könnyei lehullottak a sültre. Senki nem foglalkozott vele. Lassan felállt, majd a rács elé ment. Az őr intett a kezével, a pajzs megszűnt, majd kinyitotta előtte az ajtót. Nina sápadtan lépett be társai közé. A druidák felnéztek rá. Nem szóltak semmit, de tekintetük mindent elárult. Értették már, hogy tudták őket ilyen könnyedén elkapni. Miért tudtak az emberfogók mindent róluk. Az egyikük némán a fiatal férfira mutatott. Nina feléje fordult. Lupan már magához tért, ahogy az ezüstöt visszavonta szervezetéből a farkaspánt, de íriszében még mindig ott volt a fémes csillanás. A rangsorban ő következett az archdruida után, ő volt a tényleges vezető is, míg az öreg Mavis bölcsességével segítette a közösséget, és a fiatalokat tanította. Lupan ránézett a lányra, majd némán elfordult tőle. A lány megértette. Letette a tálcát a földre, és kibotorkált. Senki nem nyúlt a tőle kapott ételhez. Ninát a druidák kitaszították maguk közül.

Aznap éjjel, mikor Lynia visszatért a vámpírvadászatáról, és már lépett volna a szobájába, meglepve vett észre egy elsuhanó árnyékot a háta mögött. Óvatosan követte. Nina volt azt. A lány fuldokolva a sírástól jött Rendall szobájából, és ment fel a sajátjába. Lynia árnyékként ment utána. A lány végigment a folyosón, időnként összegörnyedve, kezét szájára tapasztva, nehogy bárki is meghallja a kitörő zokogását. Lynia fogát összeszorítva nézte a kétségbeesett kislányt. Ahogy az benyitott szobája ajtaján, utánalendült. Jól sejtette. Nina addigra már az ablakban állt. Elméletileg nem okozott volna neki nehézséget ekkora magasság, de egyrészt pánt volt rajta, ami blokkolta képességeit, másrészt Lynia sejtése szerint semmiképpen nem akart épségben a földre érkezni.
- Na, ezt már nem! - lobbant a paladinban a harag. Utánamozdult, és sikerült elkapnia, mielőtt az kivetette volna magát.
- Engedj! Hagyjál!
- Csillapodj!
Lynia végül lekevert neki egyet. Nina rongybabaként lógott két kezének szorításában. Lynia nézte, nézte, majd magához ölelte, elringatta, és hagyta, hogy kisírja magát rajta. Nina gyermekkora a mai nap végleg végetért.

Nina később az ágyon ülve törölte le könnyeit, majd elfogadta Lyniától a vizes poharat. A nő leült mellé az ágyra, és gyengéden megfogta a kezét.
- Milyen ostoba voltam - suttogta Nina maga elé. - Pedig tudhattam volna. Soha semmit nem mondj el kívülállónak... De olyan jólesett a figyelme... a hallgatása... olyan szép volt a szeme... az ígérete, hogy egyszer leveszi rólam a pántot... azt hittem, mégis jó ember...
Lyniának egy pillanatra keresztbe állt a szeme a jó emberre, de utána gyengéden megsimogatta a lány haját.
- Hidd el, Ninocska, lenéznek ránk az istenek. Kiigazítják a dolgokat, bízz bennük. Csak legyen vasból az akaratod, szeretetből a szíved, és láss mindig tisztán - tette hozzá halkan.
Nina felnézett a nőre, és lassan bólintott.
- Most pedig aludj - szólt rá Lynia. - Holnap új nap vár ránk.

A város aukciósházára a nagyúr legújabb szállítmányának hirdetése került fel, külön kiemelve a három megszelídített farkas-druidát, ezüst pánttal a nyakukban. A nagyúr bemutatót is ígért velük az arénában. Ezek a hirdetmények egész Rashmadban feltűntek. Egyikük előtt egy sokfonatos feketebőrű lány állt meg. Sejtette, hogy mindenki állati formáira fog figyelni, ezért maradt emberi alakban. A jelentéseket ugyanúgy be kellett gyűjtenie mindenkitől. Nem vállalt nagyobb kockázatot a szokásosnál. A legtöbb esetben közvetlenül nem is találkozott a fülelőivel, csak otthagyott szemeteket szedett fel, esetleg vásárolt valamit, vagy koldusnak adott pár rézgarast. Nem is vette észre senki. Akinek feltűnt volna, az hamarosan el is feledkezett a lányról, a druida menedékigéje hatására. A lány most a hirdetményt tanulmányozta. Arca elkomorult, szeme összeszűkült. Már mozdult volna a keze, hogy letépje a papírt, mikor az utolsó pillanatban megállt. Rashmadban főben járó vétség volt letépni a vásárra szóló hirdetményeket, főleg, ami a nagyúré volt. Noha ez Vidrát mit sem zavarta volna, ő egy másik főben járó bűn elkövetését tervezte. Elfordult, és továbbsétált.

Elkövetkezett a nap. Vidrának újra fel kellett tűnnie Ilexnél. Előző éjszaka a három nő és Aldo részletesen átbeszélt még egyszer mindent, majd összeütötték öklüket és elváltak. Rendall tűnődve állt aznap éjjel a szobája ablakánál. Ma éjszaka nem kívánt más társaságot. Szemében sötét fénnyel szemlélte holdfénnyel megszórt városát. Ereje teljében volt. Kegyetlen, könyörtelen és hatalmas. Senki és semmi nem állhatott útjában, hogy elérje célját. Csapdája készen állt.

Esteledett. Ilex összeszorított fogakkal tett-vett a Sörház konyhájában. Odakint az ivó tele volt Rendall embereivel, a konyhában pedig Tisha tartotta szemmel, aki egyre kevésbé titkolta, hogy ő buktatta le. Ilex teljesen elkeseredett. Ahogy Rendallnak is próbálta magyarázni, fogalma sincs arról, hogy Vidra mikor lép vele kapcsolatba. Ez teljesen a druidán múlik. Mivel ő nem tudja érzékelni azt, hogy követik-e vagy sem, mindig a fekete bőrű nő döntötte el, hogy biztonságos-e vele beszélni. Rendall ekkor ránézett.
- Ha a mai nap nem lép veled kapcsolatba, hidd el nekem, többet nem is kell keresnie téged. Mert ahol leszel, oda ő is csak pánttal a nyakában fog jönni, önszántából soha.
Ilex abban biztos volt, hogy nem jön a Sörházba. Sosem itt találkoztak, hanem mindig olyan terepen, ahol Vidra könnyen el tudott menekülni, ha arról volt szó. Újabb rendeléshullám futott be. Tishának ki kellett mennie segíteni. Ilexnek eszébe sem jutott a szökés, tudta, hogy a hátsó ajtónál is vigyáznak. Hátrament a raktárba sörért. Kinyitotta az ajtót. Kővé válva meredt befelé. Egy ládán ülve Vidra emberi alakjában békésen szőlőt eszegetett. Sokfonatos haját egy széles kendővel fogta hátra. Testén bőrvért, mellette párbajbotja. Kezével intett, hogy jöjjön be. Ilex körülnézett.
- Csapda - tátogta.
- Tudom - bólintott nyugodtan Vidra. - Tisha?
- Azt hiszem - mondta az asszony.
Vidra elmosolyodott.
- Szerinted észrevennék, ha szépen ellejtenék az orruk előtt?
- Az ivón át akarsz menni? - meredt rá döbbenten Ilex.
- Nem is rossz ötlet - nevetett Vidra. Befejezte a szőlőevést. - Ne menj innen sehova, majd jönnek érted.
Hirtelen kicsapódott a konyhaajtó.
- Ilex, merre vagy?! - csattant fel Tisha hangja. - Nem mehetsz el a konyhából!
Vidra leugrott a ládáról, és nyugodt léptekkel kisétált az ajtón. Elindult a hátsó ajtó felé, mintha észre sem vette volna a másik lányt.
- Hé! Te mit keresel itt? - döbbent meg Tisha. Vidra megfordult. Nyugodt tekintettel végigmérte a visszahőkölő lányt, akinek az arcára volt írva, hogy felismerte. Ennyi bizonyíték már több mint elég volt a druidának. Végignézett rajta, tekintete megállt a kocsmároslány gyöngyházmarkolatú tőrén, amit az övére akasztva hordott.
- Szép tőr - intett felé, majd megfordult, és kisétált.
Tisha kővé meredten bámult rá, majd megfordult, és kirohant a konyhából.
- Most ment ki! Most ment ki a hátsó ajtón! Emberi alakban!
Az ivó felbolydult. Az emberfogók egyrésze a konyha felé, másik része a bejárati ajtó felé lendült. Vidrára magas fejpénz volt kitűzve, és senki nem akarta veszni hagyni a remek pénzkeresési alkalmat. Tisha percek alatt egyedül maradt. Eszébe jutott, hogy a nagyúr lelkére kötötte, hogy ne tévessze szem elől Ilexet. Visszaindult a konyhába, mikor az ajtó újra kinyílt. Csodálkozva fordult meg, ami döbbenetté változott. Az ajtóban egy sötétbarna lófarkas, őzike szemű lány állt. Érdeklődve nézett körül.
- Most éppen... - kezdte Tisha. - Szerintem nem jó helyen jársz.
- Nem ez a Sörház? - vonta fel a szemöldökét a lány.
- De igen, de ide nem szoktak magadfajták jönni.
- Ó - lepődött meg a másik, majd vállat vont, és megint körülnézett. - Azt hittem, ez egy zsúfolt hely. Hol van mindenki?
- Itt nincsenek. - Tisha összevonta a szemöldökét. - Tényleg menned kéne...
- Szóval lekéstem őket... Ej de kár... Jöttem volna korábban is, de teleportgátló van a kocsmán, úgyhogy varázslattal senki se ki, se be... - Az őzikeszemek elkezdték vizsgálni a lányt. - Bár végülis miattad jöttem.
- Miattam? - döbbent meg Tisha. Egyre kevésbé tetszett neki a helyzet. Valami furcsán fenyegetőt kezdett érezni az amúgy nyugodt lány felől. Keze tőrére csúszott.
- Te árultad el Ilexet, nem igaz? - vonta fel a szemöldökét a másik. - Felismerted Vidrát.
A lófarkas lány írisze kifehéredett.
- Én nem, én nem... - tagadta sápadtan Tisha. Silkazur szentséges nevére, ez egy mágus... Én pedig teljesen egyedül vagyok itt...
- Most pedig hazudsz. - Az őzikeszemű végigmérte a minden ízében remegő lányt. Oldalt hajtotta a fejét, és elmosolyodott. - Szép tőröd van.
Ilex a zajra kirohant az ivóba, majd megtorpant. Mereven nézte a földön fekvő Tishát, és a köréje szóródott dukátokat. A mágus ránézett, ahogy befejezte munkáját.
- Nem tudlak elteleportálni sajnos. Nem csak a kocsmát, az egész környéket teleportgátló védi. Gyere velem. Ahogy kiérünk az árnyékából, eltűnünk.
- De hát hogy jutott ki a hátsó ajtón Vidra? Az ottani árnyékok?
A mágus ránézett, majd kacsintott egyet.
- Milyen árnyékok? Gyere, nincs sok időnk.
Ahogy kiléptek a kocsmaajtón futva indultak el az utcán. Obeya időnként megállt, majd megrázta a fejét. Hirtelen gyanakvás futotta át az arcát, és Ilex felé fordult. Írisze megint kivilágosodott, ahogy végignézte.
- A kutyák fattyát! Rád mondták a teleportgátlót! Viszed magaddal, és legalább egy háznyit is beborítasz vele! Mást sem tudok elvinni, ha ott vagy!
Ilex döbbenten nézett rá. Emlékezett arra, hogy Ynabel reggel mondott rá egy igét, de mivel nem történt vele semmi, el is felejtkezett róla. A mágus összeszorított fogakkal gondolkodott.
- Ott vannak! - kiáltott valaki. Rohanó léptek hangja hallatszott. A lófarkas lány gyorsan Ilex felé fordult.
- Már nincs idő arra, hogy leszedjem rólad... Idefigyelj! Szaladj le a kikötőbe, amilyen gyorsan csak tudsz. Ne állj meg sehol! Hamarosan továbbsegítenek téged. Ezt idd meg! - nyomott a kezébe egy üveget. - Most indíts!
Ilex lehajtotta az italt, és döbbenten vette észre, hogy a levegő elkezd vibrálni körülötte. Nekilódult, és jóval gyorsabban kezdett szaladni, mint ahogy azt gondolta volna. Ahogy eltűnt a sarkon, Obeya gyorsan kieresztette védővarázslatait magára. Hagyományos fegyverek most már nem tudták megsebezni, sem közelről, sem távolról. Újabb ige, ő is felgyorsult. Ideje is volt, mert támadói már kishíján a nyakán voltak. Az elsőnek érkezőkbe láncvillámot küldött, majd hirtelen eltűnt, hogy a fejvadászok háta mögött bukkanjon elő, újabb igével megszórva őket. Ahogy támadói megfordultak, megint eltűnt a semmiben, hogy egy harmadik helyen bukkanjon elő, és újra rájuk varázsoljon. Az emberfogók tehetetlenek voltak vele szemben. Ahogy Obeya végzett velük, felkapta a fejét. Távolabbról, nem messze tőle, újabb csata bontakozott ki. Társai ott kötötték le a Sörházból kirohanó csapat figyelmét, hogy neki elég ideje legyen eltűnni Ilexszel. Következő ugrásával mellettük tünt fel, és a kardját sebesen forgató Lyniának sziszegte:
- Ilexet leküldtem a kikötőbe! Nem lehet elteleportálni!
Lynia bólintott, és eltűnt a sötétben. A három másik igemondó egyedül maradt a rájuk támadó emberfogókkal szemben. Mindannyiuk szeme újból kifehéredett, ahogy varázslataikra készültek. Vidra jókora medvéket idézett meg a vadászok háta mögé, Aldo saját védővarázslataikat erősítette meg újra, Obeya pedig újabb és újabb villámokat vágott közéjük, hol itt tűnve fel, hol ott. Halálos trió voltak. Az emberfogók hiába próbáltak árnyékba kerülni, valamelyik igemondónak mindig akadt egy álcabontó igéje. Varázsolni azonban nem lehet következmény nélkül. Egy idő után - minden igemondó saját erejétől, tudásától függően - a bennük lévő mágia kimerül. Ahogy a három Tüske elérkezett ebbe az állapotba, Vidra és Aldo kézbevette fegyvereit, és Obeya elé álltak védelmezőn, aki dobótőreit kapta elő. Szent fogadalmuk volt, hogy aki ma eléjük kerül, azt levágják.

A hír hamarosan megérkezett a várakozó nagyúrhoz. Az bólintott, és felszállt Ébenre. Nem akart túl közel lenni Ilexhez, mert tudta, Vidra jobban kerüli őt mindennél, így egy másik, kisebb rabszolgaháza udvarán várakozott.
- Szedjük ki a Tüskét! - morrantott embereire, majd kivágtatott a kapun.

Ilex botladozva szaladt a kis utcákon. A gyorsaság ital hatása már megszűnt, és egyre kimerültebb lett. Az elmúlt havi feszültség kitört rajta, nem tudott már egyenesen gondolkozni, csak az ösztöne hajtotta: menekülni, menekülni! Végül kimerülten megállt egy sikátorban, és nekitámaszkodott a falnak, hogy kifújja magát. Felnézett, szeme rémülten tágult ki, majd megkönnyebbülten felsóhajtott. Fejvadászok helyett egy barnahajú, karcsú félelf lány állt előtte, kedvesen mosolyogva. Ilex belenézett a nefelejcskék szemekbe, és beleveszett a ragyogásba. Teljesen megmerevedett, moccanni sem volt képes.
- Ilex - suttogta Ches előtte.   - Mégis hova ez a nagy sietség? Alig értelek utol. Pedig azért jöttem, hogy Marinával találkozhass...
Mosolya teljesen megváltozott, megmutatva rettenetes szemfogait. Hangja elmélyült, morgásba veszett a vége. Ilexben ismét felcsapott a rémület. Dermedten nézett a ragadozóra, akár a madár néz a kígyóra, várva a csapást. A vámpír villámként mozdult és rávetette magát az asszonyra. Nekiszorította a falnak, félresöpörte a haját a nyakából, félretörte azt, majd lecsapott, és ivott és ivott, az utolsó cseppig. Miután végzett áldozatával, kiejtette a kezéből, és elégedetten törölte meg száját. Még egyszer utoljára megkóstolta ujja hegyéről Ilex vérét.
- Nem is volt rossz... A sokk határozottan javítja a minőségét.
Hirtelen felemelte a fejét, és elmosolyodott. Majd egy villanással eltűnt a sötétben. A következő percben köpenyes alak tűnt fel Ilex holtteste mellett. Lynia dermedten megállt, és lerogyott mellé. Kesztyűs kezével gyengéden lefogta a szemét.
- Az istenek kísérjenek utadon, nővérem - suttogta halkan. - Találd meg végső nyugalmadat.
Egyszerre ő is felkapta a fejét, és ugyanolyan gyorsan eltűnt az éjszakában, ahogy korábban Ches tette. Az utca szokatlanul nagy forgalmat bonyolított le ma éjjel. Ismét alig perc múlva lovascsapat tűnt fel. Rendall gonosz mosollyal a szája szélén nézte végig Ilexet, majd ismét vágtába csapva elindult arra, ahonnan a nő szaladt ide.

Hamarosan már nem volt ennyire jókedvű. Hatvankettes, Vidra és a szökevény paplovag addigra végeztek a druidára küldött elfogócsapattal. A mágus kifehéredett szemmel láthatóan teleportra készült. A druida a nagyúrra nézett, és két társa elé állt. Tekintete kifehéredett.
- Farkast akartál, féreg? - sziszegte. - Megkapod!
Rendall szeme összehúzódott. Vidra soha nem volt lycantróp... A háta mögött felcsapó farkasüvöltés azonban magyarázatot adott mindenre. Jókora idézett falka támadt rájuk. Rendall kezével írt egy kört, és csapata fele nekiesett az ordasoknak. A férfi szemét Vidrára emelte, tekintetében láng gyúlt ki.
- Biztos hiányoztak neked a testvéreid. Nemsokára találkozhatsz velük, ígérem... Szomorú, hogy nem akartad kiváltani őket magad... Akkor még el is engedtem volna őket...
- Te és az ígéreteid... - Vidra felnevetett, majd fénybe borult. Túl nagy fénybe, hogy ez tessen Rendallnak. Mire a világosság eltűnt, egy jókora fekete wyvern állt előttük. Rájuk sziszegett, majd könnyed mozdulattal a levegőbe emelkedett, felettük szitálva. Mögötte ekkora már eltűnt a két másik Tüske. Rendall szeme összeszűkült.
- Mágiapajzsot! - üvöltötte. Ynabel abban a pillanatban kieresztette védősorozatát, és az emberfogók előtt és felett megremegett a levegő. Egy pillanattal sem később a kelleténél, ugyanis a wyvern torkából savesőt zúdított rájuk. A pajzs sárgán felfénylett, de kitartott.
- Aki leszedi azt a nőstény gyíkot, külön jutalmat kap az árán felül - harsant a nagyúr hangja. Egyszerre tucatnyi íjpuska emelkedett fel, és célozta meg Vidrát. Az ismét savat spriccelt rájuk, fejét forgatva közben. Az íjhegyek azelőtt máltak szét, hogy elérték volna céljukat.
- Hálót készíteni!
A fogóháló kibomlott, a vadászok meglendítették. Miközben a háló feltartózhatatlanul szárnyalt feléje, Vidra átnézett rajta, egyenesen Rendall sötét szemébe pillantva. A wyvern sárga írisze visszaváltott emberi szemekké. Majd huncutul a nagyúrra kacsintottak. Újabb szárnycsapás, és a hálót az utolsó pillanatban, tökéletes mozdulattal elkerülve felemelkedett, majd eltűnt az éjszakában. Vijjogása maradt ott búcsúzóul. Rendall megmozgatta fejét, szemében gyilkos láng csapott fel. Megsarkanytúzta lovát, és elindult a Sörházba. Tishát a kocsma padlóján találták meg, szívében gyöngyházmarkolatú tőrrel. Körülötte az Ilexért kapott aranydukátok feküdtek, egy tüskét formázva. Szilárdan odaragasztva az emberfogók kedvenc kocsmájának padlójára. Rendall mozdulatlanul nézte, majd némán sarkon fordult, és kiment az épületből. Rávetette magát a lovára, és az oldalába vágta csizmája sarkait. Az állat keservesen felnyerített, és kirobbant az utcából. Emberei jócskán lemaradva követték, de nem is nagyon igyekeztek a nyomába.

Lynia szobája ajtaja éles dörrenéssel kivágódott. A lány ijedten ébredt fel álmából, és ült fel az ágyon. Odakint már hajnalodott. Az ajtóban Rendall állt, ragadozóként méregetve Lyniát.
- Gyere játszani, kisgidám - suttogta. - Unatkozom. Reggel pedig sütni fogsz nekem. Egy nagy tepsi édes, zamatos, feketeszedres sütit.
Becsukta maga mögött az ajtót, és kényelmes léptekkel megindult a lány felé, menet közben ledobva köpenyét, lecsatolva vértjét, övét és kardját, lehúzva ingjét. Lynia féloldalt hajtva fejét figyelte a férfi közeledtét. Szája szélén mosoly derengett fel. Ura szemében lobogó éjsötét, gyilkos láng az elmúlt hetek legjobb híre volt számára, még úgy is, hogy tudta, mire Rendall kijátsza magát, addigra ő legkevesebb háromszor beleájul. A férfi egy mozdulattal széttépte rajta a hálóinget, visszalökte a párnára, és ráborult a lányra.

Pár hét múlva megérkezett a goldengrassi nagykövet hajója, és vele Lady Edera de Winter hűvös udvariassággal megírt válasza, amiben megköszönte a druidák megtalálására szánt rashmadi erőfeszítéseket, és kiegyenlíti a kutatás és az ellátás során felmerülő költségeket. Reméli, többet nem kell igénybe vennie a nagyúr segítségét. Egyben örömét fejezte ki, hogy a királyi status quo, mit külön is üdvözöl, békét és nyugalmat teremtett e térségben. Rendall szélesen elvigyorodott. Pontosan tudta, mit jelent valójában a levél, szinte hallotta, ahogy Edera lediktálta válaszát, amit azután a nagykövet tett át a diplomácia nyelvére:

Idefigyelj, te déli patkánytetű!
Nyúlj még egyszer a druidáimhoz, és magam rakok rendet nálatok.
De akkor a bőrödből vágom ki a dukátjaidat.

A nagyúr születésnapja

Nina némán állt az üres rabszolgaverem előtt. A druidákat pár órája vitték el, de a lány még mindig mereven bámult befelé. Lynia megállt mellette, a többi rabnak hozta a vacsoráját, miután Ninát sehol sem találta. Az elmúlt hetekben a druidák semmihez sem nyúltak, amit Nina vitt nekik, ezért Rendall engedélyezte, hogy Lynia kezdje hordani számukra az ételt.
- Nina? - nézett most rá, és letette a hátuk mögött lévő asztalra a tálcát.
- Lehívatott - kezdte csendesen a lány. - Megkérdezte.... Megkérdezte, hogy velük akarok-e menni. Megkérdezte Lupant is. A hátam mögé állt, és levette rólam a pántot. Megint... Megint mindent éreztem. A kapcsolatot Sylvanusszal. Mintha újra levegőhöz jutottam volna... Mikor már éppen kezdtem megszokni, hogyan kell nélküle létezni... Lupan azt mondta, maradjak csak itt, a legjobb helyre kerültem, amit megérdemlek. A nagyúr felnevetett. Egyetértett vele... Azután elmentek. Anélkül, hogy bármelyikük is rám nézett volna...
Nina elhallgatott. Egyszerre mélyet lélegzett, és továbbfolytatta érzelemmentes hangon.
- Miután ketten maradtunk, a nagyúr rám mosolygott, és megkérdezte, van-e kedvem megmutatni neki az őzet. Azt mondtam... azt mondtam neki, hogy az őz az erdőbe való, nekem pedig már nincs ott helyem. Rám meredt. Nem tudtam, hogy meg fog-e ütni, vagy ott helyben kitekeri a nyakam, amiért nem teljesítettem a parancsát. - Nina megrázta a fejét. - De valahogyan már nem is érdekelt. Kivettem a kezéből a pántot, és magam tettem fel a nyakamba. A nagyúr felnevetett. Azt mondta, elfogadja a döntésemet, és az istenek hoztak nála.
Lynia nem tudott mit mondani. Jól tudta, hogy Rendall pontosan erre számított. Esze ágában sem volt lemondani Nináról. Sosem engedte volna el. Nina folytatta.
- Nem kell tőle a szabadság. Ez a szabadság semmi esetre sem. Pánt nélkül nagyobb rab lennék, bárhol is vagyok.
Ránézett a másik lányra. Szemében nem voltak könnyek, csak üresség.
- Kitaszított a közösség, Lynia. Azt hiszik, a szabadságomért cserébe árultam el őket. Végülis igazuk van...
Lynia megfogta Nina kezét. Könnyeivel birkózva szorította meg. Nina körülnézett. Egyedül voltak a verem ezen a részén. A túloldalt az őröket épp lefoglalta a rabok fegyelmezése. A két nőnek a szeme sem rebbent a zajra. Megszokták.
- Rájöttem... - folytatta Nina halkan. - Rájöttem, hogy az igazi szabadságot magamnak kell megszereznem. S amikor ez sikerül, nem fog számítani, lesz-e rajtam pánt vagy sem. Az akaratom az enyém lesz.
Kihúzta a kezét Lyniáéból, majd megfogta az őrök asztalára letett tálcát, és bement a másik verembe, hogy kiossza a vacsorát. Lynia aggódva nézett utána. Vibrálást kezdett érezni Nina felől. Összeszorított szájjal ment fel a lépcsőn.

- Beszéltem Lupannal - mondta Vidra aznap este, mikor kifutott Goldengrass hajója Rashmadból a druidákkal a fedélzetén. A négy Tüske a földalatti találkozóhelyén, a tavasbarlang partján volt. Rendall megint Ninával foglalta el magát, Yoras pedig a nagyúrtól kapott új feladatában merült el.
- Hogy van? - kérdezte Lynia. Vidra keresűen megrázta a fejét.
- A farkas továbbra is magatehetetlen benne. Nem ürült ki a szervezetéből az ezüst teljesen. Nem tud átváltozni. Talán sosem lesz rá képes. Azonkívül, mivel Rendall mindent tud róluk, új helyet kell keresniük.
Kis csend után folytatta.
- Elmondtam neki az egészet, hogyan szedték rá Ninát. Mennyi esélye volt annak a kislánynak azzal a ravasz sárkánnyal szemben. Azt felelte, érti, de a véleménye mit sem változott. Nina már nem gyerek. Ő is ismerte a szabályokat. Tudta, hogy kivel áll szemben. Nincs helye közöttük.
Lynia merev arccal nézett félre. Vidra keményen rápillantott.
- Lynia, nálatok milyen büntetést kap egy paladin, ha elárulja a rendházat?
- Mi megbocsátunk neki - mondta halkan Lynia. Majd visszanézett Vidra szemébe. - De Sant Ord nem. Az áruló elbukik. Nem lesz paladin többé.
Obeya megcsóválta a fejét.
- Lanternek hála, én még sosem voltam egy máguskör tagja sem. Nem is áll szándékomban csatlakozni. De az biztos, hogy élve nem úszná meg az, akinek többet jár a szája a kelleténél. Meg kell mondjam, Nina még így járt a legjobban.
- A baj viszont az - mondta csendesen Aldo -, hogy most kényszerpályára került. A maradék erejétől, hitétől is megfosztották...
- Az biztos, hogy megváltozik, nem marad tovább neutrális - bólintott Vidra. - Minden múló nappal egyre távolabb kerül Sylvanustól. Borzalmasan kilendült az egyensúlyából. A serdülők amúgy sem a belső harmóniájukról híresek. Azon egyensúlyozik, hogy kit gyűlöl jobban, Rendallt vagy a druidákat. Kitaszítottnak lenni, abban a korban, mikor a csoporthoz való tartozás a legfontosabb... Félő, hogy nem a jó irányba indul majd el. Arról nem is beszélve, hogyha ezt Rendall is megsejti...
- Mit számít neki egy rabszolga lelkének milyensége? - nézett rá Obeya.
- Tudod mennyit fog érni neki egy saját, renegát druida? - kérdezett vissza Vidra. - Jóval többet, mint egy cselédlány.
- Nem hiszem, hogy egyszerű cselédnek akarná megtartani... - mondta csendesen Lynia. A három másik összeszűkült szemekkel nézett egymásra.
- Lynia, segítened kell neki valahogy visszatéríteni - mondta végül Vidra. - Nina is jóval könnyebben fog választani, hogy miként szolgálja Rendallt, ha a másik lehetősége az marad, hogy kéjlány lesz belőle...
- Vagyis huzakodjak rajta Rendall-lal, anélkül, hogy észrevenné, hogy valójában kötélhúzást játszik? - Lynia elgondolkodott, majd bólintott. - Ez a nekem való feladat. Az biztos, hogy jó darabig el fog tartani.
- Ugyanakkor - mondta halkan Aldo -, vajon Ninának is jó-e az, hogy kurtizánként éljen, örökre pánttal a nyakában...
- Aldo - nézett rá Vidra -, ez még mindig kisebb csapás lenne számára, mint az, hogy végképp elveszítse önmagában a harmóniát. Nekünk viszont nagyobb csapás lenne egy renegát druida, hidd el. S a milyen szabadság lenne az számára, folyamatosan gyalázva a természetet, akár egy veszett ork, prédaként vadászva saját valahai testvéreire?
A társaság némán állt. Igaza volt a Vidrának, de a fiatal lányt veszni hagyni Rashmad örömházaiban...
- Hosszú még az az idő, míg Rendall jól fog vele lakni, és túlad rajta - mondta végül csendesen a fekete bőrű lány. - Chest is jó évig tartotta maga mellett, és ő idősebb is volt Ninánál, mikor a karmai közé kaparintotta. Addig még rengeteg minden történhet.
Lynia felsóhajtott.
- Akkor térjünk rá a következőre pontra. Rendall születésnapja a jövő hónapban lesz. Rashmad megtelik rabszolgatartó hatalmasságokkal, akik mind-mind megviszik a maguk ajándékát a nagyúrnak. Úgy gondolom, itt az ideje egy újabb számadásnak.
Vidra elmosolyodott.
- S ezt nem csak te gondolod így, nővérkém... Lady Edera minden vágya, hogy viszonozza Rendall jószomszédi kedvességét...

A következő héten Lynia feladatain gondolkodva sétált végig a piacon. Már végzett a vásárlással, testőre és Nina a nyomában. Egyszercsak felemelte a fejét, fogai megcsikordultak egymáson. Tudta, mindennel elkésett, már nem tehetett semmit. Háta mögött nagy zaj, sikoltozás támadt. Visszafordultak. Az árnyékból emberfogók csapata tűnt elő, és fogta le az egyik árust, akitől Lynia az imént vásárolt, és váltott vele pár szót. Elkeseredve figyelte fülelőjének lekapcsolását. Tehetetlenül nézte végig, ahogy Yoras megpántolja a férfit, majd az emberfogók elteleportálnak vele. Az elf megpillantotta, felé biccentett. Lynia visszaintett. Ez a kép mostanában egyre gyakoribb lett Rashmadban. Ilex lebukása óta Rendall teljesen levette Yorast a portyákról, és Rashmad átfésülésére állította. A város új kémfőnöke pedig pompás munkát végzett, és rövid időn belül figyelemre méltó eredményt mutatott fel, nemcsak a Tüske, hanem más, tolvajcéhek embereinek lekapcsolása terén is. Ez utóbbit ugyan Lynia nem nagyon bánta, de Desharik hálója kezdett szakadozni. Vidra egyre nehezebben jutott be, kifelé még keservesebben. Szó szerint hajtóvadászatot indítottak a fekete színű állatok ellen. Nem bántották igazán őket, csak pántot tettek a nyakukba. A druidát ugyan nem lehet kényszerrel visszaváltoztatni állati formájából, de a pánt minden varázslatot blokkol és megfordít, ez volt hát az egyetlen módja annak, hogy kiderítsék az adott jószágról, mi is valójában. Emellett egyre több fülelő bukott le. Vajon mikor fog Yoras rájönni arra, hogy jónéhányukkal ő is rendszeresen találkozik? - szűkült össze a paladin gyomra. Magukért a fülelőkért semmit sem tehetett. A rabszolgaházakon teleportgátló volt, amire egyedül a pánt jelentett kivételt. Egyetlen dolgot tehettek, megpróbálták nyomon követni, hova adják el a lebukott embereiket és vagy kivásárolták vagy útközben csaptak rajta az őket szállító karavánon. A háló viszont ugyanolyan szakadozott maradt... Lynia még egy percig nézte a felfordulást, majd megfordult, hogy elinduljon.
- Lynia, várj csak! - tette Yoras a vállára a kezét. A lány gyomra gombóccá ugrott össze.
- Uram? - nézett rá.
- Vettél valamit az árustól? - kérdezte az elf. Lynia elgondolkodott, majd a kosaraik tartalmára nézett.
- Tejfölt, túrót - mutatott a köcsögökre.
- Magammal viszem őket - mondta Yoras, és kivette a holmikat. Lynia elképedve figyelte.
- De akkor mit teszek az ételbe? - meredt a férfira.
- Ezt semmi esetre sem - rázta az a fejét. - Az a major, ahonnan ideszállították, a Tüske egyik búvóhelye volt. Nem kockáztatom, hogy esetleg meg legyen mérgezve.
Meg azt se, hogy üzenetet rejtsenek el benne valahogy - szorította össze a fogát Lynia. De ettől nem félt. Soha nem bízott írásbeli üzenetet senkire, csak Vidrára, azt is egyedül akkor, ha nem tudott vele közvetlenül beszélni. Nem is fogadott el mástól, mint akit személyesen ismert. Yoras eltette a köcsögöket, és visszafordult a lányhoz.
- Beszéltetek valamiről?
Lynia széttárta a karját.
- Pár szót váltottunk csak. Hogy van, én hogy vagyok, milyen az áru, ilyesmiket. Érdeklődött, mikor lesz szükségem esetleg megint nagyobb rendelésre, hogy fel tudjon rá készülni.
Yoras rámeredt.
- Tudod uram, a nagyúr születésnapja - magyarázta Lynia.
- Az csak a jövő hónapban lesz.
- Egy bankett a palotában, és a bál a teátrumban - felelte röviden a lány. - Nem beszélve a vendégeiről.
Yoras elgondolkodott.
- Kérem azoknak a listáját, akiktől rendelni fogsz.
- Ahogy kívánod, uram - biccentett Lynia.
- Van, akitől egyszerre nagyobb mennyiséget veszel?
Lynia eltűnődött.
- Attól függ, mit veszünk nagyobb mennyiségnek - felelte. - Eleve a palotában elszállásolt testőrségnek is főzök. Csak ők vannak két tucatnyian. Erre vannak állandó szállítók, de több száz ember ellátására ők sem lesznek képesek, ezért veszek igénybe más termelőket is. Amit itt a piacon veszek, kizárólag a nagyúrnak és közvetlen embereinek, neked, uram, Ynabel kisasszonynak, Lucas úrnak főzöm. Mindig kizárólag a legfrissebbet, a legjobbat. Ezeket magam akarom kiválogatni.
- Ezért járod keresztül-kasul a piacokat - biccentett értően Yoras.
- Igen, uram. Nem bízom másra. Ami a nagyúr asztalára kerül, csak tökéletes lehet. S eközben azt is látom, hogy a korábbi szállítók helyett érdemes-e mástól venni.
- Ezentúl minden új árusról én is tudni akarok - nézett a szemébe az elf.
- Ahogy kívánod, uram - bólintott engedelmesen Lynia. Kezdte egyre jobban sajnálni, hogy az elf nem maradt a portyáknál. Átkozottul kemény ellenféllé nőtte ki magát. Jóformán az egész fülelő hálózatát kérte el Lyniától. Abban is bizos volt, hogy testőre is ugyanúgy odafigyel a pletykákra, mint ő. Ezért is cserélték le Corgára az előző fickót. A nő, aki mellesleg Lucas barátnője volt, nemcsak az esetleges támadásokra figyelt oda, de Lynia csevegéseire is. Emiatt Yoras ugyanolyan hamar értesült a különböző hírekről, pletykákról, mint Lynia. Vajon mikor fogja összeadni az aranydukátjait? - nyögte magában a lány.
- Baj van? - vette észre az elf arckifejezésének megváltozását.
- Uram, minden tisztelettel, ha minden jó árust elviszel, nem tudok kitől vásárolni - mondta panaszosan Lynia.
- Akiktől eltiltalak, nem is fogsz - felelte hűvösen Yoras. Lynia sóhajtott. Az elf figyelmeztetően a szemébe nézett, majd lovára kapva távozott.
- Vissza kell mennem tejfölért - nézett Corgára Lynia. - Amíg Yoras írmagot hagy az árusaiból. Addig itt hagyom a kosarakat, nem akarom cipelni.
Corga szája szélén mosollyal biccentett. Láthatóan amennyire Yorast nem érdekelte Lynia problémája, annyira nem érezte magáénak az övét sem a lány. Ki-ki a maga területét védi, biccentett magában Corga ismét. A végén Lynia pazar vacsorát kanyarít, amire egyébként bármiből képes lenne, és Yoras is lekapcsolja a túl kíváncsi fülelőket. A maguk módján mindketten a nagyurat szolgálják teljes szívből. Lynia eközben átment egy másik sorba. Itt minden békés és nyugodt volt, mit sem sejtettek az előbbi rajtaütésről. Lyna odalépett az egyik árushoz. Lompos, fekete, zsíros hajú, elhízott nőszemély volt. Lynia kiválasztotta a megfelelő köcsögöket, majd maga elé sóhajtott, vigyázva arra, hogy háttal legyen Corgának, akinek a szeme végig rajta volt.
- Oda egy jó majorság. Kitől fogok én még egyszer ilyen friss tejet venni?
Obeya ránézett, arca megfeszült.
- Ha kívánod, húgom, én is tudok segíteni.
- Már nem csak nekem kell megfelelned a minőségével - nézett rá Lynia. - Csak akkor ajánld fel, ha biztosítani tudod, hogy nem kell pár hét múlva újabb árus után néznem.
A kofa biccentett, értette. Lynia szomorú mosolyra húzta a szája szélét, majd visszament a kosarakhoz.

Rashmad lassan megtelt vendégekkel. Rendall ritkán adott estélyt, de akkor kitett magáért. A mostani alkalom a születésnapja volt, amire egyrészt pazar bált tartottak a dús erszényű és költekezni vágyó polgároknak, másrészt szűk, alig húsz fős bankettet a saját palotájában. Rendall saját házát is megtöltötte vendégekkel, akik többnyire a környező városállamok vezetői voltak családostól, és egy bő hétig maradtak itt, aminek a közepén, a nagyúr születésnapján tervezték megtartani a bankettet, az utolsó nap pedig a télfordulós bált. Persze a legkevésbé sem saját szívjósága vezérelte a férfit, vagy mert egyáltalán érdekelte a saját születésnapja. Még kevésbé rajongott a gondolatért, hogy tele a háza idegenekkel. A szövetségeket viszont meg kellett erősíteni, fel kellett újítani. A hatalom már csak ezzel járt.

Nem is születhetett volna jellemzőbb időben, mint az év legsötétebb napján, mormolta magában Lynia, aki egyébként azt sem tudta, hol áll a feje. Rendall nemcsak saját bankettjének vacsoráját, de a bál menüjének összeállítását és elkészítését is rábízta. Igazi mestermunka volt ez. Segítségül legalább féltucat szakácsot kapott, és másik hat rabszolgát. Napok óta sürögtek-forogtak a teátrum hatalmas konyhájában. Újra és újra áttárgyalták a menüt, próbafőzést csináltak, Lynia a legapróbb részletre is pontosan ügyelt. Rendall nyugodt szívvel hagyta rá ezt a hatalmas munkát, mert egyrészt tudta, hogy senkinek esélye sem lesz semmit megmérgezni, másrészt elrontani akár egy díszítést is. Ahogy már korábban megjegyezte, Lynia a főzésben nem ismert tréfát.

Akárcsak Yoras a saját területén, aki viszont az ünnepség biztonságára is ügyelt, és éppen rabszolgaházbeli szobájában dolgozott. Az elf nem igazán volt elégedett. A Tüske hálójából ugyan kiszedett csomókat, de azok sosem futottak tovább. A legtöbb fülelőnek nem volt más dolga, mint kedélyesen beszélgetni. Alkalmanként találkoztak az összekötőjükkel, egy-egy amúgy is ismert, és városon kívüli Tüske-taggal, de a találkozókat mindig azok szabták meg, rendkívül változatos időpontokban és teljesen rendszertelenül. A fülelők sem egymásról nem tudtak, sem azt a léket nem ismerték, aki az egészet összefogta és irányította. Segítségképpen elővette a Lyniától kapott listát. A lány jóformán minden árustól vagy termelőtől vásárolt kisebb-nagyobb mennyiségeket. Nem csoda, ha jópár kapcsolódási pont volt, ám Corga szerint Lynia sosem fecsegett a palotáról vagy pláne a nagyúrról, jóval inkább a helyi pletykákat tárgyalták meg, vagy az ételek elkészítéséről beszélgettek. Bárki is érdeklődött esetleg más, kényesebb témáról, Lynia mindig udvariasan kitért a válaszadás elől. Yoras bólintott. Lynia keményen dolgozott Rendall bizalmáért, és nem kívánta egyetlen ostoba mondat miatt sem aláásni egész eddigi munkáját. Fogalma sem volt arról, hogy ezzel a gondolatával mennyire fején találta a szöget. Yoras azért eltűnődött azon, nem lehet-e mégis Lynia a Lék. Mi más lenne a legkézenfekvőbb, minthogy egy szakács két-háromnaponta végigsétál az összes piacon, és meghallgatja, mit mondanak neki? Csakhogy Corga váltig állította, hogy semmi olyat nem hallanak ilyenkor, amit máshol mások ne tárgyalnának ki, és ezek között nyoma sincs a következő portya tervezett helyének. Azonfelül ott volt Ynabel nyári, és Ilex lekapcsolásánál is végzett hazugságvizsgálata. Yoras teljes szívéből gyűlölte és megvetette a drowt, de ő volt az első, aki elismerte mágiájának hatékonyságát. S Lynia ugyanúgy tiszta volt Kéttoronyban is. Emellett ahányszor megmentette már uruk életét... Teljes erejével küzdve érte mindig, pedig akkor sem vetült volna rá a gyanú árnyéka, ha nem sikerül neki. A nagyúr azonban nem hiába bízta rá a gyógyítását sem... Yoras biccentett. Akármilyen furcsa látvány is egy jóravaló lény közöttük, nagyon is hasznukra vált. De azért elővette az árnyékok jelentését is. Mióta odafigyelnek Vidrára, azóta Lynia kimenőin is keresték a fekete állatokat. Időnként ugyan átszaladt a lány előtt egy fekete macska, vagy feltűnt néha egy-egy kóbor kutya, de soha nem ment a közelükbe. Hidd el, uram, még egy feketerigót sem etetett meg soha, emlékezett az elf egyikük beszámolójára. Általában elmegy egy csendes, nyugodt helyre, leül egy padra, és vagy olvas, vagy csak egyszerűen bámészkodik. Esetenként egy teaházban találkozik más palotanegyedbeli házak ételkészítőivel, és átpletykálnak egy délutánt, vagy Caragana boltjában teszi ugyanezt, miközben gyógykészítményeket kevernek vagy főznek az elf mágussal. Arról az árnyékok mit sem tudtak, hogy amikor Lynia a padon üldögél, Aldo mentális dominanciával mindig megállítja nekik az időt, miután leszedi róluk az álcát, és az addig távol bóklászó kutya vagy macska rögtön ott terem a lány lábánál, aki egy-két percig gyorsan beszél hozzá, és mire az árnyékok magukhoz térnek, csak annyi változás történik, hogy Lynia esetleg lapozott egyet a könyvében. Amiről Yoras pedig egyáltalán nem is sejtett semmit, hogy esténként Caragana karjaiban jóval többet és mást is szokott mesélni, mint ahogy azt ő egyébként tudta, hogy teszi...

Lynia a vacsorát készítette elő odahaza. A megnövekedett létszámhoz megnövekedett segítség is rendelkezésére állt. Valamennyi vendég elhozta a saját cselédjét, akiket szinte mind mellé osztottak be, hogy Lynia tudomást szerezzen az összes méltóság kényes ízléséről. Most megkóstolta az egyik mártást. Szemöldökét összehúzta, nyelvével forgatta az ízt. Ezután kitörölte a száját egy kendővel, és a tállal kezében Ninához fordult. A lány nyugodt arccal nézett vissza rá.
- Kifelé mindenki - szólt Lynia a többi konyhalánynak. - Tíz perc szünet odakint.
A lányok letették azt, amit éppen csináltak, és engedelmesen elhagyták a helyiséget. Nina maradt, állva Lynia tekintetét. A rémült lány már sehol sem volt benne, és szemének üressége is megtelt. A paladin egyre erősebben érezte benne a vibrálást.
- Nina - kezdte csendesen Lynia, továbbra is szemezve segítségével. - Nem vagyok druida, ezt tudod jól te is. Ételkészítő vagyok, nem több. De nem is kevesebb. Volt előtted itt egy másik lány. Ő is azt hitte, át tud verni. Most sántán, nyolc ujjal, meddőn bújkál valahol, örökre megcsúfítva. Ne kövesd az útját.
Lynia felemelte a fakanalat, amin még ott volt a mártás.
- Fogalmam sincs mit tettél bele, de biztos vagyok abban, hogy nem tartozik a receptemhez. Ez a mártás vagy két tucat ember asztalára kerül majd odafent. Nem is biztos, hogy a nagyúr enni fog belőle. Így akarod elkezdeni az akarattal teli életedet? Megmérgezel neked nem ártó embereket? Engem felhasználva?!
Nina lehajtotta a fejét.
- Ne haragudj, Lynia - suttogta. - De szinte magától jött az ötlet...
Lynia letette a tálat az asztalra, és felemelte a lány állát.
- Változol. Ezt érzed te is magadon. A kérdés az, mi akarsz lenni? Méregkeverő? Vagy netán mégis maradsz druida?
- Hogy lehetnék druida? - csattant fel Nina. - Kitaszítottak! Nincs kapcsolatom sem velük, sem Sylvanusszal!
- Tehát szerinted egyenes út vezet innen ahhoz, hogy kegyetlen gyilkos legyél - szűkült össze Lynia szeme. - Szerintem van egy másik út is.
- Ugyan mi? - kérdezte Nina.
- Számvetést tenni. Kiigazítani a dolgokat. Tartozásod van.
- Mert Lupan visszavenne, ha kiengesztelném valahogy? Ezt még te sem hiheted!
- Ne a jutalomért tedd, kishúgom. Hanem belső meggyőződésből, hogy amit teszel az a helyes. Ez - mutatott ujjával megvetően a tálra -, ez nem helyes. Ez gonosz.
- Egyikükért sem kár - vont vállat Nina.
- NEM! - csattant fel Lynia. - Minden emberi életért kár!
Nina ámultan nézett rá.
- Te aztán tényleg teljes lelkedből tiszta és jótét vagy. Mondd meg nekem őszintén: mit keresel a nagyúr mellett?
Lynia rámeredt.
- Amikor megérted, hogy az előbb mit és miért mondtam, erre a kérdésre is választ fogsz kapni.
Nina elgondolkodott, majd lassan bólintott.
- Rendben, Lynia. Próbáljuk meg a te utadat.
Odaintett a levesre.
- Abban is van. Az a nagyúr kedvence... - Majd gonosz mosollyal tette hozzá: - Mindig kétszer szokott venni belőle...

Aznap este kis szobájában Nina mélyen elgondolkozott azon, hogyan segíthetne Lupanon. Az ezüst csillanás még azután is ott volt a szemében, hogy levették róla a farkaspántot, és elhagyta a vermet. Valószínűleg soha nem is vonta volna vissza a férfiból teljesen a fémet. Ezek szerint a farkas még most is meg van bénulva Lupanban. Bármilyen ezüstfegyvert, még a horogként beleakadó nyílhegyet is ki tudott lökni magából a férfi, de az ereiben keringő ezüst vegyülettel nem tudott mit kezdeni. De egy módon mégis, villant Ninába a megoldás. A medálja! A druidamedálban ott van a farkas eredeti lenyomata. Azé a ragadozóé, akivé először változott Lupan annakidején. Ha ezt visszakapná, meg tudnák gyógyítani vele. Rendall biztos nem adta vissza, Nina rettenetesen elcsodálkozott volna ezen. Kezdte kiismerni urát. Ha eleve a legrosszabbat tételezi fel róla, már nem jár messze az igazságtól. Első lépés tehát: megtalálni a medált. Közben rögtön lehet gondolkozni másodikon is. Bárhol is tartja a nagyúr a medálokat, az biztosan számára elérhetetlen helyen van. De ha mégis meg tudná szerezni, muszáj lesz pótolni őket. Mert ha már ott volt, nem hagyja ott két másik társa medálját sem. Amíg nincs náluk, ők sem tudnak teljes értékű farkassá válni. De hogy készítsen másolatokat? Ezzel a gondolattal aludt el.

Ugyanekkor Lynia korántsem aludt. A konyhában az asztalnál ülve dolgozott, előtte már a többedik gyertya égett csonkig. Még mindig szakácskönyveket bújt, újra és újra átnézve a menüsort, több változatot készítve. Yoras lassan az idegeire ment azzal, hogy sosem lehetett biztos abban, éppen kit fog le. Nem akart az elf túlbuzgósága miatt semmilyen galibát. Így talált rá Rendall.
- Lynia - nézett rá megrökönyödve. - Éjfél elmúlt régen. Mit keresel még fent?
- Csak a menün dolgozom, nagyuram - nézett fel lány. A férfi szemében derű csillant, ahogy meglátta irontól maszatos arcát, ahogy elkente magán munka közben.
- Még meddig? - Rendall megcsóválta a fejét. - Add ide.
Átvette a lánytól a papírhalmot és az íróeszközt, majd letette az asztalra, és átfutotta a menüt. Sorban kipipált jónéhány ételt, párat áthúzott, egy-két újat is beletett.
- Ez lesz a végső - bökött az ironnal a papírra. - Pontosan fogok emlékezni rá, úgyhogy ne merészelj még egyszer belejavítani.
- Igen, nagyuram - húzta be a nyakát a lány.
- Indíts aludni - mutatott az ajtóra a gazdája. Lynia megállt az ajtóban, és visszafordult.
- Kívánsz még valamit, nagyuram?
Rendall halkan felnevetett.
- Nem mondom, hogy nem vagy csábító az irontól maszatosan, de tegyük el máskorra. Most pihend ki magad, láthatóan alig állsz a lábadon.
- Jóéjt, nagyuram - hajtott térdet elpirulva Lynia.
- Jóéjt, kislány. Majd én bezárom a konyhát.
Rendall megvárta, hogy Lynia mögött becsukódjon az ajtó, majd odalépett a csapóajtóhoz, felhajtotta és lement rajta. Ellenőrizte a csapdát a borospolc mögötti lejáraton, majd rövid gondolkozás után tett egyet a másik kijáratra is, és be is zárta. A vámpírokkal amúgy sincs most megbeszélnivalója, a vendégek meg ne mászkáljanak a tudta nélkül sehova. Nem mintha nagyon aggódott volna értük, mindegyikükkel szövetségben állt, de jóval nagyobb gyanakvással élt az egyik szövetségese, Akmar Ashkabar két kamaszfia iránt. Rahom és Maresh több mint életrevaló fiúk voltak, apjukat pedig teljesen lefoglalta legújabb felesége. Lady Winifred Wondermere. Rendall megcsóválta a fejét. Winifredet azóta ismerte, hogy az Királyvárosból Rashmadba költözött, pár évvel korábban. Egy ideig a szeretője is volt, de hamar ráunt. Persze a gőgös dáma ennek a legkevésbé sem örült. Annak még kevésbé, hogy a férfi következő választása Winifred barátnőjére esett, ki ugyanolyan finom nemesasszonyként érkezett a városba, egzotikus kalandra vágyva. Rendallnak külön élvezetet okozott Winifred dühödt féltékenysége, de igazság szerint a barátnő északi gőgje, na és bő erszénye keltette fel érdeklődését. A férfinek egyáltalán nem volt kifogása az ellen, hogy összekösse a kellemest a hasznossal, és némi üzleten felül elszórakozzon a nővel. Hát igen. Élete egyik legkínosabb epizódjaként emlékezhet vissza arra az esetre. A barátnő ugyanis nem volt más, mint Lady Vynylanne Ravenstone LaMarten, kinek célja egészen más volt, mint Rendallnak; sógora, Aurel és két társa megszöktetése. Ennek elérése érdekében a bájos asszony és barátai jóformán rabszolgalázadást szítottak a városban. Winifred az elsők között hagyta el Rashmadot, nem várta meg mi lesz az ügy vége. Most tért csak vissza, másfél évvel a történtek után, mint Lady Ashkabar, gyönyörűen, gőgösen, jelét sem adva, hogy valaha is közük lett volna egymáshoz, ami ellen a férfinak sem volt kifogása. Rendall ismét megcsóválta a fejét. Az a nő sosem volt épelméjű, de hogy pont Akmar mellett kössön ki... A férfi csak annyiban különbözött tőle, Rendalltól, hogy ő az összes szeretőjét elvette, fene a kedvtelését. Igaz, ő a válást is igen egyszerűen oldotta meg... Valószínű, hogy Akmar csak addig marad nős, míg ismét fel nem kelti valaki az érdeklődését. Bár, ki tudja? Minden kibírhatatlansága ellenére érdemes volt hallgatni a Winifred fecsegését, mert mindig a legjobb és legpontosabb hírforrás volt. Na és persze tévhíreket is kitűnően tudott az útjára bocsátani. Vajon miért jöhetett el Királyvárosból annakidején, futott át Rendall elméjén a kérdés, jó párszor azóta, hogy Winifred betette a házába a lábát. Érdemes lenne ezt egyszer megtudni, annál is inkább, mert nagyon hallgat róla... Annak idején még a tyrannak sem árulta el, úgyhogy komoly titok lehet. Finom lenne egy fülelőt közvetlenül Akmar ágyából beszervezni... El ne felejtsek erről szólni a királyvárosi kapcsolatnak... Kicsit szűk sajnos az idő... Eközben visszament a konyhába, ahol ellenőrizte a hátsó ajtót is, végül kiment, és bezárta a konyhaajtót Lynia kulcsával. Ahogy az előcsarnokban a főbejárathoz ért, az árnyékból feltűnt Lucas, és odabólintott neki: minden rendben. Rendall visszabiccentett, és nekiindult a lépcsőnek. Az ajtaja előtt megtorpant, és beleszimatolt a levegőbe. Na, ezt már nem. Mille de Safet. Vagy az egyik lánya. Vagy a másik. Vagy mindhárman egyszerre. Felnézett a plafonra és fújt egyet. Emlékeztette magát arra, hogy az a három ribanc is a vendége, ráadásul elég befolyásos vendége, és nem véletlenül vannak itt. Tervei között azonban nem szerepelt egyikőjük lefektetése sem, lévén az ő városállamukban igencsak furcsa törvények voltak a szeretkezésről és a házasságról, egymással szoros kapcsolatban. Lehet, hogy ezért érkezett Akmar is ide friss házasként? Remek. Mégis hol aludjak a saját házamban?
Halkan nyílt Lynia ajtaja. A lány félálomban kérdezte.
- Nagyuram?
- Aludj csak - feküdt mellé a férfi. - S hozzám se szólj reggelig.
Lynia mormogott valamit, és a következő pillanatban már aludt is tovább. Rendall ezúttal hálásan nézett fel a plafonra. Soha jobb hálótársat. Magához húzta lányt, és a következő pillanatban már ő is aludt.

Másnap hajnalban Nina felcsillanó szemmel kelt fel az ágyából, jóval mindenki előtt. Kiosont az istállóba, és belépett a lovászok műhelyébe, ahol a nyergeket és egyéb lószerszámokat tartották. Elégedetten biccentett, jó pár javításra szoruló nyereg is volt ott, odakészítve melléjük a vastag, cserzett bőr. Átnézte az előző este otthagyott lehullott maradékot, majd gondosan kiválogatott közülük három megfelelő méretű darabot. Elégedett mosollyal zsebrevágta őket, és kiment az istállóból. Következő pont: gyöngyök. Bólintott. Az egyik vendég magával hozta a nyolc év körüli kislányát is, és Ninára bízták a szórakoztatását. Luisa imádta a lányos játékokat, remekül kijöttek egymással. Nina arcán mosoly villant fel. Már tudta is a mai napjukat.

Lynia cirógató ujjakra ébredt. Csodálkozva nyitotta ki a szemét, és nézett Rendallra. Annyira kimerült volt az éjjel, hogy jóformán észre sem vette a mellé fekvő férfit.
- Jó reggelt, nagyuram - suttogta.
- Neked is, kislány - pillantott a szemébe egy pillanatra Rendall. Határozottan van valami az ironban. Jóval több, mint az illatos parfümben, ami mögött a házasság igája állt, egy olyan nővel, akit meglátni és elhasználni egy pillanat műve csupán. Lynia ugyanakkor alig tudta elrejteni nevetését. Rashmad nagyura, amint cselédje szobájában tölti az éjszakát a vendége elől bújkálva... Jól látta ugyanis az egyik ladyt a lépcsőfordulóból, amint Rendall szobája felé oson csábos éjszakai öltözékében. Rendall azonban nagyon is jól ismerte a lányt. Cirogató ujjai most megálltak a nyakán, és újra a szemébe nézett.
- Igen? Mi is olyan mulatságos?
- Semmi, nagyuram - nézett rá nevető szemekkel Lynia. - Örülök, hogy itt talállak. Egyszerűen meglepődtem...
- Mi ezen a meglepő?
- Semmi, nagyuram - vágta rá Lynia. - A saját házadban ott alszol, ahol kedved tartja. Ha nem a saját szobádban, ki kérheti számon rajtad? Bár Lady Safet igazán gyönyörű...
- Melyikük? - húzta fel a szemöldökét a férfi, ujjai továbbra is a lány nyakán, lassan összezárulva rajta.
- Mindegyikük, nagyuram - mondta habozás nélkül Lynia. - Sajnos hátulról nagyon egyformák, főleg a sötétben...
Rendall továbbra is Lyniával szemezett, de furcsa módon nem parázslott a szeme. Tetszett neki kis szeretője bátorsága, amivel elkezdte őt hergelni. Nem, a lány egyáltalán nem olyan egysíkú, amilyennek első pillantásra látszik. Sőt, jóval tartalmasabb, mint a három nemesi lotyó együttvéve. Lynia továbbmerészkedett a fenevad bajuszának ráncigálásában. Felsóhajtott, amennyire gazdája ujjainak szorításában tudott, majd ártatlanul folytatta.
- Szegény lady, teljesen össze lehet omolva, hogy hiába várt rád, nagyuram. Pedig azt nem is tudja, mit veszített...
- Melyikük? - érdeklődött ismét Rendall. Meddig feszíted még a húrt, kis cafka?
- Az, aki most egyedül ébredt az ágyadban, mindenképpen - nézett rá tiszta tekintettel a lány. - A nővérében viszont felcsillanhatott a remény. Édesanyjuk pedig kitart, és esetleg maga is fog próbálkozni, ha már a lányaival nem voltál megelégedve... - Lynia hangja elfulladt. Rendall szemében gonosz derű villant meg, ahogy markát összeszorította a nyakán, majd ráfeküdt a lányra, mégjobban kiszorítva belőle a szuszt. Nevetve nézte a fulladozó testet maga alatt, majd elengedte áldozatát.
- Látom, te is szeretsz játszani az életeddel, nemcsak én - suttogta. - Mekkora szerencséd is van, kis nyavalyás, hogy remekül elszórakoztattál...
Lynia mélyeket lélegezve nyerte vissza jóformán elveszített öntudatát. Sant Ord nevére, gondolta magában dacosan, megérte. Akkor is megérte... Ura pontosan olvasott tekintetében.
- Szóval megérte? - villant fel a ragadozómosoly arcán. - Akkor ezt alkalomadtán újra megbeszéljük...
- Ahogy kívánod, nagyuram - suttogta a lány.
- Úgy bizony - villant gonoszul a férfi szeme. - Majd meglátod, hogy kívánom...
Egymás szemébe meredtek. Lynia kihívón-dacosan, Rendall gonosz derűjével. Ekkor halkan kopogtattak az ajtón.
- Lynia - hallatszott be Nina hangja. - A nagyurat keresi Lady Safet...
- Melyik? - kérdezte Lynia felülve. Torkát megint erős ujjak kapták el.
- Mindegyik - hangzott a válasz.
- Átadom neki, ha találkozom vele - válaszolta Lynia, jól tudva, mit válaszoljon. Ha Rendall azt el is tűrte, hogy megráncigálja a bajuszát, azt semmi esetre sem, hogy mást is belevonjon a játékukba.
- Nincs veled? - csodálkozott Nina. - Akkor igyekezz, nehogy észrevegye, hogy elaludtál. A többiek már várnak odalent.
Halk léptek, Nina elment.
- Szóval elaludtál, hm? - nézett rá fejcsóválva Rendall. - Meglásd, mit kapsz ezért tőlem...
Lynia halkan felnevetett, majd kiszállt az ágyból. Villámgyorsan megmosdott, és felöltözött, miközben Rendall az ágyban fekve figyelte mozdulatait. A cselédlány hatékony öltözködésével senki nem vetekedhetett. Hiába, megtanul bárki gyorsnak lenni, aki egyszer-kétszer közelebbről is találkozott a konyhakővel, mint szerette volna, mert később érkezett egy álmos, és kávét követelő gazdánál... Nem is emlékezett viszont arra, hogy Lyniát valaha is így kellett volna figyelmeztetnie az idő gyors múlására... De az is igaz, hogy Csillagoromban alapos tanítást kapott. Az álmos gazdánál már csak egy éber anya a rosszabb, aki mellesleg a ház vezetője is.
- Elkészítem a lady reggelijét - fordult felé az ajtóban a lány -, és felküldetem a komornájával a szobájába, nagyuram. Így elég időd lesz neked is.
Lynia térdet hajtott, huncut tekintettel ura szemébe nézett, majd távozott. A becsukódó ajtóban remegve állt meg Rendall tőre.
- Kisasszony - hajtott térdet odakint Lynia, miután elfordította a fejét az ajtótól, meghallva ura tőrének koppanását fában. Az egyik Safet lány állt előtte. Arckifejezéséből ítélve az, aki múlt éjjel hoppon maradt.
- Hol az urad? - sziszegte az arcába az. Valóban gyönyörű volt, dús fekete haja, formás, telt alakja, és e pillanatban dühtől villámló fekete szemei voltak.
- Sajnos, nem tudok rá válaszolni, kisasszony - fogalmazott óvatosan Lynia. A Safetek nagyon is jó gondolatolvasók voltak. - Kívánod a reggelidet?
- Az uraddal kívánok beszélni, nem pedig enni, hülye liba!
- Talán lent van már az ebédlőben, kisasszony - vélte Lynia.
- Menj, ne bosszants, eredj a dolgodra - intett ingerülten a másik nő. Lynia ismét térdet hajtott, majd elment. Grane fogáit összeszorítva nézett utána. Jól tudta, hogy Rendall használja a kis szukát. Ha múlt éjjel ennél volt... Egy pillantást vetett Lynia csukott ajtajára, majd sarkon fordult, és elment. De nem sokáig, csak a folyosó végéig, ahol megbújt az egyik ajtómélyedésben. Rendall, ahogy meghallotta a nő távozó lépteit, felöltözött, várt még pár percet, majd kiszedve tőrét a deszkából, ő is kilépett az ajtón. Abban a pillanatban megérezte, hogy lebukott. Hátrafordult, rávillantott egy mosolyt az ajtónyílásra, ami Grane-t rejtette, ezután kényelmes léptekkel lesétált a lépcsőn. Grane gyilkos pillantással meredt maga elé, majd dühösen visszament a saját szobájába. Ezek nagyon tévednek, ha azt hiszik, hogy ennyiben hagyom ezt a megaláztatást... Már éppen nyúlt a kilincs után, mikor jobban szemügyre vette. Felvillantott egy mosolyt a szája szélén. Megvan a megoldás. Szeme kifehéredett.
- Bújjatok elő, fiúk - mondta lágy hangon. A levegő megremegett, és előtűnt Rahom és Maresh, zavartan vigyorogva.
- Jó szemed van, mylady - mondta egyikük.
- Velem kár próbálkoznotok - nézett rájuk elnézően Grane. - Viszont tudok egy igazán kellemes célpontot... Az az életben ki nem fogja szúrni a csapdátokat...

A nap ezután a megszokott menetében folyt tovább. A nagyúr vendégeit kalauzolva mutatta tovább a város nevezeteségeit. A mai program az aréna volt. Ahogy szeme sarkából a Safet családot figyelte, el kellett ismernie, Lynia jellemzése tökéletes volt róluk. Grane szobormerev arccal ült a helyén, láthatóan minden figyelmét a viadal kötötte le. Húga, Apple, ki a nagyúr mellé telepedett le, azonban jóval inkább a férfival foglalkozott, és tőle akár kétfejű gyíkok is küzdhettek odalent, az sem érdekelte volna. Sőt, láthatóan sokkal jobban örült volna annak, ha kettesben maradhatna Rendall-lal. Mille pedig a lehető legfigyelmetlenebb gardedám volt. A férfi magában elvigyorodott, megmozdult, és ezzel mintegy véletlenül visszatette Apple cirógató kezét a nő combjára, majd továbbfigyelte a gladiátorok küzdelmét.

A reggeli elkészítése után Lynia berobogott a teátrumba, és a nagyúr által véglegesített menü előkészítéshez fogott a többiekkel. Már csak három napjuk volt a bálig. Nem maradt sokáig, mert aznap este Rendall saját bankettje várt rá. Eközben Nina vidám délelőttöt töltött el Luisával a téli vásárban. Színes kövekkel, gyöngyökkel, vékony szíjakkal megpakolva érkeztek haza, ahol megmutatta a kislánynak hogyan kell ékszereket készíteni belőlük. Észrevétlenül maradt a zsebében egy tasaknyi apró szemű gyöngy. Kora délután Lynia már javában sürgött-forgott a konyhában. A húsok a sütőben vagy a nyárson pirultak, míg a többi lány a köretekkel vagy a desszerttel foglalatoskodott. Luisa gyömbéres sütivel a kezében egy széken ülve, ragyogó szemekkel nézte a sürgő-forgó asszonyokat, kik vidáman tréfálkozva beszélgettek egymással. Még soha nem érezte magát ilyen jól. Lódobogás, hintók nyikorgása hallatszott, visszaérkeztek a felnőttek. Kinyílt a kapu, a lovak bekanyarodtak az udvarra. Lynia biccentett, minden időben van. Már csak egy-két simítás, nyúlt a sütőhöz, hogy kivegye a húst, és... A következő pillanatban hatalmas villanás, csattanás. Lynia felsikoltott, majd egy borzalmas erő röpítette át a konyhán, hogy durván megállítsa a szemközti fal. Ájultan zuhant a földre. A konyhában és az udvaron döbbent csend támadt. Rendall leugrott a lováról, és berontott a konyhába, mögötte a vendégekkel. A nagyúr egy pillantással mérte fel a helyzetet. A halálrarémült cselédeket. A nyitott sütőajtót. Az ájult Lyniát, kinek keze könyékig meg volt égve, és feketedve. Odatérdelt mellé, szótlanul megvizsgálta.
- Él - biccentett félhangosan. Felnézett Yorasra. - Caraganát.
Az elf bólintott, kirobbant a konyhából, és lovára vetette magát. Helyből vágtába ugratva zúgott ki a kapun. Rendall szeme Lynia sebes karjáról a sütő ajtajára villant. Odalépett, alaposabban megvizsgálta.
- Hővillám - morrantott maga elé. Már tudta, mi történt. Alapfokú csapda volt ez, egy egyszerű tolvajnak sem a felrakása, sem a felismerése nem okozott volna gondot. Csakhogy Lyniának esélye sem volt ellene. Az aljassága abban rejlett, hogy csak egy bizonyos hőfok felett lépett működésbe. Az volt a lány egyetlen szerencséje, és emiatt van még meg a karja, hogy egy törlőkendővel fogta meg a sütőajtót, így nem nyúlt közvetlenül a csapdába. Így is kétséges, hogy nem bénul-e meg véglegesen. Rendall felnézett a mögötte álló Akmarra, aki szemmel láthatóan ugyanarra a következtetésre jutott.
- Megbocsáss, nagyúr - biccentett felé. Megfordult, és vigyorgó fiaira nézett. Azok arcáról lassan eltűnt a jókedv.
- Felfelé - intett apjuk szemével. Rendall visszafordult, és óvatosan felemelte Lynia testét. Rápillantott Ninára.
- Folytassátok - parancsolta, majd kilépett a konyhaajtón, és a halványan mosolygó Safet lányt egy pillantásra sem méltatva, felvitte kis cselédjét a szobájába. Grane utánanézett, és az ő arcáról is leolvadt a derű.

- Egy hét? – meredt Lynia Carára. Az ágyában feküdt, jobb keze felkötve. – Ki van zárva.
- Egy hét – ismételte meg az elf. – S örülj neki, hogy csak ennyi. Könnyen lebénulhattál volna véglegesen. Ha nem erőlteted meg, egy hét múlva újra tudod mozgatni.
Lynia rámeredt Obeyára. Az határozottan nézett rá vissza. Mindketten tudták, hogy ez mit jelent. Az összes tervük kútba esett a két ütődött kamasz tréfája miatt. Lyna szabad kezével beletúrt a hajába, és felnézett a menyezetre.
- Ez van – tárta szét a karját Caragana. – Ma és holnap még mindenképp maradj az ágyban, elég kemény ütést kaptál a fejedre is.
- Na, azt már végképp nem – csattant fel Lynia hangja. – Egy rakás dolgom van, nem fogok itt heverészni.
- Nem vitatkozom.
- Én sem – emelte fel a takaróját Lynia, hogy felkeljen. Cara szeme kivilágosodott.
- Alszol – mutatott rá. Lynia visszahanyatlott az ágyra.
- Szemét dög… - suttogta, majd hatott rá az ige, és elaludt. Obeya halvány mosollyal a szája szélén Ninához fordult.
- Ki ne engedd az ágyából holnapután reggelig.
- Igen, asszonyom – bólintott a lány.
Caragana biccentett, és kiment a szobából, majd lement a konyhába, ahol Rendall állt karbafont kézzel. Az átkozott kölykök nemcsak a sütőajtót, de jóformán minden elképzelhető helyet becsapdáztak, ahova Lynia érhetett. Kész csoda, hogy a többi cselédlány kimaradt a szórásból. Hátrafordult, ahogy Caragana belépett.
- Mi újság? – nézett rá.
- Rendbejön, nagyuram - felelte a mágus -, de egy hétig nem fogja tudni mozgatni a kezét egyáltalán. A fejét is nagyon beütötte, és kénytelen voltam rá alvásigét tenni, mert egyébként nem maradt volna az ágyában. Pár óra múlva felébred, de attól tartok, Ninát félre fogja söpörni. Nagyuram – nézett Caragana Rendallra -, muszáj lenne vagy két napig ágyban maradnia. Kishíján szétloccsant a koponyája a falon…
- Hmm. Majd meglátjuk, engem félre fog-e söpörni – morrant fel a férfi.
- Sötét, hűvös szoba, ágynyugalom, ezek a legjobb orvosságok az ütésére.
- Találok neki egy ilyen helyet, ha nem marad nyugton – bólintott a férfi. Obeya térdet hajtott, majd elment. Rendall visszafordult, még egyszer körülnézett, majd kiment a konyhából. Maga zárta le, jóval hatásosabban, mint Lynia kulcsa, majd elindult Akmar szobájába. Ahogy belépett, rögtön látta, hogy a két kamasz már megkapta a büntetését apjuktól, ahogy a szemükön is, hogy fel sem vették.  Kerülnétek az én kezeim közé, megtanulnátok a fegyelmet… Fejét udvariasan meghajtotta Winifred felé, aki méltóságteljesen visszabólintott, majd figyelmét ismét pasziánszára fordította. Ha mást nem is, azt kiválóan megtanulta, mikor ne hívja fel magára férje figyelmét. Ezen alkalmak egyike az volt, mikor fiait fegyelmezte. Nem sok sikerrel ugyan, a két kölyök túlságosan is hasonlított apjukra. De a szülői nevelés nehézségeit Winifred gond nélkül ráhagyta arra, akit illet, ezzel egész tűrhető kapcsolatot alakítva ki mostohafiaival. Nem zavarták egymás köreit, a fiúk tréfáitól pedig Winifred meg tudta védeni magát, elvégre sokkal veszedelmesebb Ashkabar-családtagokkal is boldogulnia kellett. 
- Hogy van a lány? – nézett rá Akmar Rendallra, leengedve övet tartó kezét, mellyel idáig Maresht náspángolta.
- Kiheveri – bólintott Rendall. Ugyanilyen érzelemmentesen pillantott rá a két fiúra is. – Szedjétek le a többit is. Nem akarok olyan csapdát látni a házamban, amit nem én tettem fel.
- Igen, nagyúr – bólintottak a fiúk. Rendall a hangját sem emelte fel, színében sem lett fagyosabb, mégis volt valami a szemében, ami gerincükben megborzangatta őket.
- Utána pedig – folytatta az apjuk – segítetek a lánynak a vacsora elkészítésében. Tekintettel arra, hogy a mostanit tönkretettétek. Egész halom pucolásra váró krumplit láttam odalent.
- Apaaa! – jajdultak fel a fiúk. A verést láthatóan nem bánták, na de a házimunkát... Ám apjuk szeme sem tűrt ellentmondást. – Még egy húzásotok van, és a nagyúrra bízom a további tanulmányaitokat. Érthető voltam?
- Igen, apám – válaszolták azok gyorsan. Rendall felhúzta szemöldökét. Ez azt jelentette, hogy ez esetben szabad kezet fog kapni a testvérek fölött. Képzett tolvajok lesznek belőlük a végére, szó se róla. De az is biztos, hogy újra megalapozza tudásukat és kiegészíti azok hiányosságait… Beleegyezően biccentett.

A két fiú bánatosan pucolta a krumplit a konyhában. Amilyen jó mókának tűnt korábban, annyira keservesen szenvedték most a büntetést. Nina munkája felett szemlélte fancsali ábrázatukat. Az ötlet váratlanul jutott eszébe. A gyöngyfűzés után elkezdett Luisával bújócskázni, nem minden hátsó gondolat nélkül. Ahogy számította, a kislány beszaladt Rendall dolgozószobájába is, és elbújt az asztal alatt.
- Kisasszony, menjünk innen sürgősen - mondta Nina, mikor megtalálta végül. - A nagyúr egyáltalán nem szereti, ha játszótérnek használják a dolgozószobáját.
Keze véletlenül a fiókhoz ért. A hívás félreérthetetlen volt, még pánton keresztül is megérezte. Ugyanis semmilyen mágia nem volt ehhez szükséges. Ha társai ki is közösítették, a tárgyaik nem. Magában nyelt egy nagyot. Megvannak a medálok... Most, a konyhában ülve, a megoldás is az eszébe jutott. Ez a két kamasz még mindig túlságosan is bízik magában, és készek egy újabb csínyre. Ha csak egyszerű konyhai munkára ítélték őket, noha jóformán megnyomorították a házvezetőnőt... Felmérte a két vele egykorú fiút, és csatába indult.
- Nem is volt rossz a csapdátok - nézett rájuk kicsit fensőbbségesen, kicsit vigasztalóan. - Persze, elkaptak titeket...
- Az csak véletlen volt! - morrantott Rahom. - Időnként beleszaladunk egy-két hibába, de mi ez a többihez képest, amit megúsztunk? Emlékszel, öcsém?
- Jep - biccentett az, újabb megpucolt krumplit ejtve a vizes vajlingba.
- Lyniát átverni nem nagy tudomány - bigyesztette le a száját Nina. - Még csak nem is tolvaj. Ennél többet nem tudtok?
- Bármit megcsinálunk, szépségem - horkant fel Maresh.
- Persze - bólintott Nina. Hangjából sütött a kételkedés. - Biztosan...
- Idefigyelj - mondta a fiú piros arccal -, mondd meg a célpontot, és már meg is van!
- Hiszem, ha látom - nevetett a lány. - Na jó... Mi is legyen...
Elgondolkodott, majd felcsillanó szemmel a két süvölvényre nézett, és halkan elkezdett beszélni. Azok ugyanolyan csillogó szemekkel hallgatták. Hiába, Nina a legjobbtól tanult.

Rendall pár óra múlva megállt Lynia ajtaja előtt. Bólintott. Az történt, amit ő is, Caragana is várt. Lynia felébredt, és ha rajta múlik, fel is kel.
- Lynia, kérlek - szólt ki Nina kétségbeesett hangja. - Muszáj pihenned!
- Vacsorát muszáj csinálnom - felelte Lynia. - Tele van vendéggel a ház.
- Mit mond majd a nagyúr, ha megtudja, hogy felkeltél?
- Akkor mit fog majd mondani, ha nem kap enni? - kérdezte a másik. Rendall erre a végszóra várt, és belépett az ajtón. Nina válasza a torkán akadt a meglepetéstől, de nem foglalkozott vele, hanem Lyniára nézett, aki már ült az ágyában. Arca falfehér volt, de teljes elszántsággal küzdött azon, hogy felkeljen. A lába a szőnyeghez közelített.
- Ott maradsz a fenekeden - morrant rá a férfi.
- De nagyuram, a bankett... - próbálkozott a lány. Őszintén szólva Lynia ugyanolyan rossz volt betegnek, mint ő maga. De amíg Rashmad nagyurát senki az égvilágon nem foghatta vissza, addig Lyniát, akit sem gyermekkorában a szülei, sem paladinként bárki a rendházból nem tudott ágyban tartani, egyvalaki képes volt megfékezni. Ez a valaki nézett most rá összeszűkült szemekkel. Lynia azonnal elhallgatott, tekintében az akarat már könyörgéssé olvadt össze. Rendall előresétált az ágy végéig, és kényelmesen rátámaszkodott a rácsra. Tekintetét továbbra is mélyen Lyniáéba akasztotta.
- Tisztázzunk valamit, kisgidám - mondta a nagyúr csendesen, nyugodtan, szinte kedvesen. A lány nagyot nyelt. - Caragana sötét, hűvös szobát, ágynyugalmat írt elő. Ha a következő két napban a lábad a padlóra mer kerülni, ágyastul odalent találod magad - mutatott Rendall a rabszolgavermek felé az ujjával. - Hidd el nekem, hűvös is, nyugodt is. A nap se süt be. S addig fel nem jössz onnan, amíg a kezedet is nem tudod tökéletesen használni.
Lynia lába abban a pillanatban eltűnt a takaró alatt. A nagyúr megenyhülve biccentett.
- A bankettet átraktam holnapután estére. Nélküled egy répa sem lesz megfőzve.
- Köszönöm, nagyuram - szaladt szét a hálás mosoly Lynia arcán. Rendall morrantott egyet, majd fejével intve Ninának kilépett a szobából. Kint a folyosón kérdőn ránézett.
- Minden rendben, nagyuram - bólintott az, elértve kérdését. - A vacsora hamarosan kész, a fiúk is kitettek magukért délután. Mindjárt felhozom Lyniának az orvosságát.
Rendall bólintott, és otthagyta a lányt.

Két nap múlva elérkezett a bankett reggele. Lynia a kapott engedély utáni pillanatban jóformán kirobbant az ágyából és kezdett öltözködni szélsebesen. Rendall vigyorogva figyelte a háta mögött. Hiába, nincs rosszabb beteg a gyógyítónál. Talán csak ő maga. Az elmúlt két éjjel a másik két Safet nő is megfordult a szobájában, az egyikük elől úgy kellett árnyékba rejtőzve kiosonnia. Egy szál törülközőben. Lyniának azonban szavát sem hallotta a témát illetően, annyira reszketett amiatt, nehogy ágyba parancsolja megint Rendall. Reggeleik határozottan élvezetesebbé váltak a férfi számára, miután így megfordult a kocka.
- Ügyes légy - szólt utána. Lynia megfordult, két teljes pillanatot szánt a térdhajlításnak, újabb felet egy gyors mosolynak, és már ott sem volt. Rendall mosolyogva csóválta a fejét, majd ő is felöltözött, és dolga után nézett.

Nina elégedett mosollyal nézte maga előtt az elkészült medálokat. Bár alig volt rá ideje, mégis sikerült tökéletesen elkészíteni őket. Már csak a fiúkon múlik minden.
- Nos? - nézett rájuk napközben. - Még nem igazán láttam a kezetekben...
- Időbe telik - morrantott Rahom. - A nagyúr csapdája nem akármilyen.
- Ha vissza akartok lépni... - bigyesztette le a száját Nina -, én megértem...
- Nem fogunk! - csattant fel Maresh.
- Ma este - nézett rájuk Nina -, vagy ne is próbálkozzatok tovább.

Lynia eközben az utolsó simításokat végezte el a teátrumban. Caragana mellélépett, és belekóstolt az egyik készülő fogásba. Kezét az utolsó pillanatban rántotta el Lynia baljától.
- A jobbod mintha gyorsabb lenne - kacsintott rá a mágus. Lynia ráfintorgott.
- Minden rendben - mondta halkan Obeya. - Igazi látványosságot kanyarítunk a jónépnek.

Az aznap esti bankett fényesen sikerült. A vacsora tökéletes volt, Rendallnak sikerült valamennyi szövetségesével szorosabbá fűzni a kapcsolatot, ha nem is olyan szorossá, amilyenné Safet-nők szerették volna. Luisát Nina fektette le, a fiúk pedig szobafogságukat töltötték. A felnőttek eközben a szalonban élvezték Lynia kávéját, és süteményeit. Rendall már nem is csodálkozott azon, hogy mindezt anélkül érte el a lány, hogy jobb kezét tudta volna mozgatni. Azon meg még kevésbé, hogy legalább annyi és még jobb ajánlatot kapott érte, mint amit Vian mondott annakidején, akivel a következő napi bálon tervezett találkozni. Az egyik legfinomabb ajánlatot Lyniáért egy kopasz, haspók nagyúr tette, aki annyi aranyat fizetett volna ki érte, amennyit a lány súlya nyom. Rendall elismerően biccentett, és elmosolyodott. Lyniát annyi aranyért sem adta volna, amennyit az a kövér disznó nyomott. Mikor később, aznap éjjel ezt vigyorogva elmesélte Lyniának, az halkan felkuncogott.
- Bár rendkívül hízelgő az ajánlata, attól tartok, a jó lord nem sokáig élvezhette volna új szerzeményét. Előbb szököm meg, és érek vissza hozzád a palotába, nagyuram, minthogy a hajója kifusson egyáltalán a kikötőből.
Rendall szívéből nevetett fel. Pontosan erre a válaszra számított a kis nyavalyásától.
- Tudod-e, mi jár a szökött rabszolgának? - nézett keményen utána a szemébe.
- Fogalmam sincs, nagyuram - felelte ártatlanul a lány. - Én egyrészt nem vagyok rabszolga, másrészt holtomiglan hozzád tartozom. Tehát nem számít szökésnek, ha visszatérek hozzád. A lordsád felajánlását meg, gondolom, köszönettel elfogadod nagyuram, és az új árvaház felépítésére fordítod, amit róla nevezel majd el...
Rendall kishíján lefordult az ágyról nevettében.
- Nem, kisgidám - mondta kitörölve a könnyeket a szeméből. - Megmutatom, mi jár neked.
S mint mindig, most is állta a szavát.

De most még este volt, és Rendall az elismeréseket zsebelte be, valamint a szerződéseket erősítette meg. Ekkor történt meg, hogy - az igazat megvallva Nina jóvoltából - hirtelen kifogyott a tinta a szalonban lévő kalamárisból. A nagyúr éppen Akmarral írta volna alá az új szerződésüket.
- Menjünk a dolgozószobába - javasolta Rendall, és a két férfi elindult a folyosón. A nagyúr ugyan menetközben egy pillanatra összevonta a szemöldökét, mintha elsuhant volna mellette valami, de azután továbbment. Szemeit, érzékeit azonban nyitva tartotta. Ha nem besurranó, ami kétséges lenne a megerősített őrségnek köszönhetően, akkor valószínűleg hamarosan új tanítványai lesznek... Szokása szerint azonban türelmesen megvárta a dolgok kimenetelét. Beléptek a dolgozószobába, és rögtön érezte, hogy valaki járt bent. Felmorrantott. Ez már több mint csíny. Ha a vendégeit piszkálják, hagyján. Lyniát... Nos, egyszer még eltűrte. De, hogy hozzá pofátlankodjanak be... Szemmel láthatóan Akmarnak sem tetszett valami.
- Miért szimatolok félelmet? - kérdezte fellobbanó lánggal a szemében. Rendall úgy lépett oda az íróasztalához, mintha kötéllel húzták volna. Látszólag semmi változás. Egy mozdulattal leszerelte a rárakott csapdáját, és kinyitotta a fiókot.
- Kijjebb vagyok három druidamedállal, Akmar - nézett fel a másik férfira csendesen.
- Ha a fiaim tették, beljebb leszel két tanítvánnyal - mordult fel a másik.
Eközben a fiúk lélekszakadva rohantak fel a harmadikra, ahol már Nina várta őket.
- No, hadd nézzem - vonta össze a szemöldökét. - De ajánlom, valódiak legyenek. Druida vagyok, megismerem a hamisítványt...
A két fiú az orra elé tartotta Lupan és két társa medálját.
- Hmm - billentette oldalt elismerően Nina a fejét. - Valamit mégis tudtok...
Ebben a pillanatban hangzott fel két emeletről lejjebb Akmar kiáltása.
- Rahom! Maresh! Most azonnal gyertek ide!
- Méghogy sosem buktok le - kuncogott Nina.
- Mit csináljunk most? - kérdezték teljesen megzavarodva a fiúk.
- Rejtsétek el - intett Lynia szobája felé a lány. - Most úgyis odalent van a konyhában. Én a helyetekben nem találnám ki, mit szólna a nagyúr, ha rajtakap titeket a tőle lopott holmijával a kezetekben...
A két fiú biccentett, kinyitották a zárat Lynia ajtaján, majd besurrantak. Nina ártatlanul nézett a levegőbe. A fiúk kijöttek.
- Na?
- A szekrény alá csúsztattuk. Ott sosem takarítanak.
Nina elfojtott egy vigyort. Nálatok lehet, hogy nem, de ez Rendall nagyúr háza, és itt én szoktam takarítani...
- Jobb, ha most eltűntök, mint aki a szobájában tölti a büntetését - javasolta nekik. - Ne arra! A másik irányba!
A két fiú elloholt a hátsó lépcsőház felé, ami egy ritkán használt, szűk, kényelmetlen csigalépcső volt, ezért Nina minden lelkiismeretfurdalás nélkül kente be szappannal a legfelső lépcsőfokát.
- Ezt Lyniáért, szemét orkpotyadékok - nézett utánuk meghallva a hatalmas robajt. - Egy kis szerencsével kitöritek a nyakatokat...
Miközben a nagy zajra mindenki odarohant, Nina észrevétlenül beosont Lynia szobájába, és kicserélte a medálokat, ügyelve arra, hogy a lány rögtön észrevegye őket, ahogy belép a szobájába.
- Ezt pedig Lupanért - mondta csendesen, majd távozott, és csatlakozott a szörnyűlködőkhöz.
A két kamasz többé-kevésbé ép bőrrel úszta meg a lépcsőt, végülis kezdő tolvajok voltak, tudtak esni. De amit ezután apjuktól kaptak... A két kölyök azonban keményen kitartott ártatlansága mellett és csak annyit voltak hajlandóak elismerni, hogy kilógtak a szobafogságukból. Rendall szó nélkül várakozott sorára, kényelmesen elhelyezkedve a dolgozószobája egyik karosszékében, csizmás lábát keresztbe vetve a térdén. Türelmes ember volt... Ugyanilyen nyugalommal rakosgatta Winifred is a kártyalapjait. Nem volt kérdéses előtte a fiúk sorsa. Noha ennél nagyobb balhékat is megúsztak otthon, ezúttal vendégségben voltak, és Akmarnak fontos volt Rendall-lal való szövetsége. Lynia sorsa ugyan különösebben nem érdekelte, de vendéglátójuktól lopni már számára is más kérdés volt.
- Engem első lépésként a három medálom holléte érdekel - nézett a fiúkra Rendall nyugodtan, mikor apjuk végzett velük. Felemelte mutatóujját. - Nem a némaság. Nem a hazugság.
Rahom és Maresh sápadtan nézett egymásra. Ami apjuknál általában működött, Rashmad nagyuráról egyszerűen lepergett. Ebben a pillanatban szorult helyzetükből kopogás váltotta meg őket, úgy tűnt.
- Most ne - szólt ki Rendall.
- Nagyuram - hallatszott Lynia hangja. - Attól tartok, ez az ügyetekhez kapcsolódik...
- Gyere be akkor.
Lynia belépett, jobb karja még mindig felkötve. Térdet hajtott Rendallnak, majd Akmarnak és Winifrednek. Fejét odabiccentette a fiataluraknak, végül illedelmesen megállt, és várta, hogy megszólítsák. Rendall szeme összehúzódott. Lynia sosem volt ennyire merev a formaságokat illetően...
- Nos? - nézett rá.
- A szobámba mentem, nagyuram. A szekrény alól egy, a szobához nem tartozó holmi szíját láttam kilógni. Úgy érzem, ez nem hozzám tartozik, jóval inkább hozzád, nagyuram.
S ezzel Lynia elővette zsebéből a három druidamedált, és nyugodtan felmutatta. A dolgozószobára néma csend hullott. Winifred kezében megállt a kártyalap. Akmar szeme összehúzódott, majd ránézett fiaira, akik viszont nem tudták levenni szemüket a medálokról. Arcukról a két nagyúr mindent leolvasott. Ennél több bizonyíték egyiküknek sem kellett. Lynia pillantását Rendallról a két fiúra, majd apjukra emelte, végül ismét Rendallra. Ura intésére átadta neki a medálokat. Rendall kezébe véve a nyakláncokat, megmozgatta a fejét. A kölykök a tolvajvilág összes hibáját elkövették. Hagyták, hogy felfedezzék a lopást. Hagyták, hogy elkapják őket. Hagyták, hogy idejekorán előkerüljön a zsákmány. De a legrosszabb: annak az illetőnek szobájába dugták el, akire utoljára gondolna mindenki lopásnál. Nem véletlenül volt ennyire formális a lány... Szeme kifejezéstelen volt, de Rendall tudta, hogy Lynia minden törvénytisztelő porcikáját mélyen sérti még a feltételezés is. Másodjára tesztek keresztbe Lyniának... Végetek van, kölykök...
- Köszönöm, Lynia - bólintott a lánynak. - Elmehetsz. Küldd ide Lucast, légy szíves.
Lynia még egyszer meghajtotta a térdét, és távozott. Rendall csendes mosollyal lengette maga előtt a medálokat, hagyva, hogy Akmar elintézze a többit.
- Felmentek a szobátokba csomagolni - mondta az nyugodt, halk hangon. - Utána a ládáitokkal együtt megjelentek itt.
A két fiú elodalgott. A két férfi csendben várakozott, Winifred békésen pasziánszozott tovább. Közben megérkezett Lucas is, és csatlakozott hozzájuk. Sejtette, mi fog következni, az egész ház erről beszélt. Végül a két kamasz is megjelent lihegve és fújtatva, alig bírva el súlyos ládáikat. Hiába, idáig szolgák hada cipelte utánuk...
- Nos fiaim - nézett rájuk Akmar, majd Rendall felé intett. - Ismerjétek meg az új apátokat, uratokat, tanítótokat, az isteneteket. Ő Rendall, Rashmad nagyura. Ő a legjobb. Őtőle mindent megtanulhattok. Ő az az ember, aki mostantól a kezében tartja az életeteket. Az csinál belőletek, amit akar. Ha szerencsétek van, tolvajt. Ha nem... - Akmar széttárta a kezét. - Ha akkor még éltek, találkozunk öt év múlva. Minden jót.
Akmar biccentett Rendall felé, aki visszabólintott. Apjuk még egy utolsó pillantást vetett fiai sápadt arcára, majd odasétált Winnifredhez, aki kecsesen felállt székéből, és férje karjába kapaszkodott. Végigvonult az oldalán az ajtóig, és együtt távoztak. Ahogy végigsétáltak a folyosón a szobájuk felé, Winnifred gyönyörű száján mosoly suhant át. Ez a hét számára is kitűnően alakult. Kétséges, hogy mostohafiai túlélik Rendall kiképzését, ha mégis, kiestek apjuk kegyéből és évekig színüket sem fogják látni. Legfőbb ideje tehát az új örökösnek... Felpillantott Akmarra, ki ezenközben nyugodt arccal ment mellette, arcáról szinte semmit nem lehetett leolvasni. Winnifred azonban megtudta, amit tudni akart. A pár eltűnt a lépcsőfordulóban.

Rendall eközben még egy percig hintáztatta maga előtt a medálokat, majd sötét derűvel felnézett a két kamaszra.
- Nos - kezdte el barátságos hangon -, először is lopni akartatok tőlem. Ez elég rosszul veszi ki magát nálam. Ráadásul nem egyszer, de kétszer fordultatok Lynia ellen, aki mind a házamban, mind a városomban tabu. Mindenki számára. Lucas, mi is történt a legutóbbi próbálkozóval?
- Eltörted a bokáját, nagyuram, levágtad két ujját, kimetszetted, akár a disznót, és végül egy rosszabb bordélyba adtad el, mert sehol máshol már nem volt értéke, lévén teljesen összevagdostad és égetted a szuka arcát - válaszolta Lucas azonnal.
- Pedig nálam szolgált - merengett el a nagyúr -, ahova nem jut be akárki... S milyen tehetséges tolvaj volt... S milyen szép...
Eltűnődött hosszú percekig, majd a két, szemlátomást jegenyelevélként remegő fiúra biccentett.
- Apátok azt kívánja, hogy tanuljatok. Kérdés, hogy ez csak az ő kívánsága vagy a tietek is?
- A miénk is, nagyuram - mondta gyorsan Rahom.
- Tolvajnak lenni nagy kihívás, főleg nálam - folytatta nyájasan Rendall. - Nem tudok mit kezdeni nem kellőképpen motivált újoncokkal.
- Nem fogsz bennünk csalódni, nagyuram - tette hozzá Maresh.
- Ettől tartok én is - húzta el a szája szélét Rendall. - Amit ma tolvajlás néven műveltetek, az maga volt a katasztrófa. Ám legyen. - Kezével lustán a másik férfi felé intett. - Ő Lucas. Mostantól neki tartoztok engedelmességgel mindenben. Az ő szájával beszélek én is. Elkezditek a legaljáról, és majd meglátjuk, meddig juttok el. Élve. Az istenek hoztak nálam, újoncok.
Rendall felállt, betette a fiókjába a medálokat, bezárta és becsapdázta, majd Lucas felé biccentve távozott. Lucas meghajtotta a fejét, majd visszafordult a fiúk felé. Elértette ura korábbi pillantását. A két fióktolvaj külön alapossággal fogja megtanulni Lynia helyét Rendall városában. A hirtelenszőke lányt amúgy is mindenki kedvelte a nagyúr szervezetében. Az, hogy a két elkényeztetett úrfi jóformán megnyomorította egy tréfa kedvéért, ami ellen még csak nem is tudott védekezni, hiszen a tolvajmesterség legalapvetőbb részeiről sem volt tudomása, rossz, nagyon rossz napokat ígért nekik, most, hogy a védett, kivételezett helyzetükből egyszerű újonc tolvajokká váltak lent, odalent, nagyon mélyen a ranglétra legalján... Párduc zöld szeme felvillant. A kamaszok perceken belül életük első leckéjét tanulták meg: rettegjenek ettől a zöld lángtól. Rendall, miközben végigsétált a folyosón, elvigyorodott. Magában jól tudta, hogy kölykök határozottan tehetségesek, ha le tudták szerelni a csapdáját. De túl nagy az önbizalmuk, és túl kevés a fegyelmük. Nem baj, vigyorogott tovább, ahogy Lynia szobája felé vette az irányt. Idő van, mint a tenger... Ha másra nem is lesznek képesek, azt alaposan megtanulják, hol is kel fel Rashmadban a nap...

Nina mindeközben éppencsakhogy utolérte a Lynia állapotát ellenőrző, és már távozóban lévő Caraganát.
- Asszonyom, asszonyom - futott utána kifulladva.
- Mit kívánsz? - nézett az rá csodálkozva. Ámulata még nagyobb lett, mikor látta, hogy a lány óvatosan körülnéz, majd megpróbálja beljebb húzni a bokrok közé.
- Nina - mosolyodott el -, ha valamit titkolni akarsz, sose rejtsd el.
- Megjegyzem, asszonyom - bólintott elpirulva Nina.
- Hozd a kosaramat a kocsiig - nyomta a lány kezébe Caragana a holmiját. - Közben meséld el, mi nyomja a szíved.
- Asszonyom, Lynia mondta, hogy te jársz druida közösségekbe, kereskedni.
- Előfordult - bólintott Caragana. - Miért?
- Ha legközelebb mennél... - Nina nagyot nyelt, de nem volt más választása. - Megtennéd, hogy ezeket eljuttatod a tulajonosainak?
- A féllábú szajha háromszemű kölyke - maradt tátva Obeya szája, mikor meglátta, mit nyomott Nina a kezébe. - Ez igen, kislány - nézett fel elismerően.
- Ki kell egyenesítenem a dolgokat - mondta halkan Nina. - Tartozásom van, amit muszáj kiegyenlítenem. Segítenél benne? Nem kérem a bocsánatukat, mert én magam is tudom, hogy nem érdemlem meg. Csak tudják, hogy... hogy nem gonoszságból tettem, hanem... ostobaságból.
Caragana halványan elmosolyodott, majd biccentett.
- Ne félj semmit, kicsi lány. Eljuttatom ezeket oda, ahova kell. Az üzeneteddel együtt. De ez kettőnk között marad - emelte fel az ujját az elf. - Nagy bajba kerülünk te is, én is, ha ez valaha kiderül...
- Magam is ebben reménykedtem, aszonyom - mondta megkönnyebbülten Nina.
- Jól van - mosolygott a másik. Eközben odaértek Caragana pónifogatához. - Köszönöm a segítségedet, innen már magam is boldogulok.
- Jóéjt asszonyom - hajtotta meg a térdét Nina, majd arcán boldog mosollyal visszafutott a házba.
- Jóéjt, Nina - szólt vissza Caragana és áthajtott a kapun.
- Jóéjt, kicsi druida - mondta csendesen Obeya magában, ahogy hazafelé zörgött.

Elérkezett végre a másnap este. Az év eseménye, a Télfordulós Bál. Lyniát már kora reggel elnyelte a teátrum konyhája, magával víve Ninát is, hogy segítsen neki, és legyen a jobb karja. Ugyanúgy készülődtek a zenészek, a táncosok, na és persze szigorú biztonsági intézkedéseket vezetett be Yoras is. Volt ugyan később az este folyamán egy illúzionista bemutató, de ezt egy bárd végezte, az épületen pedig megerősített teleportgátló volt. A nagyterem egyik szélén, hatalmas asztalon tornyosultak a nagyúrnak szánt ajándékok, értékükből már most egy kisebb várost lehetett volna venni. Külön mágiapajzs és a nagyúr saját őrsége védte, Lucas irányításával. A két Ashkabar fiút mélyen elnyelte a céh egyik tolvajképző épülete. A kamaszok második, igen alapos leckéje az ő új helyük, valamint Lynia helyének megtanulása volt, amire az elkövetkezendő hetekben nagyon gyakran emlékeztették őket. Lynia erről mit sem tudott. Nem mintha Villámkezűt egy percig is érdekelte volna a két süvölvény sorsa, kik a Tüske gondosan kidolgozott terveinek felét húzta át egyetlen csapdával. Nem hiába nem történt semmi Rendall bankettjén, akárcsak a város fogadóiban, ahol a meghívott nobilitások szálltak meg. Ha Yoras tudta volna, hogy gondos munkája végülis két elkényeztetett úrifiú miatt lett eredményes...

Az esti harangszó után lépett az addigra megtelt terembe maga Rashmad nagyura, kinek mindenki térdet hajtott. Rendall elmaradhatatlan vértjében, fegyvereivel és korbácsával, kényelmes léptekkel ment végig a termen, az előtte tiszteletteljesen megnyílt folyosón, majd ült le a végében a számára felállított magas támlájú székben. Egyetlen változás rajta díszes öltözéke, hollófekete köpenye és a Rashmad lordságát jelképező fehérarany homlokpánt volt, közepén finom mívű vésettel, Rashmad címerével: sárkány tartott mancsai között egy páncélt, apró, de annál tisztább rubintokkal körberakva. Lynia fejcsóválva nézte egy távoli sarokból. A férfiből áradó, egész termen áthatoló természetes delej jóformán mindenkit megfogott és fogva is tartott, őt magát is beleértve. A vámpírok bűbáj varázsa ellen védve volt, ám Rendall természetes vonzása ellen annál kevésbé. A férfi a maga életveszélyes módján nagyon is vonzó szörnyeteg volt. Ennek persze Rendall is tökéletesen tudatában volt, és a legnagyobb mértékig ki is használta. Nem mondhatnánk, hogy nem élvezte a felhajtást, de jól tudta, hogy az igazi hatalom nem itt és nem így jelenik meg. Ahogy megfordult, és leült, szeme elismerően villant a felhalmozott ajándékhalom, és szövetségesei felé. Még három-négy ilyen sikeres év, mint a mostani, és elkezdhet gondolkodni a terjeszkedésen. Ki hitte volna mindezt tavaly ősszel, mikor még magáért a gyeplő birtoklásáért küzdött... Szemét lassan végighordozta összegyűlt alattvalóin. Jól tudta, kik szolgálják teljes hűségből, avagy jól felfogott üzleti érdekből, kik a tányérnyalói, kik mosolyognak kényszerből, és kik tervezik a saját pecsenyéjüket sütögetni az ő tüzén. Odabólintott a hoppmesterhez.
- Kezdődjék hát a vigasság! – kiáltotta az.
Szólt a zene, fogyott a sok finom étel, a bor, táncoltak az urak és a hölgyek, mit sem tudva arról vagy egyáltalán érdekelve őket az, mennyi keserves nap telt el megfeszített munkával másoknak az ő szórakoztatásukra. Lynia, ha lehet, még az előző estén túl is felülmúlta önmagát. De ugyanúgy remekeltek a zenészek, az összes kiszolgáló személyzet, akik uraik szórakozásáról és kényelméről gondoskodtak. Rendallhoz sorban odajárultak a város előkelőségei tiszteletükről és rangsorban elfoglalt helyükről biztosítva a nagyurat, akárcsak kisebb üzletpartnerei, köztük Vian Marpenoth kapitány is, kivel Rendall jóval több szót váltott pár udvariassági formulánál. A kapitány komolyan végighallgatta, majd biccentett, hogy a nagyúr ajánlatát mindenképpen megfontolja, és arra leghamarabb egy hét múlva választ fog adni. Rendall elvigyorodott magában. A derék kapitányra egyáltalán nem volt hatással az a felhajtás, amivel gyengébb üzletfeleit le tudta nyűgőzni vagy hengerelni. Veszett egy alkusz, gondolta magában, de az biztos, hogy idáig csak jól jártam vele... Vian az elmúlt félévben a félig hízelgő, félig hírhedt Halfarkas nevet érdemelte ki magának, más kalózhajók elleni támadásai miatt. Külön rabszolgákra nem vadászott, jóval inkább a hazatérő, zsákmánnyal megrakott hajókra, felettébb sikeresen, ahogy a tengeri ragadozómadár is teszi más, fiókáiknak csőrükben élelmet vivő madarakkal. Megbeszélésük végén Vian bekapta Lynia egyik remekét, majd a nagyúr szemébe nézve könnyedén megjegyezte, hogy hallott a lányt érintő ajánlatokról, és reméli, amennyiben a nagyúr mégis megválna tőle, úgy még mindig neki tartja fent az opciót, noha akkora összeget eszében sincs kifizetni érte, amekkorát már hallott rebesgetni. Rendall elvigyorodott, és biztosította Viant elsőbbségi helyéről. Magában elképzelte Lynia arcát, ahogy aznap éjszaka a vele való szeretkezése közben szépen, lassan, élvezettel fogja neki adagolni imádott kapitánya minden egyes szavát. Minden szót egy-egy mozdulattal kísérve. Előre várta és élvezte azt a dühöt és tüzet, ami Lyniában fog majd felrobbanni, pont a megfelelő pillanatban. Váltott pár szót Lady Winifred Wondermere Ashkabarral is. A dáma halálsápadtan vette tudomásul, hogy mostantól két gazdája van, és a híreit, a pontos híreit nemcsak a férjének, de Rashmad nagyurának is fogja szállítani, utóbbinak a férjéről is. Rendall nem tudta elfojtani vigyorát, ahogy a távozó nőt figyelte. Szó szerint a szemét törölgette a nevetéstől aznap délután, mikor elolvasta a királyvárosi kapcsolata jelentését. Winifred, a félork nőstény... Azt tudta, hogy a nő sosem jött rá, ki kezdte el róla ezt terjeszteni, csak annyit, hogy az aznapi bálon kezdődött, mikor Desharik LaMartent kegyelemben részesítették, és ahonnan a paladin elszöktette Vynylanne Ravenstone-t. Rendall teljes szívéből elvigyorodott. Ő bizony összeadta az aranydukátokat, és mivel Vynylanne-ről már jóval korábban kiderítette, hogy ugyanolyan üresfejű ribanc volt, mint Winifred (bár maradt volna is meg annak!), mielőtt a kalandozókhoz csatlakozott, biztos volt a kettőjük közti rivalizálásban. Sőt, maga Winnifred dicsekedett el kis húzásával a tyrannak annak idején. Bizony, Vynylanne is pont egy számára kínos ügy miatt tűnt el annakidején a városból. Majd, miután legközelebb felbukkant, Winifred nyakába rögtön egy mágikus nyakék került... Törlesztettél kicsi lány, ugye, vigyorgott magában a férfi. Vagy te, vagy a férjed...

Végül elérkezett az este fénypontja, az illúzionista bemutató. A hoppmester Rendall fülébe súgott valamit, aki bólintott. A hoppmester jelzésére mindenki elcsendesedett. Még a cselédek és a konyhai személyzet is megállt a bejárati ajtóknál, kíváncsian és a kapott engedély miatt hálásan az eseményre.
- Nagyuram – hajtott tiszteletteljesen fejet a hoppmester, majd a tömeghez fordult. - Hölgyeim, s uraim, következzék az este igazi csodája, a kecses Lady Graycen!
Gesztenyevörös, ragyogó zöldszemű, gyönyörű bárd jelent meg előttük semmiben. Kora harminckörüli lehetett. Mélyen térdet hajtott Rendall előtt, kinek szeme érdeklődően felvillant, majd végignézve a bárd testét, egész más tervei kezdtek kibontakozni az éjszakát illetően. A nő meghajolt a közönség előtt is, és lágy zenére elkezdett énekelni. Hangja édes-bús borongós volt, mozdulatai lágyak, kecsesek. Éneke mindenkit magával ragadott. A hallgatók pillantása elhomályosodott, ahogy saját emlékeiket felidézte a régi dallam. Még Rashmad nagyurának is valahogy meglágyultak a vonásai. Nem, azt nem mondhatnánk, hogy a dal vagy akár a bárd mágiájának hatása alá került volna, de kétségkívül elismerően figyelte az előadást. Graycen éneke végén dörgő tapsot kapott, a közönség tombolva ünnepelte. A bárd kecsesen meghajolt, majd ismét Rendall tekintetébe mélyedt a szeme. A férfi viszonozta a pillantását, szavak nélkül is megértették egymást. Végül biccentett. Graycen elmosolyodott. A terem félhomályba borult, csak a bárdot világította meg a fény. Írisze kifehéredett, két kitárt tenyeréből pazar színekben játszó káprázateső szóródott szét. A nézőközönség lenyűgözve figyelte a szín- és fényjátékot. A tömegben egyedül Ynabelre nem hatott a mágia, aki egyszercsak felkapta a fejét. A valóság egy szövete megváltozott. Mágia a mágián belül? – ütött bele a felismerés. Ám még mielőtt mozdulhatott volna, egy árnyék mögötte vékony tűt szúrt belé, majd elkapta, és egy székbe ültette az ájult testet. Yanick észrevétlenül továbbállt. Az ajándékok halma fölött eközben megremegett a levegő, és anélkül, hogy bárki meglátta volna őket, három alak kezdett elősiklani a semmiből. A bárd nemcsak a teleportgátló mágiát, de a pajzsot is leszedte a fényeső alatt, ezeket viszont csak itt, a teremben volt képes elvégezni. A három alak egy pillanat és hang nélkül végzett az őrökkel, akik azt sem tudták, mi történt velük, lévén őket is teljesen megbűvölte a bárd igéje. Az egy újabb igét készített elő, ami már csak az utolsó szavára várt. Ekkor lehajtott fejjel befejezte a káprázatesőt, a fények újra kigyúltak. Ismét dörgő tapsvihar hangzott fel. Graycen újra felnézett, tekintete ismét Rendalléban, akinek szeme most már jól láthatóan kezdett parázslani a vágytól. Lynia karját összefonva, tekintetében különös fénnyel figyelte gazdáját. Graycen elmosolyodott, egy pillanatra sem véve le szemét a férfiról. Széttárt ujjakkal húzta le az arca előtt a tenyerét, lehajtotta fejét, majd hirtelen felemelkedő kezeit arca előtt a magasba lendítette. Néma csend támadt. Ahogy a bárd felemelt kezeit kétoldalt lehúzta, testéről úgy hullott le az illúzió. Caragana elismerő mosolyra húzta a szája szélét. Ezt ő maga se csinálhatta volna jobban. A Rendall tekintetébe mélyedő zöld szemek megbarnultak. A gesztenyevörös haj megrövidült, már csak a nő nyakába hullott, színe hollófeketévé változott. Az arc átalakult, megfiatalodott. Egy pillanat múlva az érett szépségű harmincas bárd helyett egy huszasévei elején járó mágus állt, szemeiben felcsapó nevetéssel egyre a nagyúr tekintetében. Rendall pillantásában a vágy parazsa izzó harag lángjává gyúlt.
- Lady Vynylanne Ravenstone LaMarten – mondta csendesen, de mindenki által hallhatóan. – Az istenek hoztak nálam. Mindörökre.
Kezével intett embereinek. Ám Vynylanne elmosolyodott, maga körül kört írt le, aminek hatására minden feléje induló ember megtorpant, képtelenül egyetlen további lépésre. Rendall maga is a székébe szegeződött. Azonban tudta, hogy nem sokáig, rajta nem fog olyan erősen a mágia, mint társain. Vynylanne is tisztában volt ezzel, így időhúzás helyett inkább az ajándékhalomra mutatott. Rendall odanézett, és most már a düh nyomta a székébe. Két fehérköpenyes, díszes vértű, szőke paladin fogott közre egy rövid, barna hajú druidát, ki pompás zöld-arany ruhában, homlokán vékony aranydiadémmel állt mögöttük. Mióta Edera elveszítette hosszú fonatát a Rendall-lal folyó fogócskában, haja nem nőtt túl a tarkóján. Ám ez mit sem zavarta abban, hogy ne végezzen ugyanolyan hatékonyan az őrök ráeső részével, akiknek a tetemei az ajándékok körül hevertek. A lovagok közül Desharik szólalt meg.
- Boldog születésnapot kívánok nagyúr, a Tüske, magam és fivérem nevében. Az istenek adjanak neked hosszú életet. Felajánlásodat köszönettel elfogadjuk, Kéttoronyban, Sant Ord és Amiel templomaiban köszönő imát fogunk érte és érted mondani.
Rendall szeme vörös lobot vetett, hiába, az ige még mindig fogva tartotta. Akárcsak mindenki mást a teremben. Vynylanne ekkor felugrott magasra a levegőbe, és egyetlen ugrással, ami közben a feje fölött is átperdült, érkezett a lovagok elé. Rendall tudta, hogy ehhez semmilyen mágiára nem volt a szukának szüksége, átkozott vámpír erejét használta csupán, ami feltámasztása óta sem tűnt el belőle.
- Az istenek éltessenek, nagyúr – suttogta ő is lágy hangján, majd írisze kivilágosodott, befejezte a félbeszakított igéjét, és a három Tüske az egyik legtekintélyesebb ékszeres ládával együtt eltűnt. Rendall megmozdította a fejét, az ige a mágus távozása miatt végre múlóban volt. A nagyúr északi szomszédjára emelte gyilkos lángú tekintetét, mivel Edera még mindig ott maradt. A druida egy mozdulattal állította meg az igét hamarabb lerázó, így feléje indulható testőröket, majd kakaóbarna tekintetével Rendall szemébe mélyedt.
- Az istenek éltessenek születésnapodon, Rendall nagyúr. Olyan szívesen hívtál leveledben, hogy nem tudtam ellenállni neki, és magam is úgy gondoltam, hogy elevenítsük fel a régi szép napokat. Ahogy jó szomszédhoz illik, ajándékot is hoztam. Még egyszer köszönöm, hogy segítettél a druidáimon, és az előbbi nagylelkű ajándékoddal az új hely keresésében is kiveszed a részed, kárpótolva őket az orkoktól ért károktól.
Rendall dühe magasra csapott, és segítségével jóformán ledobta már magáról a kötőmágiát. Ederából azonban ekkor hatalmas, ragyogó fény tört elő. Mindenki rémülten hátrált, majd futott, horrorjuk győzedelmeskedett a rájuk tett varázs felett, de a teremből senki nem tudott kijutni a mágikusan lezárt ajtók miatt. Az általános pánikban egyedül Nina maradt a helyén, és gyönyörködött az átváltozás spirituális harmóniájában. A teremben a fény egy hatalmas zöld-arany sárkányba húzódott vissza. Dermedt csend támadt. Most már senki nem mert mozdulni, nehogy felkeltse a szörnyeteg figyelmét. Edera azonban csakis Rendallra figyelt, akire mindent lehet mondani, de hogy gyáva lenne, egyáltalán nem. Merev, feszült tekintettel nézett vissza a sárkányra, készen a végső harcra. Testéről már elmúlt a mágia, jól sejtette, embereiről is, egyedül már csak a sárkány jelenléte tartja vissza őket a támadástól, és az ő jelére várnak. Tekintete Lucasra villant, akinek szemében az ő zöld lángja lobbant fel. Nem, a Párduc egy percig sem fog magamra hagyni... Akárcsak Yoras... Vagy a kicsit szédültnek tűnő, ám szemében már világosodó Ynabel. Nem, ez a harc nem lesz egyesélyes... Edera azonban nem támadt, csak előrehajolt, és finoman magába szívta Rendall illatát. Az aranysárga szemek mélyen a férfi tekintetébe mélyedtek. A nagyúr jól tudta, ez az utolsó figyelmeztetés, jobb, ha nem próbálja visszaszerezni sem a ládáját, sem pedig újabb druidaközösségekre nem támad rá. Hirtelen újabb fény támadt, ami egyre zsugorodott. Ám mégsem a druidába tért vissza, hanem egy jóval kisebb arany-zöld sárkányba, ki akkora volt, mint egy familiáris. A semmiből egyszerre megszólalt Edera hangja, de mindenki meglepetésére nem Rendallhoz szólt.
- Nina kedves, magyarázd el majd neki, rendben?
- Igen, asszonyom – suttogta Nina. Szemét behunyta, hogy elrejtse könnyeit. Hozzászólt egy druida... Nem más, mint maga Lady Edera... Még egy csengő nevetés, majd Edera is eltűnt. A teremre visszaállt a teleportgátló, megszűnt az összes varázslat, egyedül a kis sárkány telepedett kényelmesen az ajándékokat tartalmazó asztalra, elégedett képpel szemlélve a kincseket. Rendall némán ült a székében pár pillanatig, majd megmozgatta fejét és halkan megszólalt. Érdekes módon mégis lehetett hallani a hangját az egész teremben.
- Ninocska?
- Igen, nagyuram – hangzott azonnal az engedelmes válasz a helyiség másik végéből.
- Gyere ide – intett kezével gyengéden Rendall. Nina odasietett ura elé, és térdre esett előtte, miközben tudta, hogy az egész terem osztatlan figyelmét élvezheti. Nem tette.
- Nos – nézett rá le a férfi szelíden -, áruld el nekem, hogy válhatott Ederából sárkány, ha nem volt hozzá elég belső energiája?
- Gondolom, nagyuram - felelt Nina rövid gondolkodás után -, az elmúlt négy évben ő is sokat fejlődött. Ugyanakkor nyugodtan kaphatott megint energiát a goldengrassi entitástól, amit most használt fel.
- Na és ez a kicsike? - intett a férfi a sárkány felé.
- Nagyuram, ő egy őrző – felelte azonnal Nina. – Egy druidaőrző. Nem lehet, illetve nem érdemes rátámadni, mert visszaváltozhat az eredeti méretére is akár. A lady varázslatától függően.
- Na és mit őriz? - kérdezte a nagyúr kíváncsian.
- Az ajándékaidat, nagyuram.
Rendall felvonta szemöldökét.
- Nekem vagy tőlem?
- Egyelőre tőled, nagyuram.
- Egyelőre? – érdeklődött Rendall.
- Ha megfelelsz a próbájának, onnantól kezdve neked fogja. Csak neked és soha senki másnak. A te őrződ lesz, nagyuram.
- Na és milyen próbája van?
- Ezt egyedül te tudhatod meg, nagyuram. Senki másnak még hallania sem szabad a próba tisztasága érdekében.
Rendall szemében fény gyúlt ki. Felállt, és odasétált a sárkányhoz, aki ránézett. Tekintetük egymásba mélyedt. Szemmel láthatóan egymás bensőjében váltottak párbeszédet. Végül a kis sárkány kitátotta száját, és egy arany lángnyelvet fújt a férfira, aki egy hang nélkül tűrte a fájdalmat. A ruhája alatt a bőrén, keresztbe a testén kirajzolódott az arany lángnyelv, minek a végei az egyébként sértetlen inge felett a nyakán végződtek. Ezután a kis sárkány tiszteletteljesen bókolt előtte. Rendall félkézzel elkapta alulról a pofáját, gyilkos erővel megszorította, majd biccentett. A felajánlott szolgálatot elfogadta. Visszafordult a még mindig dermedt tömeg felé, és nyugodt hangon megszólalt:
- Mulassatok!

A bál a végére ért, már csak a rabszolgák takarítottak. Rendall Ében nyergében magával vitte Lyniát, a legkevésbé sem érdekelvén cselédje erőtlen tiltakozása bárminemű takarításról vagy a megmaradt ételek felmérésről. Sürgős játszhatnéka támadt. Elvégre ez az ő születésnapja vagy nem? Tudomása szerint mindenki megérdemel ilyenkor egy kis szórakozást. Főleg egy ilyen este után. Akármikor is legyen egyébként a születésnapja, amit csak az a drága lény tudhat, aki őt a Világra vetette. Ha a téli napforduló, hát a téli napforduló. Nem mindegy? Szorosabbra vonta ölelését a lány körül, és csődörét a legnagyobb iramába szökkentve rohant végig az utcákon.

A teátrum hátsó ajtaja kinyílt, Nina lépett ki rajta, hogy kivigye a szemetet. Pántja a kukákig engedélyezte számára a kijárást. A lánynak azonban esze ágában sem volt szökni. Hirtelen felnézett, és megdermedt. Kezéből csörömpölve gurult el a szemetesvödör. Az utca végében egy rőt őz állt, őt figyelve. Az állat kecsesen odasétált hozzá kopogó patáin, nagy barna szemeit a lány tekintetébe mélyesztette. Óvatosan megszimatolta Ninát, majd fénybe borult. Nina nagyot nyelt. Lady Edera állt előtte. A lány térdet hajtott volna, Edera azonban a vállánál fogva megállította a mozdulatban.
- Nekem ez nem szükséges.
Megfogta a lány remegő kezét.
- Lupan nevében köszönöm a medálokat. Sikerült meggyógyítanunk a farkast. Azt üzente válaszul, hogy nem fordítanak hátat többé neked, bármikor a segítségüket kérheted. Ha elvetődsz feléjük, szívesen látnak.
Nina behunyt szemmel bólintott. Nem fogadták ugyan vissza, de még így is minden álmát felülmúlóan megbocsátottak neki. Edera gyengéden folytatta.
- Nagy tettet hajtottál végre, kishúgom. Ne felejtsd el, attól, hogy te nem hallod Sylvanust, ő hall téged, és tudatában van létezésednek. Imádkozz hozzá, és a magad erejében meg fogod találni az egyensúlyt. Törekedj erre egész életedben. Tudom, nem akarsz velem jönni, de ha mégis meggondolnád magad, Goldengrassban otthonra lelhetsz.
Nina képtelen volt bármit is szólni. Szemét elborították a könnyek, és megrázta a fejét. A szabadságát saját maga akarta kivívni, mégpedig pánttal a nyakában, Rendall uralmában. Edera értően bólintott, és megsimogatta az arcát. Kezét ismét megfogva újra fénybe borult, és Nina a pánton keresztül is megérezte az egységet. Az egységet nővérével, Sylvanusszal. A fény lassan eltűnt, és mire felnézett, már Edera sem volt ott. Messze a távolból még hallott egy búcsúvijjogást.
- Sylvanus vezessen utadon, nővérem – suttogta, majd megfordult, felemelte a korábban kezéből kiejtett szemetesvödröt, és visszament az épületbe.

~~~

- Kész vagy, Luisa? - lépett másnap reggel a kislány mellé Nina. Luisa a lovaknál volt az istállóban, egyenként búcsúzott el tőlük. Még Ében, a különben gazdáján kívül bárkire életveszélyes csődör is békésen szuszogva prüszkölt rá. Luisa Ninához fordult.
- Köszönöm neked ezt a szép hetet, Nina - nézett komolyan a szemébe. - Nagyon jól éreztem magam veled.
Nina elmosolyodott.
- Örömömre szolgált, kisasszony.
Luisa megforgatta csuklóján a közösen elkészített karkötőt.
- Szeretnék én is adni neked valamit.
- Nem azért tettem, Luisa - rázta a fejét Nina.
- Tudom - mondta a kislány. - Éppen ezért.
- Na és mit adnál nekem? - guggolt le hozzá mosolyogva Nina.
- Egy titkot.
Luisa Nina pántjához érintette két kezét.
- Ezt csak a nagyúr veheti le, Luisa - mondta csendesen Nina.
- Tudom - szakította félbe a kislány. - Nem mintha én nem lennék rá képes, de a papa azt mondja, hogy másét nem szabad elvenni. Azután persze még hozzáteszi: úgy, hogy az illető észrevegye. A nagyúr téged mindenképpen észrevenne. De ezt nem fogja.
Luisa írisze kifehéredett. Nina döbbenten meredt a kislányra. Még sosem látott ilyen fiatal mágust. S amire készült... Mire végiggondolta volna, a pántján már visszafutott a fény. Nina mély lélegzetet vett. Újra érezte a kapcsolatot. Újra tudott varázsolni. Újra át tudott változni. Újra druida lett. A nyakán a pánt mostantól kezdve nem volt több egyszerű dísznél. Szólásra képtelenül meredt a kislányra. Annak visszabarnult a szeme, és rámosolygott.
- Eljössz majd meglátogatni?
- Ha a nagyúr elvisz magával, mindenképpen - suttogta Nina könnyes szemmel, majd átölelte a kislányt. Luisa szorosan kapaszkodott a nyakába.
- Luisa! - hallatszott egy hang kívülről.
- Ez a papám - mondta a kislány.
- Ideje indulni - bólintott Nina. Kézenfogta Luisát, és kimentek az udvarra. Nina besegítette a kislányt a hintóba, majd alázatosan oldalt lépett. Luisa apja, Caleb feléje fordult.
- Köszönöm, Nina - nyomott egy teli erszényt a kezébe. Nina rámeredt. A súlya alapján könnyedén meg tudta volna magát vásárolni vele. Meghajtotta térdét köszönetképpen, majd felnézett a férfi arcába, és mosolyogva rázta meg a fejét.
- Ez a gazdámat illeti, nagyuram - és rápillantott Rendallra, aki a közelükben állva figyelte a jelenetet. Arcán halvány mosoly futott át. Jól van, Ninocska.
- Én neked adtam - nézett rá Caleb -, azt teszel vele, amit akarsz. Magammal vinnélek Luisa mellé, de a nagyúr házanépe valamilyen rejtélyes okból - Rendall elvigyorodott -, hírhedetten hűségesek urukhoz. Gondolom, téged is hiába hívnálak.
Nina mosolyogva alig láthatóan megrázta a fejét. Luisa apja felnevetett.
- Miért nem lepődök meg? Egyszer azért megtudnám a titkodat - nézett át Rendallra, aki halkan felnevetett. Emberei hűsége, legyenek akár szabadok, akár rabszolgák, alapvető volt minden nagyúr számára. Ebben Luisa apja sem volt kivétel az övéivel. Kezet fogott egymással a két férfi, majd Caleb beült a lánya mellé, és becsukta a hintó ajtaját. A lovak nekifeszültek a hámnak.
- Nina! Nina! - hajolt ki Luisa utoljára az ablakon, mielőtt eltűntek a kapun túl.
- Sylvanus vezessen utadon, kicsi lány - suttogta Nina könnyes szemmel. Majd megfordult, és az erszénnyel a kezében odalépett Rendallhoz. Mélyen térdet hajtott neki, és anélkül, hogy felállt volna, átnyújtotta neki a pénzt.
- Ninocska - pillantott a szemébe a férfi mosolyogva, kezében súlyozva az erszényt. - Megérdemled, hogy ne maradj többé cselédlány. Holnaptól elkezdem a tanításodat. Mire végzel, minden csínját, fortélyát ismerni fogod mesterségednek, amit kiválasztottam számodra. Ez a pénz töredéke lesz annak, amit nekem fogsz keresni.
- Ahogy kívánod, nagyuram - hajtotta le Nina engedelmesen a fejét. Felette Rendall nézett le rá sötét, gonosz, elégedett tekintettel.

Kyrsti kirándulás

- Ez biztos? – nézett rá Rendall a jelentés felett Yorasra. Jócskán bennejártak már a télben, odakint dermesztő hideg, fagy és magas hó volt.
- Igen, nagyuram – bólintott az elf. – Több, egymástól független forrás is megerősítette. Kyrst szigete jelenleg teljesen védtelen. A hajóhada nagyobbik részét a két héttel ezelőtti vihar teljesen tönkretette. A többi a tengeren van valahol, zsákmány után kutatva. Még mit sem tudnak a katasztrófáról, vagy ha igen, a legközelebbi sem jut haza négy hétnél korábban.
Rendall megmozgatta ujjait. Nagyon is csábító célpont volt a sziget, hogy csak úgy otthagyja mások martalékául. Akkor már inkább az ő martaléka legyen... Továbbforgatta a gondolatait. A sziget kitűnő helyen van ahhoz, hogy megvédje Rashmad tengeri területét. Első lépés a terjeszkedés felé... Kis szerencsével nem is kell hozzá harc sem... Csak egy kis ravaszság, és nem várt meglepetés...
- Nagyuram – folytatta Yoras, kizökkentve Rendallt gondolatmenetéből. – Rossz hírem is van...
- A Tüske? – vonta össze a szemöldökét a másik. Miért is mindig ők jutnak az eszembe a rossz hír hallatán? Ám Yoras a fejét rázta.
- Nem, nagyuram. A Tüske visszavonult Kéttoronyba. A tél még számukra is túl kemény, mi sem portyázunk. A bentiek is lapulnak, amióta sikerült a hálójukat átvagdosni. A ködjárók.
- Mi rossz hírt jelentenének azok? – vonta fel a szemöldökét Rendall. Yoras nyugodt hangon folytatta.
- Eleinas és Madrason újból kiépítette az üzletet. Szivárognak vissza Rashmadba is. Téged ugyan egyelőre kerülnek, mint a tüzet, de Lyniára nagyon fenik a fogukat azóta is. Egyrészt, mint a gyógyítódra, másrészt, mint...
- Mint? – érdeklődött csendesen Rendall. Yoras kicsit hallgatott, majd folytatta.
- Köztudott, hogy mennyire ragaszkodsz hozzá, nagyuram. Nem is érdemtelenül. Forrásaim szerint el akarják kapni, hogy megzsaroljanak vele, és ha mégsem lehet veled értelmesen beszélni róla...
- Nos? – a nagyúr hangja szokatlanul lágyan csengett.
- Vele egyenesítik ki a veled fennálló tartozásukat. Mind saját magukért, mind az öccsükért, mind a szüleiért. Yolandát egy hónapja küldte máglyára a királyvárosi inkvizíció.
Rendall elgondolkozott.
- Ezt akkor is megtennék, ha leülnék velük tárgyalni. Már az anyjukkal sem tudtam két értelmes szót váltani.
- Magam is úgy gondolom, nagyuram. Ugyanakkor...
- Mi a gondolatod, fiam?
- Ha úgy döntesz, Kyrstre indulsz, szükséged lehet a gyógyítódra.
- Csakhogy Lynia mit sem tud a fegyveres harcról – nézett rá Rendall.
- Adj a kezébe egy tálcát, nagyuram – villantott fel egy vigyort az elf.
- Nem mondod, hogy téged is kivert – meredt rá Rendall, ám Yoras megrázta a fejét.
- Dehogyis. Viszont őmiatta oktatom külön az embereimet a fegyver nélküli, kocsmai harcra... Elég körülményes ugyan, lévén, hogy Lynia tíz körömmel védekezik bármilyen részvétel ellen... Nagyuram, esetleg ha te szólnál neki...
Rendall elvigyorodott, és ő is megrázta a fejét. Neki is csak határozott utasítására sikerült annakidején rávennie arra a lányt, hogy megüsse, akkor sem tért Lynia magához egy ideig a lelkiismeretfurdalás miatt. Igaz, ő sem, bár neki inkább kislány rúgása fájt... Jobb, ha nem fejleszti tovább ezt a tudását, túl jó lenne ebben is a végén. Egy jó indíttatású harcos pedig csak bajt okozna a céhen belül. Yoras ki is mondta gondolatát.
- Mindemellett nagyuram, külön kell rá vigyázni, ha meglátja a pántolásokat. Könnyen átfordulhat, és elveszítheti a fejét...
Rendall egyetértően bólintott. Nem véletlenül nem engedte idáig a lányt a rabszolgavermek közelébe. A kiégett jólelkű embernél nincs rosszabb és kiszámíthatatlanabb. Ugyanolyan veszélyt jelent önmagára mint környezetére. Könnyen beleőrülhet a hűsége és a mások iránti segíteni akarása közti őrlődésbe. Lynia különösen tisztalelkű volt. Rendall biztos volt abban, hogy nem bírná elviselni, ha valaki őmiatta lesz rabszolga, főleg, hogy maga is kétszer futott el a pánt elől, és viselte magán az uráét. Természetesen ezt a problémát is meg lehet oldani.
- Rendben Yoras – nézett az elfre. – Nézzük meg magunknak Kyrstet, és elvisszük Lyniát is.

- Én, nagyuram? – bámult döbbenten Lynia. – Hajóra?
- Úgy tudtam, szereted... – vonta fel a szemöldökét Rendall.
- Így igaz, nagyuram. A kikötőből nézni őket...
A férfi elvigyorodott.
- Most jóval közelebbről is nézheted. Velem jössz. Hozd magaddal a felszerelésedet is.
- Na és mikor...
- Most azonnal. Ha nem leszel korábban az udvaron nálam, magam megyek érted.
Lynia összerezzenve bólintott, sarkon fordult, és eltűnt az ebédlőből. Rendall továbbvigyorgott, majd kényelmesen befejezte reggelijét.
- Nina – lépett be Lynia a konyhába, felöltözve, vállán átvetve a táskája. Anélkül, hogy a lányra nézett volna, kivett az egyik konyhaszekrényből egy fonott ládát, kinyitotta a gyógyszeres szekrényt, és elkezdett pakolni bele. – A következő napokban, hetekben tied a konyha.
- Parancsolsz? – bámult döbbenten Nina.
- Nem én. A nagyúr. Magával visz.
- Hova? – kerekedett ki mégjobban Nina szeme.
- Hát ezt csak ő tudja – nyögte Lynia. – Az biztos, hogy valahova hajóval. Amilyen szerencsém lesz, pont a Sirállyal.
Nina résztvevően nézett a másik lányra. Bár akkor még nem volt itt, mikor Marpenoth heccelése miatt Rendall őrült módon megverte Lyniát, pontosan ismerte mind a társa mélyről fakadó ellenszenvét a Halfarkas iránt, mind a nagyúr tenyerének erejét, utóbbit saját bőrén. Rendall igencsak gondosan és alaposan tanította Ninát új mesterségére, aminek elfogadása amúgy a lánynak jó pár áthányt órájába került minden alkalommal, miután a férfi távozott tőle.
- Ne aggódj nővérkém – mondta Lyniának –, nagyon fogok vigyázni a konyhára.
- Magadra vigyázz, kicsi lány – sóhajtotta Lynia. Hirtelen felkapta a fejét.
– Ez a nagyúr lesz. Előtte kell kint lennem az udvaron, vagy képes lesz Ében után kötni a kikötőig...
Lynia kirohant az udvarra, menetközben kanyarítva magára köpenyét, majd megállt, és nyugodtan várakozott, mint aki már órák óta ott van, türelmesen gazdája érkezésére. Rendall a következő pillanatban lépett ki az ajtón, és nézett vigyorogva a lányra.
- Éppencsakhogy, kisgidám... Valaki mást akarj becsapni, ne engem.
Lynia mélyen bókolt.
- Téged soha, nagyuram. Nem is tudnálak, nem is akarnálak.
Rendall felnevetett.
- Ezért nem értem, miért próbálkozol vele, szuka.
Lynia döbbenten meredt a levegőbe, hogy a következő pillanatban egy rettenetes erejű kar fellódítsa a fekete csődör nyergébe, majd a tulajdonosa is utánaszálljon. Rendall, ahogy összeszedte a szárakat, észrevétlenül, ám annál fájdalmasabban beleharapott Lynia fülébe, majd csapata élén kirúgtatott a kapun, és a hóban elporzott a kikötőbe.

A hajó hevesen hánykolódott a hullámok tetején. A Vértenger igencsak viharos volt az évnek ebben az időszakában. Nem is merészkedtek ilyenkor hajók a vizekre. Pont ezt használta ki Rendall arra, hogy megszállja Kyrstet. Rajta kívül nem sok őrült volt a tengeren, mindenki inkább a biztos kikötőkben maradt. Odabent a hajó gyomrában Lynia a legkevésbé sem volt boldog. Egyrészt szó nélkül vitték magukkal, így üzenetet sem tudott hagyni társainak. Másrészt a háborgó tenger az ő gyomrát is igencsak megháborgatta. Arról nem is beszélve, hogy a legváratlanabb pillanatban taszította oldalba a Viharmadarat egy-egy alattomosabb hullám. Most is meglódította, ahogy kezében a teájával próbált kilépni a konyhából, és a földre esett. Persze a bögrét is kiejtette a kezéből, az széttörött, a tea pedig kifolyt belőle. A lány dühösen nyúlt egy rongy felé, hogy feltakarítsa. Egyszerre a keze megtorpant. Két csizmás láb tűnt fel előtte a semmiből. Felnézett, egyenesen Rendall derűsen villanó szemeibe.
- Rashmad úrnője a hajókonyhát takarítja. Kevés ennél izgatóbb dolgot láttam idáig...
- Parancsolsz, nagyuram? - esett le döbbenten Lynia álla. Rendall felnevetett, és talpraállította. Majd zsebéből elővett és Lynia fejére kötött egy díszes nászkendőt.
- Nagyuram? - próbált Lynia szóhoz jutni. Elvégre épp most vették nőül. Szeretett volna legalább annyit megtudni, hogy miért is érte ez a megtiszteltetés.
- Ne aggódj - nevetett továbbra is Rendall -, csak átmenetileg leszel az asszonyom. Hírhedett agglegény vagyok. Csakhogy Kyrstnek, mint minden szigeti városállamnak, megvan a saját furcsa törvénye: szabad nők csak férfirokonukkal vagy férjükkel léphetnek a földjére. Sajnos nem tűrik a házasságtörést sem, így az én asszonyom lehetsz egyedül. De ha már így esett, használjuk ki ezt a körülményt a magunk javára. Hmm, egész jól áll neked - nézett rá vigyorogva a még mindig hüledező lányra. - Lehet, hogy Rashmadnak is kéne egy ilyen sajátos törvény?
- Azonkívül, hogy épp bevezetted a álházasságot, nagyuram? - jutott végre szóhoz Lynia. Rendall harsogva felnevetett.
- Ez jó. Tetszik. Na, Lady Lynia. Gyere, beszélnivalóm van veled.

Rendall biztos volt abban, hogy senki nem számít a látogatására. Terve szerint nem csak egyszerűen kirabolni akarta a szigetet, hanem Rashmadhoz is csatolni. A kyrsti principális hatalma egy ideje már rogyadozott, egyre kevesebb befolyása és szava volt a Tengermelléki Tanácsban. Az, hogy a hajói is szétszóródtak a tengeren, csak továbbgyengítette a szigetet, és ez a legjobb alkalmat nyújtotta a bekebelezésre. Ha Rendall időben érkezik, meglepheti a principálist, na meg a többi nagyurat is. Ráveszi az öreget a szerződésének aláírására, amiben az védelemért folyamodik Rashmadhoz, és természetesen meg is kapja, éves jövedelmének alig nyolcvanöt százalékáért (elvégre valamiből Kyrstnek is élnie kell), ott hagyja bábként vagy az öreget vagy annak alig tizenéves unokáját (vagy sem, attól függően, milyen hangulatában is lesz az aláírás után, és mennyit kellett győzködnie), és kész. Felszedegeti még az elguruló (no meg a fán is leszedésre várakozó) almákat, ezután már jöhetnek is haza. Ehhez pont elég neki két hajó. A Viharmadáron megy ő, míg Vian a Sirályon követi. Ha két hajójával is kifutott volna, nagyobb feltűnést, és főleg gyanút keltett volna ellenlábasai szemeseinek, míg Marpenothtal a kapcsolatuk még nem igazán volt köztudott. A látszat kedvéért hagyta, hogy a Halfarkas "megtámadja" az ő hajóit is, lenyelve az innen származó veszteséget, cserébe a többi hajó elleni támadásokból származó nyereségért, amiért nem igazán kellett semmi egyebet tennie, csak nem nagyon kivizsgálni a felségvizein történő eseteket, na meg bújtatni a jó kapitányt, ha esetleg szorult volna körülötte a háló.

Lyniát is belefűzte terveibe. Bár eredetileg azért vitte magával, hogy biztonságban tudja, rájött, hogy még jobban hasznát tudja venni. Minden vesztesége ellenére a principális fényűző bált rendezett, hogy mutassa a látszatát valahavolt hatalmának. Kitűnő alkalom a bejutásra, főleg hölgy kíséretében.
- De hát én cseléd vagyok, nagyuram - nézett rá ekkor Lynia.
- Kastélyban nőttél fel - felelte Rendall határozottan. - Ne mondd, hogy nem láttál még estélyt. Ne mondd, hogy Derina nem tanított meg az urak táncaira. Én is láttalak táncolni a múlt évi tavaszünnepen. Van érzéked hozzá. Persze, mihez nincs? - nevetett fel a férfi. Lynia kétkedve bólintott. Az volt a feladata, hogy gyengítse Rendall hatalmát, nem pedig erősítse... Igaz, minél több erőt összpontosít a saját kezeiben, a végén annál jobban fognak ezek szétesni... Amúgy sincs más választása... Rendall továbbtűnődött.
- Sőt. Az én asszonyomként jobb, ha egy kis nemesi vonulatot is viszel magadba. Hozd elő nekem Derinát.
Lynia megrökönyödött. Életében ennél furcsább parancsot még nem kellett teljesítenie.
- Nagyuram - kezdte kétségeit óvatosan megfogalmazni -, nem hiszem, hogy te valaha is elvennél egy olyan lányt, mint Derina kisasszony volt. Nem volt különösképpen olyasvalaki, aki... figyelembe vette volna a környezetét...
- Jó hozományért... - vigyorgott Rendall.
- Ha komolyan az a kívánságod, nagyuram, hogy Derina legyek... - mondta még mindig kétkedve Lynia.
- Az, kicsi lány. Menj, öltözz át, hoztam neked ruhákat. Gyere vissza a vacsorára Lady Derinaként, Rashmad nagyurának hitveseként. Van rá félórád.
Lynia behunyta a szemét, majd bólintott, térdet hajtott és távozott. Ha neked ez kell... Hát akkor csak nézzed...

Egy óra múlva - noha Rendall félórát mondott neki -, belépett Lady Derina az ebédlőbe. Az asztalnál ülő férfiak, kik idáig rá várakoztak, ledermedtek. Rendallt döbbenete állította fel a székéből.
- Késtél - mordult fel, miután felfogta az előtte álló gyönyörű nő látványát. Lynia lélegzetelállító volt. Idáig általában egyszerű lófarokba fogott haja most tökéletes frizurában volt feltűzve, arcán diszkrét, ám annál elegánsabb smink, ruháját úgy viselte, mintha mindig is ebben járt volna. Tekintetében a melegség átváltott kedves leereszkedéssé, és ehhez társult még akarat és gőg is. Az egyszerű cselédlányból elkényeztetett, pompás dáma vált.
- Valóban, jó uram? - nézett rá Rendallra ártatlan nagy szemekkel Lynia, majd kecsesen odalejtett a főhelyre. Megvárta, hogy aláigazítsák a széket, és méltóságteljesen helyet foglalt. Miközben Rashmad nagyura még állt.
- Foglalj helyet, jó uram - mosolygott a férfire melegen. - Kihűl a vacsora.
- Lynia... - suttogta összeszűkült szemekkel a férfi.
- Derina, jó uram - vonta össze válaszul a lány neheztelően az ő szemöldökét. Tisztán láthatóan nem zavarta a férfi növekvő dühe. - Lyniát odalent találhatod a kajütben. Ha éppen gusztusod támadna a konyhaszagra... - fejezte be enyhe megvetéssel a hangjában. Rendall egy pillanatig mereven nézte, majd szemében derű és elismerés villant, elnyomva iménti haragját. Leült, felemelte poharát.
- Igyunk Rashmad első asszonyára!
Emberei egyöntetűen emelték poharukat. Lynia ragyogó mosollyal emelte fel a sajátját, és úgy tett, mint aki belekortyolt volna. A vacsora ebben a szellemben folytatódott tovább. Rendallnak gyakran komoly erőfeszítésébe tellett visszafognia magát. Lynia kedves, bájos, angyali volt, és mindig legalább három lépéssel ment túl minden határon. De akárcsak odahaza, itt sem torolták meg soha egyetlen egy megjegyzését vagy tettét. Ha meglátta felvillanni a lángot a férfi szemében, ártatlanul ránézett, várt egy kicsit, majd még továbbment. Pontosan tudta, mit engedhet meg magának, és azt is továbbfeszítette. Végül ahelyett, hogy háromszor agyonverte, és kétszer kihajította volna a hajóról a tengerbe, Rendall visszakísérte asszonyát a kabinjába. Az ajtóban lehajolt hozzá, és Lynia egy röpke csók után - ami csak szomjassá tette a férfit -, rámosolygott, jó éjszakát kívánt, és rácsukta Rashmad nagyurának orrára az ajtót. Kit az életben nem utasítottak még vissza. Pláne ilyen bájosan. Egy pillanatig mereven állt, majd megmozgatta a fejét. Odabentről halk kuncogást hallott. Szemében fellobbant a láng, és egyszerűen benyitott az ajtón. Lynia az ágyon ülve várt rá, keresztbe tett lábakkal. Csillogó, nevető szemekkel nézte a lobogó, gyilkos dühöt feléje közelíteni.
- Én jó uram, ha esetleg Lyniát kívánod... - kérdezte a lány huncut mosollyal.
- Ki az a Lynia? - kérdezte vissza Rendall, és megragadta a nőt, majd hanyattdöntötte az ágyon. A lány csengő nevetése messzire szállt.

- Hogy tudtad ennyire őt adni? - kérdezte később Rendall.
- Derina kisasszonnyal együtt nőttem fel, nagyuram. Születésétől fogva mindenkit az őrületbe kergetett maga körül, mégsem szorult érte soha.
- A Világ egyik legnagyobb rejtélye, hogy éppen paladin lett belőle... - meredt Rendall a levegőbe meredve.
- Mindig is annak szánták, nagyuram - felelte Lynia csendesen. - Nem mintha ő nagyon akarta volna. Vagy érdekelte volna. Végül elküldték a szülei, mielőtt túl nagy bajba keveri magát.
- Azért kíváncsi lettem volna rá... - csóválta a fejét a férfi.
- Hiszen az imént találkoztál vele, nagyuram...
- Csak a te előadásodban, kislány. Bár meg kell mondanom, az is elég látványos volt...
Lynia hallgatott. Fogalma sem volt róla, mi lett volna vele, ha akkor éjjel Rendall elkapja. Volt ugyan alap paladinjártassága, de nem volt még képzett tisztánlátó vámpírvadász. Nem volt más, csak egy üresfejű, naív liba, aki tudott harcolni valamennyire. Hirtelen eszébevillant Nina, és az ő új mestersége. Valószínűleg az ő sorsa nézett volna ki neki is... Felnézett.
- Nem tudom, mit tettél volna vele, nagyuram... - mondta halkan. - Elég makacs tudott lenni. Mindig a saját feje után ment. Amúgy pedig a kenyérre lehetett kenni. Velem mindig kedves volt a maga módján. Anyámat is nagyon szerette. Tudod, nagyuram... annak idején az ő szoptatós dajkájaként érkezett a d' Hormes családhoz, én sosem ismertem apámat. - Drága, jó Carry mama... Remélem, megbocsátod nekem, kivel is vagyok most egy ágyban...
Rendall csúnyán elvigyorodott. Volt már dolga elkényeztetett nemeskisasszonyokkal is. Élvezet volt betörni őket, főleg, ha porban, sárban, szemétben csúszva dolgoztatta meg munkához soha nem szokott kezüket. S miután tisztázta velük az alapvető szabályt, vagyis ki is engedelmeskedik kinek, igazán pompás szajhák váltak belőlük, éppen a velük született, beléjük nevelt finomság miatt. Könnyű volt választaniuk a pompa és a kényelem, vagy a sár és az alantas munka között... Felnevetett.
- Vajon a derék Sir Larden hogy boldogulhatott azzal a cafkával?
Mellette Villámkezű halványan elmosolyodott. Rendall ránézett.
- Azért ne mondd, hogy nem élvezted a mai estét, kis nyavalyás...
- Hát... - nevetett fel Lynia is -, érdekes volt, annyi bizonyos. Nagyuram - kérdezte egyszerre aggódva -, biztosan azt akarod, hogy ilyen legyek Kyrsten is? A kisasszony hírhedett volt a botrányairól...
- Igen - bólintott Rendall. - Tereld csak el rólam a figyelmet.
- De attól tartok, ez talán kissé... meggyengíti a tekintélyedet, nagyuram...
- Ne féltsd te az én tekintélyemet - vigyorgott Rendall feléje hajolva. - Visszaállítom én azt a hitvesi ágyban is...

Másnap befutottak Kyrst kikötőjébe. Rendall egy pillantással vette tudomásul, hogy a Sirály már ott van. Odabólintott Viannek, aki a korlátnak támaszkodva intett neki két ujjal. Rendall megfordult, hogy megcsodálhassa Lynia színre lépését. A lány úgy vonult le a hajóhídról, mint aki a saját koronázására érkezett. Láttára Marpenoth megkapaszkodott a korlátban, majd megrázta a fejét, mint akinek valami belement a szemébe. Először nem is ismerte fel. Utána arra próbált rájönni, mit keres Rendall-lal a paladinja, fején díszes nászkendővel, kinek legjobb tudomása szerint Rashmadban kellene ritkítani a vámpírok sorát, megtetézve egy-két rabszolgakereskedővel, a hírszerzésről nem is beszélve... Rámeredt Yanickra, aki ugyanolyan döbbenten bámulta a jelenést, majd visszanézett a kapitányra. A két férfi visszafordult Lynia felé, aki azóta már leért a kikötő köveire, és éppen a következő jelenetére készült. A lány gondosan válogatott az eléjük érkező hintók között, végül a legelsőhöz tért vissza, majd bűbájos mosollyal beleült. A szán egy rándulással megindult, mögötte Rendall kíséretével, élükön Lucasszal, ki száron vezette Ébent. Vian pislogott párat.
- Mindig is tudtam, ha egyszer Rendall megházasodik, a Világ kifordul a sarkából.
- Szép pár - nézett a szán után Yanick. - Olyan, no, itt van a nyelvemen a szó... igen. Összeillő.
Vian akarata ellenére felnevetett, majd megfordult, és lement a fedélzetközbe. Volt dolga neki is elég.

- Jó uram - fordult Rendallhoz Lynia eközben a hintóban -, attól tartok, ennyi ruha nem lesz elég...
- Pár napra jöttünk csak - vonta fel a szemöldökét a férfi.
- Éppen azért - muszáj lesz vennem valamit, ezek már mind voltak rajtam.
- Majd meglátjuk, kisgidám - nézett rá Rendall figyelmeztetően. Lynia zavartalanul folytatta.
- Tudtad, jó uram, hogy Lady Ashkabarnak minden bálon új garnitúra ruhakollekciót vesz a férje? - nézett rá hatalmas szemeivel. - Egyszerűen nem maradhatunk le mögöttük. Mit szólnának az emberek...
Rendall Lynia szemébe nézett. Hogy ezért mit kapsz...
- Kyrst mindig is híres volt a csipkéiről. Főleg a csipkesáljairól... - folytatta Lynia ábrándosan. Rendall tekintete ezúttal érdeklődően villant fel. - Sajnos a legutolsó selyemsálam is elszakadt...
- Jól van, kisgidám - mondta nyájasan Rendall -, miután megérkeztünk a szállásra, menj csak el, szórakozz. Legyél gyönyörű estére. Majd Lucas elkísér.
- Ó, uram, hogy te milyen jó vagy hozzám - ragyogott rá Lynia. Rendall derűsen visszanézett rá, de Lynia belül jól tudta, hogy minden egyes kis húzását kamatostól fogják vele megfizettetni otthon... De nem segíthetett rajta, egyre jobban kezdte élvezni valahai élete visszatérését. Főleg, hogy mindezt éppen Rendall-lal szemben engedheti meg magának... Végül egy rándulással megérkeztek. Lynia kiszállt, majd megtorpant Kyrst legdrágább és legtekintélyesebb fogadójának ajtaja előtt. Rendall érdeklődve várt.
- Nem is tudom, jó uram - mondta Lynia kételkedve -, biztos, hogy ez a nekünk megfelelő hely?
- Mi nem tetszik rajta, kisgidám? - vonta fel a szemöldökét a férfi.
- Valahogy olyan... - sóhajtott fel Lynia -, bugris. Ezek a spaletták. Rég kimentek már a divatból...
Mögöttük Lucas mereven nézett előre, belül gratulálva magának, hogy nem fordult le a nyeregből. A kíséret is hasonlóképpen örült sikerének. Az érkező szolgáknak leesett az álla, a tulajdonos pedig nyakig elvörösödött dühében. Rendall megmozgatta a fejét. Yorasnak több napjába telt, mire itt szállást tudott keríteni.
- Kereshetünk másik helyet is, kisgidám - mondta végül nyájasan Rendall -, de attól tartok, az elvinné az időt a vásárlásodtól...
- Ó... ó. Ez esetben... Talán ez egyszer megteszi...
- Nagyon örülök neki, Derina. Mehetünk? - tartotta oda a karját a lánynak. Az boldogan rámosolygott, és együtt bementek a fogadóba.

Estére Lynia gazdagon felpakolva, több üzletet kifosztva, és még több, amúgy főúri hölgyekhez szokott kereskedőt vizes borogatással a homlokán és szívén hátrahagyva tért meg a szállására. Rendall vigyorogva figyelte Lucas ugyancsak kimerült ábrázatát. Jó okkal nem kísérte el asszonyát vásárolni. Egyrészt önvédelemből, másrészt Viannel is megbeszélnivalója volt; még egyszer tisztázták az esti menetrendet.
- Mi szerencsével jártatok? - fogadta emberét.
- A figyelmet mindenképpen sikerült felkeltenünk, nagyuram - fújt egyet Lucas. - Lynia kő kövön nem hagyott semmit. Az utolsó dukátig elköltötte a pénzedet.
- Nem baj, fiam - vigyorgott Rendall -, egy egész szigetet kapok a befektetésemért cserébe.
Lucas megcsóválta a fejét.
- Ha Lynia ilyen, milyen lehetett Derina? Kész csoda, hogy megérte azt a kort, míg elküldték a rendházba.
- Nem is élt utána sokáig... De ezek szerint ez a hajlam minden nőben megvan.
- Szerencsére Lyniában nem adottan, nagyuram...
- Leginkább az ő szerencséjére - vigyorodott el ura nagyon csúnyán. - Viszont, ha addig nem vágom agyon, csodálatosan el fogja terelni rólam a figyelmet.
- Az egyszer biztos, nagyuram - helyeselt Lucas teljes szívéből.

Ugyanekkor egy másik fogadó másik szobájában is Lyniáról esett szó.
- Az kizárt dolog - meredt egy fiatal nő embere arcába annak jelentése után. - Rendall soha nem házasodna meg. Előbb megyek én férjhez.
- Ott a nő fején a nászkendő, úrnőm - makacskodott a férfi. - S éppen az istenek pénzét költötte el ruhákra meg egyebekre. Mögötte pedig a Párduc őrködött.
- Hogy nézett ki az asszony? - vonta össze a szemöldökét elgondolkozva a nő.
- Középmagas, karcsú, szőke, barnaszemű.
Úrnője felnevetett.
- Kobold legyek, ha ez nem a kis Lynia! Ezért nem találták őt sehol Rashmadban. Magával hozta az a démonivadék. Csak azért tette a kendőjét a fejére, mert másképp nem hozhatta a partra, csak megpántolva... Arra meg az istenek tudják miért, nem hajlandó. De azt nem vette figyelembe, hogy itt jóval könnyebben hozzáférhetünk. - Elgondolkodott. - Várjuk meg, mit tervez. Amikor benne lesz a közepében, és már nem tudja átváltoztatni, akkor szépen ellopjuk az orra elől az asszonykáját. Legalább lesz is mire elcserélnie rögtön a zsákmányát...
Ránézett emberére.
- Figyeljétek őket tovább, de tisztes távolból.
A férfi bólintott, távozott. A nő odalépett a tűzhöz. Kezében botot tartott, mivel egyik bokája teljesen merev volt. Ahogy a tűz megvilágította arcát, az egykor gyönyörű bőrén szörnyű sebhelyek tűntek elő. Tekintete kezeire esett. Mindkettőn csak négy ujj volt. Egyikről a kisujja, másikról a mutatóujja hiányzott. Eleinas keserűen elmosolyodott.
- Levágnám én is a te ujjaidat, nővérkém. De főzni nyolc ujjal is képes vagy. Urad kedvére tenni még inkább. Azért valamit csak kitalálunk számodra is, ne aggódj. Nem igazán bántanálak, de tudom, hogy a gazdid erre horgad leginkább.

Aznap este Rendall már résen volt. Egyszerűen nem hagyta Lyniát időt tölteni, így végül késés nélkül érkeztek meg a bálra. Jól sejtette ő, hogy gyorsabban is el lehet készülni, mint amennyit a nők állítanak, elég tarkóra tett kezekkel, egyik lábát másik térdén átvetve kényelmesen leülnie Lynia mögött egy karosszékbe, és a tükörből néha belenéznie a lány szemébe. Remekül mulatott közben magában. Cselédként Lynia szó szerint pillanatok alatt el tudott készülni, és ha igazán akarná, ez nemesasszonyként sem tartana neki sokkal tovább. Nők..., csóválta a fejét. Ez is biztos jele annak, hogy nem szabad egy percre sem lazítani a gyeplőjükön.

A bál pompás volt. Pompás, rongyrázó, fényűző, sikerrel leplezve el Kyrst kétségbeejtő helyzetét. A principális tudta, hogy a legcsekélyebb olyan jelre is, ami megmutatná gyengeségüket, azonnal lecsapnának a többi ragadozók. Mi másért jött volna ide Rendall is Rashmadból? Ha nem vigyáz és mutatja fel, hogy ugyanolyan erős, mint pár éve volt, könnyen a saját nyakában is pántot találhat. Gyanakvással vegyes megkönnyebbüléssel fogadta a hírt, hogy Rendall üzleti ajánlattal érkezett, mégpedig egy másik szigeti városállam, Lavintria irányában. Ha sikerül nyélbeütni, talán még a csávából is kimászhat Rashmad hátán. Észrevétlenül tűntek el a dolgozószobája felé.

Eközben Lynia ismét régi elemében volt. Csacsogott és vérigsértett, majd felkérette magát, és táncolt, összeveszejtve régi, stabil jegyes- és házaspárokat. Mindenki megfeledkezett a nagyhatalmú férjről, csak a friss asszonyt nézték, és hallgatták, amint sárba tiporja a vendégek jóhírét, büszkeségét, hozza elő legféltettebb titkaikat, hatalmas szemeivel, ártatlan szavaival állandóan öv alá célozva és halálpontosan találva. Akik nem estek annyira szórásba, maguk között kezdtek fogadást kötni arra, hogy ki fogja előbb elvágni a szuka torkát, és azon tűnődtek, vajon miért nem tette ezt meg maga Rendall nagyúr a nászéjszakájukon? Főleg milyen gyengeelméjű ötlet alapján vette el nőül az amúgy legendásan agglegény férfi ezt a királyságbeli cafkát? Páran legyintettek, zsák és a foltja remekül egymásra találtak. Lynia remek hasznát vette most a rashmadi piacon és más főúri családok cselédeitől hallott amúgy érdektelen pletykáknak, amivel a Tüske nem tudott mit kezdeni. Néhányan azonban, akik ott voltak Rendall télfordulós bálján, főleg azok, akik a palota vendégei is voltak, gyanakodva nézték a lányt, felismerve az ételkészítőt a dámában. Nem tudták, mi folyik itt, de nem vártak semmi jót. A kíváncsibbak maradtak, hogy megismerjék a fejleményeket, míg az óvatosabbja feltűnés nélkül távozott a bálról. Rendall azonban tudta ezt a kockáztot, így a túl korán távozókat a kapuban hirtelen előkerülő rashmadi fegyveresek kérték meg udvariasan a maradásra. Páran így is el tudtak jutni a hajójukhoz, hogy minél előbb eltűnhessenek a szigetről. Őket az a kellemetlen hír várta a fedélzeten, hogy egy, a kyrsti tengeren kitört vihar miatt a kikötőt lezárták. Az urak sápadtan ismerték fel a hírhozóban a Halfarkast, aki barátságos mosollyal kérte meg őket a bálra való visszatérésre, hogyha már úgysem tudnak kihajózni, legalább szórakozzanak azon az este. Külön kíséretet kaptak vissza, majd gondosan a palota egyik különtermébe vezették őket. Mindezekről Lynia mit sem tudott, csak sejtette, hogy ura lezárta már csapdáját. Miután látta, hogy Rendall az öreg principálissal eltűnik, akiért amúgy a legkevésbé sem fájt a szíve, márcsak a nőket érintő törvénye miatt sem, hagyta futni áldozatait, és onnantól kezdve csak a szórakozással törődött. Úgy érezte, egy szabad este neki is kijár. Bár régen nem volt már ilyen pompás ruha rajta, és nem is nagyon hiányzott neki, azért ő is nőből volt. Élvezte a pompát, a kényeztetést, az írigy pillantásokat. Végetért a tánc, ő pedig kifulladva sétált a terasz felé, friss levegőt szívni. Ifjú testőre, Nikolas, a hátára borította prémes köpenyét, és illedelmesen követte.

Rendall vigyorogva nézte az előtte reszkető öreget. Lábainál a testőrök leszúrt tetemei hevertek. Türelmesen várt. Végül a principális felemelte a tollszárat, és aláírta a szerződést. Megvárta, hogy a másik férfi is alákanyarítsa a nevét, majd enyhén remegő kezekkel viaszt olvasztott rá, ugyanakkor Rendall is a saját neve alá. Mikor a principális belenyomta a pecsétgyűrűjét a viaszba, abban a pillanatban villámgyorsan elkapta az öreg csuklóját, rászorította a papírra, hogy véletlenül se tudja felemelni. Ugyanakkor a saját gyűrűjét belenyomta a saját viaszába. Fényes villanás támadt az iratból, amely áthullámzott először a principálisra, majd Rendallra, gyűrűtől gyűrűig, pecséttől pecsétig, és vissza. A principális felkiáltott. Lelkében örök lenyomatot hagyott az esküvarázs. Rendall gonosz mosollyal engedte el az öreg kezét, aki viszont magába omolva nézte az aláírását és az immáron vörösre színeződött pecséteket: Kyrst mostantól Rashmadhoz tartozott.
- Menjünk, jelentsük be a hírt - nézett rá Rendall gonosz derűjével. A principális kábán bólintott. Mi szava neki itt mostantól?
- Ó, hát minden - olvasott Rendall a gondolataiban. - Csak éppen az én szavaim szólnak a te száddal, uram.

Rendall körülnézett a teremben. Szemével intett Lucasnak, aki elértette és bólintott. Emberei készen állnak, akárcsak Vian a kikötőben, aki a második gátja volt az esetleges szökevényeknek, és már a kezei között volt az a kagylókürt, amivel Kyrst kikötőjének kapuját lehetett nyitni. Nem. Innen Rendall engedélye nélkül senki nem fog távozni. A szigetről ugyanis csak ebből a kikötőből lehetett nagyobb hajókkal kifutni. A Párduc ura újabb jelzésére beterelte a különteremben idáig tartott szökevény urakat és családjukat. Rendall sötét derűvel nézett végig rajtuk, majd fordult az öreg principális felé.
- Egy bejelentést kell tennem - kezdte az remegő hangon. - A mai napon Kyrst és Rashmad szövetségre lépett egymással. Örömmel közlöm, hogy szigetünk mostantól Rendall nagyúr védelme alatt áll. Szövetségünk éljen olyan sokáig, ameddig a csillagok ragyognak az égen!
Néma csend támadt. A vendég főurak a kijártok felé fordultak, jól sejtvén, most mi következik. Tökéletesen értették már, hogy mire is kellett Rendallnak az az átkozott ribanc... Ám ebben a pillanatban Lucas és emberei állták el az ajtókat.
- Gyertek, urak, és legyetek tanúi a szerződésünknek - szólalt meg Rendall nyájas hangon, most először. A főurak újabb pillantást vetettek az ajtók felé, majd lassan elindultak Rendallhoz, aki már egy odahozott asztalra tette a szerződést. A többiek egyenként léptek oda, és tanúzták alá Kyrst és Rashmad szövetségét. Nem volt más választásuk. A teremben testőreik híján voltak, annál inkább jelen volt családjuk.

Rendall arcáról nem tűnt el az elégedett vigyor. Miközben a nagyurak sorban írák alá a papírt, addig csapatának másik fele elkezdte összeszedni Kyrst lakóit. Az éjszaka közepén verték ki őket ágyaikból, és tettek pántot a nyakukra. Támadásaik Yoras munkájának következtében pontos és célzott volt. Elég ugyanis a leggazdagabb, legbefolyásosabb házak fejét elejteniük, és az összes ingóságuk, vagyonuk törvény szerint (mind Rashmad, mind Kyrst törvénye szerint is) az új tulajdonosra száll. Rendall több oldalról is biztosította, hogy Kyrst valóban az övé legyen. Később aztán szépen kiszortírozza majd, hogy kinek a nyakán hagyja rajta a pántot, és kivel lehet értelmesen beszélni. Belépett Vian is a terembe, és Rendallhoz ment. Pár szót váltottak, a nagyúr elégedetten biccentett. Egyszerre Lucas lépett oda hozzájuk, és valamit Rendall fülébe súgott. Annak arcáról abban a pillanatban olvadt le az elégedett vigyor.
- Hogy érted azt, hogy nincs sehol? - meredt rá az emberére.
- Úgy, nagyuram, hogy elrabolták - mondta Lucas fojtottan és felmutatta Lynia tépett nászkendőjét. Rendall rámeredt a kendőre, akárcsak Vian.
- Nikolas? - kérdezte halkan a nagyúr.
- Megtaláltuk a holttestét, nagyuram - mondta Lucas. - Keményen küzdött Lyniáért. Legalább öt kard járta át, abból kettő mérgezett volt.
- Fel lehet támasztani? - kérdezte most Vian. Ránézett Rendallra. - Rowan is itt van velem nagyúr, emlékezhetsz rá, Vela papja.
- Igen, kapitány - válaszolta Lucas. Rendall bólintott.
- Nosza.
Vian megfordult, és intett a kleriknek. Négyesben mentek ki a teraszajtón. Kint a kertben megtalálták a testőr holttestét.
- Ne tapossátok le a nyomokat - mondta fojtottan Vian. Kezével intett Rowannek, aki letérdelt a holttest mellé, ő pedig szétnézett a kertben. Mire visszatért, már Nikolas is életben volt.
- Heten voltak - mondta Rendallnak a kapitány. - Elkábították a lányt, és már vitték is. A falon túl hintóba tették, és szervusz Világ. Észak felé indultak.
Rendall bólintott, majd embere felé fordult.
- Nikolas?
- Ködjárók, nagyuram - suttogta az. - Több mint féltucatnyian.
Rendall és Lucas egymásra néztek.
- Eleinas.
Rendall összeszűkült szemmel gondolkodott.
- Térképet. Lucas - nézett a Párducra -, ti folytassátok a szüretet. Kapitány?
Vian bólintott.
- Indulhatunk, nagyúr.

Lynia magához tért. Reszketett a hidegtől. Ahogy körülnézett, szeme elé kétségbeejtő kép tárult. Félhomály. Penészes, hideg falak. Piszkos szalma. Vastag lánc. Egyik vége a csuklójára pántolva, másik a falba ágyazva. Próbaképpen meghúzta. Bár nem volt mágikus, keményen tartott. Felsóhajtott. Végülis ki tudja majd szedni, csak legyen elég ideje hozzá. Úgy tűnt, ez az idő nem adatik meg neki. Váratlanul nyikorgást hallott, és a cellája homályos sarkában kinyílt egy ajtó. Sötét alak tűnt elő. Egyik lábára sántított, bottal járt. Lynia összehúzott szemekkel nézte. A sziluett furcsán ismerős volt számára. Mikor az megszólalt, egyszerre minden helyére zökkent benne. Már tudta, kik és miért rabolták el.
- Lynia... Nővérkém - suttogta egy lágy női hang.
- Elle? Eleinas?
- Rég találkoztunk... De végre itt vagy. Ismét eljött a szépség a szörnyeteghez. Csak most te vagy itt nálam.
Lynia végignézett az ismerős alakon. A teste ugyanolyan kecses, finom vonalú volt, mint korábban. De az arca...
- Egek Ura - suttogta Lynia önkéntelenül. - Mit tett veled?
- Hmmm - kuncogott Elle. Lassan teljesen láthatóvá vált. Megállt Lynia előtt és lenézett rá. - Szóval nem mesélte el neked? Egyik izgató szeretkezése közben? Biztos nem akarta megrémíteni az ő odaadó szeretőjét... Biztos nem akarta megmutatni, milyen is valójában. Teljes valójában.
Lynia erre a látványra tényleg nem volt felkészülve.
- Ki ne merd mondani - sziszegte Elle. - A sajnálatodra van szükségem a legkevésbé. Miattad történt az egész!
- Miattam? - kerekedett el Lynia szeme. - Mi közöm nekem a ti háborútokhoz? Egyszerű cseléd voltam mindig is. Ti rángatattok bele.
- Ha egyszerű cseléd lennél, nem volnál most itt. De képtelen vagy nem összekaparni állandóan azt a sárkányfajzatot. Úgy vigyázol rá, mint a királyőrség a koronaékszerekre. Fel nem ér hozzám, miért.
Lynia nem válaszolt.
- Azt még kevésbé fogom fel, te mit számítasz neki. Nem vagy okos, nem vagy szép, nem vagy semmilyen. Még gyereket sem voltál képes szülni neki. - Viszont nem sántultam le, megvan mind a tíz ujjam, nem pakolt ki, és nem nézek ki úgy, mint a Halál istenének menyasszonya, futott át Lynia elméjén, de annál több esze volt, hogy ezt hangosan is kimondja.
- Mit tudsz te? Nincs másod, csak a vakhűséged. Miért? Miért vagy hozzá hűséges? Szerinted most épp vadvirágokat szedeget neked a réten? Nem, édesem - hajolt le hozzá Elle. - A város lakóit szegedeti össze, és pántolja meg. Közben kirabolja a kincsestárat, és esküvarázsos szerződésbe kényszerítette a principálist. Megszállta a szigetet! Mégis... mégis... hiába lett itt ő az úr, kis cselédjére már megint nem figyelt oda... De ne aggódj, majd mi felhívjuk rád a figyelmét. Addig, amíg nem ül le velem tárgyalni Rashmadról, és most már a szigetről is, az őrök félóránként bejönnek hozzád. Hol megvernek, hol... hát ezt már a fiúkra bízom... Kívánj nekem szerencsét, nővérkém. Ettől függ ugyanis a te életed is.
Elle lehajolt, lágyan megsimogatta Lynia arcát, majd kiment. A vele maradt őr vigyorogva nézett rá.

Rendall és Vian lovaikra kapva vágtatott végig a városon. Szerencsére idejében észrevették az emberrablást, és Viannek nem esett nehezére követni a nyomokat. A város határában megtorpant.
- Elkérhetem azt a térképet, nagyúr? - nyújtotta a kezét Rendall felé. Miután megkapta, rövid vizsgálódás után bólintott. - A régi várba vihették csak. Az eléggé eldugott, biztos helyen van, mégis hamar elérhető.
- Akkor érjünk oda addig, amíg a tárgyalásra felszólító üzenetét megkapom - dörmögte Rendall. Vian biccentett. Jól sejtette, Rendall nem akar tárgyalni. Nem akarja veszni hagyni a frissen szerzett szigetét egyetlen nő miatt, de Lyniát sem akarja beáldozni. Egyetlen fegyverük most a gyorsaság. Hat tolvajjal ketten is el tudnak bánni.
- A kikötőt kézben tartja Yanick - mondta röviden.
- Akárcsak Lucas a várost - felelte Rendall. A két férfi egymás szemébe nézett. Vian megszólalt.
- Kell nekem az a lány, nagyúr. De nem vagyok kíváncsi aukcióra. A kizárólagos elővételi jogáért cserébe.
Rendall biccentett. Lynia következő tulajdonosa felől már nem volt kétség.
- Induljunk.

Az őr vigyorogva indult el feléje. Lynia a falhoz húzódott. Ahogy rúgótávolságba ért, visszarepítette a fickót az ajtóhoz. Az dühösen felkelt, megtörölte vérző orrát, majd leakasztotta a korbácsát az övéről. Az egyik csapás végül Lynia felemelt karjára tekeredett. Nem törődve a kínzó fájdalommal, megfogta az ostort, és maga felé rántotta. Az őr előre esett. Lynia elejtette a korbácsot, és a láncot tekerte rá a férfi nyakára. Megszorította, hogy az elkábult. Ekkor a hátára feküdt, egyik talpát a férfi állkapcsára tette, és minden erejével megrántotta a láncot. Csak egy halk reccsenés hallatszott. Lynia végigkutatta az őr zsebeit, de nem volt bennük kulcs a bilincséhez. Eleinas magánál tartotta. A lány elfojtott egy szitkot, majd a férfi tőrét felhasználva elkezdte vésni a falat. Végül türelmes munkával, majd egy hatalmas rántással kiszedte a láncot a falból. Levetkőztette az őrt, és felvette annak valamivel melegebb ruháit. A tőr viszont használhatatlanná vált. Odaosont az ajtóhoz. Hirtelen zajt hallott: az őr társa közeledett.
- Hé, mit töltöd már annyit az idődet?! A szukát nem találod vagy a szerszámodat?!
Lynia a falhoz húzódott, a láncot készenlétben tartva. Az ajtó nagy lendülettel kivágódott. A másik őr belépett rajta, fáklyáját magasra emelve. Egy pillanatra megtorpant, mikor meglátta társa tetemét. Pördült volna hátra, de ekkorra a lánc már az ő nyakában volt. Lynia szokásához híven most sem állt le verekedni. Szájába harapva vette tudomásul, hogy ennél a fickónál sem volt más fegyver mint egy tőr. Viszont nála végre volt kulcs is. Leszedte magáról a bilincset, magához vette a tőrt, és kiosont a cellából. Óvatosan végigsietett a vár alatti katakombán, majd végignézett az előtte elterülő erdőségen, ami közte és a biztonság között húzódott. Mélyet sóhajtott, és nekivágott.

Pár órával később Rendall merev arccal állt meg az üres cella előtt. A kitört nyakú őrök tetemei előtt. Lyniának végül sikerült megszöknie. Ránézett Vianre, aki alaposan szemügyre vette a cellát. A jelek pontosan elárulták neki, mi történt itt korábban. Egy pillantás Rendall arcára mutatta, hogy mindezekkel a nagyúr is tisztában van. Vian felemelte a véres korbácsot. A másik férfi szemében fellobbant rettegett sötét lángja. Pántokat vett elő, rátette az őrökre, és gyűrűje kristályával elteleportálta őket a Viharmadárra. A fickókkal külön elszámolnivalója volt, amit a halál sem oldott fel. Vian eközben kiment a folyosóra, és ott is alaposan körülnézett.
- Nagyúr - szólt be halkan, majd rámutatott egy könnyű csizmanyomra. Rendall bólintott. Elindultak. Kiértek ők is a katakombából, majd rámeredtek az erdőre, pont úgy, ahogy Lynia is tette korábban. A két férfi halkan füttyentett, és hamarosan megérkező hátasaikra szálltak fel.
- Nincs sok időnk - mondta halkan Vian.
- Mik tanyáznak odabent? - kérdezte Rendall összeszedve a szárakat. Idáig a hintó nyomát követték, ami széles ívben kikerülte az erdőt. Eleinasszal nem találkoztak útközben, valószínűleg a városban kereste őket. Lynia is elkerülte ezt az utat, nehogy az esetlegesen visszatérő árnytolvaj karjába fusson.
- Vadállatok többnyire, nagyúr - felelte Vian érzékei faggatása után. - De nem ez a legnagyobb gond. Itt húzódott egy régi temető is. Az erdő tele van élőhalottal. - S Lyniánál még egy árva fakanál sincs..., tette hozzá magában.
- Induljunk - mondta Rendall nyugodt hangon.

Lynia óvatosan ment az erdőben, mígnem kimerültsége elhatalmasodott rajta. Hiába volt nappal, a hideg csontig hatoló volt, ő pedig előző nap evett utoljára, az alvásról már ne is beszéljünk. Megkorbácsolt teste sajgott, érezte, hogy hamarosan felkelti majd egy ragadozó figyelmét a róla terjedő vérszag. Sóhajtva nézett körül. Ez az egész kezdett egyre jobban hasonlítani a Csillagoromból Kéttoronyba vezető útjára. Erről nem volt szó, mikor újra Derinává kellett válnia... Úgy látszik, mindig alaposan megfizettetik vele az égiek a puccparádés mókázását... Keresett magának egy alkalmas fát, és utolsó erejével felmászott rá. Átkarolta a vastag fatörzset, és elnyomta az álom.

Eleinas is visszaérkezett a katakombákba. Rendall semmilyen üzenetére nem adott választ, így úgy érezte, most már nyomatékosabb figyelemfelhívást is eszközölhet. Például Lynia ujjait. Ugyanolyan merev arccal állt meg ő is a nyitott ajtajú cellában. Követte a nyomokat egészen a kijáratig.
- Nem együtt mentek el - mondta végül maga elé, látva Lynia gyalogos, rajta, mellette a két hátas patkós nyomait. - A szuka egyedül szökött meg.
Megütközve állt egy percig. Mióta képes erre egy egyszerű ételkészítő? Igaz, Lynia sosem volt egyszerű cseléd... A jelek szerint Rendall azóta megtanította egy-két alapfogásra is. Ránézett az erdőre. Neki esze ágában sem volt követnie a többieket. Megfeszülő arcizmokkal vette számba a lehetőségeket. Végül óvatossága győzedelmeskedett bosszúvágya felett. Lynia szabad, Rendall pedig közelebb van hozzá, mint ő. Embereire nézett.
- Vissza a hajóra. Eltűnünk a szigetről.
- Hova megyünk, úrnőm? - kérdezte hadnagya. Elle csúnya arcán még csúnyább mosoly derengett fel.
- Vissza Rashmadba. Készítünk egy kis meglepetést a mi szeretett nagyurunknak, mire hazaérkezik.
A ködjárók lóra kaptak, és elindultak a hajójukhoz, amit egy eldugott kis öbölben rejtettek el a kíváncsi szemek elől. Nem volt nagy vitorlás, de ahhoz elegendő volt, hogy átkeljenek vele a tengeren.

A két férfi óvatosan léptetett az erdőben. Bár Rendall nem nagyon értett az erdőjáráshoz, érzékei és ösztönei most is segítségére siettek. Vian pedig egyszerűen elemébe került. Egyik rövid pihenőjük alkalmából Rendall kérdően rá is nézett.
- Nem a tengeren születtem, nagyúr - mondta az, kitalálva a gondolatát -, bár vannak családi kötődéseim oda. Egyszerűen csak alkalmasabb hely az üzletszerzésre. Eredetileg a gyertyánligeti erdőség volt az otthonom a Sellő-szigeten. Az öregem kalóz volt, gyakran járta a tengereket, míg én inkább az erdőt bújtam az ottani cserkészővel. Mikor nagyobbacska lettem, apám kiráncigált a fák közül, és megtanított a tengerjárásra. Végül ő is a Sellő-szigetre vonult vissza, hogy ott élje le kedvenc ágyasával hátralevő napjait, reménykedve abban, hogy egy nap a nyomdokaiba lépek, és kiverem a fejemből az erdőt. Rámhagyta a hajóját is. Végül teljesült a vágya, ha nem is azonnal. A halála után eljöttem a partvidékre, kicsit Világot látni, tapasztalatokat gyűjteni. Két évvel ezelőtt azután hazatértem, mert hírt kaptam arról, hogy ki akarják vágni az erdőt. Ez örökre megváltoztatta az életemet.
Rendall eltűnődött.
- Sellő-sziget... Az nem Lord Steene tulajdonában volt? - kérdezte végül. A kalóz bólintott.
- De igen, nagyúr. A jó lord nagyon értette a dolgát. Miután megvetette a lábát a szigeten, szépen feltüzelte a környékbeli lakosságot, akik potom pénzért eladták neki az erdőt, a tiltakozó mesteremet felhúzták az első fára, engem pedig, aki a segítésére érkezett, na meg az övékére is, hogy ne tegyék tönkre a szigetüket, kilódítottak onnan. Sok lúd disznót győz, ahogy mondják. A gyertyánligeti erdő helyén ma egy kisváros virágzik. Persze hamarosan éhezni fognak, a fák helyén a talaj nem elég jó a tartós földműveléshez. Várható lesz előbb-utóbb az ottaniak felbukkanása is a rabszolgapiacon, túl sokan vannak ahhoz, hogy a sziget eltartsa őket. Nem fáj értük a szívem. Határozottan a tudomásomra hozták, hogy törődjek a magam dolgával, hát azóta csak a magam dolgával törődöm. Ezért vágtam neki a tengernek.
- Na és hogy került hozzád a Sirály? - érdeklődött a nagyúr. Vian csendesen elmosolyodott.
- De la Cruz maga hozta. Miután elterjedt a híre, hogy a derék lorddal egy lycantróp végzett, a kapitány felkerekedett, hogy átvegye az üzletét. Mielőtt kihajóztam volna, összefutottunk. Leültünk, átbeszéltük a dolgokat, végül a kapitány jobb belátásra tért. Mivel az én hajóm sajnálatosan porig égett a beszélgetés alatt, úgy gondoltam, de la Cruz nem bánná, ha az ő hajójáról gondoskodom ezentúl.
- Mikor átvizsgáltam a Sirályt - folytatta Marpenoth rövid csend után -, rájöttem, hogy valójában sokkal több lehetőség van benne, mint az erdőben volt. Mondhatnám, megszólalt bennem a vér szava. Az élet szó szerint az ölembe pottyantotta a kínálkozó lehetőséget. A rakteret feltöltöttem de la Cruz életben maradt embereivel, és más jelentkezőkkel, akik vitatták a Sirályhoz való jogosultságomat, na és ott voltak a néhai kapitány szerzeményei is. Úgy véltem, elég csak egy jó vevőt találni hozzá. Körbeérdeklődtem, és téged ajánlottak mindenhol első helyen, nagyúr. Így elindultunk Rashmad felé. A számításom be is vált - biccentett Rendall felé. - Egész jövedelmező mesterségre váltottam, igaza volt az öregemnek. Nagyon is tetszik a kalózélet. Talán, ha visszavonulok, abban is apám példáját követem majd. Veszek egy barátságos erdős szigetet, és kedvenc szöszke ágyasommal odaköltözöm, ki tudja?
Rendall halkan felnevetett, kitalálva, kire is gondolt a kapitány.
- Na és mondd csak, jó kapitányom, miért mindig csak mesterségbeliek vannak az élő rakományodban?
Vian mosolyogva széttárta karjait.
- Nem vagyok fejvadász, nagyúr. Nem értek a pántoláshoz, hajósüllyesztéshez annál inkább. A szárazföldi területek amúgy is fel vannak már régen osztva, oda nem lehet betörni. Te sem lelkesednél egy újabb versenytárs miatt, nem igaz? - Rendall félmosollyal biccentett. - A zavarosban sokkal kényelmesebb halászni, főleg mások zsákmányát elkérni, amire már úgysincs szükségük.
- Na és az ő élő rakományuk?
Marpenoth vállat vont.
- Belekalkulált veszteség, nagyúr. A legtöbbjük amúgy sincs már életben, vagy nem bírná ki a további utat. Még szívességet is teszek nekik.
A cserkésző felállt, jelezve, hogy a maga részéről lezártnak tekinti a témát, és újra a nyomokat kezdte fürkészni. Rendall a háta mögött tűnődve nézte a férfit. Marpenoth magában keserűen gondolt a rakterekben talált szerencsétlenekre. Nem túlzott, alig minden ötödik volt csak életben. Elmondott története szinte minden részletében egyezett a valósággal, eltekintve attól az apróságtól, hogy a Sirállyal először a LaMarten lovagokat kereste meg. A kapcsolat hozzájuk egy régi barátján, Alturiak Mendón keresztül vezetett, ki a goldengrassi kalandozók csapatának volt az erdőjárója. Mikor meghallotta Gyertyánliget sorsát, nejével együtt odateleportált, aki a Tűzhegy aranygömbjének mágiáját használta fel arra, hogy korábban általa ugyan nem, de utastársa által ismert területre jusson. Zafra csendesen figyelte Vian erőfeszítéseit, hogy megőrizze lelke egyensúlyát, és ne boruljon el, nap mint nap nézve a kivágott facsonkokat, és a korábban általa védett embereket, akik maguk pusztították az erdőt, amit Steene-nek adtak el jó pénzért. Marpenothnak nem sok hiányzott ahhoz, hogy fegyvert ragadjon ellenük, és legyilkolja őket a legutolsó csecsszopóig. A mágus gondolt egyet, és elteleportált Goldengrassba. Üzenettel tért vissza, valamint a támadó Sirály látványára. De la Cruz kalózainak esélye nem volt két felbőszült erdőjáró, valamint egy szintén bosszús mágussal szemben, akikhez ráadásul a gyertyánligeti erdőség Steene által elpusztított druidaközösségének megmaradt testvérpárja is csatlakozott, Hajna és Gael, valamint Yanick és Rowan, akik Vian apjának emberei voltak egykor; Rowan klerikként, Yanick pedig hajósinasként szolgált alatta. Végül Zafrának sikerült átadnia a Tüske üzenetét. Vian nem sokáig habozott. A Mendo házaspár ezután hazateleportált, a Sirály pedig a javítási munkák után elindult a megbeszélt találkozópontra. Miután Vynylanne megbizonyosodott arról, hogy Vian és összes embere is az, akinek mondják magukat, Desharik félrevonta Marpenothot, és röviden vázolta neki a rashmadi helyzetet. Nem voltak sokkal Talem halála után. A paladin az erdőjáró segítségét kérte abban, hogy kezdje ritkítani a tengeren a kalózok számát. A cél az lesz - magyarázta a lovag -, hogy egy embernek, Rashmad nagyurának kezében összpontosuljon mind a tengeri, mind a szárazföldi rabszolgakereskedelem. A rendszer így már csak egy lábon fog állni. Adott időben egyszerre elkapják mind Rendallt, mind a helyére esélyes embereit, hogy a Vörös Kör láncszemei menthetetlenül szétcsússzanak. Mivel addigra a többi rivális már régen nem lesz számottevő tényező, a rendszer alapjaiban fog összedőlni. Mégis hogyan? - tette fel akkor a kérdést Vian. Desharik elvigyorodott. Addig fogjuk heccelni - válaszolta -, amíg el nem veszíti a fejét ahhoz, hogy elkövesse élete legnagyobb hibáját, és okot adjon Rashmad megszállására. Ez persze nem holnap fog bekövetkezni, de egy nap be fog következni, és mi ott leszünk. Mivel hatalmát mi biztosítottuk, egy mozdulattal el tudjuk venni tőle. Akkor pedig olyan egyedül fog maradni, mint az ujjam. Ellehetetlenül gazdaságilag is, politikailag is. Csak az a fontos, hogy addigra tényleg ne legyen rajta kívül más komoly hatalom. Nem szabad megengednünk, hogy a rabszolgaság máshol még stabil lábakon álljon. Ne legyen képes áttelepíteni az üzletét máshova, mert akkor kezdhetünk mindent elölről. Ehhez lenne szükségünk rád is. Vian meghallgatta a lovagot, végiggondolta az elhangzottakat, és eközben a személye körüli vibrálás egyre jobban megszűnt, végül eltűnt. A cserkésző ismét megtalálta magában az egyensúlyt, tudta helyét és azt, hogy mit akar tenni. Belenézett a sárkányölő kék szemeibe, aki kezét nyújtotta. Marpenoth elfogadta jobbját, és keményen megszorította. Szövetségük életeken átnyúlva megköttetett. Vian visszatért gondolataiból. Továbbvizsgálta a talajt, és a bokrokat maguk előtt. Lynia nyomai mellett hirtelen más nyomok tűntek fel. Felmorrant.
- Baj? - vonta fel a szemöldökét Rendall. Szemében hűvös nyugalom és figyelem ült.
- Csak az - válaszolta a kalóz. - Vámpír.
- Nappal? - lepődött meg a másik.
- Elég árnyékos és sötét az erdő, amúgy is teljesen felhős az ég - nézett rá vissza Vian. - A vérszívóknak pedig közvetlen napfény árt csak. Megérezhette a lány sebeit. De már nem vagyunk messze tőlük, forró a nyom.
Hirtelen távoli, fojtott sikolyt hallottak. A két férfi abban a pillanatban lovára szökkent, vágtába csapott. Hamarosan egy kis tisztásra értek, aminek a szélén egy jókora tölgy állt. Lynia a felső ágai között húzódott meg, és próbálta a tőrével távol tartani magától támadóját. Elég szorult helyzetben volt. A vámpír sajnos meglepte, és már nem tudott megfelelő ágat törni a fáról, anélkül, hogy ne kapja el közben hívatlan látogatója. Aki nem elkényelmesedett városi vámpír volt, hanem éles fogú, kiéhezett erdei ragadozó. A lány sebei miatt sem tudott úgy mozogni, ahogy arra egyébként képes lett volna. Vian vöröshegyű nyílvesszőt tett íjának idegére, míg Rendall teljes sebességébe ugratta Ébent.
- Tarts ki, kislány! - dübörgött a hangja. Lynia a váratlan kiáltásra felkapta a fejét, ez lett a veszte. A vámpír kiütötte a kezéből a pengét, és megragadva a lány bokáját, magához rántotta. A nyílvessző sziszegve pattant el az idegről és surrogott át a levegőn. Ében patái dobogva törtek át az aljnövényzeten, messzire repítve a havat vágtája közben. Lynia alaposan beverte a fejét az egyik vastagabb faágba, elkábult, képtelen volt a további védekezésre. A vámpír átfogta a lányt, éles ragadozófogak közelítettek a védtelen torokhoz. Ebben a pillanatban csapódott a vérszívó szívébe a nyílvessző. A fából készült szára átjárta a testét, hegye felgyújtotta. Mire a fogak a lány bőréhez értek, gazdájuk halott volt. Kiejtette áldozatát a kezéből, és égő fáklyaként hullott alá. Lynia szintén lefelé zuhant, maga alatt törve az ágakat. Ha a földbe csapódik, biztosan a nyakát töri. Ám a következő pillanatban két borzalmasan erős kar kapta el a levegőben, és ölelte szorosan magához. A kíméletlen zökkenéstől Lynia feleszmélt. Szeme döbbent csodálkozással tágult ki. Hirtelen nem értette, hogy változhatott át a vámpír képe Rendall arcára, benne két fekete bársonyként simogató sötét szempárra.
- Nagyuram... - suttogta, és szorosan átölelve a férfi nyakát, hozzábújt. Életében nem örült még ennyire a látványának. Rendall felvillantott egy vigyort.
- Még nem vagyok kész az özvegységre, kisgidám. Azt persze nem tagadom, a válásra annál inkább, de majd azt is megoldjuk valahogy... Elég lesz hozzá a te beleegyezésed is.
Lynia elnevette magát. Mosolya tüstént leolvadt arcáról, ahogy meglátta a tisztásra kiléptető Viant.
- Kapitány - nyögte ki.
- Lynia - mosolygott az rá. Tekintetük összevillant.
- A kapitány igazán kitűnően céloz. Ő szedte le rólad a vámpírt - biccentett Rendall Vianre.
- Köszönöm, uram - nézett most hálásan Marpenothra Lynia. Az bólintott, szája szélén gonosz vigyor villant fel.
- Nincs mit, kislány. Örülök annak, hogy a rád vonatkozó kizárólagos elővételi jogom nem veszett kárba.
Lynia Rendallra meredt, aki szintén felvillantotta egyik csúf mosolyát.
- Bizony, kisgidám. Lehet, hogy ennek fényében mégis nős maradok egy darabig? Mit szólsz hozzá, én Lady Derinám?
- Köszönöm, nagyuram, a megtiszteltetést - mondta Lynia gyorsan és határozottan, szemét Vianre majd ismét Rendallra fordítva -, de inkább maradok a konyhádban. Érzésem szerint ott jóval biztosabb a helyem, mint Rashmad első asszonyaként.
A két férfi nevetése magasra csapott.

Rítus és mestervizsga

Nina csendesen várakozott a szobájában. Az égre kirajzolódott a sápadt telihold fénye, megvilágítva a fagyott Világot. Rendall hajója legkésőbb holnap hajnalban megérkezik, és Nina biztos volt benne, hogy nem fog már sokáig a palotában maradni. Mikor minden elcsendesedett, elővette a szekrénye alól a maga által készített druidamedálját (elvégre a szobalány szekrénye alatt is csak a szobalány takarít...), és a nyakába tette. Nem goldengrassi emblémát készített rá, hanem a sajátját, amit egyedüliként hordott a Világban: egy szár nélküli R betűt, a rashmadi erdőt és a Sárkány-folyót jelképezve. Mégegyszer ellenőrizte, hogy rajta és az őrökön kívül mindenki alszik, majd elindult. Szeme kifehéredett, testéből fény csapott ki, majd a pántokból kibújt egy kecses vörös mókus. Felugrott az ablakpárkányra, egy jókora ugrással átrepült a legközelebbi fa ágára, majd végigszaladt rajta.
- Mi az ott? – nézett felfelé az alatta elhaladó járőr egyik tagja. Szájából fehér felhőként szállt kifújt párája.
- Csak Nina mókusa – mondta a társa. – Biztos megint megetette.
- Nem alszanak ilyenkor téliálmot a mókusok?
- Mi vagy te? Erdőjáró? Alszanak, de ez jóformán szelíd. Ha felébred, és megéhezik, tudja, hogy itt mindig talál élelmet.
- A nagyúr tud erről? – kérdezte az előző.
- Hát persze – nevetett társa. – Jutalomként megengedte neki. Nagyon meg van vele elégedve. Hallottam, azt tervezi, hogy amint hazaér, átküldi Cheshez.
- Egyszer én is kipróbálnám – sóhajtott fel az első őr.
- Szeretnéd, mi? – vigyorgott a másik. – Ninát nem a magadfajtádnak szánja a nagyúr. Egy percét sem tudnád megfizetni...
Eközben Nina sebesen futott végig a fákon a város széléig, majd onnan a közeli erdőbe. Hamarosan egy tisztáshoz érkezett. Körülnézett, majd leereszkedett a fáról. Teste újra fénybe borult, és visszaváltozott. Ekkor Vidra lépett elő a sötétből.
- Üdvözöllek, kishúgom. Készen állsz?
- Igen, nővérem – felelte Nina.
- Nem gondoltad meg magad? Ez a lépés visszavonhatatlan.
- Nem – rázta meg a fejét Nina. – A nagyúr előbb-utóbb rájön majd arra, hogy ki is ugratta bele a medálok ellopásába az Ashkabar-fivéreket. Annál is inkább, mert túl ügyesek, és nemhogy csak túlélnek, de kezdenek feljebb kapaszkodni a ranglétrán. A hagyományos módon még nem vagyok elég erős ahhoz, hogy bármilyen formában szembe tudjak Rendall-lal szállni. Így viszont... Amellett, hogy isteni igazságszolgáltatás is lenne.
- Rendben, Nina – mosolygott Vidra. – A rítusodhoz hoztam magammal valakit, ahogy mondtam.
A bokrok közül ekkor Lupan lépett ki. Nina dermedten nézett rá. Azóta sem találkozott senkivel sem a közösségből, egyedül Vidrától kért segítséget, hogy tovább tudjon druidaként fejlődni, és végül megtegye a mai, utolsó lépést .
- Nina – nézett rá a férfi. – Magam ajánlkoztam. Senki másra nem bíznám.
- Lupan – suttogta Nina könnyes szemekkel. – Én...
- Hagyd el, kishúgom – rázta meg a fejét Lupan. – Lerágott csont. Készen állsz?
- Igen, fivérem – suttogta a lány. Lupan egész szeme ekkor teljesen sötét lett, majd átalakult. Jókora vérfarkas nézett le a lányra, és a saját hangján túl a farkas mély tónusával együtt kezdte meg a rítus szavait.
- Vérem legyen a te véred, sorsom legyen a te sorsod, falkám a te falkád.
- Véred legyen az én vérem, sorsod legyen az én sorsom, falkád az én falkám – válaszolta Nina. Lupan két karmos mancsával megragadta Nina karjait, majd felszínre engedte magában a farkast, hogy az továbbadhassa erejét, és lénye új emberben éledjen új farkassá. Egy mordulással beleharapott Nina vállába, ki szó nélkül tűrte a fájdalmat. A farkas nyelt a véréből, belekóstolt húsába. Végül elengedte. Ekkor Nina szeme fehéredett ki. Vállán a seb nyomtalanul eltűnt, nyakában medálja gyöngyei apró rubinokként tündököltek fel, örökre magukba vésve Nina új lenyomatát. A lány teste megváltozott. Kék szeme befeketedett, arca és alakja megnyúlt, szájában agyarak nőttek fogak helyett, testét lágy rozsdabarna szőr borította be. Életében először vérfarkassá változott. A két fenevad egymás tekintetébe nézett, beszívták egymás illatát. A farkasok közös falkatagnak ismerték el a másikat, kivel megosztják vackukat és élelmüket. Kit megvédenek mindhalálig. Vidra elsuttogta a rítust befejező szavakat.
- Sylvanusért. A Falkáért. A Természetért. Az Egyensúlyért.
A két másik utánaismételte.
- Sylvanusért. A Falkáért. A Természetért. Az Egyensúlyért.
A három druidára leragyogott a telihold fénye, megvilágítva őket a téli éjszakában.
- Sylvanus vezessen utadon, húgom – morgott gyengéden Lupan, még egyszer megszimatolva Ninát, majd eltűnt a bokrok között. Vidra ránézett a farkasra.
- Van itt a közelben egy barlang, ami a város alatti kavernába, onnan a csatornába vezet. Azon keresztül visszatalálsz a palotába.
Nina bólintott, és felmordult. Beleszimatolt a levegőbe, majd nyílegyenesen a megadott hely felé indult, noha még sosem járt előtte ott. Elég időt akart adni magában a farkasnak ahhoz, hogy az megismerje környezetét, tudván, hogy jóval kevesebbet jöhet elő, és addig is mélyen meg kell lapulnia. Vidra utánanézett a távolodó lycantrópnak. Nem véletlenül nem mondta el, hogyan juthat el pontosan Rendall palotájáig. Nem keverte egymással a Tüske és a druidaközösség dolgait. Nina ugyanúgy nem tudott semmit élete más részeiről, ahogy Lynia sem arról, hogy Nina már régóta nem rabszolga, hanem saját akaratából maradt Rendall mellett, és tanult Vidrától. A druida mély lélegzetet vett a fagyos levegőből, majd sarkon fordult és ő is eltűnt a sűrűségben. Egy pillanattal később a telihold már csak az üres tisztást világította be.

Nina eközben minden gond nélkül osont végig a folyosókon, úszta át a tavasbarlang vizét, és jutott el a csatornába. Elég volt beleszimatolnia a levegőbe, és nyílegyenesen Rendall palotája felé vette az irányt. Az egyik saroknál megtorpant. Fülét hátrasunyva óvatosan lopakodott tovább. Előtte egy másik ragadozó ejtett éppen zsákmányt.
- Vámpír – morrant fel magában. Már késő volt bármit tennie az áldozatért, de a farkas nem tűrt más vadászt a területén. Halkan a másik mögé osont, majd torkából felmordult. A vámpír villámgyorsan fordult meg. Arcán végigfutott a döbbenet, de már mozdult is. Nina csak erre várt. Kinyitotta félelmetes állkapcsát, és elkapta a felé vetődő vámpír torkát. Ledöntötte a földre, mellső mancsaival lenyomta, majd egy mozdulattal letépte a fejét. Vértől csöpögő pofával nézett fel, ahol egy másik vámpír meredt rá mozdulatlan dühvel. Nina felmérte új ellenségét, orra kitágult, és beleszimatolt a levegőbe. Jól érezte, a másik jóval erősebb az előző vámpírnál. Vele már nem lesz ilyen könnyű dolga... Zöld szem, sötétbarna haj, a szaga...
- Fangthane vagyok, nőstény – mondta halkan az, mintegy megválaszolva annak kutató tekintetét. – Utoljára tépted szét a véremet.
Nina kimutatta ragyogó fogait, ám nem szólalt meg, jól tudván, hangja elárulja őt. Ugrásra készen meredt a vámpírra.
- Addig tűnj el, amíg teheted – lobbant fel a láng a vámpír szemében. – Holnaptól ráderesztem Rendall kopóit.
Nina felmordult, ám füle hirtelen veszélyre figyelmeztette. Hasra dobta magát, így a háta mögött támadó másik vámpír elrepült felette. Könnyedén talajt fogott, és villámgyorsan visszafordult a farkas felé. Ches volt az. A két vámpír ugrásra készen várta Nina következő mozdulatát, aki jól tudta, két vámpírral, két ilyen erős vámpírral szemben már jóval kisebb esélye van. Még egyet morrantott, majd a következő pillanatban eltűnt. Lesz még alkalom... A vámpírok hagyták elmenni.
- Jól vagy, kedves? – nézett Fangthane Ches-re.
- Semmi bajom – mondta az. – De nagyon nem tetszik ez az új behatoló.
- Nem igazi vérfarkas – gondolkodott el Fangthane –, dacára a teliholdnak. Jóval inkább egy lycantróp druida. Az eszét használta az ösztönei helyett. Ha a farkas irányított volna, ránk vetette volna magát.
- Mennyire fog ennek Rendall örülni – vigyorodott el Ches. A farkastól nem igazán tartott. Valószínűleg el fogják kerülni egymás útjait a jövőben. De Rendallnak több mint érzékeny pontja lett a lycantróp druida...

Eközben Nina továbbloholt a folyosókon. Egyszer csak beleszimatolt a levegőbe, és megtorpant.
- Lynia?
Szeme egy kőre esett. Leguggolt előtte, és arrébb görgette. Egy zsákban rongyos ruhákat és egy halálfejes fakanalat talált. A fakanálon elpusztult vámpírok szaga. Ez képtelenség. Lynia? Elvigyorodott, nyelvét kilógatva lihegett. Végül gondosan visszatett mindent. Értem, nővérem - gondolta közben magában. - Most már értem, mit keresel mellette. Az utat, hogy a máglyára küldd... Eközben mintegy ujjgyakorlatként irtod a többi férget is. Ne félj, a titkod biztonságban lesz nálam. Még te magad se fogsz tudni róla... A paladin nyomait követve ezután már gyerekjáték volt megtalálni a rejtekajtót. Óvatosan körülnézett, majd visszaváltozott. Kinyitotta az ajtót, és besurrant a pincébe. Felment a lépcsőn, kinyitotta a csapóajtót. Ott volt a konyhában. Felemelte a fejét. Érzékei sokkal finomabbak lettek. Az őr éppen a földszinti folyosón jár, azt ellenőrzi. Nina körülnézett. Egy ronggyal letörölte sáros lábszárát, majd mécsest gyújtott, és vizet öntött magának. Medálját betette a hálóinge kivágásába. Hosszú haját úgy rendezte el, hogy ne látszódjék a pánt hiánya. Végül levette a fali tartóról a pótkulcsot, és kinyitotta az ajtót, majd megfordult, és ismét bezárta maga után.
- Nina? – kérdezte az őr a háta mögött. – Te mit keresel itt?
Nina, mintha csak most hallotta volna meg, meglepetten hátrafordult.
- Csak egy kis vízért jöttem, uram – mondta alázatosan.
- Igyekezz vissza – dörmögött az őr. – Tudod jól, hogy a nagyúr nem szereti az éjszakai csámborgást.
- Igen, uram – mondta Nina, majd felsietett a lépcsőn. Belépett a szobájába, becsukta maga mögött az ajtót. A poharat letette az asztalára, ráült az ágyára és fénybe borult. Fény alakban átfolyt a pánton, majd ismét visszaváltozott emberré. A pánt ott volt a nyakán, mintha sosem került volna le róla. Csendesen fohászkodott Sylvanushoz, megerősítve tanult igéit, majd boldog mosollyal lefeküdt, és elaludt. Nem érdekelte milyen mocskot fog másnap ráönteni Rendall. A szabadsága és az akarata az övé volt. Miközben békésen aludt, keleten felkelt a nap, és a nagyúr hajója befutott Rashmad kikötőjébe.

Rendall hamarosan meg is érkezett a csapatával. Mielőtt a rabszolgaházba indult volna, ránézett Ninára:
- Estére készítsd elő a hálóm melletti vendégszobát.
Nina bólintott, majd dolga után nézett. Vidám mosollyal, dúdolva takarított, húzta át az ágyakat, és segített Lyniának. A lány meg is jegyezte.
- De napsugaras tavasz vagy, kishúgom. Jól telt az időd?
- Igen, úgy gondolom – bólintott Nina. – Te hogy érezted magad?
Lynia ránézett a zöldségek felett, és elnevette magát.
- Kalandosan. A hajam szála is égnek állt jópárszor. Vihar, vámpírok, ködjárók, mindennek tetejébe eljátszani, hogy Rashmad első asszonya vagyok...
- Nem mondod – csapta össze a kezét Nina.
- Nem bizony! – emelte fel az ujját figyelmeztetően Lynia. – Ha nagyúr megtudja, hogy kifecsegtem, szíjat hasít a hátamból...
- Rendben – vigyorodott el Nina. – Nem mondom el neki, ha...
- Ha? – vonta össze a szemöldökét Lynia.
- Ha mindent elmesélsz! – vágta rá nevetve Nina. Lynia rámeredt, majd ő is elnevette magát.
- Hát rendben. Idefigyelj...

Vacsora után, miközben Nina leszedte ura elől az asztalt, az ránézett.
- Készülj. Ma este megcsinálod a mestermunkádat. Félóra múlva teljes harci díszben akarlak látni a szobámban.
- Igen, nagyuram – bólintott Nina engedelmesen. A kívánt félóra múlva Nina bekopogott Rendall ajtaján, majd a kapott engedély birtokában belépett. A férfi már várta. Összevont szemöldökkel végignézte, majd lassan körbejárta. Végül biccentett.
- Igen. Az én szajhámnak pontosan így kell kinéznie. Gyönyörűnek, izgatónak, mindenre kaphatónak. Lássuk, emlékszel-e arra, hogy találd ki a kívánságomat, anélkül, hogy kimondanám, mire van kedvem.
Nina felpillantott a férfi arcába, sötét tekintetébe, és most egy pillanatig ő nézte figyelmesen. Végül odalépett hozzá, majd anélkül, hogy valójában hozzáért volna, mégis forró közelségben, lassan letérdelt előtte, és finom mozdulatokkal kicsatolta a széles bőrövet, majd kigombolta a nadrágot.
- Jól van – mondta Rendall kis idő múlva. – Látom, engem jól ismersz. Megtanultad, amit meg kellett tanulnod.
Lenézett az előtte térdelő lányra.
- Idáig csak én nyúltam hozzád, csak engem ismertél. Ez mostantól megváltozik. Mostantól bárkit, akit hozzádküldök, ugyanazzal az alázattal és odaadással szolgálsz ki, mintha én lennék az. Állj fel.
Nina felemelkedett, készen ura újabb parancsára. Az rendbeszedte magát, becsatolta övét, majd elindult kifelé. Ninának nem kellett szólnia, a lány engedelmesen követte. Nem mentek messzire, csak a szomszéd szobába. Rendall itt ismét Ninához fordult.
- Hihetetlen nagy volt az érdeklődés az embereim között. Mindenki örömmel segített volna neked a mestermunkád elvégzésében. Így sorsoltam közöttük. Lent várnak a legénységi ebédlőben. Ma éjszaka öt vendéged lesz. Mindegyik félórát tölt nálad. Míg váltják egymást, lesz elég időd a következő fogadására. Lesz, akit ismersz közöttük, lesz, akit nem. De senki részére nem lehetsz elfogult. Egyikőjüket sem szolgálhatod ki jobban, vagy az istenek óvjanak téged tőle, kevesebb igényességgel, mint a többit. Mégis mindegyiknek azt kell éreznie, hogy nála jobban soha senkit nem szolgálsz ki. Azt akarom, hogy valamennyien remegő lábakkal jöjjenek ki a szobádból. Részletesen be fognak számolni rólad, és magam is a szomszédban leszek. Ez alapján döntöm majd el, melyik házamba teszlek. Ne okozz csalódást.
Nina mélyen térdet hajtott. A férfi mögött becsukódott az ajtó. A lány egy pillanatra engedte kiülni arcára undorát, de ez ahogy jött, el is tűnt. Átment a fürdőbe, és alaposan kiöblítette a száját. Felnézett a tükörbe, ellenőrizte haját, sminkjét, ruháját, majd visszament a szobába, kényelmesen leült az egyik fotelbe, keresztbe tette a lábát, és türelmesen várakozni kezdett.

Odakint a folyosón Rendall ránézett első emberére, akit épp akkor kísért fel Lynia. A nagyúr intett a fejével, és a férfi belépett az ajtón. Lynia utánameredt. Nem tudta elég gyorsan elrejteni az arcáról az elszörnyedést és az undort. Nina első vendége egy félork volt.
- Nagyon nézed azt az ajtót – szólalt meg mögötte csendesen Rendall. – Talán csatlakozni támadt kedved?
Lynia ösztönösen hátralépett, rémülten rázva a fejét.
- Nem? – kérdezte lágyan a férfi. – Te nem akarsz a szajhám lenni?
Lynia őszinte riadalommal nézett urára.
- Visszautasítanál? – Rendall tekintete felparázslott. – Pedig nagyon is kivételes pozíció. Van olyan, mint a nejemé. Akárki nem dolgozhat ám nekem. Hatalmas kegy ez és megtiszteltetés, főleg ha magam tanítom be az illetőt. Sokkal nagyobb az értéke, mint egy egyszerű cselédnek vagy akár ételkészítőnek. Talán mégis meggondoltad magad...
Rendall éjsötét tekintete elől a lány teljes pánikba esve lépett hátra még egyet, majd fordult volna meg, hogy elfusson. Ám a férfi követhetetlen gyorsasággal kapta el a lófarkát, rántotta vissza, és szorította a folyosó falához.
- Miért szaladsz így előlem, kisgidám? – suttogta közvetlen közelről az arcába, anélkül, hogy varkocsát elengedte volna. – Talán félsz tőlem? Hidd el, nincs miért... futni. Amit eldöntök számodra, az lesz belőled. – Nina szobájából eközben félreérthetetlen hangok kezdtek kihallatszani. – Hallod? Ő tudja, hogy micsoda, és hol a helye. Te mintha elfeledkeztél volna róla... Nem tett jót, egyáltalán nem tett jót az engedelmességednek, hogy nemesasszonnyá tettelek. Így hálálod meg a kegyemet?
Dermedt csend jött válaszul. A férfi fekete szeme sötét, feneketlen mély kút volt, tele gyilkos fenyegetéssel. Lynia mégis képtelen volt elszakadni tekintetétől. Rendall lassan, szinte észrevétlenül kezdte húzni a haját.
- Érdekes, Kyrsten sokkal merészebb voltál. Sok mindent megengedtél magadnak. Főleg velem szemben. Hová lett ez a bátorság?
Lynia nagyot nyelt, szája mégis teljesen kiszáradt. Megpróbált minél jobban a falba húzódni.
- Te kívántál ilyennek, nagyuram - suttogta könyörögve, alig hallhatóan. Rendall szemének parazsa lángra lobbant, húzása egyre fájdalmasabb lett.
- Nem kellett kétszer kérni rá, szuka. Ezt a kívánságomat miért nem teljesíted ilyen készségesen? Ha a kedvemért dáma lettél, szajha miért nem akarsz lenni? Nincs nagy különbség, elhiheted. Ribanc mind a kettő, akárcsak te. Hogy merészelsz visszautasítani? Nem képzelsz kicsit sokat magadról, Rashmad első asszonya?
A férfi most már gyilkos erővel húzta Lynia lófarkát, végül teljesen hátraszegte a fejét. A lány kapkodó lélegzetvétellel nézett felfelé, bénultan hallgatva a füle mellett szóló rekedt, mély hangot. Fagyott borzalomként merült fel benne a lehetőség, hogy ez a szörnyeteg valóban komolyan gondolja szándékát. Kegyes Sant Ord, add, hogy csak szórakozzon! Könyörgök... Rendall szavai csendesek voltak, de annál könyörtelenebbek.
- Úgy látom, a fejedbe kell vernem, hogy egyedül az számít, én mit képzelek rólad. Lássuk akkor, mit érsz.
A férfi egyetlen rántással szakította hosszába a lány ruháját, tépte le róla, majd vizsgálódó szemmel és kézzel nézte végig a testét. Lynia úgy érezte magát, mintha lóvásáron lenne. Rabszolgavásáron, inkább... Rendallnak egyáltalán nem volt szüksége pánthoz arra, hogy akár egyetlen szó nélkül is a porig alázza. Ezért tudtad idáig kikerülni, hogy megpántoljon, próbálta magát bátorítani a lány. Nem fér hozzá kétség, szentül a tudomásodra hozza, hogy pánt nélkül is a tulajdona vagy, de micsoda különbség van a kettő között! Így lehetsz ugyanis a tüskéje is. Hadd szórakozzon hát. Hadd élvezze a hatalmát. Az igazi hatalom mindig nálad marad. Jól tudtad, hogy törleszteni fog a Derina-féle alakításod miatt, készültél is rá. Igaz, erre nem lehetett felkészülni... De hidd el, nem fog szajhának adni. Ahhoz túl érdekes szórakozás vagy a számára, hiszen te magad gondoskodtál erről. Nyugalom...
- Alakra kifogástalan vagy rá, ez minden kétségen felül áll - mondta ki végül az ítéletet a férfi. Lynia erején felül próbálta leküzdeni rémület és irtózat keltette hányingerét. Minden összecsipegetett bátorságmorzsája szanaszét szóródott. Rendall most keményen összeszorította arcát, és kegyetlenül tűnődő tekintettel nézett a lány rettegő szemeibe hosszú másodpercekig.
- A szép test azonban még nem minden - szólalt meg végül. - Attól tartok, belőled mégsem lehet szajhát csinálni. Illetve természetesen tudnék, de nem érné meg az erőfeszítést. Egyszerűen nem abból az anyagból vagy gyúrva. Túlságosan is erkölcsös vagy, és csak egyetlen egy férfihoz vagy képes tartozni. Van, amikor a hűség hiba. Ez éppen az a helyzet. Emiatt még én is csak jó közepes kurvát alkothatnék belőled. Márpedig sosem elégszem a tökéletesnél kevesebbel. Főleg tőled nem.
Lynia megkövülten nézett a férfira, első pillanatban nem is fogta fel szavai értelmét. Rendall gondosan megvárta a lány szemében elterülő megkönnyebbülést, majd még egyet csavart a lelkén.
- De azért megmutatom neked, hogy mit is kell tudnia egy minőségi szajhának. Az én szajhámnak. Gyere – rántotta magával, és elindult a folyosón, maga után vonszolva az újra velejéig rémült, szólásra képtelen teremtést. – Közben azt is meghallgatjuk, Nina hogyan vizsgázik odaát. Én meg elmagyarázom neked, mit is tesz éppen, hogy jól eszedbe véshesd, milyen hiányosságaid vannak, és végre leszállj a valóság talajára.
Rendall kinyitotta szobáját, és durván előrelökte a lányt. Az ajtó becsukódott mögöttük. Reggel Lynia közel akkora undorral és ugyanolyan keserű nyállal a szájában ébredt, mint Nina odaát. Noha azt hitte, jól ismeri már a férfit, csalatkoznia kellett. Rendall ezen az éjszakán olyan sötét oldaláról mutatkozott be előtte, mint még soha előtte, tudván, a lány tiszta lelkének a felszíne is több mint elég. Most gonosz elégedettséggel figyelte a Lynia gyomorszáját összeszorító rettegést és irtózatot, valamint az erőtlen próbálkozását, hogy mindezt elrejtse előle. Elméjében felrémlett az a mondat, amit akkor mondott neki, mikor Lynia először ajánlkozott fel magától. „Gyötrődsz, kínlódsz, de kitartasz mellettem. Te engem bárhova követni fogsz, akármit is teszek veled. Ezért kellesz nekem.” Eredetileg egész más okból nem tett pántot a lány nyakára, de azóta sokkal jobb érzés lett számára, hogy szabadként törheti össze a lelkét és kínozhatja őt kényére-kedvére, tudván tudva, hogy a lányt hűsége nem engedi megszökni, tegyen vele bármit is az ura. Arról nem is beszélve, hogy egyenesen a létbizonytalanságba szaladna. Ugyan nem sokáig, mert Rendall a föld alól is előkerítené és visszahozná, majd komolyan beszélne a fejével erről a butaságról. Ráadásul ezt Lynia is pontosan tudja. Bizony, kislány... Én is az életed végéig fogok ragaszkodni hozzád, nemcsak te hozzám... Megunhatatlan szórakozást nyújtasz nekem...
- Azért ne szomorkodj, kisgidám – villantotta rá gonosz mosolyát, ahogy ismét ráhajolt, elmerülve a lány ismét rettegésbe borult tekintetében. – Ha nem lesz belőled szajha, hát nem lesz. Nincs itt a Világ vége, még ha most úgy is érzed. Ismerlek téged minden ízedben. Tudom jól, lételemed, hogy mindenben a legjobb legyél, a tökéletest nyújtsad. Nem létezhetsz másképpen. De meg kell még tanulnod elfogadni azt, kicsi lány, hogy nem sikerülhet mindig minden. - A férfi melegen elmosolyodott, mosolya mégis minden melegséget nélkülözött. - Fiatal vagy még, van időd rá. Én pedig a te érdekedben mindig emlékeztetni foglak erre, ha megint szeleburdi lennél. Ennyit igazán megtehetek érted, hiszen a magad módján kitűnően, mondhatnám, egyedülállóan szolgálod ki az igényeimet. A múlt éjjel talán te is kicsit jobban megismerhettél engem, így felhasználhatod ezt a tudásodat is legközelebb. - A mosoly, a szórakozás egyszerre eltűnt, csak a sötét, követelő vágy maradt meg, mindent eltöltve. - Nagyon ajánlom, hogy felhasználd ezt a tudásodat legközelebb. Én vagyok a farkasod, kisgidám, és bármennyire is irtózol most tőlem, a következőket te magad is élvezni fogod. Arról kezeskedem. Sugárzó mosollyal, boldogan fogsz tőlem kiszállni, akár akarod, akár nem. Mert én akarom így.

Később elég volt egy pillantást vetnie emberei arcára, akik amúgy is szólásra képtelenül sóhajtottak csupán, a többiek írigykedő pillantásai körében, és rögtön tudta, ahogy előre is számította, hogy Nina a legjobb házába fog kerülni. Elégedetten biccentett, majd visszament a lányhoz, hogy közölje vele az örömhírt, és parancsot adjon neki a pakolásra. Már aznap ott fog kezdeni. Nina látszólag közömbösen vette tudomásul, hogy mostantól Rendall mellett Chesnek tartozik minden engedelmességgel, de belül a farkas felmordult.

A két lány a konyhában reggelizett. Jól tudták, hogy utoljára együtt, és ki tudja mikor találkoznak legközelebb? Lynia ma Nina kedvencét készítette el – amit odafent Rendall is vigyorogva konstatált, jól van kisgidám, szorulsz még emiatt, kinek is főzöl te valójában? -, és azt kívánta, bár tudna mondani neki valamit, akármit, amivel a segítségére lehet. Idáig sejtései sem voltak, milyen lehet az élet egy örömházban (öröm?!), és az, hogy Rendall múlt éjjel megmutatta neki, ahogy ő maga is hangsúlyozta kegyetlen mosollyal, a felszínét, csak még jobban fokozta a lány iszonyát és lelkiismeretfurdalását Nina iránt. S éppen Cheshez került... Sant Ord nevére, ki kell őt onnan hoznom valahogy! Nina eközben nyugodt derűvel falatozott, korántsem látva olyan sötéten a Világot, mint Lynia. Lyniából akaratlanul is kitört egy sóhaj. Nina felpillantott, majd szemét kissé összehúzva figyelte a másik lányt pár pillanatig. Rendall valamilyen szintű gondolatolvasásra is megtanította, nem sokra persze, csak annyira, hogy ráérezzen vendégei vágyaira, kívánságaira. Egyáltalán nem örült volna annak a férfi, ha megtudná, hogy Nina ezt az ismeretét druidaereje birtokában még tovább fejlesztette. Most őbenne támadt fel a sajnálat. Szegény Lynia, mit kaphatott a sárkánytól múlt éjjel...
- Nem lesz baj, hidd el – fogta meg gyengéden a kezét. – Nem eszik olyan forrón azt a kását. Amivel téged az éjszaka nyakon öntött, engem nagyjából fokozatosan szoktatott hozzá. Veled szórakozott, engem tanított.
Lynia rámeredt Ninára. Ki vigasztal kit?!
- Hihetetlenül erős lettél az utóbbi időben...- mondta halkan.
- Valóban megváltoztam – tűnődött el Nina. – Sylvanusnak hála, vissza tudtam térni a megkezdett utamra. S hála neked is érte...
Lynia nem tudott mit válaszolni. Valójában észre sem vette, mikor szűnt meg Nina körül a vibrálás. Az biztos, hogy már jó ideje nincs jelen. Nem tudta, mi történt a lánnyal, a maga részéről nem igazán tett semmit, de Nina neutrális maradt.
- Igenis, tettél – olvasott tovább Nina a gondolataiban -, visszafordítottál a helyes irányba.
Lynia elképedt tekintetére könnyedén elmosolyodott.
- Alap kurtizán képesség.
Jó tudni, hűlt el magában a lány. Ez viszont megint eszébe jutatta, hova is indul Nina.
- Reménykedtem benne, hogy nem válik meg tőled ilyen hamar... - sóhajtotta elkeseredetten. - Azt hittem, még vár egy kicsit, amíg jóllakik veled...
- Túl jól sikerültem – vont vállat Nina mosolyogva. – Akivel pedig nem tud eléggé jóllakni, az pont te vagy. S hidd el, talán még jobb is lesz, hogy nem ő használ többet.
- Tessék? - hökkent meg Lynia.
Nina elgondolkodott, hogy jobban meg tudja fogalmazni a mondanivalóját.
- Félre ne értsd, a legkevésbé sem lelkesít az, amit tenni fogok ezután. De az elmúlt éjszaka során rájöttem arra, hogy a másokra annyira hatalmas befolyású, mindig mindent pontosan tudó és akaró férfi, mint a nagyúr, ritkán van. Ez a másik öt csak annyit akart, hogy elvarázsoljam őket. S ahogy megéreztem a vágyaikat, onnantól kezdve én irányítottam. Fele-, harmadannyira sem volt olyan mocskos és megalázó, amilyen neked lehetett vele.
Lynia ámultan nézett a másik lányra, arcán végre mosoly csillant fel.
- Hiába van rajtad a pánt, kishúgom, nálam is szabadabb lettél...
Nina visszamosolygott. Szíve mélyéig felmelegítették Lynia szavai.
- Ha szeretnéd, talán meg tudlak majd látogatni – suttogta Lynia.
- Az nagyon jó lenne... – bólintott Nina.
Egyszerre emelték meg a fejüket.
- A nagyúr elkészült.
Nina felállt, felvette zsákját, köpenyét, és kilépett a hátsó ajtón, Lyniával a nyomában. Talpuk alatt ropogott a hó. Odasétáltak Rendall gyülekező embereihez, majd Nina megállt az egyelőre még üres nyergű Ében mellett. Odabólintott az emberfogóknak, kik egészen megváltozott tekintettel és véleménnyel néztek rá vissza. Öt vendége szemében még mindig valami Világon túli csoda fénylett, ami tekintve azt, hogy mik voltak valójában, komoly dolog volt egy alig tizenhét éves lánytól. Nina megfordult, és átölelte Lyniát.
- Vigyázz magadra, és az istenek óvjanak – suttogta az könnyes szemmel.
- Köszönök mindent, nővérkém – mondta Nina. – Sylvanus kísérjen tég...
Hirtelen Nina pántjához lánc kapcsolódott, és megrándult. De nem Nina nyakát rántotta meg, hanem Lynia vállát csapta meg keményen, jelezve, hogy a nagyúr búcsúzásra engedélyezett ideje lejárt.
- Ki-ki a helyére, hölgyeim – szólalt meg mögöttük a jól ismert, rekedtes, mély hang, gonosz derűjével átitatva. A két lány elengedte egymást, a férfi felé fordultak, és egyszerre hajtottak térdet neki. Rendall elégedett ábrázattal szemlélte tulajdonait.
- Ha meg akarod őt látogatni Lynia, a kimenőiden - szólt a nagyúr -, részemről semmi akadálya. Persze ez függ tőled is... Na meg Chestől is, aki Nina részéről fogja kimondani az utolsó szót, attól függően, ő hogy teljesít.
A két lány arcán hálás mosoly szaladt szét, felragyogó szemekkel néztek urukra. Rendall ellépett mellettük, és Nina láncának végét a nyergére erősítette. A lány még egyszer a halálsápadt Lynia felé fordult, és mosolyogva biccentett. Lynia könnyes szemekkel bólintott vissza. A farkas ezután magában hosszú futásra készülve mély levegőt vett, és a kapu felé fordult, készen az indulásra. Rendall eközben felszállt Ébenre, és lenézett Ninára.
- Nos, kicsi őzem? Indulhatunk?
A farkas gúnyosan felmordult, a lány pedig hatalmas kék szemeit gazdájára vetve válaszolt.
- Amikor csak te kívánod, nagyuram.
Rendall egy pillanatig tűnődve nézett rá, majd megragadta, és fellendítette maga mögé a nyeregbe. Nina szava elakadt a döbbenettől. Erre még sosem volt példa. Ha nem teleporttal szállították hosszabb távolságra, akkor mindig láncon futott a ló mellett. Rendall hátraszólt.
- Kiérdemelted, Ninocska.
Ében oldalába nyomta sarkait, és a csapat kivágtatott az udvarról. Lynia összeszorított fogakkal nézett utánuk. Sant Ord segítsen erővel utadon, kishúgom! Egy nap kihozlak onnan, szentül megígérem. Ma este pedig Ches után megyek. Rendall már kiválasztotta az új konyhalányt, így megvan az új szórakozása. A paladin mélyet sóhajtott, összeszedte magát, majd visszament a konyhába.

Nina már messziről megérezte a vámpírszagot. Lapulj, rejtőzz, bújtatta el magában a farkast minél mélyebbre. Vámpírfészekben élünk ezentúl. A lovak megálltak Ches Örömháza előtt. Rendall mozdulatára Nina leszállt a nyeregből. A férfi utánaugrott. Intésére a lánc eltűnt a lány pántjáról. A férfi a szemébe nézett.
- Ne felejtsd el az alapvető szabályokat a vámpírról.
- Igen, nagyuram – bólintott Nina alázatosan. Ne tépd le addig a fejét, míg nem haraptad át a torkát?
- Gyere utánam – intett Rendall a fejével. Beléptek a házba. Sejtelmes félhomály és kellemes meleg fogadta őket. Chesnél tilos volt a függönyökhöz nyúlni, amúgy sem a kinti, hanem a benti látványosság számított. A szalon még üres volt, csak a pult mögött álló lány, Ches helyettese írt valamit a ház előjegyzési könyvébe. Felnézett munkájából, majd azonnal előjött, és térdet hajtott.
- Nagyuram.
- Szólj az úrnődnek – mondta kurtán a férfi. A lány bólintott, és eltűnt. Kisvártatva megjelent a vámpír. Odabólintott Rendallnak, majd Ninára nézett szakértő szemekkel. Nina meghajtotta előtte a térdét. Ches biccentett, visszanézett Rendall szemébe, és összebólintottak. Ches átvette Ninát. Rendall rápillantott a lányra.
- Sok sikert, Ninocska. Ahogy tanítottalak.
- Az istenek áldjanak, nagyuram – hajtotta meg mélyen a térdét Nina. Rendall sarkon fordult, és elment. Odakintről a távolodó lovak patáinak zaja hallatszott. Nina egyedül maradt Chesszel. A farkas csendben, némán, mélyen lapult, észrevétlenül és türelmesen várakozva. Tudta, egyszer eljön az ő ideje.
- Gyere utánam – intett a fejével a vámpír. Elindultak felfelé a lépcsőn, majd végig a folyosón. Ches kinyitotta az egyik ajtót.
- Ez lesz a helyed mostantól.
Nina körülnézett, és bólintott. Közel akkora méretű szobát kapott, mint Lyniának volt a palotában. Úgy tűnik, nem is keveset jelent az, hogy Rendall maga tanította, nem kell a rangsor aljáról kezdenie.
- Tedd le a zsákot, és vesd le a ruhád – nézett rá Ches. Most nem vadászott, dolgozott. Ehhez persze mindig jóllakva kezdett, nehogy étvágya felülkerekedjen rajta. Nina egy mozdulattal vált meg a köpenyétől és egy másikkal a ruhájától. Ches alaposan szemügyre vette, majd intett neki, hogy forduljon meg. Végül a szemébe nézett.
- Rendben. Tudom, mire vagy képes, ismerve Rendallt. Hallottam a mestermunkádról is. Míg ideérkeztetek, odafentről figyeltelek titeket. Messziről ki lehetett szúrni annak az ötnek a bávatag képét. Ez lesz a minimum, amit elvárok tőled. Mostantól ennél csak jobb lehetsz. Ugyanilyen gondossággal vigyázol a testedre is. Ilyennek vettelek át, ilyennek akarlak látni. Bármilyen apró változás, akár hízás, akár fogyás, akár ráncok, azt mutatja, hogy romlik az értéked. Ehhez képest fog romlani a vendégeid száma, minősége is. Emiatt az ételed, az ellátásod, az életed, hogy a végén egyetlen értékelhető részednek lássam még hasznát: a vérednek. Érthető?
- Igen, úrnőm – hajtotta meg Nina fejét. Ches bólintott.
- Egyelőre a szobádban és a lenti szalonban tartózkodhatsz. Hozd magad rendbe, öltözz át, délután kezdünk. A nagyúr már berakott hozzád jó pár előjegyzést. Ne felejtsd, mostantól már nem cseléd vagy, hanem kurtizán, abból is a legjobb, a legjobb helyen. Nagy bizalmat kaptál. Háláld meg. Ne okozz csalódást.
Nina bólintott, térdet hajtott, majd magára maradt. Körülnézett ismét, kinyitotta a szekrényének ajtaját. Tele volt gyönyörű ruhákkal, köntösökkel. Kinyitotta a zsákját is, és kipakolta belőle saját darabjait. Ezeket Rendall vette neki a Luisa apjától kapott pénzből. Mindent elrendezett, majd elrakta a zsákot is. Kiválasztott egy köntöst, felvette és bement a fürdőbe. Mikor végzett, visszajött, átöltözött, majd kinyitotta az ablakot, és mélyen beszívta a hideg téli levegőt. Készen állt.

régi bejegyzések | a blog kezdőlapja